A nyugdíjrendszerek csődje

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 09 28

A nyugdíjrendszerek csődje

Azt ugyan negyven léve tudom, hogy a nyugdíjalapok menthetetlenül eladósodnak, mégis az elkerülhetetlen csődjüknél is nagyobb hibájának tartom, hogy kontraszelekcióra kényszeríti a gyermekvállalást. A már tudásalapú társadalmak legfontosabb feladata az lenne, hogy a családok a gyermeknevelési képességükkel arányosan vállaljanak gyermeket. Ez fontos volt ugyan már az osztálytársadalmakban is, de a jelenkor tudáslapú társadalmaiban ez lett az elsődleges társadalmi feladat. Semmitől nem függ olyan mértékben a következő generáció teljesítőképessége, mint a gyermekvállalás mögötti családi háttértől.

Ennek ellenére, minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás családi háttere fordítottan arányos a társadalom érdekével. Minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás mértéke fordítottan aránylik a szülők jövedelmével és iskolázottságával, annak ellenére, hogy a gyermeknevelés eredménye elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ.

Azt ugyan szavakban minden közgazdász elismeri, hogy elsősorban a munkaerő minőségétől függ a termelés hatékonysága. Ez a munkaerő piacán egyértelműen jelentkezik abban, hogy a jobb munkaerőt egyre jobban megfizetik. Ebből annak kellene következni, hogy a gyermeknevelő családokat is annak alapján támogassa az állam, milyen értékű munkaerőt termel. A felnevelt munkaerőt is áruként kellene kezelni, a szülőket annak alapján jutalmazni, hogy mekkora értékű munkaerőt neveltek. Annak ellenére, hogy a felnevelt munkaerő értéke igen széles skálán oszlik meg, a legjava érheti az egy évre jutó nemzeti jövedelem ezerszeresét, a leggyengébb minősége pedig negatív értékű a társadalom számára. Ennek ellenére a szülőket a gyermekeik száma alapján támogatjuk. Ez olyan, mintha a bányászatban a meddő talajt és a gyémántot súlya alapján fizetnénk, figyelmen kívül hagynánk, hogy a meddő talajjal csak költségünk van, a gyémánt pedig kincset ér.

Pedig nagyon könnyen megállapítható a gyermekvállalás támogatásának a társadalmi érdekkel való összhangja. Az a jó, amelyikben ott születik viszonylag több gyermek, ahol a felnevelésűk sikeres, és ott kevés, ahol sikertelen. Mivel minden fejlett társadalomban ennek az ellenkezője történik, a gyermekvállalás támogatása sérti a társadalom érdekét. Ennek felismerése késztetett arra, hogy sokszor leírja a tanácsomat. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb lenne a társadalom annál, amilyen a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lesz.” Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy amennyiben a fejlettebb társadalmakban fennmarad a jelenlegi gyermekvállalás, mi pedig áttérünk, a gyermeknevelés eredményével arányos támogatásra, ötven év múlva a fejlett Nyugat élcsapatához fogunk tartozni. Ezt semmilyen más módszerrel nem lehet elérni.

Ennek ellenére még senki sem vetette fel, hogy milyen károkozó a jelenlegi gyermekvállalás állami támogatásának a módszere.

Még egyetlen családpolitikus sem vetette fel, hogyan aránylik a család jövedelméhez a gyermeknevelés költsége és hatékonysága. Ha az anyagi ráfordítást és a gyermekeikkel való foglalkozás idejét bemutatnák, kiderülne, hogy ezek nagysága a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. Az ilyen felmérésből kiderülne, hogy a munkaerő is olyan áru, aminek értéke a ráfordítással arányos. Az államok mégis darabszámuk alapján támogatják.

Itt jutottunk el a nyugdíjrendszerhez. A nyugdíjakat nem a keresethez, azaz a befizetet járulékhoz, hanem a gyermeknevelés értékéhez kellene igazítani. Ennek mértéke akkor jó, ha a gyermekvállalások aránya a hatékonyságuk arányával megegyezik. Ezt akkor tartom megfelelőnek, ha a gazdag és iskolázott felső tízed vállal legtöbb gyermeket, az alsó tized pedig egyet is csak akkor, ha van munkája és lakása. A többi családot pedig e két plus között kell elosztani úgy, hogy a gyermekvállalás létszáma az újratermeléséhez közel legyen.

Az állam gyermekvállalási támogatása akkor jó, ha a gyermekvállalások a családok gyermeknevelési képességével arányosak.

Javaslatom azt jelentené, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszernek csak a forrásképzését kell megtartani, a képzett alapot pedig a gyermeknevelés eredménye alapján kell elosztani. A jelenlegi nyugdíjrendszer ugyanis a társadalom érdekével ellentétes gyermekvállalást eredményez. A szülők gyermekvállalása ugyanis sérti a kerestük maximalizálását. Ez elsősorban a gyereknevelésben nagyobb szerepet játszó anyákra vonatkozik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a diplomás anyák a legjobb gyermeknevelők, ugyanakkor a legkevesebb gyermekvállalók. Ugyanakkor ezek veszítenek mind a keresetükből, mind a nyugdíjukból a legtöbbet, ha gyermeket vállalnak. Nemcsak a kieső jövedelmük nagyobb, de a szakmai karrierjük is jobban sérül. Ennek következménye az, hogy nincs olyan fejlett ország, amelyikben a diplomás anyák termékenységi mutatója meghaladná az 1.5 gyermekvállalást. Annak könyvárnyi irodalma van, hogy számos fejlett országban fogy a népesség, de arra még utalást sem találtam, hogy a létszám csökkenés éppen ott a legnagyobb, ahol a legjobb felnevelési eredmény volna várható. Vagyis a fejlett társadalmak többségében nemcsak a lakosság fogy, hanem a gyermekvállalás mögötti családi háttér is kontraszelekciós.

Ideje volna, ha a demográfusok azt is megmutatnák, hogy mekkora a minőségi kontraszelekció. Megelégszenek azzal, hogy az iskolázottság így is növekszik. Azt, hogy mennyivel lenne értékesebb a következő generáció, ha a gyermekvállalás mögötti családi háttér igazodna a felnevelés várható eredményéhez.

A jelenlegi nyugdíjrendszerek azonban nemcsak a következő generáció felnevelésének hatékonyágát sértik, de fedezetet sem biztosítanak.

A fedezet hiányát akkor számoltam ki, amikor a Horn kormány ideje alatt a liberális közgazdászok kitalálták a magán nyugdíjpénztárakat. Mivel akkor az Országos Nyugdíjpénztár elnökségi tagja voltam, erről lemondtam, mert szélhámosságnak tartottam. Most olvasok egy összefoglalót arról, hogyan állnak a fejlett tőkésállamok nyugdíj pénzárjai. Elég volna néhány adat a kijózanításra.

20 OECD ország nyugdíjpénztárainak a hiánya 78 trillió, azaz 78.000 billió dollár. Ezt a hiányt azonban a statisztika nem tekinti államadósságnak. A lakosság által vásárolt állampapír államadósság, a dolgozóknak ígért nyugdíj pedig nem az?

1960-ban az amerikai, brit és japán nyugdíjasok 11-13 évet éltek nyugdíjasként. Ma a férfiak 18-19, a nők 20-24 éven keresztül lesznek nyugdíjasok.

Ma az emberiség 8 százaléka, 2050-ben 15 százaléka lesz nyugdíjas. De Japánban harmada, az EU tagállamokban negyede 65 évesnél öregebb. Egyelőre Japánban a legmagasabb a nyugdíjkorhatár. De ott a tényleges nyugdíjba menők életkora 71.8 év.

E számok ellenére Európában általános, hogy a nyugdíjkorhatártól engedményeket osztogatnak. Élen járnak a mediterrán országok annak ellenére, hogy ott tovább élnek a nyugdíjasok. Ezért aztán ezekben az országokban még az átlagosnál is nagyobb az alapok hiánya.

Ha a nyugdíjalapok hiányát is államadósságnak tekintenék, még nyilvánvalóbbá válna az államadósságok elviselhetetlensége. Ezért ettől eltekintenek.