Az emberi fajnak is kötelessége a létszámának szabályozása.

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-04-04

Az emberi fajnak is kötelessége a létszámának szabályozása.

Mintegy tizenöt éve ismertem fel, hogy minden osztálytársdalom elsődleges feladata a túlnépesedésének lefékezése. Mivel eddig minden osztálytársadalom emberpusztító volt, a tény nem tagadható. Márpedig, ami minden osztálytársadalomra jellemző, annak objektív oka van.

Ahogyan az emberiség fejlett hatodában leállt a túl népesdés, ezekben megszűnt a társadalom népességpusztító feladata, a Nyugat társadalomtudományai azt hirdetik, hogy a túlnépesedés elleni védekezés káros, és elutasítandó. Ebben az sem zavarja a tudományt, hogy az elmúlt száz évben az emberiség tízszer gyorsabban szaporodik, mint előtte egész életében, hogy korunknak százszor nagyobb problémája a túlnépesedés, mint a klímaváltozás.

Tekintettel arra, hogy fajunk jelenleg is évente mintegy 150 millióval szaporodik, az elsődleges társadalmi feladat az volna, hogy ezt megállítsuk. A társadalomtudományok és a vallások, farizeus módon, azzal vigasztalnak, hogy a népesdés tempója csökken, és egyszer talán 50-100 év múlva, leáll.

Arról még nem találtam írást, hogyan alakult volna a fajunk sorsa, ha száz éve a létszámunk kétmilliárdnál megáll. Ezt fel sem merik vetni, pedig egyértelmű, hogy sokkal magasabb lenne az átlagos életszínvonal, a várható életkor és az iskolázottság, nem fenyegetőzhetnék a klímaváltozással, a nyersanyagok várható hiányával.

Az emberiség elviselhetetlenül gyorsabb növekedésénél is nagyobb hiba, hogy szinte csak ott gyors a népesség növekedése, ahol annak a feltételei reménytelenek. Fajunk tehát nemcsak tízszer gyorsabban szaporodik, mint amit az érdeke megengedne, hanem a túlnépesedést a kontraszelekció jellemzi. Ez nemcsak a kultúrák, és államok esetében van így, hanem a kontraszelekció még ott is működik, ahol nincs túl népesdés.

Mindez annak okán jut az eszembe, hogy az okos politikusok és társadalomtudósok annak alapján ítélik meg a közelmúlt diktatúráit, hogy mennyi embert pusztított el a politikai erőszak. Ez azonban a társadalmak minőségének nem az egyetlen mércéje.

Ami a halálozást illeti.

Tekintettel arra, hogy sok halálok van, ezek között ugyan lehet minőségi különbségeket látni, de nem biztos, hogy csak a háborús veszteségek negatívak, a többi pedig nem számít. A Szovjetunióban a rendszer hetven éve alatt sokkal többen elhullottak a dohányzás és az alkoholizmus okán, mint az internáló táborokban.

Az elmúlt ötven évben pedig a túlsúlyosság több emberéletet követelt, mint a háborúkkal járó veszteségek.

Az emberiség legnagyobb halálokozója azonban a nyomor. Az volt fajunk életében mindig, és az még ma is az elmaradott világban.

Történészként is azt tapasztaltam, hogy a háborúk által okozott nyomor és járványok több halállal jártak, mint a fegyveres harcokban elesettek.

Filozofálni lehet azon, hogy mi a rosszabb halálok, a kivégzés, vagy a tüdőrák. Az azonban súlyos logikai hiba, ha csak egyetlen halálok alapján minősítjük a társadalmakat.

Ötven éve egyetlen olyan módszert ismerek, ami lehetővé teszi a történelem folyamán működő rendszereket. Ez az átlagos testmagasság. Jó tíz éve pedig a legjobb mutató az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkort és az átlagos iskolázottság eredője. Ezt a mutatót szinte csak az ENSZ használja. Szerintem az a jobb társadalmi rendszer, amiben e három mutató alapján gyorsabb a fejlődés. Az mégsem jutott egyetlen politikusnak eszébe, hogy ennek alapján mérje a diktatúrákat.

Annak ugyan örülök, hogy mind a fasiszta, mint a bolsevik diktatúra összeomlott, de azt mégis szívesen megnézné m, hogy mire jutottak volna, ha nem a liberalizmus, hanem a három mutat alapján, nézzük a diktatúrák fejlődését.

Meggyőződésem szerint, a náci diktatúra volt a legvadabb fasizmus, a legtöbb a bűne is, mégis a romjain a német csoda virágzott ki. Ha száz éves távlatban nézzük meg a nagyobb európai országok teljesítményét, Németország fölénye a nyugati demokráciákkal szemben, vitathatatlan.

Ha a csendes óceáni térségben pedig az Egyesült Államokat és Japán száz éves fejlődését vetjük szembe, az utóbbi eredménye a jobb.

Történészként az a véleményem, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a kultúrájuk megfelelésétől függ. Az elmúlt száz év legáltalánosabb tanulsága, hogy a puritán és a konfuciánus népek, rendszerüktől függetlenül, minden más kultúrához tartozó néppel szemben, fölényt élveztek.

Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a tudománynak a tényekből kell következtetni az okokra.