Kopátsy
Sándor EB 2013-04-08
Darwinnál tovább
Huszonhét éve
Ausztráliában, a természetben járva ütött belém a gondolat, a biológiai fajfejlődés igazi motorja: a
környezetváltozás. Percek alatt tudtam, hogy nagyot léptem előre Darwin
útján. Olyan tájban sétáltunk, amiről azt éreztem, hogy mintegy hetvenmillió
évvel visszamentem a múltba. Az ausztrál erdőben a természet olyan fejlődéi
szinten van, mint akkor volt nemcsak hazámban, de szinte bárhol a földön, csak
egyszikű flóra, és erszényes emlősök léteztek. Vagyis Ausztráliában 70 millió éven át állt a biológiai óra.
Miért?
Mert nem
változott az éghajlat.
A válasz
általános érvényét gyorsan igazolták a geológiai a tények. Nem Ausztráliában,
de néhány helyen vissza lehet menni az időben.
Madagaszkár
harmincmillió éve szakadt el Afrikától, ott még mindig az a flóra és fauna
található, ami az elszakadás idején Afrikában jellemző volt. Aki tehát az
ottani eredeti természetet vizsgája, harmincmillió évet megy vissza a múltba.
A Galapagos
Szigetek 110 millió éve szakadtak el Amerikától, amikor még ott is hüllők
éltek. Ott azt láthatjuk, ami a földünk egész faunáját akkor jellemezte.
A mély tengeri
fajok több százmillió évesek, mivel azok természeti környezete az óta
változatlan. A tengerek mélyén tehát több százmillió éve áll a biológiai óra,
mert nem változott az ottani élet környezete.
Az életformák ott változatlanok, ahol nem
változott lényegesen a környezet.
Ezt a
felismerésem azonban senki sem fogadta el. Nem cáfolták, de nem vették
tudomásul.
Az, hogy a
biológiai óra csak ott jár, ahol változik a környezet, néhány évvel később, az
emberi faj esetében is bebizonyosodott. Könyvet írtam róla, hogy fajunk a
jégkorszak végét okozó felmelegedés, az igen jelentős környezetváltozások
hatására tért át a gyűjtögetésről a termelésre. Ezt sem vette a szakma tudomásul.
Darwin idejében
még nem volt ismert, hogy a fajfejlődés jelentős lépései jelentős földtörténeti
változások idején történtek.
Ezt, mint
társadalomtudós is felismertem. Fajunk fejlődésében csak egyetlen jelentős
változás volt, az utolsó jégkorszak megszűnését követően. A megelőző mintegy
százezer évben az emberi faj, gyűjtögetésből élt. Az óriási környezetváltozás
ugyan óriási fajpusztulással járt, nemcsak a fajok sokasága, de az emberi faj
jelentős hányada is kipusztult. A megmaradtak többsége azonban az új környezetben,
a természet ajándékából élőből, a természetet szolgálatába állító fajjá
változott.
Amennyire általánosan felfogadott tény,
hogy ettől kezdve fajunk a fajfejődésben nemcsak elképzelhetetlen gyorsasággal,
de elképzelhetetlen gyorsulással fejődik. Ezt a változást csak az
magyarázhatja, hogy fajuk a fajfejlődés egy magasabb szintjére lépett. Ezt
megelőzően, mint minden más faj, a környezete változásaihoz igazodott, ettől
kezdve maga is környezetét változtatóvá vált. Ettől kezdve nemcsak a tőle független
környezeti változásokra reagál, hanem a maga által változtatott környezethez is
igazodik.
Fajunk azzal
változott az elődeinél fejlettebb fajjá, hogy a természeti környezetét maga is változtatja.
Vagyis motorja lett nemcsak a saját fejlődésének.
Sajnos, még
senki sem vállalkozott arra, hogy az emberi faj fejlődése hogyan hatott a
természeti környezetet változtatva a természeti környezetére. Egy ilyen
felmérés megdöbbentő eredményekre vezetne. Elég arra gondolni, hogy fajunk
mennyi fajt pusztított el, illetve szorított vissza azzal, hogy életteret
teremtett a szükségleteit kielégítő növények és állatok számára. Elég arra
gondolni, hogy mekkora területet foglalt el a saját, és a háziállatai ellátását
biztosító kultúrnövények számára. Az
érdekét szolgáló fajokat elterjesztette, ezzel más fajokat szorított ki.
Nem láttam
felmérést arról, hogy fajunk a művelhető terület mekkora hányadát sajátította
ki a saját céljai számára, és változtatta meg annak flóráját és faunáját. Ennek
hatása aligha kisebb, mint amitől rettegünk a légszennyezés által okozott
felmelegedés okán.
Az ember által
okozott károkról sokat beszélünk, de az általunk létrehozott kedvező hatásokról
alig lehet hallani.
Az ember okozta
erdőirtás állandó téma, de arról senki sem szól, hogy mennyit használt az ember
azzal, hogy óriási területet öntöz, műveli és trágyázza a talajt, ezzel
megsokszorozza a termelt szerves anyagot, ami sokkal több, mint az erdőirtások
által okozott kár. Az önözés megsokszorozza a levegő páratartalmát, a nitrogén
műtrágya használata, a jobb fajták elterjedése pedig megsokszorozza a
terméshozamokat.
A tudomány
súlyos mulasztása, hogy az ember természetalakító tevékenységében csak a
rosszat látja, a kedvezőt, főleg az embert magát fejlettebbé alakítót nem. Ez
egyre nagyobb hiba lesz, hiszen az elszabadult népszaporulat, valamint a
tudományos és technikai fejlettség felhatványozza az emberi faj
természetmódosító hatását. Fajunk létszáma az elmúlt száz év során
négyszeresére, a természeti környezetünk terhelése pedig a tízszeresére nőtt.
Az ember tudatát érő hatások megsokszorozódását egyelőre felmérni sem tudjuk.
Hol van élet a világűrben?
Egyre nagyobb
divat, és egyre több eszköz áll a csillagászok rendelkezésre, hogy a világűrben
életet találjanak. Ezek a kutatások azért reménytelenek, mert a földi élethez
hasonló életet keresnek. Nem veszik tudomásul, hogy a minket körülvevő életformák létrejöttének nemcsak az a feltétele,
hogy jelenleg más bolygón hasonló életkörülmények legyenek, hanem az is, hogy
az ilyen bolygónak az előélete is hasonló legyen. Amennyire valószínű, hogy
a sok milliárd bolygón élet jöhetett létre, annyira valószínűtlen, hogy legyen
olyan, amelyiknek a megelőző évmilliárdok során hasonlóan alakult az élete.
Márpedig a
hasonló életformák kialakulásához nemcsak a jelenlegi viszonyokra, hanem a
megelőző történelmi folyamatnak hasonlónak kell lenni.
Fejlett
életformákat csak ott keressünk, ahol gyorsak, és nagyok voltak a változások.
A gyors fejlődés előfeltétele a változásokban
gazdag múlt.
A
felismeréseimet már néhányszor kifejtettem, de senki sem kapott rajta. Most azonban
szenzációs bizonyításra bukkantam.
A The Economist
(March 23rd 2013 75 old.) beszámol kínai kutatókról, akik a fajok fejlődésének
történetét igyekeznek feltárni.
A Nanjing
Institute of Geology and Palaeontology kutatócsoportja, Zhu Maoyan vezetése
alatt kutatja a fajfejlődés múltját. Arra
a felismerésre jutott, hogy 725-541 millió évek között történt a biológiai
robbanás. Erre az időszakra jellemző a jégkorszakok egymást követő sűrűsége, és
a nagy kilengések. Az óriási eljegesedéseket olyan felmelegedések is követték,
amikor az átlagos hőmérséklet 50
C fokkal magasabb volt, mint jelenleg.
A felismerés
helyességét nem bírálhatom, számomra az nézetem igazolása fontos. A biológiai fejlődés akkor volt a gyors,
amikor gyakori, és nagy volt a környezetváltozás. Ha ez igaz, akkor
bizonyítva van az állításom, hogy a
mutáció és a szelekció csak ott okozza az életformák fejlődést, ahol változik a
környezet.
Annak ellenére,
hogy a biológusok számára ismert, hogy a jelentős környezetváltozások jelentős
fajpusztulással jártak. Ilyen volt a jégkorszak végét okozó felmelegedés is. A
biológusok azt is tudják, hogy földünk életében óriási fajpusztulások voltak.
Azt azonban nem teszik hozzá, hogy új, a
korábbinál fejlettebb fajok csak akkor, és csak ott jelenhetnek meg, ahol a
meglévő fajok nagy hányada kipusztult. Nagy fajpusztulást azonban csak nagy
környezeti változás okozhat. De nemcsak azt, hanem a korábbinál fejlettebb
fajok is csak akkor jelennek meg, amikor olyan jelentős környezeti változás
történik, aminek nyomán a meglévő fajok jelenetős hányada kipusztul.
Bármennyire
egyértelmű, új fajok csak akkor jelenetnek meg, ha a jelentős környezeti
változás a meglévő fajok nagy többségét elpusztítja, és ezzel életteret
szabadít fel új, a korábbinál fejlettebb fajok számára, a tudomány azt keresi,
hogyan lehet megakadályozni a környezetváltozásokat. Nem azt keresik, mivel
lehet egyengetni a fajfejődést, hanem azzal riogatnak, hogy ez milyen
veszteségekkel jár.
Mivel a biológiai fejlődés órája csak változó környezetben jár, és a sebessége
a változások mértéktől és sűrűségétől függ, a fejlődés híveinek nem a vele járó
áldozatok nagyságával kell riogatni, hanem a vele járó előnyöket kell
hangsúlyozni.
Változások a homo sapiens történetében.
Fajunk
történetében a jégkorszak megszűnéséig nem volt jelentős éghajlati változás. Ahol
megjelentünk, Afrikában különösen nem. Nem hangsúlyozzuk, hogy ahol fajunk
megjelent, különösen nem. Ezért aztán ott történt a legkevesebb fejlődés. De
ott sem, ahol hasonló éghajlatú társégbe telepedett le. Fajunk ott fejlődött,
ahol szülőföldjétől lényegesen eltérő természeti környezetbe került.
Már az a tény is
fontos útmutatót jelent, hogy fajunk ott fejlődött, ahol jelentősen más
környezetbe került.
A föld éghajlata
a jégkorszak megszűnését megelőző százezer évben nem változott sokat, de már
akkor is nagyon eltérő éghajlati és természeti viszonyok voltak. Szinte
megmagyarázhatatlan, hogy fajunk néhány
tízezer év során szinte minden természeti környezetben megjelent, és
berendelkezett. A biológusok egyáltalán fel sem figyeltek erre az
állatvilágban ismeretlen jelenségre.
Egyrészt a
fajtörténetben először fordult elő, hogy egy emlős nagyon gyorsan szinte minden
természeti környezetben képes berendezkedni. A környezethez való
alkalmazkodásban azonban a szelekció és a mutáció lényegtelen szerepet
játszott. Az ember a fejlett agyának köszönhetően minden környezethez azzal
alkalmazkodik, hogy viselkedését ahhoz igazítja.
Az ember az első faj, amelyik nem a
szelekcióval és a mutációval, hanem a fejlett agyának köszönhetően
alkalmazkodott szinte minden, nagyon eltérő természeti környezethez. Ennek
köszönhetően forradalmian újat hozott a biológiai alkalmazkodás terén. Nem a fizikai adottságaival, hanem a
viselkedésével elképesztően gyorsan és hatékonyan idomult a természeti
környezetéhez. A Darwin által felismert módon, a szelekció és a mutáció
révén ez nagyon lassú az adaptáció, évmilliókba került volna.
Az ember megjelenése után, néhány tízezer
év alatt, a föld szinte minden természeti környezetébe képes volt kialakítani a
lét biztosító életmódot.
Azt egyszer majd
a nyelvtudomány fogja kideríteni, hogy őseink hol mennyi ismerettel rendelkezve
jelentek meg. Nyilván valamit már beszélni tudtak, ismerték a tűzet. Ennek
ellenére a nyelv értékű beszéd már az elkülönült gyűjtögető közösségekben
alakult ki. A nyelvtudomány képes csak megbecsülni, hány ezer egymástól
számottevően eltérő nyelv létezett. Az a tény, hogy fajunk a természeti
környezetének milyenségétől függetlenül létrehozta az annak megfelelő életfeltételeit.
Ez nem a szelekciónak és a mutációnak, hanem a fejlett agyának volt köszönhető.
Az, hogy az ember nagyon gyorsan képes volt
kialakítani a természeti környezetéhez alkalmazkodó életmódját, a darwinizmussal
nem magyarázható, az a biológiai elődinél sokkal fejlettebb agyának köszönhető.
Mi volt fajunk öröksége?
Arról nagyon
keveset tudunk, mi előzte meg fajunk megjelenését, bizonyos az, hogy elődeink
már két lábon álltak, az első végtagjaik döntően már kezek voltak, használták a
tüzet, a hideg ellen ruházattal védekeztek, védelmükre bunkót használtak,
hangszálaikkal kommunikáltak. Minderről egyelőre nagyon keveset tudunk, de az
sem hasznosítjuk. Fontos volna annak okát is megérteni, hogy biológiai elődeink
miért pusztultak ki. Az ugyanis ostobaság, hogy a legismertebb biológia elődünk
a leander völgyi ember viszonylag hosszú, a miénknél négyszer hosszabb élete
során, nem ért el lényeges fejődést.
Fajunk ezzel szemben, néhány tízezer év
alatt, a földünk szint minden természeti környezetében nemcsak megjelent, hanem
az okban nagyon eltérő életmódot alakított ki egymástól függetlenül.
Ennek ellenére a
nagyon eltérő életmódjaink mindegyike a jégkorszak megszűntéig a gyűjtögető
életmódban maradt, és csupán a létminimum szintjén való ellátást biztosított.
Egyetlen kivételt ismerek, de azt sem tekinti a tudomány a termelésre való
áttérés felé tett lépésnek.
A rénszarvassal pásztorkodó közösségek.
A jégkorszak
megszűnése előtt éppen a legmostohább természeti környezetben a nagyon hideg
északon alakultak ki az első termelésből élő közösségek.
A természetben
sokat mozgó emberként elég korán megfogalmazódott bennem a felismerés, hogy
30-40 ezer éve, ha választanom kellett volna, hol akarok élni, rénszarvaspásztor,
vagy fókavadász lettem volna. Ezt a két életmódot tartom a kor viszonyaiban a
leginkább embernek valónak. Ugyan a leginkább emberpróbáló, de a legkevésbé
kiszolgáltatott. A kedvező éghajlaton ugyan sokkal könnyebb az élet, de sokkal
nagyobb a kiszolgáltatottság.
Nagyon fontos
tantárgynak tartanám, a gyerekeket megtanítani, hol, hogyan lehetett őseinknek
megélni a nagyon kezdetleges technikai eszközök birtokában. Erről a Biblia
szerkesztőinek fogalmuk sem lehetett. Nem gondoltak arra, hogy a melegben ugyan
nem kell a hideg ellen védekezni, de ahol könnyű a természetben megélni, ott
nemcsak ragozók, de kellemetlen ellenségeink is vannak, a baktériumoktól a
kígyókig, ott a zsákmányolt hús gyorsan megromlik. Röviden: Nem ott van a
paradicsom, ahol keveset kell fáradozni, de tehetetlenek vagyunk a veszélyekkel
szemben, hanem ott, ahol ugyan nehéz megélni, de sok munkával biztonságban
vagyunk.
Bárkinek tettem
fel a kérdést, mindenkit meglepett, hogy én a lazacban gazdag északi folyókat,
vagy a még északabbra a tundrát választanám.
Előbb kezdem a
lazacokkal. Ezeket könnyű elejteni, mivel tömegben vonulnak, az ikrájuk is
könnyen összegyűjthető. A fóka az egyetlen nagytestű állat, ami bunkóval
elejthető. A zsákmány pedig a fagyos tundrai pincékben, egész évben tárolható,
beosztható.
A rénszarvassal
való pásztorkodás tartom ez első termelő társadalomnak. Ez már nem gyűjtögető,
hanem termelő közösség volt. Ilyen
kivételnek tartom, a rénszarvassal való pásztorkodást a tundrán. Ismereteim
szerint, a jégkorszak megszűnése előtt jó tízezer évvel az ember domesztikálta,
helyesebben magához szelídítette a rénszarvast és a kutyát, és a három fej
kooperációjának köszönhetően, lényegében már a munkával való termelésből, nem a
gyűjtögetésből élővé vált.
Ez volt fajunk életében az első számottevő
előrelépés, ami nem a környezetváltozás kényszeréből fakadt. Erre az a
magyarázatom, hogy a nagyon zord, nagyon kevés táplálékot adó tundrán, a nagyon
mostoha életkörülmények hatására, három faj, az ember, a kutya és a rénszarvas,
élete ugyanakkor rendezett volt. E hármunk faj kooperációja mindegyikük számára
létbiztonságot jelentett.
A medvék és
farkasok ellen a tűz védelmet, a fűtött kunyhó és a meleg ruházat megvéd a
hidegtől. Az sem véletlen, hogy ez az életmód mindmáig megmaradt még a világ
leggazdagabb társadalmában, Norvégiában is. Legfeljebb az álatokat motoros
szánokon követik. Arra már nem találok magyarázatot, hogy ma is Norvégiában
élnék a legszívesebben.
A mintegy
harmincezer éve megjelent rénszarvas pásztorkodás megjelenése azt jelenti, hogy
fajunk fejlett agyának köszönhetően,
elve rendelkezett azzal a képességgel, hogy a természet spontán ajándékaiból
való élésről áttérjen a természetet szolgálatába állító életmódra. Ennek az
első termelő társadalomnak az ismerete azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy Az ember agya nem változó környezetben is
képes felismerni, és élni a termelésből megélés lehetősével, ha erre a
körülmények lehetőséget adnak.
Fagyunk a földünk térségében nagy többségét
lényegesen megváltoztató felmelegedés nélkül is rálépett a termelésből való
megélésre. Ennek bizonyítékát látom abban, hogy néhány haszonnövény, a
kultúrnövények többsége a felmelegedés előtt megjelent olyan térségeken, ahol
nem volt jégkorszak.
A közelmúltban
tudtam meg, hogy az Andok hegyi népei már tizenöt ezer éve termelik a
burgonyát. Valószínűleg, kiegészítő táplálékot jelentő kapás kultúrában.
A tudomány,
egyelőre nagyon keveset foglalkozik azzal, hogy kapás kultúraként mióta
termelik a rizst, a búzát, az árpát, a kölest. Illetve mikor jelenhetett meg a
füge, a datolya, a szőlő a lakóhely közelébe ültetett, táplálékot adó célból.
Ezek a kertek ugyanis már a termelés megjelenését bizonyíthatják.
Az ember rendkívül fejlett agya tehát már
jóval a klímaváltozás előtt, tudatosan hasznosította a természetet.
Ennek. a már beindult folyamatnak adott
lökést a nagyon jelentős klímaváltozás. Nélküle is folyt volna a
gyűjtögetésről a termelésre való áttérés, de nagyon lassan. A felmelegedés
hatására, az egyenlítőhöz közeli csapadékos térségektől eltekintve, azonban
óriási változások történtek mindenütt, ahol fajunk sok tízezer éve a
gyűjtögetésből élt. Ha itt nem szűnnek
meg, illetve nem zsugorodik tört részre a gyűjtögetés eltartó képessége, csak
nagyon lassú változás történt volna.
A jégkorszak
idején jellemző, és az azt követően megváltozott természeti környezetről
viszonylag keveset tudunk. Annyi köztudott, hogy a mai sivatagok térsége
viszonylag gazdag flórájú és faunájú térségek voltak, ahol mindenütt ősi
gyűjtögető társadalmak életek. Viszonylag keveset tudunk arról, hogyan hatott a
folyamok vízfolyására a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése.
Ma sok tudós
lelkesen foglalkozik azzal, milyen változásokra kell felkészülni, ha a
tengerszínt néhány méterrel emelkedik, de annak nyomával sem találkoztam,
hogyan hatott a sokkal nagyobb tengerszint emelkedés azoknak a folyamoknak a
vízjárására, amelyeken a nagy öntözéses kultúrák létrejöttek. Pedig nem kell
nagy fantázia annak elképzeléséhez, mennyire más volt a Nílus folyása, amikor a
70 méterrel alacsonyabb tengerbe rohant.
Régi vágyam egy
olyan térképet látni, ami nemcsak a jégkorszakbeli partvonalakat ábrázolja, de
e folyamok torkolat közeli folyási sebességeit is megmutatja. Ezekből
könnyebben érthetővé válna, milyen változással járt a jégkorszak megszűnése. A nagy folyamokra épülő öntözőrendszerek
kialakítását csak a torkolati tengerszínt jelenetős felemelkedése tette
lehetővé. Sajnos, a történészeket ezeknél sokkal jobban izgatja, hogy mikor,
mit építettek, milyen politikai és vallási uralom alatt éltek, mint az, mit diktált
számukra a megváltozott természeti környezet.
Azt már az egyik
korábbi könyvemben kifejtettem, hogy a felmelegedés az embernél is nagyobb
életforma változást követelt számos állatfajtól. Ezek veszélyezettségének köszönhetjük, hogy domesztikálhatóvá váltak. Azt
is tudni kellene, hogy a domesztikációt
is csak a klímaváltozás tette lehetővé. Nem ismerünk olyan háziállatot,
amelyiket nem a kihalás veszélye okán kényszerült arra, hogy az ember védelme
alá vonuljon. Az életét vadon is, tovább
folytatni képes állatokból nem lettek háziállatok.
Az állati erő forradalma.
Az ipari forradalmat joggal tekintjük
fajunk történelmében fontos határvonalnak. Ezzel szemben az állati erő
hasznosítását nem tekintjük hasonló jelentőségűnek. Hiába lett volna
klímaváltozás ahol, nincs bajba jutott erős fizikumú állat, ezer évekre késve
jelenik meg, és nem lesznek sokmilliós népességet eltartó magas-kultúrát
eltartani képes földművelés.
Arra kerestem a
választ, miért késett a magas-kultúra évezredeket a két Amerikában a többi
társával szemben. Azt a magyarázatot találtam, hogy a két Amerikában nem került
válságos helyzetbe egyetlen, az igavonásra elég erős állatfaj sem. Erre
alkalmas állat a bölény lehetett volna, de az nagyon jól tovább élte a klímaváltozást.
Azt ugyanis már egy korábbi könyvemben kifejtettem, hogy csak olyan állatot lehetett domesztikálni, amelyik egyéként elpusztult
volna.
Márpedig a
szántóföldi növénytermelés csak ott vált bevezethetővé, ahol elég erős igavonó
állat a talajműveléshez és a betakarításhoz. Az ember fizikai erejének első megsokszorosítását nem a gép, hanem az
erős igavonó állat jelentette. Ahol ilyen nem volt, ott a növénytermelés
megállt a kapás kultúráknál. Márpedig
a kapás kultúrák egyikére sem épült gyorsan magas-kultúra. Vagyis, mindmáig magas-kultúrák hiányában élnénk,
ha nem érinti katasztrofálisan egy sor igavonáshoz elég erős fizikumú fajt a
felmelegedés.
A gyűjtögetés és a termelés közti különbség.
A gyűjtögető nem
változtatja a környezetét, hanem ahhoz igazodik, akkor változik, ha a
természeti környezete arra kényszeríti. Tehát képtelen arra, hogy növelje a
térsége eltartó képességét.
A termelő ember az első, aki az igényeihez igazítja
a természeti környezetének eltartó képességét. A nagyobb eltartó képességű
környezet aztán visszahat rá, a megváltoztatóját is megváltoztatja. Ebből
fakad a gyűjtögetés és a termelés biológiai hatása közti minőséi különbség.
Darwin csak
azokkal foglalkozott, akik az adott természeti környezethez igazodnak, nemcsak
viselkedésükkel, de biológiai értelemben is. Az ember az első olyan biológiai lény, amelyik a fejlett agyának
köszönhetően, az igényéhez igazítja a természeti környezetét, és ezzel
létrehozza saját maga megváltozásának az okát.
Elég volna
megvizsgálni, hogy az elmúlt hatezer
évben mennyit változtatott az ember a környezetén, mennyit változtatott a
flórán és a faunán. Az ember által okozott változás nem kisebb nagyságrendű,
mint amennyit a klímaváltozás okozott. A magas-kultúrák térségében rá sem
lehetne ismerni, hogy milyen volt a jégkorszak megszűnése előtt, után és milyen
lett az ember által okozott változtatások hatására a természeti környezet.
Elég azt szem
előtt tartani, hogy a jégkorszak megszűnése előtt legfeljebb néhány százmillió
ember élt a földön, akiknek az életvitele nem változtatott a környezeten. Most
meg hétmilliárd olyan ember él, amelyik drasztikusan az igényhez formálja át a
környezetét.
A várható
klímaváltozás okát a tudomány az emberi beavatkozással magyarázza, de abból
csak a légköri hatásokat ragadja ki. Arra nem terjed ki a figyelme, hogyan
változott meg a földünk flórája és faunája annak következtében, hogy az ember
hasznosítja.
Az ember és a természet kapcsolata
kétirányú, nemcsak az ember hat a természetre, de az is visszahat az emberre.
Az ember fejlett agyával reagál a környezeti
változásokra
Darwin csak az
állatok ösztönös reagálását vizsgálta, nem vette tudomásul, hogy a fejlett agyú
ember másképpen, tudatosan kezeli a környezeti változásokat. Az ember és a
természet kapcsolatát csak akkor érthetjük meg, ha az ember tudatosságát figyelembe
vesszük. Az ember az első biológiai
lény, amelyik elsősorban az agyával reagál a környezeti hatásokra.
Ezt kellene
vizsgálni, hogyan érték a hatások az agyat, és hogyan reagált arra az agy.
Számomra az előember
kétlábúsága ad klasszikus magyarázatot példa arra, hogy fajunk alakulásának történetét csak az agyunk igénye alapján érthetjük
meg.
A két lábon
járást nem tartom a fajunk fejődése szempontjából olyan fontosnak, mint általában
a tudósok, mégis kézenfekvő felismerésnek tartom, hogy az ember viszonylag nagyon nagy talpakon járó emlős.
Nem ismerek
olyan emlősállatot, aminek a súlyához képest akkora talpa lenne, mint az
embernek. Ez a különleges jellemző már biológiai elődeinél is jelentkezett. A
talpunk egységnyi területére viszonylag kis nyomás esik.
Marad a kérdés: Miért alakult az ember hátsó lába nagy
talpúvá?
Véleményem
szerint, egyrészt a laza talajon való
hatékony járás érdekében, másrészt azért, mert az agyunk más feladatokat várt
el az első végtagoktól.
Már a korai emberszabásúak
számára az optimális életterek a dagály, apály járta lapos tengerpartok, és
mocsarak voltak. Ennek az oka, hogy e
fajok fizikai adottságai viszonylag gyengék voltak, az agya viszont nagyon
fejlett volt. Ezért már az előemberek sem lehettek ragadozók, de még
azoktól védett fajok sem.
A fejlett agyuk azonban viszonylag sok
energiát, ezért jó táplálkozást igényelt. A tápláléknak fehérjében
gazdagnak, és könnyen emészthetőnek kellett lenni.
Erre az ideális
élettér az olyan lapos, homokos tengerpart, ahova naponta kijárt a dagály, és
az apály visszahagyott puhatestűeket. A
dagállyal ki hordott, és visszamaradt puhatestűek, a tenger gyümölcsei
jelentették az ideális táplálékot. Az ilyen partok az ember számára egy
négyzetkilométeren tízszer annyi rendszeres, naponta megismétlődő, könnyen
emészthető, fehérjében gazdag táplálékot biztosítottak, mint a legjobb
adottságú szárazföld. Azt sem hangsúlyozzák, hogy a tenger gyümölcsei
fehérjében gazdag, az agyfejlődés számára is ideális táplálékot jelentettek.
Már az előemberek
számára az ilyen tengerpart volt a paradicsom.
Ha nem is
ennyire, de kedvező élettér volt a mocsár is. Az is sokszorta annyi könnyen megszerezhető
zsákmányt jelentett, mind a szárazföld. A
mocsár állatai, a csigák, rákok, békák, gyíkok összegyűjtése mennyiségében,
minőségben és elérhetőségben minden korosztály számára megoldható feladatot
jelentett.
Ezért már
követlen őseink is százszor annyi puhatestűt ettek, mint nagyvadak húsát.
A fajunk életének első 95 százalékában
ezerszer annyi talált táplálékot fogyasztott, mint elejtett vadat.
Ez magyarázatot
ad arra, hogy miért nagy a talpunk. A vizes talajon járás viszonylag nagy
talpfelületet igényelt. A magasabban hordott fej pedig előnyt jelentett a
talajon való keresésben. A talajról történő gyűjtés magasabbról sokkal
hatékonyabb, mint a lehajtott fejjel.
Most olvasok egy
írást, a The Economist (February 16th 2013) számában, arról, hogy az ember
azért állt két lábra. Az írás szerint, mert a szavannában így tudott jobban
tájékozódni, észlelni a veszélyt.
Ezt a logika
hibás. Az ember lényegében zsákmány
volt, aminek fontosabb volt a rejtőzés, mint a messze látás. Őseink viszonylag
lassú mozgásúak, gyenge védekező képességűek lévén, sokkal inkább rejtőzködni,
vagy a tűzzel védekezni tudtunk, mint korán észlelni a veszélyt, és meneküli
előle.
A környezethez
való igazodásban nem találok a két lábra állásunk előnyére, nem ismerek az
állatvilágban példát. Az emlősök egyike
sem vált kétlábúvá.
A szavanna
legelő zsákmányállatainak ugyan viszonylag hosszú a nyakuk, de a magas
fejtartást csak akkor használják, amikor tájékozódnak, meg akarják állapítani,
hogy tiszta a terep, illetve amikor a fák lombjai jelentik számukra a
táplálékot. Ezeknek azonban azért előnyös a korai észlelés, mert négylábúak maradtak,
és ennek köszönhetően, gyorsan futnak. Az idejük nagy részében azonban lent
tartják a fejüket, mert legelnek, és ezért kevésbé tűnnek fel a ragadozóknak.
Tekintve, hogy az ember zsákmány volt, számára nem volt előnyös, ha magasan van
a teste, és fenntartja a fejét.
A madarak pedig azért lettek kétlábúak,
mert az első kettőre szükségük volt a repüléshez. A gázlók, mocsárban járók
ugyan hosszú lábúak és nyakúak lettek, de nem lett nagy talpuk. Nem nagy talpúk,
hanem terpeszkedő, hosszú lábújuk lett. Az újakat csak azoknak kötötte össze
hártya, amelyek úszva közlekedtek.
Az ember azért lett kétlábú,
mert szüksége volt a kezeire.
Már a majmok is
elkezdték használni az első lábukat, de csak olyan feladatokra, amire a
kapaszkodásra alkalmas újaik is képesek voltak. Az ember fejlett agya azonban olyan feladatok elé állította az első végtagjait,
amivel azok alkalmatlanná váltak a járásra. Elég megnézni az ember kezeit
és lábait, világossá válik, hogy alapvetően más a funkciójuk. A hátsó lábak funkciója nem, az elsőké pedig
óriásit változtak.
A fejlett agy olyan igényeket támasztott az
első lábbakkal szemben, aminek a megfelelése alkalmatlanná tette azokat a
járásra.
Az egyszerű a
logikai lánc:
Az ember rendkívül fejlett agyának
köszönhetően olyan feladatokat adott a két első végtagjának, amit csak akkor
végezhetett el, ha nem használja járásra. Az ember keze ezért, a rábízott
bonyolult feladatok ellátása révé állandóan tökéletesedett. Az embernek a kezei
minden biológiai elődénél ezért lettek sokkal tökéletesebbek. A fejlett kezünk, a fejlett agyunk terméke.
A két lábra
állás azonban annyira lelassította a távolságlegyőző képességét, hogy olyan
táplálékok gyűjtésére tért át, amit elsősorban a mocsarakban, a tengerpartokon
talált meg. A hátsó végtagok ezért
váltak nagytalpúvá.
Tehát az ember csodálatos biológiai fejlődésének
az elsődleges alakítója a fejlett agya.
Az ember az első
olyan lény, amelyik elsősorban az agyával oldja meg a természeti környezetéhez
történő illeszkedést. Nem a szelekció és
a mutáció révén idomul a környezetéhez, hanem az eszével alakítja a
környezethez idomuló viselkedését, életmódját.
Az ember fejlett
agyának köszönhető, hogy az első végtagjai úgy alakultak, hogy az agyának a parancsai
teljesítésére képesek legyenek.
A két lábra állás forradalmi hatása az első
két végtag sokoldalú hasznosításában jelentkezett. A kétlábúságának alig lett
más jelentősége, mint a két első végtagok sokoldalúvá válhatása.
Ezt bizonyítja,
hogy a fajunk múltjában alig változott a
lábak, és óriásit fejődött a kezek szerepe. Az ember magasabb rendűsége elsősorban
a fejlett agyának, de jelentős mértékben a rendkívül fejlett kezének
köszönhető.
Fajunk mintegy százezer éves története
során a lábunk teljesítménye alig változott, a kezünkkel azonban sok ezerszer
többre lettünk képesek.
Miért fontos a táplálkozás?
Az agyunk a leginkább energia igényes
szervünk. Az elfogyasztott táplálék energiájának mennysége napi beszédtéma.
A táplálékunkat azonban nem azzal mérjük, mennyi energia áll szervezetünk
működtetésére, hanem azt, mennyi energiát tartalmazott az elfogyasztott
táplálék. Azt tehát figyelem kívül hagyjuk, hogy mennyi energiát használtunk
fel a táplálék megemésztésére. A legtöbb
táplálék csak akkor válik viszonylag könnyen emészthetővé, fertőzésmentessé, ha
erre előkészítik.
Fajunk jelentő
hányadában nem az általa elejtett állatok húsát, hanem dögöt fogyasztott, amit
a sütés vagy a főzés fertőtlenített. A vadállatok, általában az öreg állatok
húsa akkor válik veszélytelenné, és könnyebben emészthetővé, ha megsütik, megfőzik,
megzúzzák, feldarabolják. A gabonák pedig szinte csak ekkor válnak hatékony
táplálékká, ha megőrlik, élesztővel eresztik, és vízzel keverve megsütik.
Bármennyire
kézenfekvő, hogy az agyunk megfelelő energia ellátása érdekében a nyers
táplálék élelemmé feldolgozása óriási emberi vívmány. Nagyon hasznos volna az
olyan munkaidő mérlegek készítése, hogy fajunk életének első 99 századában
munkaidejéből mennyi időt és energiát fordítottak őseink a táplálékok
előkészítésére. Ennek a sok munkának köszönhető, hogy agyunk megfelelő
ellátásban részesült.
Ha most visszagondolunk arra, hogy miért
volt az embernek szüksége az első két végtagjának hasznosítására, megértjük,
hogy milyen szerepe volt a nagyon hatékony kezünknek abban, hogy ide jutottunk.
Nemcsak a szerszámok elkészítése, azok használta, de még a tűz
hasznosítására sem kerülhetett volna sor a kezünk ügyessége nélkül.
A környezetét alakító ember önmagát is alakítja.
Arra, hogy a
környezet mennyire emberalakító, Max Weber hívta fel a figyelmemet, amikor a
városba, vagy éppen Amerikába költöző paraszt viselkedésének gyors megváltoztatására
mutatott rá. Az urbanizáció és az
Amerikában költözés tudatformáló hatása ugyan közismert, de mégsem azzal
magyarázzuk, hogy a megváltozott környezet eredményezi a tudati, a viselkedési
változást.
Annak ellenére,
hogy a más környezetbe költözés tudatformálása közismert, a társadalmak minden
szintjén ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák. A szülőfaluhoz, a szülőföldhöz,
hazához való ragaszkodást minden kultúra erénynek tartja. A természeti
környezetben történő változások negatív következményeit csapásként éli meg.
Ennek a csúcsa, amikor a modern tudományok nagyjai a környezetváltozás hírével
keltenek pánikot.
A közhiedelmet
az ellenkező tapasztalatok sem zavarják.
Az természetesen
igaz, hogy értékvesztéssel jár az elmaradottabb, szegényebb társadalomba való
település. Ezeknél sokkal nagyobb a környezetváltozás pozitív hatása.
Meggyőzők a
magyar példák is.
- Az Egyesült
Államokba kivándorlók ötször jobban élnek, mintha itthon maradtak volna.
- A Trianon után
az Ausztriához csatolt területen élők háromszor jobban élnek, mint akik az
országban maradtak.
- A szegényebb
utódállamokba kerültek nemcsak érzelmileg, de anyagilag vesztettek.
- Akiket a bolsevik
rendszer erőszakos iparosítása és kollektivizálás városba vitt, jobban jártak,
mint a szülőfalujukban maradtak.
- Jelenleg a
Nyugatra települő diplomások négyszer jobb anyagi körülmények közé kerülnek,
mint az itt maradók.
A technikai eszközök tudatformáló hatása
A tudósok és a
természetvédők azzal vannak elfoglalva, hogy milyen károkkal fog járni a
környezetváltozás. Az fel sem merül, hogy milyen előnyök várhatók attól. Ennél
is nagyobb ostobaság, hogy nem számolnak azzal, hogyan fog hatni a tudatunkra,
hogy kommunikálni tudunk az egész világgal, hogy repkedhetünk egyik
kontinensről a másikra, autóval mehetünk az egyik országból a másikba, hogy
minden embernek van, illetve lesz mobil telefonja, számítógépe.
Mit kezd majd a
tudatunk a ráözönlő információkkal?
Az utóbbi száz
évben többet változott a környezetünk, mint előtte sok ezer év alatt. A
változások pedig gyorsulnak. Az elmúlt húsz évben több történt, mint előtte
százban. E változásokhoz képest eltörpül mindaz, amit az éghajlatváltozás
hozhat. Fajunk életében százszor többet
változtatunk magunk a környezetünkön, mint amennyit a természeti környezetünk
változása okozhat.
A jövőben is sokkal jobban kell magunktól
félni, mint a környezettől. Elég arra gondolni, hogy milyen indulatokat
szabadíthat el a tény, hogy tízmilliárdnyian leszünk, amikor az optimális
létszámunk ennek legfeljebb az ötöde lenne.
Az éghalat
változásnál százszor nagyobb változásokat okoz, hogy nemcsak lényegeden többen
leszünk, hanem a létszámnövekedésnél is sokkal több költöznek a lemaradó világ
sokmilliós városaiba.
Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, hogy
milyen változáson meg át a fajunk annak következtében, hogy magunkat változtató
eredmények formálták át teljesen az életmódunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése