Ezer éves történelmünk legnagyobb bűne

Kopátsy Sándor                 EH                 2013-04-18

Ezer éves történelmünk legnagyobb bűne

Örömömre szolgált, hogy a köztársasági elnökünk a zsidóüldözés áldozatainak emléknapján nemcsak azokat tekintette veszteségnek, akiket elvesztettünk, hanem azokat is, akik ennek következtében meg sem születhettek. Ez első lépésnek éreztem annak az irányába, ami elvezet a zsidóüldözés hatásának történelmi megítéléséhez.

Az európai zsidóság nagy többségének elpusztítását, illetve elüldözését igyekszünk erkölcsi bűnnek, keresztényi alapon megbánandónak és feloldozhatnak tekinteni. Arról szó sem esik, hogy mennyi kárt okoztunk ezzel utódainknak.

Európa keleti, nagyobbik fele még száz év múlva is elmaradottabb lesz a nyugati feléhez képest azért, mert a zsidó etnikumát felszámolta.

A zsidóüldözésben a főbűnös, kétségkívül, a náci Németország volt. A bűntudata is a legnagyobb. Nemcsak szavakban, de pénzben is. Ők is büszkék arra, de nem jutott még az eszükbe, hogy mennyivel többe került nekik az, hogy a zsidóság nélkül folytatódik a történelmük. Ez ugyanis sokkal nagyobb veszteséggel jár, mint emennyi kárpótlást fizettek.

A keresztény Nyugat történészei még mindig elsősorban erkölcsi alapon ítélik meg a történelmi eseményeket, nem az általuk okozott kár nagysága alapján. Ha mégis háborús kárról beszélnek, akkor is elsősorban az emberveszteséget nézik. Pedig, ha rangsorolni kell a veszteséglistát, az első helyre a jövőre való kihatását helyezném. A történelmünkben ezerszer több problémát okozott az emberfelesleg, mind az emberhiány. Az is mindig kiderült, hogy az anyagi veszteséget is gyorsan pótolják.

A második világháború nagy tanulsága volt, hogy a háborús veszteségek nagyon gyorsan pótlódtak. A két legnagyobb veszteséget elszenvedő főszereplő, Németország és Japán, húsz évvel a háború után, ami történelmi mértékkel nagyon rövid idő, a győzteseknél sokkal nagyobb teljesítményt, igazi gazdaság csodát produkáltak.

A háborúnyerés ide, vagy oda, a teljesítmények alapvetően a lakosság hozzáállásán, szellemi vagyonán múltak. Ezért a zsidóság elveszése azért vált súlyossá, mert ez az etnikum jelentette a fejlődés motorját. Erről pedig szó sem esik.

A 20. század második felének legnagyobb tanulsága, hogy minden munkaszerető, takarékos, azaz puritán viselkedésű nép meggazdagodik, és amelyikek pedig nem ilyenek lemaradnak. Vagyis a legnagyobb veszteség az, ha egy ország elveszi azt az etnikumát,amelyik ezeket az erényeket képviseli. Ezt történt a zsidóság ellen elkövetett iszonyatok során.

Lényegében a holokauszt magyar következményével kívánok foglalkozni, de előtte indokolt egy rövid európai kiegészítő.

A vasúthálózat kiépülése olyan lehetőségeket tárt fel Európa keleti felén is, amiknek fő kihasználói a térség zsidósága volt.

A vasúti szállítás kiépülése ugyanis az Európa keleti felének térségét utazási és szállítási költség tekintetében tizednyi távolságra hozta Nyugat-Európához. Ez olyan kereskedelmi lehetőségeket árt fel, aminek kihasználására képtelenek voltak a térség polgárhiányos társadalmai. A vidéken tereltek összegyűjtésére, a világpiaca juttatásra a zsidó etnikum vállalkozott.

Ennek eredményeként a lakosság négyötödét kitevő parasztság vált árutermelőbbé, nemcsak eladóvá, de vásárlóvá is.

A vasúthálózat kiépülését követően, azaz a 19. század harmadik harmadára soha nem tapasztalt fellendülés vált jellemzővé a kontinentális Európában. A térség fél-perifériás társadalmaiban jellemző volt a Nyugathoz való felzárkózás. Leginkább Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon. Ez a gazdasági fellendülés kiterjed a polgárosodásra, a tudományokra és a művészetekre is. A társadalmak egészét érintő fellendülés motorja azonban az eddig viszonylag passzív zsidó etnikum volt. Alig hiszem, hogy volt a népek történetében másik példa arra, hogy egy alig tízmilliós etnikum hatvan év alatt a semmiből, a világ legiskolázottabb, leggazdagabb népe lesz. Európa történelmének egyik nagy adóssága, hogy nem dolgozta fel azt a csodát.

Annak ellenére, hogy a zsidóság csodájának haszon élvezője volt a térség fél-feudális államának uralkodó osztálya, és kisebb részben a nép is, fellángolt az antiszemitizmus. Nemcsak a feudális arisztokrácia, de az úri középosztály is úgy érezte, hogy a zsidóság elkaparította tőlük a gyors meggazdagodás lehetőségét. Annyira ostobák voltak, hogy fel sem mérték a saját tehetetlenségüket. A logikájuk átterjedt az elmaradott, kisemmizett népre is. Be kellene vallani, hogy az antiszemitizmus népszerű lett.

Európában a 20. században a zsidókérdés három vágányon haladt.

A fejlett Nyugat-Európában, ahol erős, több évszázados gyökerei voltak a polgárosodásban, egyrészt kicsi volt a zsidó etnikum, másrészt erős nemzeti polgárság spontán járta az ipari forradalom által megnyitott utat, harmadrészt nem voltak döntően a szárazföldi szállításra kényszerülve. Tele voltak a tengeri és a belvízi szállítás lehetőségeivel. A fejlett Nyugaton ezért nem is volt a zsidó etnikumnak ilyen megkülönböztető szerepe.

A kelet-európai, a pravoszláv kultúrában soha nem kerülhetett volna sor a bolsevik forradalomra. Annak az első Népbiztosok Tanácsában milyen fontos szerepet játszott az orosz zsidóság.

Most ugyan nem divat arról beszélni, hogy Oroszország, illetve a Szovjetunió lakossága mit nyert azzal, hogy megdöntötték a cári rendszert. Katona szuperhatalom lettek. A lakosság iskolázottsága, az elméleti tudományok színvonala magasabb lett, mint a gazdaságuk fejlettsége.

Az antiszemitizmusuk sokáig rejtve maradt, de végül kitelepítették a kitelepítést örömmel váró zsidóságot. Már volt, hova menjenek.

Közép-Európában viszont elbuktak a marxista forradalmak, és így, vagy úgy visszarendeződtek, majd fasisztákká váltak a társadalmak

Máig nem tárta fel a tudomány, milyen okok juttatták a közép-és dél-európai, valamint az argentin és japán társadalmakat a fasiszta, nacionalista diktatúrák felé. Pedig a két háború között olyan népszerű fasizmusok létrejöttének objektív okai voltak.

Mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszerek a népszerűségüket annak köszönhették, hogy tömegek a munkanélküliséget legyőzni képtelen kapitalista demokráciák csődjét láthatták. Ahogy a polgári demokráciák sikeresekké váltak, eltűnt a fasiszta veszély, és szétesett a bolsevik rendszer Európában.

Megmaradhatott Kubában, hiszen a latin-amerikai tőkés társadalmakhoz képest nincsenek csődben.

Győzött a Távol-Keleten, mert a konfuciánus népek rendszertől függetlenül sikeresek.

Nincsenek adataim a világ zsidósága megoszlására, de sejtelmem vannak, és a pontos adatokat nem tartom fontosaknak. Minden bizonnyal a 20. század elején a legtöbb zsidó Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon élt.

Az első világháború előtt Magyarországon a lakosság 6 százaléka volt zsidó. Ez az arányszám azért nem lehet pontos, mert a népszámlálási adatokban a zsidó és a cigány nem volt etnikum, elsősorban a nyelvük alapján sorolták be őket, ezért a többségük a magyarok arányát növelte. Tekintve, hogy a lakosság 51 százaléka volt magyar, a magyaroknak jó tíz százaléka lehetett a zsidó. Az első zsidótörvényben, a numerus clausus is azzal számolt, hogy a trianoni területen lakók 6 százaléka volt zsidó. Ez a szám a magyarokhoz viszonyítva 7 százalék feletti értéket jelez. De azt ma sem lehet megállapítani, honnan vették ezt az adatot, mert a népszámlálás adataiban csak a zsidó vallásúak száma szerepel. Azt sem tudom, 1921-ben mennyi lehetett a kikeresztelkedett. Ennél is sokkal fontosabb, hogy a magyar zsidóság döntően városlakó volt, és a lakossághoz viszonyított arányuknál sokkal többen éltek Budapesten, és az alvóvárosaiban. Akkor ugyanis még ezek külön városok voltak. Ezen az alapon állítom, hogy az első világháború után Budapest volt az a város, amelyeikben a legtöbb zsidó élt.

A gazdasági és kulturális szerepük pedig a számarányuk többszöröse volt. Erre abból is következtetek, hogy Miskolcon, ahol most lakok, a zsidótörvény előtt közel 10 százalék volt a zsidóság aránya a lakosságon belül, az adóbevételeknek azonban a 38 százalékát ők fizették.

Itt jegyzem meg, hogy a zsidóság szerepéről a történészek csak szavakban emlékeznek, a tényeges adatoknak nyomát sem lehet találni. Nincs adat arról, mennyien keresztelkedtek ki, milyen volt az iskolázottságuk, milyen arányban járultak hozzá az adóbevételekhez. Egy sor apró adat is sokat mondhatna. Például a Nyugat előfizetőinek, az operabérlet tulajdonosok és hangverseny látogatók között a zsidók aránya.

A magyar történészek még nagyon messze vannak attól, hogy megértsék, az adott kor megismeréséhez mennyi segítséget adnának az ilyen adatok.

Azt se vetette fel még senki, hol tartana az ország, ha megmarad a zsidósága.

Erről is csak sejtéseim lehetnek.