A következő generáció minősége

Kopátsy Sándor                 EO                   2016 09 01

A következő generáció minősége

Ha annyian születnének az emberiség felső harmadában, mint az alsó felében, és az alsó felében csak annyian, mint a felsőben, az alsó felében pedig csak annyian, mint a felső harmadában, ötven év múlva háromszor nagyobb lenne a világgazdaságban termelt jövedelem. Ezt sokáig csak a saját országomra mondtam, de arra sem hallgatott senki.

A jelenlegi emberiség legnagyobb problémája, ami egy fajt érhet, kontraszelekcióval szaporodik. Áll ez az emberiség egészére, de azon belül a gyorsan növekvő, de egyre inkább lemaradó többség önmagán felül csak abban a tekintetben kontra szelektálódik, hogy az emberiség egészén belül a lemaradók létszáma gyarapodik gyorsabban. Az emberiség gyorsan fejlődő kétötödében ugyan nincs túlnépesedés, és a következő generáció egyre jobb minőségű lesz, de ezen a fejlődésén belül ott születnek viszonylag sokan, ahol a felnevelésük feltételi az átlagosnál kedvezőtlenebbek, és ott születnek viszonylag kevesen, ahol a felnevelési feltételek kedvezők. Tehát az emberiség egészére is vonatkozik, amivel ez az írás kezdődik.

Ezért mondhatjuk el azt is, hogyha a lemaradó világban olyan alacsony volna a termelékenységi ráta, mint a gyorsan fejlődő kétötödben, a következő generáció egésze lényegesen fejlettebb társadalomban élhetne.

A fajunk a túlszaporodása felgyorsult.

Az utókor úgy fog emlékezni a 20. és a 21. századra, amiben a társadalmi fejlődés legnagyobb akadálya a túlnépesedése volt. Ennek ellenére a fejlett világ politikája és társadalomtudománya szinte csak azzal foglalkozik, hogy a fejlett világ kétötödében csökken a népesség száma. Azt, hogy az emberisség nagyobb fele az elviselhetőnél egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, fel sem vetik. Az angol Malthus ezt a 19. század elején ugyan már felvetette, de azt százszor akkora felháborodás, mint tudomásulvétel fogadta. Pedig akkor még 10 milliónál kisebb volt az emberiség létszámának éves növekedése. Jelenleg a tízszer nagyobb létszámunk évente közel 100 millióval növekszik. Ha ezt valaki Malthus korábban felveti, kinevették volna. Ma azonban ettől egyetlen politikus, vagy társadalomtudós nem ijed meg.

Az arab tavasz során vetettem fel, hogy a demokratizálódás lehetősége nulla, hiszen az érintett országok lakossága évente közel 2 százalékkal növekszik. Jelenleg ennek okán az arab országokban a 15-25 éves korosztály 40 százaléka nem talál munkát annak ellenére, hogy egyre iskolázottabb.

A politikusoknak és a társadalomtudósoknak elég volna végig gondolni a múltunkat. Abban ezért volt szükségesség a halálokozás, a kizsákmányolás, a kegyetlenség, az ember ösztönös tudásvágyának az elfojtása, mert egyébként anarchiában vezetett volna a lakosság számának növekedése.

Nagyon hasznos volna annak illusztrálása, hogyan alakult volna az országok népessége, ha nincs mesterségesen létrehozott nyomor, nem lett volna oktalan luxusa a gazdagoknak, nem lett volna költséges fegyverkezés és háborús emberpusztítás, ha nem fojtják el az ember ösztönös tudásvágyát. Egyetlen évszázad alatt tízszer, hússzor nagyobb lett volna a lakosság létszáma.

Az elmúlt 6 ezer év történelmét csak az értheti meg, aki felismerte, hogy a spontán népszaporulat elviselhetetlen lett volna. Fajunk elért eredménye csak azért valósulhatott meg, mert halálozást fokozó társadalmakban éltünk.

De nemcsak a politikusok ás a tudósok, de még a forradalmárok sem értették meg, hogy a túlszaporodó társadalomban szükségszerű a halálozást fokozó felépítmény. Ha az megszűnt volna, fajunk degenerálódik. Minden forradalomár egyenlőbb jövedelem elosztást, a háborúk megszüntetését és a tudásvágy üldözése helyett annak szabadságát követelték. Ezt a leginkább következetesen a marxizmus valósította meg.

A tudományos és technikai forradalmi változást hozott.

Azt, hogy a túlnépesedés megszűnése az osztálytársadalom megszűnését is jelenti, még a társadalomtudományok sem veszik tudomásul. A közgazdaságtan továbbra is a tőkés polgárok osztályuralmának tekintik az össznépi társadalmakat. Még az sem veszik tudomásul, hogy a társadalom elsődleges szűk keresztmetszete már nem a fizikai tőke, hanem a minőségi munkaerő. Ezt jól jellemzi, hogy jelenleg a legkeresettebb elméleti közgazdaságtani mű, a fizikai vagyon elosztását elemzi, és abban látja a korunk közgazdasági problémáját.

A 20. század tudományos és technikai forradalma olyan alépítményt hozott létre, amiben megszűnt a spontán túlnépesedés, a szűk keresztmetszet pedig a minőségi munkaerő lett.

A túlnépesedés megszűnésének az elsődleges feltétele a fogamzásgátlás megoldása. Ezt azonban a társadalomtudomány máig nem vette tudomásul. Pedig, ha nem lenne megoldható a fogamzásmentes szexuális élet, tovább tartana a túlnépesedési nyomás, és fennmaradna a társadalom halálokozása. Azt még a történészek sem vették tudomásul, hogy a hatezer éve tartó túlnépesedés jelentős hányada nem utódvállalási akaratból, hanem a természetes szexuális vágy ösztönös kielégítéséből fakadt. Azt ugyan tudományosan senki sem tagadhatta, hogy történtek a partnerek akarata ellenére történt szülések, de ezek jelentőségét senki sem ismerte fel. Ez csak most vált nyilvánvalóvá, hogy ahol megjelent a fogamzásgátlók használata igen jelentősen csökkent a nők termelékenysége.

Én már ott tartok, hogy a szülők talán csak fele annyi szülést akartak volna, annyi megtörtént. Márpedig ez azt jelenti, hogy a spontán népszaporultat mintegy a felére csökkent volna. Márpedig, ha fele lett volna a túlnépesedési nyomás, az osztálytársadalmak halálokozása is felére csökkenetett volna. Azt, hogy mennyivel humánusabb lett volna a múltunk, számomra jól illusztrálta a nyugat-európai, kiscsaládos feudális társadalom, amiben a házasságok közel tíz évvel a nemi érettség után történtek, a házasságon kívül születettek pedig a társadalmi befogadás hiánya miatt halálra voltak ítélve.

Sajnos a történészek nem tárták fel, hogy mint jelentett Nyugat-Európa számára, hogy 2-3 szülési alkalom kimaradt. Véleményem szerint, ez a kisebb gyermekvállalás tette lehetővé, hogy a nyugt-európai feudális társadalmakban fele annyi társadalmi halálokozásra volt szükség. Ez sem volt azonban elég ahhoz, hogy Nyugat-Európában ne legyen szükségszerű a társadalmi halálokozás. Mégis Nyugat-Európa a feudalizmusának köszönheti nagyobb humanizmusát, hogy a legkisebb halálokozásra kényszerült.

A fogamzásgátlás megoldatlansága mellett más oka is voltak a túlnépesedésnek.

A magas gyermekhalandóság.

Az osztálytársadalmak szervezetten nem gondoskodtak a már munkaképtelen öregek eltartásáról, a gyermekhalandóság pedig magas volt. A szülők öregkori ellátása tehát a munkaképes gyermekek feladata volt. Ezért a szülők öregsége csak akkor volt viszonylag biztosított, ha legalább két felnőtt gyermekük maradt. Ezt azonban nagyon bizonytalanná tette a magas gyermekhalandóság. Szinte négy gyermek jelentett arra biztosítékot, hogy kettő életben marad.

A múlt megértéséhez azt is fontos információnak tartom, hogy az újszülöttek kereső felnőtté válásának mikor, mekkora volt a valószínűsége. Ezért aztán a lakosság nagyon keveset érthet meg abból, hogy a múltban minek, mekkora volt a valószínűsége. Pedig a bizonytalanság felmérése nélkül nehéz megérteni az emberek viselkedését a múltban.

Fajunk életében, egészen a keresetarányos nyugdíjrendszer bevezetéséig, a családok azért neveltek gyermeket, hogy a munkaképtelen korukban legyenek, akik eltartják őket. Ez az érdekeltség a gyűjtögető társadalmakban viszonylag jól működött. Az ember szexuális ösztöne annyi gyermekvállalást eredményezett, amennyi az adott, mintegy 25 éves várható életkor mellett nem okozott jelentős túlnépesedést. Nem volt arra szükség, hogy a szülők szabályozzák a gyermekvállalást. Az ember ugyanis olyan szapora faj, amelyik természetes szaporasága és a mintegy 25 éves várható életkor esetében fedezi a létszámának megtartását. Fajunk eddigi, mintegy 150 ezer éves történetében, egészen a termelésre való élésre térésünkig, az adott élettérben viszonylag állandó volt az viszonylag népsűrűség.

A gyűjtögetésből élők száma csak akkor gyarapodhatott, ha új életteret találunk, és ott berendezkedtünk. Annak ellenére, hogy az adott életterekben a lakosság számára stagnált, fajunk viszonylag rövid idő alatt benépesítette a föld minden természeti környezetét. Az adott életterekben az embert eltartó képesség szinte változatlan maradt, csak annyian éltek benne, amennyinek a természet a létük biztosításához elegendő táplálékot adott. Az éhhalál volt a fő létszám stabilizáló. Mivel egészen a jégkorszak megszűnéséig fajunk életében nem volt jelentős éghajlati változás, a természeti környezetek által adott táplálékmennyiség sem változott, fajunk létszáma csak azzal nőhetett, hogy új életteret népesíthettünk be. Fajunk már a jégkorszak megszűnése előtt szinte minden élettérben jelen volt. A létszámunk milliókra nőtt, és szinte mindenütt jelen voltunk.

A jégkorszak megszűnése.

A felmelegedés hatására óriási területekről eltűnt a jégtakaró, ugyanakkor óriási területek terméketlen sivatagokká váltak, ahol szinte nem maradt gyűjtögethető táplálék. A tengerszínt mintegy 70 méteres emelkedése néhány millió négyzetkilométeres térséget árterületté alakított át. Ezeken már megértek az öntözéses növénytermelésre való áttérés előfeltételei. A jelenkori biológia megállapította, hogy az öntözéssel termelhető haszonnövények már a felmelegedés előtt több ezer évvel, kapásnövényekként. kiegészítő táplálékot jelentettek. A tengerszínt jelentős emelkedése azonban megteremtette az önözéses gabonatermelés feltételeit.

A tengerszint felemelkedése megsokszorozta az árterületeket. Ezek szántóföldi megművelése azonban az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igavonó állatokra volt szükség. Szerencsére, számos nagyobb testű növényevő állatok élettere beszűkült, kipusztultak volna, ha az ember nem eteti és itatja őket. Itt csak utalok arra, hogy csak olyan állat volt domesztikálható, amelyik az ember segítsége nélkül kihalt volna.

A szántóföldi gabonatermelés feltétele az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igavonó állat. Ez a szarvasmarha és a bivaly volt. Az ember fizikai ereje ugyanis a szántóföldi termelésre elégtelen, ehhez szüksége volt az igavonó háziállatra.

A magát a mezőgazdasági termeléssel élelmező társadalmakban jelentős mértékben javultak az életviszonyok, hogy megindult a várható életkor egyre gyorsuló hosszabbodása. Hatezer év nem nagy idő a fajok életében, még az emberi fajéban sem, mégis az elmúlt hatezer évben háromszorosára nőtt a várható életkor. Ennek a folyamatnak az alakulását jól mutatná egy olyan grafikon, ami ábrázolná a gyermekvállalásnak a várható alakulását az olyan társdalomban, amiben még megoldatlan a fogamzásmentes szexuális élet. A tényadatok ismeretében, a negyven év feletti várható életkor mellett, a termékenységi mutatót 5-6 szülésűnek becsülöm. A 20. században már tények igazolták, hogy viszonylag alacsony, 3-4 ezer dolláros egy főre jutó jövedelem és 4-6 éves iskolázottság mellett ilyen magas volt a termelékenyégi mutató, és 3-4 százalék a népesség növekedésének a sebessége. Mivel tartósan nem viselhető el az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat. Ezzel szemben, a 20. században már voltak olyan társadalmak, ahol a népesség növekedése ötvenszer gyorsabb volt a tartósan elviselhetőnél. A Szahara alatti Afrikában ma is 2-3 százalékos a népszaporulat. De még ez sem volt elég arra, hogy a társadalomtudomány és a politika tudomásul vegye a túlnépesedésünket. Még nem találkoztam olyan tanulmánnyal, ami felhívta a figyelmet arra, hogy ilyen szaporaságváltozás csak az emberi fajban fordult elő. Ennek az elsődleges oka a várható életkor meghosszabbodása. Ismereteim szerint, a vadon élő állatok várható életkora csak ott változott, ahol az ember beavatkozott.

A tudományos és technikai forradalom előtt egyrészt kicsi volt a várható életkor növekedése, másrészt működött az osztálytársadalmak halálozás fokozása. A tudományos és technikai forradalom a fejlett nyugati társadalmakban azonban az egészségügyben olyan eredményeket ért el a halálozás elleni harcban, amik viszonylag olcsók, ezért gyorsan bevezethetők voltak az elmaradottabb társadalmakban is. Ilyen a gyermekhalandóság elleni védekezés, a járványok elleni ojtások. Ezzel ott is nagyon visszaszorult a két legnagyobb halálokozási ok. Az elmarad társadalmak is haszonélvezői lehettek az orvostudomány fejlődésének. Ebből azonban az emberiség kontraszelekciós túlszaporodása következett.

Érthetetlen módon, a társadalomtudományok nemcsak az emberiség kontraszelekciójával, de még a fajunk túlszaporodásával sem foglalkoznak. Még nyomát sem találtam annak, hogy valaki felvetette volna, hogy jelenleg mekkora volna fajunk optimális létszáma. A létszámunk alakulását a tudomány is úgy kezeli, mint a vallások, hogy isten teremtményei vagyunk, a létszámunkat az isten szabályozza, az ember feladata az, hogy a spontán kialakult létszámunk ellátásáról gondoskodjunk. Annak ellenére, hogy az utolsó száz év legnagyobb történelmi eseménye a túlnépesedés, százszor annyit foglalkozunk azzal, hogy néhány fejlett társadalomban csökken a létszám, mint azzal, hogy fajunk évente mintegy százmillióval szaporodik ott, ahol kilátástalan a jövője.

A létszámcsökkenés elsősorban Japánra és Németországra vonatkozik. Mindkét ország társadalmi fejlődése gyors, versenyképessége inkább nőtt, mint csökkent.

Amikor 1990-ben a legnépesebb ország, Kína erőszakkal leállította a túlnépesedését, a társadalomtudományok ezen háborognak.

Az senkinek nem jut az eszébe, hogy az egyre jobban lemaradó népek évente mintegy 100 millióval szaporodnak, a fejlettek pedig néhány millióval fogynak. Ráadásul, ha valaki figyelembe venné, hogy Japán területén mekkora volna az optimális lakosság, kiderülne, hogy fele ennyi lenne az optimális népessége.

Még megdöbbentőbb eredményre jutna egy olyan felmérés, amelyik összevetné a kultúrák népességének változását. Kiderülne, hogy a fejlődésre legalkalmasabb puritán népek nem szaporodnak, ugyanakkor a legkevésbé alkalmas népek mindegyike gyorsan szaporodik.

A népesedés folyamatának a felméréséhez az olyan adatok volnának az elődlegesek, amelyek megmutatnák, hogy melyik kultúrákban mekkora a népszaporulat, és hol élnek többen, mint optimálisan lennének.

A puritán kultúrájú népek az emberiség mintegy kétötödét jelentik. Ezek a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus népei. Ezek fele, vagyis egyötöd már kiemelkedően fejlett, gazdag és spontán nem szaporodó. A másik fele Kína és Vietnám még szegény, de az egy laksora jutó teljesítménye a leggyorsabban nő.

A latin társadalmakban élő népek az emberiség hatodát jelentik. Ezek kisebb része Európa déli részén él, és a létszámuk alig változik. A nagyobb részük Latin-Amerikában él, akik a számukra elviselhetőnél gyorsabban szaporodnak, és fokozatosan lemaradnak az élcsapattól.

A többi kultúra teszi ki az emberiség nagyobb felét, és adja a népesség növekedés egészét. Ez is két részre oszlik. A két ősi magas-kultúrára, Dél-Ázsiára és a Közel-Keletre, amihez tartozik a Szaharától északra lévő Afrika is. A leggyorsabban szaporodik a Szahara alatti Afrika. Az utóbbi az emberiség legreménytelenebb jövőjű része.

Az európai etnikumok.

Európa lakosságának az ezer év óta egyre jobban lemaradó, és most már nem is szaporodó etnikumát jelentik az ortodox szlávok. Ezek a hidegháborúban szinte katonai szuperhatalom, és egy társadalmi újítási kísérelt képviselői voltak. A katonai szuperhatalmi szerepük ugyan fennmaradt, de egyre kisebb lakosság és viszonylag gyengébb gazdasági erő áll mögötte. Most éppen a nyersanyagok, mindenekelőtt a nyersolajárak zuhanása után, beteg társadalom lettek.

Európa másik két kultúrájának a sorsát sem fonhatjuk össze. Pedig az Európai Unió szervezőinek ez lett volna az első céljuk.

Európa egyetlen élcsoportba sorolható kultúrája a puritán. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok ma is a világ népességének a legfejlettebb tizedébe tartoznak. Ezek a latinokkal, még kevésbé a keleti szlávokkal nem férhetnek meg közös csoportba. Ezek az új világban, Amerikában és Óceániban nagyon eltérően vizsgáztak. Ott az ortodox, kelet-európai kultúra eltűnt. A latinok pedig egyértelműen lemaradtak. A mégy angolszász ország pedig az Európai angolszászokat és germánokat is megelőzi. Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan tudományos munkával, ami kereste volna ennek a háromféle nagyon eltérő viselkedésnek a magyarázatát.

Az angolszászok lettek az egyedüli sikeres gyarmatosítók a viszonylag alig lakott kontinenseken. Ma a négy óceánokon túli angolszász ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, fejlettebb társadalom, mint az anyaországuk.

A germánok nem hagytak maguk után egyetlen germán kultúrájú gyarmatot. Ők sokkal inkább Európán belül, kelet felé települtek, ott a zsidóság előtt az egyetlen élvonalba tartozó etnikumok voltak. A második világháború után hazatelepítették őket. Velük és a zsidósággal Európa keleti fele a történelmének legnagyobb veszteségét szenvedte és szenvedi el.

A skandinávok lettek mára a legfejlettebb európai társadalmak. Annak ellenére, hogy közülük aránylag a legtöbben mentek az új világban, ott angolszászok lettek.

A latin népek közül a spanyolok és a portugálok ugyan a legsikeresebb gyarmatosítók voltak, de ott a kiváló természeti adottságaik ellenére még az anyaországuknál is elmaradottabb társadalmú államokat alakítottak. A franciák pedig sokkal inkább gyarmatosították a reménytelen arab országokat, mint berendezkedtek volna az amerikai üres életterekbe. A latin népek Európában nem, de Latin Amerikában gyorsan szaporodnak.

A keleti szlávok, gyakorlatilag az oroszok, még a saját országuk lakatlan térségeit sem voltak képesek hasznosítani. A nagyon gyéren lakott Kelet-Európát és Szibériát képtelenek lakossággal feltölteni. Ellenben Észak-Amerikában az angolszász társadalomban jól asszimilálódtak.

Az Európai Unió.

Az EU, de különösen az euró övezet válságba került, fel sem merül, hogy a három európai kultúra alapvetően eltérő társadalmi alépítményű és ezért alapvetően eltérő felépítményre szorul.

Mivel Európa nyersanyagokban szegény, számára a minőségi munkaerő termelése volna az élvonalban maradás elsődleges feltétele. Ennek ellenére az EU nem az emberanyaguk a minél jobb minőségre, hanem a minél több lakos beszervezésére törekszik.

A következő generáció minőségének optimalizálása.

Az EU alapítóknak a lakosságuk minőségének javítására kell törekedni. Mivel Európa egészére nem jellemző a túlnépesedés, ugyanakkor a tudományos és technikai forradalom élcsapatához tartozik, elsődlegessé vált számára a kevés, de minél jobb minőségű gyermeknevelés. Ezzel szemben, az EU-ban az oktatási rendszer a Távol-Kelettől egyre jobban lemarad. A lemaradásuk elsődleges oka a gyermekvállalás kontraszelekciós struktúrája, és a szülők hibás érdekeltsége.

Az európai államoknak olyan a nyugdíjrendszere, ami a kevesebb gyermekvállalásra és annak a kontraszelekciós családi háttere a gyermekvállalás hibás családi hátterére ösztönöz. Ennél kártékonyabb érdekeltséget ki sem találhattak volna a kultúránk ellenségei, a nyugdíjrendszer kártékony hatását még senki sem mutatta ki.

A nyugdíjalapok forrásképzése ugyan nem kártékony, de nem is ösztönző. A jobb öregkori ellátást a minél kevesebb gyermek gyenge minőségű felnevelése biztosítja. Az számíthat nagyobb nyugdíjra, aki minél kevesebb gyermeket vállal és azt minél gyengébb eredménnyel neveli. A nagyobb nyugdíjra akkor számíthatnak, ha nagyobb lesz a jövedelmük, de a nagyobb jövedelemből ugyan többet fizet, de nála is több marad. A több gyermek vállalása és gondosabb felnevelése nemcsak a folyó jövedelmét, de a várható nyugdíját is csökkenti.

A politika nem győzi hangsúlyozni, ha 1-2 százalékkal növekszik a dolgozók bére és a nyugdíj. Azt még nem láttam kimutatni, hogyan érinti az egy családtagra jutó jövedelmet a gyermekvállalás. Pedig ez a mutatató a felére zuhan, ha egy ikerpár születik. Olyan mutatóval pedig még nem is találkoztam, hogyan csökkenik a szülők egy gyerekre fordított ideje, ha növekszik a számuk. Egy hasonló mutatóval akkor találkoztam, amikor egy amerikai oktatáspolitikai cikk ezt közölte, hogy melyik kultúrában, hány órát foglalkoznak a szülők gyermekük iskolai eredménye javítása érdekében. Ebből kiderült, hogy a kelet-ázsiai szülőknek az iskolás gyermekükkel való foglalkozása, ebben a tekintetben is, messze megelőznek minden más kultúrát. Ez az adat adott magyarázatot arra, hogy miért jobb a kelet-ászai országok oktatási eredménye. Sajnos, a pedagógusok máig nem hajlandók tudomásul venni, hogy a gyermeknevelés átlagos eredménye elsősorban a szülők hozzáállásán múlik. Ezért minden oktatási reformot a szülők érdekeltségének növelésével kellene kezdeni. Ezzel szemben ezt a nyugat-európai gyermekvállalási és oktatási rendszer nemcsak figyelmen kívül hagyja, de ezzel ellentétes érdekeltséget működtet.

Az embert nem lehet darabra mérni.

Nemcsak a közgazdaságtan, de a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni, hogy korunkban az „ember egyedüli példány”. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb az egyedei közötti különbség. Ezt nemcsak a múltban, de a jelenben is, a művészetekben és a sportokban tudomásul vették. Nevetségesnek hangzik, ha az olimpiákon, a művészetekben és a tudományokban nem a rangsortól függne a különbség. Az ostobák ugyan azt prédikálják, hogy a versenyeken a részvétel az elsődleges. Megfeledkeznek arról, hogy a görög olimpiákon csak a győztesnek járt a babér, az életre szóló megkülönböztetett tisztelet. Az még nagyobb ostobaság volna a művészetekben, ha a költészet, a prózaírás, a festészet és a szobrászat rangját annak alapján állapítanák meg, hogy ezt a mesterséget hányan űzték, illetve űzik ma. Számomra, a magyar művészetek értékének nagy többségét a néhány legnagyobbja adta, és adja ma is.

A gazdasági élet szereplőit is csak annak alapján lehet rangsorolni, kik, mekkora szerepet játszottak, illetve játszanak.

Elég hamar szükségét éreztem, hogy mutatót találjak arra, amivel a jelenkori társadalom tagjainak értékét kifejezhetjük. Jobb híján, kitaláltam három tényezőt, amiknek az eredőjét tekintettem mind a társadalmak, mind abban az egyének értékmérőjének. Ehhez az ihletet az ENSZ tagállamainak a fejlettségi mércéje adta. Ez a társadalom három adatának, az egy főre jutó keresetnek, a várható élettartamnak és az átlagos iskolázottságnak, az eredője. Ennél jobbat csak akkor ajánlanák, hogy a negyedik tényezőnek az egy lakosra jutó vagyont is figyelembe vennénk. Jellemző módon, ezt a mutatót nem használják. Pedig ennél jobbat nem tudnak.

Most az olimpia után a nemzetek rangsorát az olimpián nyert érmek száma alapján állítják össze. Ezt teszik akkor is, amikor a társadalmak tudományos eredményét a Nobel-díjasok száma alapján vetik össze. Az senkinek sem jut eszébe, hogy mennyivel jobb mutató volna mát az is, ha az elnyert díjak számát egymillió lakosra vetítenék. De ez még nekünk, magyaroknak sem jut eszünkbe, pedig sokkal előkelőbb helyen lennénk mind az olimpiai, mind a tudományos fejlettség rangsorában. Most az olimpián az első négy legtöbb érmet nyert országból csak Nagy Britannia lenne a jelenlegi helyén, mi meg az első hatban.

De, ha így rangsoroljuk a sportolókat és a tudományok nagyjait, ne csodálkozzunk, ha az államok, a társadalomtudósok és a demográfusok is darabra számolják az állampolgáraikat. Először ezen akkor botránkoztam meg, amikor bérkilövőkkel vadászva rádöbbentem, hogy van olyan szarvasbika, őzbak, vadkan, aminek az ára egy luxusautóét is meghaladja. Tehát nevetséges volna a vadgazdálkodás eredményét a kilőtt állatok számával mérnénk. Annak jó mércéje a kilőtt vadak ára. A politikai hatalmat mégis az állampolgárok szavazatai száma alapján osztják. Pedig a szavazók között, a legjobbaknak az értéke nagyságrenddel nagyobb a luxusautókénál, és sokan vannak olyanok is, akik negatív a társadalmi értéke.

Nagyon büszke voltam nagyapámra, aki a város közgyűlésében ragot kapott, mint a legnagyobb adófizetők egyike. Ma is jónak tartanám, ha az adófizetők rangsorát évente publikálnák. Ez nemcsak a tisztességes adózóknak volna kitűntetés, de leleplezné a legnagyobb adócsalókat is. Ugyanakkor tisztelet illeti meg nemcsak a szavazók által választott, de a pártjuk listájáról bekerült törvényhozókat is. Szerintem, a befizetett adó jobb mércéje a társadalmi hasznosságnak, mint a párthoz való hűség. De nem kisebb baj az, hogy a társadalom által eltartottaknak is ugyannyi joguk van, mint a leghasznosabbaknak.

Azt ugyan nem állítom, hogy az iskolázottság a legjobb mérce volna, mert a magasan iskolázottak között is van kártékony, de az iskolázottsággal arányos szavazat súlya is jobb, mint a minden kinek járó azonos politikai jog. Azt még elfogadom, hogy a vallások a híveiket, elvileg egyenrangúaknak kezelik, mert a dogmájuk szerint isten számára egyenlők vagyunk. Az mégsem zavarja a teológusokat, hogy az isten a halálunk után jutalmaz és büntet, a másvilágon tehát nincs egyenlőség. A klérusukban azonban a társadaloménál is nagyobbak a megkülönbözetések. A kléruson belüli a rangot az fejezik ki, hogy ki milyen közel áll az istenhez. De még a legalacsonyabb rang is közelebb áll hozzá, mint a legértékesebb civil.

A társadalmak fejlettségi rangsora

Az írás közben a mai Népszabadság három statisztikai adat eredőjét közli a G20 tagállam találkozója alkalmából. A három adat az országok népessége, területe és a HDI. Az utóbbi az egy főre jutó jövedelem, a várható élettartam és az iskolázottság az eredője. Tegnap még azt írtam, hogy az ENSZ mutatót nem használják, ma pedig végre olvasom az adatait. Három országnak van a 20 tag közül 0.910 felett ez a mutatója, Ausztráliának, az Egyesült Államoknak, Kanadának és Németországnak. Rajtuk kívül, ismereteim szerint, csak 7 kisebb európai államnak van ennél magasabb mutatója. A két abszolút első Norvégia és Dánia. Az első tíz között van még Új-Zéland, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. 0.700 alatti mutatója csak két tagországnak, Indiának és a Dél-Afrikai Köztársaságnak van.

A HDI a legjobb mutató, amit használnak. Meggyőződésem szerint, a fejlettségek között sokkal nagyobbak a különbségek, mint amit az a mutató jelez. E szerint a legkevésbé fejlett és a legfejlettebb között 50 százalékos különbség, holott az életszínvonalban és vagyonban tízszeres. Ez a mutató nem mutat nagyobb különbséget, mint száz éve volt, holott az óta nagyon differenciálódtak a különbségek.

A tényleges fejlettségi különbségek azért nem jelentkeznek a HDI mutatóban, mert a szellemi vagyont nem veszi figyelembe. A társadalomtudományok még mindig nem veszik tudomásul, hogy a fejlettek között csak puritánok vannak. A társadalmi sikerek elsődleges feltétele a lakosság viselkedésnek a puritanizmusa.

Max Weber ugyan jó száz éve megállapította, hogy a társadalmi siker elsődleges feltétele a lakosság puritanizmusa. Ezt a HDI mutató figyelmen kívül hagyja. Ezt jól példázza Németország és Olaszország szembeállítása. Az HDI mutatójuk 0.916 és 0.873, vagyis a különbség 4 százalékos.

Már a második világháború során készített rangsoromban a katonák értékéről azt jelezte, hogyha a német katona 1, az olasz csak 0.3. Most az a véleményem, hogy a két ország társadalmi fejlődése között is hasonló különbség van.

Ezért az HDI mutatót kiegészíteném a puritanizmus szorzójával, ami, ha a puritán népeknél egy, a latinoknál 0.5-0.3. Ezek alapján jelenleg Németország fejlettsége lenne 0.916, Olaszországé 0.280. Természetesen, a puritanizmus mutatóját tudományosan kellene meghatározni. Én mégis illusztrálom a véleményem.

A puritán népek között is van a puritanizmusukban különbség. Ezt a Nyugat három puritán népek között látom világosan. A legjobbak a skandinávok, ha azok szorzója 1.1, a germánoké és az angolszászoké 1.0 lenne.

A latin népek puritanizmusában sokkal nagyobb különbség van. Ha a franciáké 0.6, az olaszoké 0.4, a görögöké 0.2. A latin-amerikai országoké is közel van a 0.1-0.2-höz. A puritanizmusuk ugyan kisebb, de a természeti adottságaik jobbak.

A szlávokon belül a csehek puritanizmusa a germánokéval azonos. A lengyelek, szlovákok és a horvátok, a nyugati keresztények 0.6, az ortodox szlávok pedig 0.3 lehetnek.

Külön kell kezelni a zsidóság helyzetét. Ők ugyanis csak a Nyugton, az európai kultúrán belül értek el példátlan eredményt. A Közel-Keleten maradt zsidóság közel-keleti színvonalon.

A Távol-Kelet konfuciánus népek puritanizmusában nem látok nagy különbséget. Azt azonban 1.0-nál magasabbra becsülöm. Közelebbről nézve talán nagyobb volna ott is a különbség. Az utóbbi 25 év teljesítménye még a skandinávokét is meghaladja.

Ezzel szemben minden más kultúra egyre jobban lemarad. A lemaradást csak fokozza, hogy a munkaerő elitje egyre inkább a puritán Nyugatra vándorol.

A várható életkor helyett is inkább annak változását javasolnám. A mérsékelt éghajat déli oldalán ugyanis hosszabb az élet. A mediterrán népek például hasonló életfeltételek mellett tovább élnek, mint a skandinávok. Ebben a hidegnek kitettség és a friss zöldségek, gyümölcsök kisebb fogyasztása játszik szerepet.

A jó fejlettségi mutatót az elért eredmények bizonyítják.

Olyan mutatót kell keresni, amit a tények igazolnak. Ezeket kerestem évtizedek óta. Egyelőre, nálam a legjobban vizsgázott mutató a testmagasság változása. Nem találtam cáfolatot arra, hogy ezt a mutatót nem igazolták a tények. Volt, amikor nem akartam hinni nekik. Ez azért mondom el, mert a jelenkori politikát és a történészeket cáfolja.

Az elmúlt százötven év magyar történelmében a testmagasság a legtöbbet a második világháborút követő tíz évben, vagyis az átkosban növekedett. A testmagasság változását sokáig csak a katonák sorozása alkalmával mérték. Ezért én is a 18 évesek testmagaságának az alakulását mérem. Jó negyven évet kellett várnom, mire hozzájuthattam a második világháborút követő magyar sorozási adatokhoz. Ezt ugyan mérték, de katonai titokként kezelték. Először 2001-ben jutottam hozzá a háború utáni adatokhoz. Meglepetéssel láttam, hogy a sorozottak átlagos testmagassága a leggyorsabban 1947-1956 között született fiuknak volt, vagyis az átkos csúcsán. Nem hittem az adatoknak. Kénytelen voltam utána gondolni, nézni, hogyan történhetett meg ez éppen akkor, amikor én is a leginkább elégedetlen voltam, amikor sorba kellett állni a kenyérért, amikor a családi kosztról áttértünk az üzemi konyhákra, amikor a begyűjtők felseperték a padláson talált gabonát. Lassan azonban kiderült, hogy én is rosszul láttam.

Ami a padlások seprését illeti.

Azt, mint tényt nem lehet tagadni. De az nem jutott az én eszembe sem, hogy ezer év után először volt szinte minden falusi családnak földje, termelt gabonája. A földreform előtt a falusi lakosságnak, a népesség kétharmadának nem volt földje, nem termelhetett gabonát. Ezek a földosztás után először süthettek a megtermelt gabonájukból kenyeret. Ráadásul, a kenyér olyan olcsó volt, amit az is megvásárolt, akinek volt még a padlásán búzája. Sőt ezekben az években volt először és utoljára, hogy a hízót is érdemes volt vásárolt kenyérrel etetni. A statisztikai adatok is azt bizonyítják, hogy ekkor volt a kenyérfogyasztás a csúcson.

Még kevésbé gondoltam arra, hogy ekkor került a lakosság legnagyobb hányada üzemi konyhára. Az aligha volt olyan ízletes, mint anyánk főzte, de sokkal modernebb étkezési kultúrát jelentett, mint a szegény parasztság kosztja. Abban hetente egyszer volt hús, az üzemi konyhán pedig naponta. De több volt a főzelék és azok változata is. A cukorfogyasztás a háború előttinek a kétszeresére emelkedett.

A serpenyő másik oldalán az volt, hogy ezekben az időkben az uralkodó osztálynak, a lakosság 5-6 százalékának a kosztja sokat romlott. De a háború előtti széles, mintegy 30 százaléknyi alultáplált réteg eltűnt.

Tehát én is rosszul láttam az átkost.

Arra már nem volt alkalmam, és szándékom, hogy megszerezzem a rendszerváltást 18 évvel követő sorozási adatokat. Meg lennék lepve, ha a rendszerváltásról a testmagassági adatok biztatót mondanának. Úgy érzem, megnőtt a leszakadt rétegben születettek aránya. Elég, ha az írás elején idézett tanácsom célját végig gondoljuk.

Történészként meglepett, hogy Nagy Britanniában az ipari forradalom után közel 10 centivel csökkent a testmagaság. Mára újra a legmagasabbak közé emelkedett. Rájöttem, hogy a jobbágyok egészségesebben éltek, kevesebb órát dolgoztak, ráadásul egészségesebb körülmények között laktak, dolgoztak. A testmagasság csak a 19. század közepén érte el a középkori szintet, és az óta közel 30 centit nőtt.

A testmagasság mellett szól egy másik tény is. A japán csoda idején tudtam meg, hogy a második világháború óta, az ENSZ tagországok között, Japánban nőtt a leggyorsabban, 18 centivel a testmagaság. Azt pedig a közelmúltban olvastam, hogy a háborújuk óta az átlagos testmagasság Dél-Koreában 11 centivel jobban nőtt, mint Észak-Koreában.

Az is meglepett, hogy Kínában nagyobb tankokat kellett gyártani, mert nem fértek bele a mostani katonák. Ott a legnagyobb növekedést az 1990-es reform utániaktól várom.

Nemcsak az egy főre jutó jövedelem és vagyon nőtt a leggyorsabban. Az egyetlen gyermek életviszonyai pedig sokkal jobbak lettek, mint korábban a három gyermek esetében.

Az egyetlen gyermek nevelésének hatékonysága.

A Nyugat liberálisai botránkoznak a valóban kegyetlen egyetlen gyermek vállalhatóságán. Én ezt ugyan eleve megkerülhetetlen reformnak tartottam, de most, hogy jelentkezik ennek a nem várt kedvező hatása.

Az egyetlen gyermekek oktatási eredménye nem várt javulást jelez. Az ENSZ oktatáshatékonysági mutatója, a PISA, az élvonalba emelkedését jelzi. Az egyetlen gyermekek válása óta ugrásszerűen javult az oktatás minősége. Ezt sem vártam előre. Évtizedek óta a diplomások nagyobb, a leszakadt rétegek kisebb gyermekvállalásának a híve vagyok, de igazán csak a kínai eredmények óta foglalkoztat alaposabban.

Az ugyan kézenfekvő volt, hogy az egy gyermekre lényegesen több anyagi ráfordítás, és több szülői foglalkozás jut, de a tehetős rétegeknél a nagycsalád híve voltam. Azt, hogy az iskolai eredmények hogyan alakulnak, nem vizsgáltam. Azt is tudtam, hogy a konfuciánus kultúrákban a szülők aktívabban segítik a gyermekeiket a minél jobb iskolai eredmény elérésében. Azt azonban a közelmúltban tanultam meg, hogy milyen fontos, hogy az első négy életévben mennyi szókincs birtokába jut a gyermek. Márpedig az idősebb testvérek nem olyan jó szókincs gyarapítók, mint a szülők, a felnőttek, az idegen közösség.

Az Egyesült Államokban a pedagógusok 15 éve mérik a szókincs nagyságát 4 éves korban. Kiderült, hogy az ember agyának a kapacitása alapvetően az első négy évben kialakul. A későbbi új szavak befogadásának már nincs olyan hatása az agy kapacitásra, mint 4 éves kor előtt. Ezért az agyfejlesztést elsősorban az első négy évben lehet hatékonyan magvalósítani. Erről 6 éves korban, az iskolában már lekéstek.

Ha belátjuk, hogy jó 180 éve, Széchenyi Istvánnak igaza volt, hogy a nemzet legfőbb feladata a kiművelt emberfők gyarapítása, akkor a dolgozó szülők 2-6 éves gyermekeit közösségekbe kell vinni, ahol egymástól több szó ismeretét vehetik át. Ezért már a bölcsődéket és az óvodákat is, az emberfők kiművelése érdekében, általánossá kell tenni.

A kiművelt emberfőket nem szabad darabban mérni.

Az egy kiművelt emberfő, a jelenkorban sokkal többet ér, mint az átlagos kettő, a kiműveletlen emberfő pedig társadalomi teherré válik. Ezért a demográfia, mivel csak darabban számol, haszontalanná vált. Ezt érzem abban, amikor a Nyugat botránkozik azon, hogy néhány fejlett országban, köztük a jelentős Japánban és Németországban csökken a lakosság létszáma, de azt figyelmen kívül hagyják, hogyan mennyire javul a következő nemzedék minősége. Márpedig a jövő teljesítménye nem annyira a létszám alakulásától, mint a minőségének javulásától függ. Ennek ellenére még nem láttam olyan felmérést, hogyan javul az egyik generációról a másikra az átlagos oktatási teljesítmény.

Az emberiséget jelenleg a társadalom igényének megfelelő képzettség szempontból két részre lehet osztani.

A nagyobb fele gyorsan szaporodik, de a következő nemzedék minősége, teljesítménye lassan javul. Elsősorban azért, mert nem lehetséges a növekmény számára a jobb életfeltételeket biztosító vagyont, munkahelyet előteremteni. Mániákusan hiszem, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés vagyonigénye már nem biztosítható. Nincs nagyobb társadalmi veszteség, mint olyan munkaerőt felnevelni, tanítani, aki számára a társadalom nem képes munkaalkalmat, lakást, infrastruktúrát biztosítani.

Most, hogy megindult a közel-keleti menekültek áramlása, amit a sajtó az ott folyó belső és külső háborúkkal indokol, megnéztem, hogy a lakosság létszáma évente 2 százaléknál gyorsabban nő, és a 15-25 éves korosztály 32 százaléka munkanélküli.

Pár éve sokan reménykedtek az arab tavaszban, az arab világ demokratizálódásában, de kiderült, hogy a diktatúrákat az anarchia váltotta fel. Nem javult, hanem még rosszabbá vált a társadalmi helyzet.

Ugyanakkor Japánt sajnáljuk, mert csökken a lakossága, de azt nem nézzük, hogy a dolgozóknak csak ott lehet hatalmuk, ahol munkaerőhiány van. A forradalmárok közös hibája, hogy a dolgozók nagyobb szabadságát erőszakkal akarják kivívni, figyelmen kívül hagyják, hogy a kizsákmányolás oka a munkaerő mennyiségi és minőségi feleslege volt. Semmi sem növelheti úgy a dolgozók szabadságát, mint a hiányuk.

Évezredek óta a dolgozóknak csak akkor volt átmenti becsületük, ha a háborúk, vagy a járványok munkaerőhiányt okoztak.

Az életterek optimális lakossága.

A másik figyelmen kívül hagyott szempont, hogy hol tart a társadalom létszáma az optimumához képest. A klasszikus közgazdaságtan bőven foglalkozott azzal, hogy árubőség esetén az árak az értékük alá, hiányuk estében pedig az értékük fölé emelkednek. Azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy ha a legfontosabb termelési tényező is, ha áruvá válik, az ára a keresletének és a kínálatának az arányától függővé válik. A munkaerő ára akkor válik az értéke alattivá, ha a kínálta meghaladja a keresletét. Ez független attól, hogy ki a munkaadó. A tőkés is minden olyan árut, amiben hiány van, értéke felett kénytelen megfizetni. Amiből azonban nagyobb a kínálat, mint a kereslet, annak az ára, a tulajdonviszonyoktól függetlenül, az éréke alatt van. Ezt nemcsak a klasszikus közgazdászok, de legnagyobb kritikusuk, Marx sem vette tudomásul. Ha ezt elismerik, tudomásul vették volna, hogy az osztálytársadalmak olyan alépítménynek a felépítményei, amelyikben a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata a jellemző. Vagyis aki az osztálytársadalomnál hatékonyabb felépítményt akar, annak olyan alépítmény létrehozásán kell fáradozni, amiben egyrészt megszűnik a túlnépesedési nyomás, másrészt megnő a munkaerő minőségével szemben jelentkező kereslet.

Ezt az alépítményt nem a forradalmárok és nem a társadalomtudósok hozták létre, hanem a tudományos és technikai forradalom. Ahol a munkaerő túlkínálata spontán létrejött, megszűnt az osztálytársadalom.

Fogamzásgátlás.

A túlnépesedés leállásának az elsődleges feltétele, a fogamzásgátlás megtoldása lett. Az osztálytársadalmak túlnépesedését elsősorban az okozta, hogy több fogamzás, azaz több születés történt, mint amennyit a szülők akartak.

Az emberi faj olyan szapora, amiben a fogamzások, azaz a születések olyan nagyok, amire a 25 év körüli várható életkornál volt szükség. Ahogy az ember a gyűjtögetésről áttért a megterelt javakból való megélésre, elkezdett növekedni a születések száma, és a nők termékenységi mutatója. A spontán népszaporulat százalékossá emelkedett. Ugyanakkor az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel volt növelhető. Az ennél nagyobb népszaporulat túlnépesedést okozott.

Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert a túlnépesedő társadalmak egymás rovására akarták bővíteni az életterüket, amit csak erőszakkal érhettek el. Az emberiség létszáma ugyan 1-2 ezrelékkel nőhetett, de minden társadalom csak a versenytársai rovására növelhette életterét. Ehhez azonban erőszak volt az egyedüli eszköz. A népesebb társadalmak lettek erősebbek, és váltak képessé arra, hogy a másikak rovására terjeszkedhessenek. Az erőszak nagyobb népességet kívánt. Így állt elő az általános helyzet, hogy minden táradalom növelni akarta a létszámát, hogy legyen ereje mások rovására terjeszkedni.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan szorosan összeszövődött világgazdaságot hozott létre, amiben a gazdasági munkamegosztásba való minél szorosabb beépülés lett az elsődleges társadalmi érdek. A fejlett államok többet nyerek a többi fejlettel való szoros gazdasági munkamegosztásból, mint amennyit erőszakkal elérhetnének. A fejlett világban a második világháború óta nincs háború. Ennek nem az az elsődleges oka, hogy az atomfegyverekkel vívott háború a nyertes számára is nagyobb kárral jár, mint a békés együttműködés.

Az első társadalmi cél a munkaerő minőségének javítása.

Minden jelenkori társadalomban, amelyikben már nincs túlnépesedési nyomás, elsődleges nyomás, a fejlődése érdekében az elsődleges feladat a munkaereje minőségnek javítása. Az elmúlt hatvan évben csak olyan társadalmak fejlődtek sikeresen, az átlagnál gyorsabban, amelyikek munkaereje a jobbak közé tartozott. A jobb alatt elsősorban azt kell érteni, hogy puritánabb. Nem ismerünk olyan jelentős puritán társadalmat, amelyik nincs a társadalmi fejlettség felső ötödében, illetve olyant, amelyik puritán, és nem a leggyorsabban felzárkózó. A lakosság puritanizmus garantáltja a sikert. Már ha ez igaz, a jelenkorban a legfontosabb társadalmi feladat a lakosság puritánságának a növelése.

Ezért nevezem a következő generáció minőségét javító ágazatot a legfontosabbnak. Ennek ellenére, a nevelés és oktatás van a legkevésbé piacosítva.

Az elmúlt negyed században a legnagyobb változást a kínai reform jelentette, ami egyrészt erőszakkal megfékezte a túlnépesedést, másrészt piacosította a gazdaságot. A már fejlett társadalmakban spontán, állami beavatkozás nélkül, leállt a túlnépesedés, sőt annyira lecsökkent a gyermekvállalás, hogy a gyermeknevelést az államnak kell anyagilag támogatni. A gyermekek oktatása azonban többé-kevésbé az állam monopóliuma maradt.

Az állami oktatás azonban lényegesen kevesebb kért okozott a Távol Keleten, ahol a több évezredes mandarin rendszer hatásának köszönhetően, a szülők lényegesen nagyobb figyelmet fordítanak a gyermekeik oktatási eredményére, mint a Nyugaton. Már pedig az oktatás eredményessége elsősorban a szülők hozzáállásán múlik. A Távol Keleten több évezredes tapasztalat, hogy a gyermekek karrierje elsősorban az iskolákban elért eredményen múlik. Ezért a szülők természetes kötelességüknek érzik, hogy a gyermekük iskolai szereplése minél sikeresebb legyen.

Arra csak a közelmúltban figyeltem fel, hogy a Távol-Kelet fejlett országaiban, a diplomás anyák termékenysége 1.5 alatt van. Vagyis a többség egyetlen gyermeket nevel. Márpedig az egyetlen gyerek nevelésére több idő és pénz jut. Vagyis a Távol-Kelet fejlett társadalmaiban az értelmiségi családok többsége spontán bevezette az egy gyermekes kínai rendszert.

Ez az oka annak, hogy már a 20. század második felében az ENSZ oktatási felmérései a távol-keleti, már gazdag társadalmak fölényét mutatják. Ez még nem világította meg nekem, hogy ez esetben két oka volt a sikernek. Nemcsak a mandarin tradíció, hanem az egyetlen gyermekre fordított nagyobb figyelem is.

Erre az 1990-es kínai reform eredményei világítottak rá. Mivel ott 25 éve a városi iskolákba csak egyetlen gyerekek tanulnak, berobbant ennek az előnye is. Az egyetlen gyermek eredményes iskolázására még egyszer annyi idő és még egyszer annyi szülői figyelem jut. Ennek lett aztán a következménye, hogy Kína is az oktatás élvonalába emelkedett.

Azt már 30 éve egy ingatlanügynök elmagyarázta, hogy az olyan családok, amelyek nem kiemelkedő iskola körzetében laknak, olyan lakást keresnek, amelyik jó iskola körzetében van. Ezért magasabb árat is hajlanók fizetni.

A közelmúltban olvastam egy angol szaklapban, hogy egy gazdag sanghaji család lényegesen drágábban vett kisebb lakást csak azért, mert az a legjobb iskola körzetében van. A nagymama pedig azzal dicsekszik, hogy az unokája egy osztályba jár az államelnök unokájával.

Ezek az információk győztek meg arról, hogy az iskolaválasztás a szülők joga legyen.

A legfontosabb szektort az oktatást piacosítani kell.

A fentiekből következik, hogy mivel az oktatás a gyermekes családok számára a legfontosabb szolgáltatás, azt is piacosítani kell.

Ezen a piacon a szülők a megrendelők, az oktatási rendszernek a szülők igényéhez kell igazodni. Az oktatási intézmények pedig a szülők igényét kiszolgáltató vállalkozások. Az állam, a politika pedig ne szóljon bele.