Kopátsy
Sándor PG 2013-04-19
A költségvetés súlya
A költségvetés
résesedését a nemzeti jövedelemből ugyan minden liberális közgazdász gondosan
mérlegeli, és ennek minimumát érdemnek tatja. Ennek ellenére mindenütt a többszörösére
nőtt. Az még senkinek sem jutott az eszébe, hogy e költségvetési elvonás olyan
összeg, amit összeadni csak az adófizetőnek szabad, mert neki az adója költség,
nem érinti közvetlenül, mire használja az állam.
A társadalom számára az elvonás nagysága
másodlagos, elsődleges az, hogy mire fordítják. Van ugyanis benne
fogyasztás is, felhalmozás is. Még fontosabb, hogy van benne számára jövedelmét
növelő visszaosztás is, a családi pótlék, az oktatás, az egészségügy, a
nyugdíj. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy helyes-e ezeket az államra bízni, de
azon nem, hogy a lakosság szegényebb kétharmada számára a piacra bízásnál sokkal
kedvezőbb az állam újraelosztása.
A tőkésosztály
közgazdaságtana még összeadhatta az adókat, az egész társadalom közgazdaságtana
azonban nem. A tőkésnek kiadás, amit az államnak fizet, de a társadalomnak az
államhoz befolyt pénz lehet lakosságnak történő jövedelem visszaosztása, felhalmozás,
működtetési költség.
A nyugdíj, a családi pótlék, az
egészségügyi ellátás, az oktatás lényegében jövedelem visszaosztása.
Az infrastruktúra
fenntartása lényegében vagyonmegőrzés. A gyarapítsa a nemzeti vagyont gyarapító
felhalmozás. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, mi jobb, ha az állam tartja fenn
és bővíti az iskolát, az úthálózatot, vagy a tőkés vállalkozás. Azon azonban
nem, hogy akárki építi, a társadalom vagyonát gyarapítja.
Azt azonban a marxisták sem vették
tudomásul, hogy aki a munkaerőt neveli, oktatja, minden társadalom legfontosabb
termelési tényezőjét termeli újra, tehát pótolja, egyre inkább gyarapítja az
amortizálódó emberi vagyont.
Az utókor értetlenül fog állni a tény
előtt, hogy a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerő újratermelését, de még a
mennyiségi és minőségi bővítését sem tekintette értéktermelésnek, nem
tekintette az újratermelés részének.
Ezt a
tőkésosztály társadalmában a közgazdaságtudomány megtehette, mert a munkaerőt
az általa fizetett bérekből termelték újra, méghozzá, nagyobb mértékben, mint
amekkora kereslet vele szemben jelentkezett. A jelenkori fejlett társadalom azonban egyre nagyobb hányadot vállal a
munkaerő újratermelésével járó költségekből. Az állam családi pótlékkal
járul hozzá a gyermeknevelés költségéhez. Az ingyenes, vagy dotált iskoláztatással
termeli újra, illetve növeli az elhasználódó munkaerő mennyiségét és minőségét.
Ráadásul, a munkaerő újratermelésében a társadalmi hozzájárulás aránya egyre
nő.
Azon a munkaadó sem
vitatkozhat, hogy neki azzal csökken a munkaerő ára, hogy az állam annak az
újratermeléséhez hozzájárul.
A jelenkori fejlett társadalmaknak a munkaerő
teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségétől függ. Azt még az
ultra-liberálisok sem tagadhatják, hogy a munkaerőigényük egyre jobb minőséget kíván,
ami csak akkor elégíthető ki, ha a képességnek megfelelő képzést az állam vagy
fedezi, vagy jelentős mértékben támogatja. A szülők a gyermekik képzését ugyanis
a jövedelmükhöz, a saját képzettségükhöz és kultúrájukhoz igazítják, nem pedig
a gyermekeik képességéhez. A társadalom munkaerőigénye azonban azt követeli,
hogy mindenkit a képességének megfelelően képezzenek. A társadalom magas
munkaerőigénye csak akkor elégíthető ki, ha a család adottságaitól függetlenül,
minden képesség kiképzést kapjon. A
képzést tehát nem a szülők jövedelméhez, hanem a gyerekek képességéhez kell
igazítani. Az olyan társadalom, amelyikben a gyermeknevelés, iskoláztatás elsősorban
a szülők jövedelmétől függ, minél fejlettebb, annál inkább versenyképtelen
lesz.
Sajnos, a
pedagógia sem mutatta ki, hogy a képzés hatékonysága mennyire képességarányos. Az oktatás hatékonysága elsősorban attól
függ, mennyire igazodik a képességhez. A szülők jövedelme és a gyermekeik
képessége között nagyon kicsi a korreláció. Ma már egyetlen társadalom sem
engedheti meg, hogy csak azok kapjanak képességüknek megfelelő képzést, akinek
a szülei ennek költségeit vállalni tudják, és hajlandók.
Ennek ellenre, hogy
szinte minden államban az állam még a felsőoktatást is jelentősen támogatja, a
nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy az oktatás eredménye elsősorban a szülői háttéren múlik. Az
oktatási rendszer rangsorában az első húsz ország között csak a Nyugat puritán,
és a Távol-Kelet konfuciánus országai vannak. Az oka, hogy ebben a két viselkedési kultúrában a szülők lényegesen
több figyelmet, és költséget fordítanak a gyermekeik nevelésére, iskolán kívüli
oktatására.
Elképesztő
mulasztásnak tartom, hogy nem készülnek
olyan statisztikai felmérések, hogy milyen családokban mennyit költenek a
szülők a gyermekük nevelésére, oktatására. Az ilyen felmérésből
egyértelműen kiderülne, hogy a családi pótlék, és a nevelésre fordított
költségek nagysága között nincs összefüggés. Pedig a társadalomnak olyan gyermeknevelési támogatásra lenne szüksége,
amelyik nem a gyerekek számával, hanem a képzési eredményükkel arányos. Ilyennel
azonban nem találkozunk.
Maradjunk abban,
hogy az állam oktatási kiadásainak célja, és feladata a munkaerővagyon, amit ma
már találóbb szellemi vagyonnak nevezni, újratermelése és gyarapítása.
Végkövetkeztetés:
Az állam költségvetési elvonását céljai alapján kell bontani.
Visszaosztás.
Külön kell
kezelni a lakosságnak visszaosztott részt. Ami
nem társadalmi szintű elvonás, hanem újraelosztás. Ennek nagysága és módja
felett lehet vitatkozni, de nem szabad az állam fenntartását célzó elvonásokkal
összemosni.
Felhalmozás, illetve beruházás.
Ebbe tartozik az
állami vagyon amortizációjának pótlása, és vagyongyarapodása.
Az állam működési költsége.
Az államot működtető közigazgatásnak sem
annyira a költsége, mint sokkal inkább a hatékonysága az elsődleges. A
jóléti államok példája mutatja, hogy a
közigazgatásnak nem a költsége, hanem a hatékonysága a fontos. A liberális
közgazdászok a jóléti államok várható bukását azzal indokolták, hogy a
skandináv államok működtetése elviselhetetlenül drága. Az élet azonban azt
bizonyítja, hogy a drága állam nagyon
hatékony is lehet. Ezt mindennél jobban bizonyítják a tények. Az ENSZ a
társadalmak fejlettségét három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a
várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ennek alapján,
a világ tíz legfejlettebb társadalmú
állama között van mind a négy skandináv ország. Mindegyik nagyon magas
közigazgatási költséggel működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése