Széchenyi és Kossuth

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 09 25

Széchenyi és Kossuth

Amíg a magyar történészek Kossuth és a szabadságharc igazát hirdetik Széchenyi politikájával szemben, képtelenek leszünk érdekünkkel összhangba hozni a történelmünket. Addig az is reménytelen lesz, hogy megértsük nemcsak Trianont, de az 56-os forradalmat. Nálunk még mindig az a hős, aki irreális célért harcol. Ezért aztán marad a történelmünk pesszimista felfogása is. Ezért a mi himnuszunk egy temetési zsoltár.

A történelem, ha tudomány akar lenni, akkor meg kell fordítani a logikáját. azokat kell dicsőíteni, akik építik a kikerülhetetlen jövő útját. A mi hőseinket soha nem igazolja a jövő. Mindegyik hősünk eleve elérhetetlen célokért harcolt. Elég volna azt megnézni, hogy hőseink miért buktak el. Minden olyan célokért, aminek az ellenkezője következett be.

Kossuth egy az osztrák császártól független a Kárpát Medence egészét a magyarok által uralt Magyarországot akart. Mi lett a jövőnk? A Kápát Medence harmadnyi területen a többségében magyarok által lakott terület négyötödén maradt meg az országunk. Ennél jobb, de reális megoldás lett volna, ha a Debrecenben kimondott trónfosztás helyett elfogadjuk az Olmützi Alkotmányt, ami a trianoni területnél közel kétszer nagyobb Magyar Királyságot és egy többnemzetiségű független erdélyi Fejedelemséget jelenthetett volna. Egyetlen jelentős olyan kisebbséggel, a szlovákokkal, amelyik elszakadásával számolni kellett volna. De az sem jelenthette volna magyar terület elvesztését.

Tudom, hogy azok, akik még ma is 63 vármegyés Magyarországról álmodoznak, hazaárulónak tekintenek. De azon még ezek sem vitatkozhatnánk, hogy sokkal jobban jártunk, mint ahova jutottunk annak következtében, hogy Kossuth és Horthy mindent akart.

Ehhez még azt teszem hozzá, hogy ez az Osztrák-Magyar Monarchia keretében lett volna megoldható. Én, ugyanis az osztrákokkal és csehekkel közös országot jobb megoldásnak tartanám, mint az önállóságot. Velük könnyebb lett volna megállnunk a realitás határán. Most mégis megállok, mert tapasztataim alapján a még reális megoldást nem lehetett volna elfogadtatni az úri magyar középosztállyal és a hatása alatt nacionalista magyarsággal. Mi ugyanis túlságosan nemesekben gazdag, ezért nagyon befolyásos úri középosztállyal rendelkeztünk és rendelkezünk még ma is, ahhoz, hogy reálpolitikusok lehessünk.

A még reálisan elérhető célokhoz nemcsak 1848-ban, de 1919-ben, 1856-ban és a rendszerváltás után sem volt állítható a magyar közvélemény a realitás mögé.

A magyar történelem reális megértéséhez arra volna szükség, amit a magyar marxista történészek megállapítottak. A magyar társadalomban tízszer annyi nemes, és tized annyi polgár sem volt, mint a nyugat-európaiakban. Ez a társadalmi deformáció csak a lengyel és a magyar társadalmat jellemezte. Ez magyarázza, hogy közös pályán futott a történelmünk, és hogy örök volt a barátságunk.

Fejtő Ferenctől kaptam egy francia történész tanulmányát, amiben ezt úgy fejezi ki, hogy két népnek volt nagyobb a történelme, mint amit el tud hordani.

Meglepetéssel olvastam Gyilas naplójában, hogy két csatlósában, Lengyelországban és Magyarországban különösen nem bízik, mert azokban nagyon erős az úri középosztály befolyása.

Vagyis a történelmi betegségüket külföldön jobban ismerik, mint azt a magyar történészek tudomásul veszik.

Kossuth zsenialitása az volt, hogy tudta mit fogad el a magyar közvélemény.

Ezzel szemben Széchenyi, de nemcsak ő, hanem a másik két óriás, Deák és Eötvös, fontosabban tartotta az ország erejének növelését. Széchenyi Akadémiát, hidakat és a Tisza szabályozását tekintette feladatának. Az ő munkáját Móricz jelszava jellemezte. Ne politizálj, építkezz! A legnagyobb tettje a Tisza szabályozás volt, aminek köszönhetően ötmegyényi szántóterülettel gyarapodott a Trianoni ország élettere. Ezt sem tartják a magyar történészek történelmi tettnek.

A Széchenyi Kossuth szembeállítás hathét múlva újra aktuális lesz, amikor az 56-os forradalom hatvanadik évfordulóját ünnepeljük. Annak hősét Nagy Imrében látja a magyar történelem, pedig az ő elképzelésének megvalósulását Kádár Jánosnak köszönhetjük.

Sajnos, a magyar történelem felfogásunk ismétlődik.