Magyarok a fronton

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-04-13

Magyarok a fronton

Ritka nagy örömmel olvastam Tamás Pál írását a Népszabadságban. Ritka örömmel, mert hetek óta irritál a magyar katonák második világháborús viselkedése feletti vita a keleti fronton. A soha egyértelműen nem bizonyítható számok felett vitatkoznak, de fel sem vetik a kérdést, mit is kerestünk mi ott.

Tamás Pál sem veti fel, de élvezet volt olvasni a nacionalista elfogultságtól mentes írását. Nemcsak az ország, de az EU is hősiesen hadakozik a legfőbb Bíróság függetlensége felett. Az azonban senkinek nem jut eszébe, hogy ezerszer fontosabb volna a történelemszemléletünk tárgyilagossága érdekében vitázni.

Előtte éppen ennek a tárgyilagosságának a hiánya felett keseregtem, amikor olvasom a vitát.

Sajnos, az általam legfontosabbnak tartott két kérdést még Tamás Pál is megkerüli.

1. Mit kerestünk mi a Szovjetunióban?

Néhány hete olvashattuk Romsics Ignác Kassa bombázását boncoló kitűnő írását. Abból kiderül, amit akkor is tudtunk, hogy Kassát bárki bombázhatta, csak a Szovjetunió nem. Sokféle érdeket lehetett, csak a megtámadott Szovjetunió nem. Szerencsére, Hitler sem akarta, hogy részt vegyünk a háborúban. Annál inkább a magyar kormány, és a hadsereg, élükön a lovas-tengerész kormányzónkkal, hisztérikusan hadakozni akartak. Az, hogy Hitler nem akart bennünket a fronton látni, meg is indokolta. Egyrészt a magyar hadsereg felkészületlen, másrészt akkor éppen a román olajra volt nagyobb szüksége. Sztálinnak pedig érdeke volt, hogy kevesebb ország legyen a lerohanók között. Egyedül álló történelmi alkalmat jelenthetett ahhoz, hogy a Trianonban elszakított, a Bécsi Döntésekkel visszakapott, többségében magyarok által lakott országrészek megmaradjanak. A szovjet kormány ugyanis hivatalosan kijelentette, hogy tudomásul veszi a határmódosításokat. Ráadásul közölte, hogy nem ő bombázói voltak. Ezt a tényt Romsics is elismeri, de nem hangsúlyozza, hogyha valami, ennek az alkalomnak az elszalasztása a magyar kormány legnagyobb történelmi bűne volt. A két háború közti rendszer azzal igazolta bűneit, hogy a revíziónál minden fontosabb. Amikor erre sor került, Hitlertől elfogadta annak ellenére, hogy a nyugati demokráciák tiltakoztak. Amikor Sztálin jóváhagyta volna, akkor a hazaszeretetüket is legyőzte a hisztérikus kommunista ellenességük. Nem akadt máig magyar történész, aki kimondta volna a revizionisták elleni legsúlyosabb vádat, a szlovákiai és a romániai határmódosítások azzal váltak semmivé, hogy megtámadtuk a Szovjetuniót.

2. Ki viselt embertelenebb háborút, a magyarok ott, vagy a szovjetek itt?

A vitatkozóknak nem azt kellene méregetni, hogy ki mit követett el, hanem először tisztázni a sorrendet.

Mi már az első világháborút is ok nélkül kezdtük. A szerbek megölték azt a trónörököst, akinek trónra lépésétől féltünk, mert Ferenc Ferdinánd, akárcsak az öngyilkos bátyja, irritálta a magyar kormányt azzal, hogy a csehek barátai voltak. A mi uraink szemében pedig ez önmagában vörös posztó volt. Minden bizonnyal örültek a trónörökös halálának, de akkor már lehettek úriemberek, akik nem tűrik, hogy a kutya szerbek beleszóljanak a Monarchia ügyeibe. Ráadásul, a magyar politikai vezetések tudnia kellett volna, hogy a háborúvesztés a Monarchia megszűnését és Magyarország feldarabolását fogja jelenteni, a katonai vezetésnek pedig fogalma sem volt arról, mire alkalmas a hadseregünk.

A második világháborúba lépésünk még ennél is indoktalanabb volt. Azt elhiszem, hogy uraink Hitler győzelmében biztosak voltak. Annyira ostobák mégsem lehettek, hogy a győztes Hitler megtartja Magyarországot. De azt már nem hiszem, hogy fogalma lett volna a katonai vezetésnek arról, mint vállalunk a Szovjetunióba való háborúskodással. Érettségizett diák voltam, de elszörnyedtem azon, hogy tankok nélkül, huszárokkal, kerékpáros alakulatokkal vonultunk a gépesített szovjet hadsereggel szembe.

Horthynak, mint volt tengerész parancsoknak pedig illett volna tudni, hogy a tengeren lévő hatalom nélkül, nem nyerhető meg a háború. Őt azonban már korábban, baráti társaságban közölte, hogy a hatalmat támadókra lövetni fog. Azzal a különbséggel, hogy a nyilasokra fájó szívvel, a kommunistákra pedig örömmel.

Számomra a vita alapvetően félrecsúszott, egyforma mértékkel mérik a hadüzenet nélkül támadót, és azt, aki végül, sok iszonyat után győzött.

Általában, a magyar politikusok és történészek olyan háborúvesztés utáni békéket tartanak elvárhatónak, amiben nem bűnhődik a vesztes. Nem hajlandók tudomásul venni a háborúk alaptörvényét: Jaj a legyőzöttnek!

Azt, hogyan viselkedtek a magyar katonák a Szovjetunióban, nem lehet szárazon csupán számokkal szembeállítani, azt méricskélni, hogyan viselkedtünk mi, a hódítók ott, és hogyan viselkedtek itt a győztesek. Ők már látták, mit követtek el a magyar katonák hazájukban. Bennük tehát élt a bosszú.

Még nagyobb hiba, hogy a mi bűneink között említést sem tesznek az aknaszedésre használt magyar zsidókról. Még egy utalást sem találtam arra, hogy azok közül hányan haltak meg. Az általunk elkövetett bűnök között a legnagyobbnak azt tartom, ami a zsidó munkaszolgálatos alakulatokkal történt a fronton. Én, sajnos, frissen találkoztam a zsidó iskolatársaimmal, akik túlélték a borzalmakat, csontra fogyva, kelésekkel borítva tértek haza. Annak ellenére, hogy nálam sokkal magyarabbak voltak, ha ez alatt azt kell érteni, hogy nemcsak szolgálták, de tisztelték is a rendszert, sőt a túlélők közül sokuk itt maradt.