Politikus és kora

Kopátsy Sándor               PP                     2013-04-04

Politikus és kora

Horn Gyula sokkal fontosabb politikai szereplő volt annál, hogy elhagyhatjuk étékelését. Ezt most Pünkösdy Árpádtól megkaptuk. Köszönet érte.

1953 óta csak akkor érthetjük meg a rendszerváltás előtti politikai eseményeket, ha szem előtt tartjuk Moszkva elvárásait.

A Nagy Imre Moszkvában történt hatalomba helyezése óta történelemírásuk nem a realitás vágányán haladt. Nemcsak az érzelmek vitték tudománytalan vágányra, hanem elsősorban annak hiánya, hogy kik, kiket, honnak irányították.

Azt, hogy ebben a tekintetben kezdettől fogva tisztán láthattam, elsősporban Donáth Ferencnek köszönhetem. Vele már szoros kapcsolatban voltam, amikor szinte mindenki meglepetésére Moszkvába hívták a magyar párt vezetőit, és Nagy Imrét. A két párt vezetőinek közös ülésén Rákosit a miniszterelnökségről leváltották, és ellenlábasát, az általa háttérbe szorított Nagy Imrét pedig a helyére ültették.

Moszkvában a Rákosi leváltását bejelentő ülésről megtudtuk, hogy annak Berija volt az előadója, és Rákosi bírálója.

A titoktartó bolsevik rendszerben megtanultuk, hogy az apró információkból hogyan lehet építkezni.

Kiderült, hogy Nagy Imrét azért nem tudta Rákosi Rajk Lászlóval és társaival párhuzamosan a kirakatperekben felszámolni, mert Berija védelme alatt állt. Ez még akkor sem sikerült, amikor Beriát likvidálták, mert a KGB-ben utána sem történt a stratégiájában változás. Ezt jelezte a tény, hogy az első helyettese Andropov került Budapestre nagykövetnek.

Ennyi már elég volt arra, hogy a párton belül reformernek azt tekintsük, akinek jó kapcsolata van a KGB-vel. Már a Pénzügyminisztériumban ilyen reformernek tekintettük a fiatal Horn Gyulát. Bátran követelte a reformokat. Ebből tudtuk, hogy komoly erők voltak a háta mögött.

Azt, hogy mit vártam a jövőjétől, jól jellemzi, hogy 1974-ben, egy baráti társaságban ott volt egy elvtársa, aki a KB külügyi osztályán volt előadó. Ő számolt be arról, hogy Horn Gyulát az osztályukra helyezték, és az ő felettese lett. Azt mondtam: Horn Gyulát nemcsak a leendő külügyminiszternek, hanem Kádár utódjának is tartom. Ennek még élő tanúi vannak.

Horn Gyula azért lehetett bátor, mert tudta merre alakulnak a politikai viszonyok, milyen irányban tartanak az események Moszkvában.

A rendszerváltás előtti közel negyven évet nem értheti meg az, aki nem tudja, hogy a bolsevik rendszer modernizációjának fő szereplői Moszkvában, és a KGB felső vezetésében voltak. Nem véletlen, hogy Beria, Andropov és Gorbacsov onnan indultak. De az sem, hogy ma Oroszországban Putyin csapata is onnan verbuválódott. Az, hogy a titkosrendőrség elitalakulat, több évszázados orosz hagyomány. Ebből fakadt, hogy ez a legjobban informált szervezet ismerte fel először, hogy a rendszer nem működik versenyképesen, és legalább a gazdaságban piacosítani kell.

Ezt otthon nem merték elkezdeni. A kísérletekre a kis Magyarországot tartották a legalkalmasabbnak. Abban az értelemben is leninisták voltak, hogy a reformot a mezőgazdaságban kell kezdeni. Erre a célra adva volt az agrárpolitikus Nagy Imre.

Az is nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre csapatát a munkás és paraszti származású fiatalokból kell összeállítani. Ezért már nem a moszkovitákra, mint a hazaiakra építettek. Ezek második vonalába tartozónak éreztük a Szovjetunióban végzett Horn Gyulát is. Az is tudott volt, hogy néhányukkal kiemelten foglalkoztak. Ezért éreztem, hogy Horn Gyula is közéjük tartozik. Méghozzá alkalmas is a kiemelt feladatra.

Aztán, mint a mesében minden várakozásom beteljesedett.

A bolsevik megszállás két legjelentősebb alakja Kádár János és Horn Gyula volt.

Abban, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk nekik volt a legnagyobb érdemük. Ezt jobban látták és látják Nyugaton, mindenek előtt Németországban, mint Budapesten. Általában a nyugati történészek és politikusok pozitívebben látják a reform kommunisták szerepét, mint a magyarok.

Kádár ösztönösen járta a reform kommunisták útját, Horn tudatosan.

Annak ellenére, hogy Horn politikai szerepét nagyra értékelem, mint a nagy politikusok, és is egyszer nagyot tévedett. Ennek feltárása hiányzik Pünkösdy Árpád könyvéből.

Horn Gyula, amikor fölényes győzelemre vitte a pártáját, az abszolút többség birtokában az SZDSZ-el kötött koalíciót, és lényegében a sokkal kisebb partnerének a kezébe adta a gyeplőt. Nem vette tudomásul, hogy 1994-ben már nem a több évtizedes moszkvai bolsevik szövetségi rendszer a megfelelő, főleg nem a szuverenitását visszanyert Magyarországon. A Szovjetunió által követett reformstratégára, hanem a magyar társadalom karakteréhez igazodóra lett volna szükség.

Horn az SZDSZ-el kötött koalíciótól azt várta, hogy a megújulásra szoruló MSZP a liberálisoktól kaphat ehhez segítséget. Ez a koncepció már a rendszerváltás előtt is működött a pártjában, amikor a közép-jobb pártnak induló MDF élére ültették az úri középosztály reprezentánsát, Antall Józsefet. Az SZDSZ-el való koalíció irányba vitte Horn Gyulát a saját pártjának nagyon erős liberális szárnya is.

Horn nem ismerte fel a megváltozott helyzetet. A szuverenitását visszanyerő magyar társadalom jobb-közép társadalom lett, itt a demokratikus játékszabályok mellett, ha van közép-jobb párt, azt nem lehet megverni. A magyar társadalomban a liberális politikának nincsenek gyökerei, az ilyen párttal való szövetség több szavazót visz el, mint amennyit hoz.

Az, hogy a magyar társadalom alapvetően elutasító a liberalizmussal szemben, az első két választáson azért nem derült ki, mert a liberálisoknak volt a legnagyobb kapcsolati tőkéjük, politikai kultúrájuk.

Horn Gyulának a liberálisokkal kötött koalíció helyett az MDF kiábrándult politikusaival kellett volna keresni a szövetséget. Amit megtett helyette Orbán Viktor a Fidesszel. Neki kellett volna az MSZP-t nemzeti irányba vinni.

Az óta Orbán vehette birtokába a politikai hatalmat azzal, hogy a középé-jobb magyar társadalom számára létrehozta a közép-jobb Fideszt. Nem lett volna ilyen könnyű dolga, ha a szoclib koalíció nem járatja le magát. Ez a koalíció azonban Horn Gyula műve volt.