Németország kisajátította az Európai Uniót.

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 09 25

Németország kisajátította az Európai Uniót.

Kezdettől fogva végezetes hibának tartottam, hogy Németország azért fog össze Franciaországgal, hogy az Egyesült Államoktól függetleníthesse Nyugat-Európát. A két európai nagyhatalom nagyvonalú, de a múltját féltő politikus, rangján alulinak érezte azt a hidegháborús állapotot, hogy országik az Egyesült Államoknak ki voltak szolgáltatva. Azt akarták elérni, hogy a vezetésük alá rendelt Nyugat-Európa egyenrangú partnere legyen az Egyesült Államoknak. Ennek érdekében a két ősellenség összefogott, egymással megállapodott. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy az Egyesült Államok a világtörténelem első, vitathatatlan szuperhatalma, amit nem lehet büntetlenül kikerülni. Lényegében azt tették, amit a második világháborúban a náci Németország és a fasiszta Olaszország összefogása jelentett. A fasiszta Olaszország eleve alkalmatlan volt az erős fasiszta Németországgal való szövetségre. Ezt már akkor olyan kétkerekű korénak éreztem, aminek egy tengelyének átmérője még egyszer akkora volt, mint a másiké. Annál ugyanis sokkal használhatóbb szállító eszköz az egy kerekű talicska is. Amikor aztán a német haderő java sem tudta az olaszokat megmenteni, Hitler másik partner után nézett. A német-japán egyforma erős két kereke azonban tengellyel összekötetlen volt. A távoli Japán azonban megértette az Egyesült Államok vitathatatlan vezető szerepét, és nélkülözhetetlen gazdasági partnerségét, tehát Adenauer arra kényszerült, hogy Franciaországgal szövetkezzen.

Adenauer és de Gaulle tudomásul vették, hogy az Egyesült Államok katonai erejével szemben az óceánokon kisfiuk. Megelégedtek azzal, hogy Nyugat-Európában ők lesznek a szuperhatalmak. Azt figyelmen kívül hagyták, vagy reálisan nem mérték fel, hogy a Szovjetunió agyaglábakon álló szuperhatalom. Azzal sem számoltak, hogy ketten együtt sem lesznek elég erősek még akkor sem, ha maguk alá szervezzék előbb a hidegháborúban demokrata táborba tartozó minden európai országot, majd a Szovjetunió összeomlása után, annak a csatlósait és néhány nyugati keresztény tagállamát.

Adenauer azt sem mérte fel, hogy Franciaország nincs vele azonos súlycsoportban. Ő is abba a hibába esett, mint Hitler, aki Olaszországgal szövetkezve érezte magát erősebbnek. Még azt a második világháborús tanulságot sem vonta le, hogy Hitler náci Németországa is erősebb lett volna egyedül, mint Olaszországgal szövetezve. De Gaulle önbizalma pedig eleve nagyobb volt, mint az országának az ereje. Ráadásul, a szövetségért sokmilliárd dolláros agrártámogatást is kapott, ami számára belpolitikai megerősödést jelentett.

Az EU példátlan nagy agártámogatása is az eleve hibás stratégiájukat mutatta. A közösség bevételeinek oroszlánrészét a mezőgazdaság támogatása emésztette fel. Vagyis Nyugat-Európa arra költötte erőforrásait, amire az isten pénze sem elég ahhoz, a világpiacon versenyképes lehessen. Ezt az eltévedést is az Egyesült Államok kirekesztésének célja motiválta. Nyugat-Európa azzal kapott volna a legtöbbet, ha az óceánon túli angolszász országokat bevonja, és ezzel olcsóvá teheti a lakossága élelmezését. Máig nem tárta fel senki, hogy Európának mibe került, hogy elzárkózott az olcsó élelmiszerek behozatala elől, és drágán termeli meg az élelmiszerét.

Azt a tény, ahogyan a németek ma is szemben állnak az óceánokon túli angolszász országokkal közös vámterület gondolatával, jól jellemzi, hogy az EU-t saját tulajdonuknak tekintik. Ezt jól jellemzi egy friss felmérés is, ami szerint az EU tagállamainak lakossága 61 százaléka támogatja a vámuniót az Egyesült Államokkal és Kanadával. A német lakosságnak is a 49 százaléka, de a német politika elutasítja azt. A németek a génkezelt élelmiszerek veszélyével riogatnak. A technikai fejlődés ellen az ostobák, és a közvetlen érintettek mindig tiltakoznak.

Az ipari forradalom idején a varrónők a varrógépeket törték volna össze.

A taxisok most az Uber ellen tiltakoznak, mert az a kommunikáció segítségével akarja modernizálni a taxizást.

Az EU vezetés az európai mezőgazdaságot azzal akarja versenyképessé tenni, hogy elzárkózik a genetikai modernizáció elől. Valójában félnek az Egyesült Államok sokkal fejlettebb, olcsóbban termelt mezőgazdaságának importjától. Félnek az olcsó baromfi és haszonnövények importjától. Nekik nem elég az Egyesült Államok szabályozása, ami szerint csak az tilos, aminek bizonyított a károkozása. Az EU számára az is tilos, amitől félnek. Ott ugyanis még szabad azt fogyasztani, ami nem károkozó. Ott nyoma sincs a fogyasztók félelmének.

Ennél is nyomósabb érv a génkezelt termékek mellett, hogy a túlnépesedett Szahara alatti Afrikában terjedt el a leggyorsabban a génmódosított növények termelése. Elsősorban ennek köszönhető, hogy megnőtt az élelmiszerek termelése, etetni tudják a rákosan növekvő lakosságot. Ezzel több millió ember életét biztosítják, mint ahány ezret megmentenek a jótékony segítségek.

Németországnak a náci rendszerükkel szembeni önkritikáját nagyra becsülöm. Ebben nem vagyunk jó tanítványai. A két észak-amerikai állammal szembeni bizalmatlanságukban mégis az Amerika ellenességük reflexét látom.

Sajnos az Orbán-kormány ebben a kérdésben vakon németbarát. Az agrárpolitikája konzervatív, nacionalista, hisztérikusan tiltakozik a tudományos eredmények befogadása ellen.

A Németország által kézi vezérlésű EU ennél sokkal nagyobb hibája, hogy betegesen csak európai akar maradni. Európa azonban sokkal heterogénebb annál, hogy szoros közösséget alkothasson. Végre tudomásul kellene venni, hogy csak az azonos kultúrájú és fejlettségű országok szerveződhetnek a vámuniónál szorosabb közösségbe. Ebből következően minden olyan közösség, ami túlmegy a szuverén államok vámunióján és a személyek számára átléphető határokon, nem lehet hasznos, több hátránnyal, mint előnnyel jár.

Először azt kellene tudomásul venni, hogy egyre inkább két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína köré szerveződik a világgazdaság. Aki ezt nem veszi tudomásul, magára lemarad. Ennek a legmarkánsabb példája az EU. Ez a közösség, mivel megtagadta az óceánokon túli puritán, angolszász országokkal való szövetséget, azoknál sokkal lassabb fejlődésre kapcsolt. Ideje volna felmérni az EU versenyképességét a Távol-Kelettel és a négy Óceánokon túli angolszász országhoz képest.

Ha e három térség versenyképességét az egy laksora jutó jövedelem, vagyon, várható életkor és az iskolázottság növekedésével mérjük, akkor az EU tagországok átlagánál kétszer gyorsabban fejlődik a négy óceánokon túli angolszász ország, és négyszer gyorsabban a Távol-Kelet. Ennél jobban nem lehet illusztrálni az EU életképtelenségét.

Az EU tagországok lemaradása önmagában is katasztrofális, de ezen belül is egyértelmű a belső különbségek növekedése. A puritánok, vagyis az angolszászok, a germánok és a skandinávok előnye a többiekkel szemben nő. Ezen belül is a kisebbek fejlődnek gyorsabban. Jelenleg az ENSZ tagállamainak fejlettségi ragsorában csak hat kis európai ország van, a négy óceánokon túli angolszásszal együtt, az első tízben. Ezek sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ketten nem is EU tagok. De nincs köztük a három legnagyobb tagország, Németország, Franciaország és Nagy Britannia. Az utóbbi is kilépett.

Az EU tagországok között a protestánsok, azaz a puritánok javítottak a közösségen belüli a helyzetüket. A latinok, különösen a mediterránok, és az euró övezet többi tagja, jelentősen visszaestek. A visszaesésük elsődleges oka a németekkel közös valutájuk. Az euró övezet létrehozást példátlan hibának tartom, ami talán nem is volt szándékos.

Azt, hogy a latin népek nem képesek pénzügyi közösségben élni a puritánokkal, jól mutatja a sorsuk alakulása Amerikában.

A latin-amerikai országok az egy lakosra vetített mutatók alapján egyre jobban lemaradnak. A két viszonylag legfejlettebb latin-amerikai ország, Argentína és Csille megpróbálkoztak az észak-amerikai módszerek átvételével, de csúfosan megbuktak. A két angolszász észak-amerikai ország pedig úgy kooperál, mintha nem is volna közöttük határ. De eszükbe sem jut, hogy a latin-amerikai országokkal közösséget alkossanak.

A négy óceánokon túli négy angolszász ország összevetése is tanulságos. Az említett ENSZ fejlettségi rangsorában a három kisebb megelőzi az Egyesült Államokat. Az Egyesült Államok viszonylagos lemaradása elsősorban abból fakad, hogy a lakosságának nagyobb hányada latin és afrikai. Ha e két kultúrához tartozó lakosságot leszámítanánk, az Egyesült Államok lenne az első. De az Egyesült Államok sem néz szembe ezzel a ténnyel. Az oda betelepültek közül az angolszászok maguknak rendezkedtek be. A skandinávok és germánok számára sem volt probléma, mert azonos kultúrából és színvonalról érkeztek. Érdekes módon, a sokkal szegényebb szlávok, még a keleti ortodoxok is, mind a négy angolszász országba egy-két generáció után zavartalanul beépültek. Az európai zsidóság pedig azonnal az élcsapat része lett, akárcsak a távol-keleti konfuciánus népek. A lemaradó világ értelmisége is bámulatosan jól beépült. Velük szemben a latin népek, mind Európából, mind Amerikából érkezve latinok maradtak, izolálódtak, nagyon lassan épülnek be.

A legtöbb probléma azonban máig is az afrikaiakkal van. A négereket az Egyesült Államokban afrikai feketéknek hívják. Találóbb volna a Szaharáról délre elő feketéket mondani. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok hatvan éve példamutató módon próbálja integrálni az afrikai feketéket, és igen jelentős eredményeket értek el a latin-amerikai országokban történtekhez viszonyítva, még nem látni a felzárkózás végét.

Ezt számomra a legjobban a feketék vagyonigénye bizonyítja. Amíg az európai eredetű lakosság vagyona az éves keressük háromszorosa, a feketéké még az éves keresetüket sem éri el. A börtönviseltek aránya azonban ötszörös.

A viszonylagos helyzetüket az is jól jellemzi, hogy amíg az Egyesült Államokban a feketék bére az átlag négyötöde, Brazíliában a negyed annyi bérnek a feketék a felét sem kapják.

A feketék jövedelme és iskolázottsága messze az Egyesült Államokban a legmagasabb, de az ottanihoz viszonyítva továbbra is nagyon alacsony. De alacsony a munkaerejük értéke is.

Becslésem szerint az Egyesült Államok megelőzné a másik három óceánokon túli angolszász társát, ha levonnánk a spanyolok és a feketék részvételét. Az a tény, hogy hat kis európai ország és a három óceánokon túli angolszász ország előtte áll a rangsorban, nem változtat azon, hogy az Egyesült Állam szuperhatalmi szerepe Nyugaton megkerülhetetlen. Ezért világpolitikai tájékozatlanságot bizonyít nemcsak Adenauer és De Gaulle, de a Németország által irányított brüsszeli vezetés stratégiája is, ami az Egyesült Államoktól független Európát alkalmasnak tartja arra, hogy a világgazdaság és a világpolitika élvonalában helytállhasson.

Európán belül csak a puritánok, vagyis az angolszászok, germánok és skandinávok tarthatják a lépést Észak-Amerikával, de ezek is csak akkor, ha nem akarnak külön úton járni. Ezért az európai puritánoknak nem az egész Európára, hanem az egész puritán Nyugatra kell támaszkodni. Csak a puritán Nyugat egészének van esélye arra, hogy a társadalmi fejlődés élvonalában maradhasson.

A közel kétmilliárd lakosú konfuciánus, azaz puritán Távol-Kelettel a negyedmilliárd lakosú puritán Európa kicsi és erőtlen. Az óceánokon túli négy angolszász országgal együtt is legfeljebb negyed akkora lakosú puritán Nyugat is csak azért lehet versenyképes, mert előbbre tart, az élettere pedig sokkal nagyobb, és még alulnépesedett. Amíg a Távol-Keleten a közel két milliárd lakos túlépesedett életérben él, ezért befogadásra alkalmatlan, a négy óceánokon túli angolszász országnak az élettere sokkal nagyobb, és sikeres befogadóknak bizonyultak.

A történészek sem számolnak azzal, hogy üres élettere csak az óceánokon túli négy angolszász országnak és Oroszországnak van. Az utóbbi azonban nehezebben feltárható, és az orosz kultúra befogadóképessége még nem bizonyított. Márpedig a következő száz év legnagyobb kincsesbányája az, hogy a túlnépesedő, és ezért lemaradó emberiség tehetségesei a fejlett világba vándorolnak, és ezek csak a puritán Nyugton hasznosíthatók. Ha a puritán Nyugat társadalmai felfedezik a jövő legnagyobb tartalékát, a kiművelt emberfőket, és megtanulják ezek hatékony szelekcióját, biztosíthatják a Távol-Kelettel szembeni fölényüket.

Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy az átlagnál gyengébb munkaerő befogadása nem lehet hatékony, a tehetség pedig fáradság nélküli talál kincs, az egyetlen módszer, amely a Nyugat fölényét megőrizheti.

Bármennyire a társadalmi fejlődés leghatékonyabb módja az értékes munkaerő befogadása, és ez a legnagyobb komparatív előny, a közgazdaságtan még odáig sem jutott el, hogy áruként kezelje. A tehetségek elvándorlása ugyan a kevésbé fejlettek számára a legnagyobb veszteség, ami a felzárkózni vágyó országokat érheti, tehetetlenek ellne védekezni. Egyelőre még az a szerencséjük, hogy a fejlett, és alulnépesedett társadalmak még nem mérték fel ennek az importnak a szerepét, és nem a minőségét szelektálva, hanem a legelesettebb bátrak bevándorlási nyomásának engedve, könyörületből és ostobaságból fogadnak be.

Máig nem találtam olyan tanulmányt, amelyik megmutatta volna, hogy a befogadottak értéke között mekkorák, és mitől függőek a különbségek.

A náci zsidó irtás okozta kárt, de még a megmaradt európai zsidóságnak az Egyesült Államokba való bevándorlásának hatását felmérő tanulmánnyal még nem találkoztam. A fejvadászokat szinte csak a vállalti szektor foglalkoztatja, és azok a számbeli többséget csak az országokon belül mozgatják, pedig csak ezek rendelkeznek bő tapasztalattal abban, ki mennyit ér. Kabaréba illő, hogy a német kancellárasszonynak ez még nem jutott az eszébe, hogy megkérdezze ezek véleményét. Ezért aztán nem azokat fogadják be, akik a fejvadászok számukra kincset jelentenek, hanem azokat fogadják be, akik az életüket és vagyonukat kockáztatva menekült státuszra vágynak.

Németország hajlandó évente befogadni egy millió olyan embert, akinek legfeljebb tizede lehet ott hasznosítható. Ezzel szemben óriási üzlet volna százezer nyelvet tudó diplomást és családját beutaztatni. Az ilyen százezer család óriási szellemi vagyont jelentene, az egy millió pedig, akik bemásznak a kerítésen, csak erkölcsi és anyagi terhet jelentenek.

De elég volna, ha Németország interneten működtetne egy betelepítő hálózatott, ahol hirdetnék, hogy kiket, milyen feltételek mellett várnak. Aki várhatóan megfelel, kapna meghívót személyes találkozásra, repülőjeggyel. A fejvadász hálózaton keresztül, üzleti alapon kellene a kívánt munkaerőt importálni. Korunkban sokkal nagyobb érték a jó munkaerő annál, hogy politikusokra lehetne bízni.