Magunkat változtató faj lettünk

Kopátsy Sándor               EB                     2013-04-16

Magunkat változtató faj lettünk

Azt soha nem vontam kétségbe, hogy a természeti környezethez, mint minden fajnak, nekünk is alkalmazkodni kell. A fajtörténelemben szédületes fejlődésünket annak köszönhetjük, hogy fajunk nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni. Ez azonban nem a darwini elv alapján, a mutáció és a szelekció segítségével, nagyon lassan, hanem az ember fejlett agyának köszönhetően, tudatos alkalmazkodással, nagyon gyorsan történt.

A gyűjtögető életmódban élésünk egészen a jégkor végéig. A tudomány nem fordított figyelmet arra, hogy mennyire érte fajunkat felkészülten, vagy felkészületlenül a természeti környezetének a jelentős klímaváltozással járó alapvető átalakulása.

Nagyon keveset tudunk az első pásztortársadalomról, a rénszarvast és a kutyát domesztikáló törzsi pásztorkodásról. Pedig ez már termelő, de még nagyon alacsony népességeltartó volt. A létéről ugyan tudtunk, hiszen ma is működik, de az idejét először a genetikusaknak sikerült megállapítani. Ezek közel tizenötezer évvel a felmelegedés előtt jelentek meg.

Különösen elgondolkodtató, hogy társadalmi életünk első lépését ott tették meg őseink, ahol a természeti környezet, mai szemmel nézve is, a legmostohább volt.

Nagyon általános az a felfogás, még tudományos körökben is, hogy ott kedvezőbb a természeti környezet, ahol gazdagabb a flóra és a faunka, ahol bőven van csapadék, napsütés, vagyis az egyenlítő közelében. Ez azonban csak a flórára és a faunára, de nem az emberre igaz. Minél gazdagabb a flóra, annál gazdagabb a fauna, és annál nagyobb az élettérért folyó harc. Márpedig az ember fizikai adottságai gyengék, nem a fajok közti nagy harcra megfelelők.

Fajunk múltját csak akkor érthetjük meg, ha a tényeket annak tükrében vizsgájuk, hogy fölényünk alapja a rendkívül fejlett agyunk. Mi, emberek, ott boldogulunk jobban, ahol nem a fizikai képességek, hanem a szellemiek játsszák a fő szerepet.

A jégkorszaki pásztorkodás ott alakult ki, ahol a legszegényebb volt mind a fauna, mind a flóra. Az északi tundrákon nagyon alacsony volt az egységnyi területen megtermő tápérték. Ha az ember eltartók képességével mérünk, talán 100 négyzetkilométeren egyetlen emberrel kell számolnunk.

Mégis megmagyarázható, hogy miért itt alakult ki az első pásztorkultúra. Elsősorban azért, mert itt nem lehetett a gyűjtögetésből megélni. De nemcsak az ember léte forgott itt veszélyben, hanem a vadkutyáé és a rénszarvasé is. Itt ugyanis nagyon kevés faj, és abból is csak a legerősebbek maradhattak meg. Az ide szorult medvék lettek a fajuk legerősebbjei, a jávorszarvasok, pedig a fajuk leghatalmasabbjai.

A kutya vad őse és a rénszarvas kipusztulás előtt álltak.

A kutya eleve ostoba ragadozó. A térség másik két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkassal nem veszi fel a versenyt. Szinte a természet az ember kiszolgálójának találta ki. Őrizni kiváló, de a zsákmányolásra alkalmatlan. Hangosan ugat, ha lát valamit. Azt is ugatja, amit képtelen elejteni. Akkor is vadászik, ha nem éhes. Olyan, amit csak kitalálni lehet a bunkóval, lándzsával vadászó ember számára. Még nagyobb hasznot hajtott azzal, hogy riasztotta a gazdáit.

A rénszarvas ugyan megélt ezen a kevés táplálékot adó területen, de a ragadozókkal, a medvével és a farkassal szemben védtelen volt. Az emberek és a kutyák védelmére szorult.

Az ember is kipusztult volna. A kutyákkal és a rénszarvasokkal közösségben azonban biztonságban megélhetett. Ennek az volt a feltétele, hogy a rénszarvasokkal együtt maradjon. Ezt a társadalmat pásztornak minősítettem, de hozzá kell tennem, hogy nem az emberek terelték a nyájat, hanem a nyáj vitte magával az embert. Ugyanis az ember nem tudott volna a sok száz kilométeres úton tájékozódni, nem tudta volna magával vinni a sátrait, felszerelését, és nem tudta volna, hogy hol van a hó alatt a zuzmó, a legelni való. A rénszarvasok ösztöne tudta, hová kell vándorolni, hol talál a hó alatt zuzmót, és igásállatként szállította a felszerelést. De a ragadozók elleni védelmüket csak az ember és a kutyák biztosították.

Még újabb ismeretet adtak a biológusok azzal, hogy néhány haszonnövény korát megállapították.

Például, az Andokban a burgonyát jó 15 ezer éve termelik. Ez azt jelezi, hogy a gyűjtögető ember felismerte, hogy a természet ajándékaira nem lehet mindig számítani, jó, ha az asszonyok termelnek élelmet. Véleményem szerint már tartottak otthon tengerimalacot is. Az állat is rájött, hogy az ember lakóhelye számára a legjobb élettér.

Itt jegyzem meg, hogy az embernek csak két okból sikerült a domesztikáció. Vagy olyan állat szelídült hozzá, amelyik az ember védelem és táplálása nélkül kipusztult volna, vagy amelyik felismerte, hogy az ember mellett van a legjobb módja. Ilyennek tartom a tengerimalacot és a macskát.

Indokolt volna alaposabban foglalkozni a termelésre való áttérés kezdeti formáira.

Amit én tudok, abból az következik, hogy az embernek a termelésre való áttérése a viszonylag mostoha természeti környezetben indult meg. A sarkkörhöz közel, és a magas hegységekben. Ez a folyamat a jégkorszak megszűnésével azért gyorsult fel, mert az életterek többségében szükségállapot alakult ki.

Klímaváltozás.

Fajunk többsége csak akkor lépett nagyot, amikor a nagymértékű felmelegedés hatására az eddigi gyűjtögető életmód nem volt folytatható. A kor embere rákényszerült arra, hogy maga termelje meg létszükségleteit. Rá kellett lépni a termelésből való élés útjára. Ettől kezdve az ember a természeti környezetének tudatos alakítójává vált. Ma már az emberiség 99 százaléka olyan természeti környezetben él, ami nem is hasonlított arra, ami a jégkorszak végén volt.

Az elmúlt hatezer év során, egyre gyorsuló ütemben alakítottuk át a térség flóráját és faunáját. Kevés változás csak a tundrákon és az egyenlítő környéki őserdőkben történt, vagyis ott, ahol csak nagyon kevés ember él. A legnagyobb változás a négy évszakos mérsékelt övezetben volt.

Azt azonban a tudomány sem hangsúlyozza, hogy a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés minőségi változást hozott. A fajunk a természeti környezethez igazodóból, a természeti környezetének átalakítóvá vált.

A társadalomtudományok azonban csak az ember és a természet egymásra hatását vizsgálják, nem veszik tudomásul, hogy fajunk életének alakulásában nem a természet hatása, hanem a magunk által létrehozott hatás lett a sokkal jelentősebb. Ma már sokkal inkább az általunk létrehozott hatások alakítanak bennünket. A természethez való alkalmazkodás nagyon másodlagos lett.

Saját életem alakulása hívta fel a figyelmemet arra, hogy abban a főszerepet az játszotta, hogy mikor, hol és milyen környezetben éltem.

Magam is meglepődtem azon, mivel magyaráztam életem alakulását. „Szerencsém volt, hogy pusztán születtem, ahol több kapcsolatom volt az állatokkal, mint az emberekkel. Az elemi első két osztályát falusi iskolában jártam. A középiskolás koromban megyeszékhelyen éltünk. Egyetemre a fővárosban jártam. Aztán csak évtizedek múlva juthattam a fejlett Nyugatra.”

A kerékpár is nagy hatással volt rám. Miután megkaptam, bejártam vele a Dél-Dunántúlt, tapasztalhattam meg az etnikumok közti különbséget. A Trabanttal való ország- és világjárásnak is sokat köszönhettem.

A közelmúltban pedig a társaságomban az öregkori frissességem így magyaráztam. „Azt, hogy túl a kilencvenen egészségesen élek, elsősorban annak köszönhetem, hogy mindent házhoz hoz az elektronika, a számítógéppel való szerkesztés, és a korlátlan kommunikáció.”

Ösztönösen éreztem, hogy sorsom alakításban nem a természeti, hanem a társadalmi, az emberi környezethez való igazodás volt a fontos tényező. Most, hogy újra előszedtem biológiai mániáimat, döbbenek rá, hogy amit magamról tapasztalom, az vonatkozik a fajunk életének alakulására is.

Megint egyik nagy csodálómra, Max Weberre hivatkozom. Ő vitte tudományos szintre a köztudottat. Ha a falusi ember városba költözik, jelentős tudati, viselkedési változáson, sőt fejlődésen megy át. Ennél is nagyobb a változás, ha a faluból Amerikába vándorol. A tudatunk, a viselkedésünk változását egyre kevésbé a természeti környezet, egyre inkább a társadalmi környezetünk, az egymásra hatásunk alakítja.

Természetszeretetemnek köszönhetem, hogy a városlak értelmiség felső százezredébe tartozom abban a rangsorban, hogy mi mennyi időt töltött a természetben. Ennek ellenére allergiás vagyok az ügybuzgó természetvédőkre. A természetet nem védeni, hanem ápolni kell, hogy olyan legyen, amiben öröm élni. Az angolparkokat jobban szeretem, mint az őserdőt. Tapasztalatom szerint az énekes madarak is ott érzik jobban magukat.

Tudom, hogy sok kárt teszünk a természetben, nem tudunk vele bánni, de azt látom, hogy minél fejlettebb a társadalom, nagyobb a jólét és az iskolázottság, annál szebb a környezet, tisztábbak a folyók, több az énekesmadár. A társadalom egészségét azon is mérem, hol mennyit költenek a kertekre.

Ezért irritált kezdettől fogva az a pánik, amit a tudósok a klímaváltozástól várnak. Képtelenek megérteni, hogy a környezetünk minden változása ugyan nehézségekkel is jár, de csak azok legyőzése hozhat előrelépést. A változások egyenlege mindig pozitív.

Fajunk jövőjét nem a klímaváltozástól, hanem a túlnépesedésünktől féltem. Az, hogy néhányszor többen vagyunk, mint amennyi az optimális létszámunk volna, százszor annyi környezeti kárt okoz, és elhárítási költséggel jár, mint a várható felmelegedés.

A mi József Attilánk bölcsen fogalmazott: „Aki király akar lenni, pokolra kell annak menni.” Aki fél a kihívásoktól, az úgy hal meg, hogy nem volt érdemes élni. A zseniális művészek megérzik azt, amit a tudósok még nem értenek meg.

Amikor az emberi közösség tagjaira való hatásáról beszélek, akkor azt állítom, hogy fajunk fejlődés egyre kevésbé a természeti környezettől, és egyre inkább az agyunkat ért hatástól függ.

Minél több környezetben fordulunk meg, minél több információ éri az agyunkat, annál fejlettebbek leszünk. A jelenlegi térbeni mobilitásuk, a hozzánk eljutó információk egyetlen generáció alatt megtöbbszereződtek. Elképzelni is nehéz mire jutottak volna a múltunk legnagyobbjai, ha úgy változtathatták volna a környezetüket, annyi információhoz juthattak volna, mint mi a jelenben. Ma a fejlett társadalmak középosztálybeliek agya százszor annyi információhoz jut, mint száz éve a legkivételezettebbek.

Arra sem hívjuk fel a figyelmet, hogy mint jelent az, hogy például Mozart zenéjét akkor elképzelhetetlen minőségben, naponta százmilliók élvezhetik.

A mai tudomány még felmérni sem tudja, hogy mire lesz képes az ember száz év múlva. Ennek ellenére a tudósok hada azzal bíbelődik, milyen nehézségek származnak abból, ha néhány méterrel magasabb lesz a tengerszínt, és néhány fokkal a hőmérséklet. A következő száz év során várható fejődés hibahatára sokszorosa annak, amibe a védekezés kerülhet.