A Fejlett társadalom rétegződik

Kopátsy Sándor                EE                    2016 09 07

A Fejlett társadalom rétegződik

Az elmúlt tíz napban három olyan anyagot írtam, aminek köszönhetem azt, amit most írok. Meg kellett a 95. évemet élni, hogy társadalomszemléletem végül összeálljon. Számos állomáson kellett túljutnom, hogy elérhessek idáig.

Tízen évesen szinte csak humán érdeklődésű voltam.

Ady Endrétől tanultam meg bátran gondolkodni. Máig csodálom a zsenialitását. Viszonylag kevés ismeret birtokában, tökéletesen eligazodott a magyar társadalmi valóságban. Benne ismertem fel, hogy a tudományos és technikai forradalom annyira új és bonyolult társadalmi viszonyokat szült, amiben egyelőre jobban eligazodnak a nagyon érzékeny zsenik, mint a nagyon sok ismerettel rendelkező társadalomtudósok. Nem véletlen tehát, hogy a kor két legnagyobb reálisan látó magyarja, Ady és Bartók nem tudósok, hanem érzékeny művészek létükre voltak realisták. Ez a felismerésem vezetett arra, hogy gondosan elolvassam Ady újságírói, prózai munkáit. Büszke vagyok, hogy két könyvet írtam arról, hogy Ady versei mennyivel érthetőbbé válnak, ha megismerjük a versei mögött megbúvó realitás.

Németh Lászlónak, A MINŐSÉG FORRADALMA címen megjelenő esszé gyűjteménye a sokoldalú szellemi gazdagsággal irányított a minél több területen való eligazodás igénye felé. Azt nem is tudom, hogy Németh ismerte volna Max Weber jó harminc évvel korábban közölt felismerését, amit én is csak jóval később találtam meg. Ő mondja ki először, hogy a jelenkori társadalmak működésének eredménye elsősorban a lakosság puritanizmusától függ. Ezzel az első, aki kimondja, hogy az elmúlt hatezer év minden osztálytársadalma lényegében a mennyiség társadalmai voltak. Tudományosan fogalmazta meg azt, amire Németh László írói érzékenysége is ráérzett.

Móricz Zsigmondnak köszönhetem, hogy nem tévedtem el a politikai életben. Az ő hetilapja a KELET NÉPE címe alatt állt a jelmondata: NE POLITIZÁLJ, ÉPÍTKEZZ! Ennek értelmét csak jóval később értettem meg, amikor Marxot már ismerve, rádöbbentem arra, hogy ő végzetes hibát követett el akkor, amikor a történelem materializmusból átállt a saját forradalmi ideológiája, vallása prófétájának. Móricztól tanultam meg, hogy aki nem képes a népével együtt menni, hanem előtte akar járni, az ne politizáljon, mert magára mard, tehát építkezzen.

Széchenyi Istvánhoz „Ne politizálj, építkezz!”, parancs hozott közel. Az ő ellenpólusa Kossuth volt, akinek az iránytűje a népe elvárásaihoz való igazodás volt, a magyar társadalom mozgásszabadságának a korlátait nem ismerte fel, de azt, hogy mit kell mondani a népnek, hogy irreális céljainak sok lelkes követője legyen, mindenkinél jobban tudta.

Szerencsém volt, hogy a Nemzeti Parasztpárt felszámolása az Országos Tervhivatalba repített. Előtte eszembe sem jutott, hogy a társadalmak gazdasági életet alakító erőkkel foglalkozzak. Az azonban a magyar gazdaság irányításának a központosított műhelye volt. Akkor ez a hivatal példátlan mértékben magához koncentrálta az ország gazdaságának a közvetlen vezényelését. Ráadásul a kor szűk látókörű világában itt voltak a legtehetségesebb káderek.

Rácz Jenő, volt kisgazda pénzügyminiszter és Bródy András közgazdász könyve tanított meg arra, hogy a társadalom teljesítményét ne az ország, hanem az egy laksora vetített mutatók alapján mérjem, hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem a vagyont is hasonló mértékben növelni kell. Ennek köszönhetően ismertem fel, hogy a gyors népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási terhet ró a társadalomra. Ez a felismerés vezetett egyik legjelentősebb felismerésemhez, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a túlnépesedés féken tartása, ennek érdekében a halálokozás fokozása megkerülhetetlen feladat volt. Ettől kezdve tudom, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabban növekvő lakosságú társadalom csak halálozást fokozó, kizsákmányoló, háborúzó és a tudásvágyat üldöző osztálytársadalom lehet.

Ez máig iránytűm maradt. Ez pedig lehetővé tette számomra, hogy azt keressem, a mi mellett leáll a túlnépesedés. Ettől kedve egészen másként láttam a korom túlnépesedő világgazdaságát is.

Max Weber után kezdem foglalkozni a közgazdaságtan klasszikus irodalmával, nemcsak a marxistákkal. A technokrata gazdaság irányítás műhelyében friss levegőként csapott meg Weber felismerése, hogy a gazdaság teljesítménye elsősorban a lakosság kultúráján múlik. A jelenkor társadalmai között csak a puritán társadalmaknak a piac által irányított gazdasága bizonyult eredményesnek. Ezen az alapon kezdem el a bolsevik társadalmak gazdaságát piacosító lehetőségekről publikálni.

Ebbe csapott bele 1953 nyarán Nagy Imre megjelenése.

Váratlan szerencse ért, hogy az ő reformbizottságainak a titkára lehettem. Kinyílt a kapu előttem, hogy a gazdaság piacosításának az egyik kezdeményezője, kidolgozója lettem. Az erre irányuló reformot írtuk meg 1954 nyarán Nagy Imrének. Ebből nőtt ki az ÚJ MECHANIZUS.

A kiscsaládos társadalom jelentősége.

Tekintettel arra, hogy nálunk nem állt fel a túlnépesedés veszélye, nem kellett a születéskorlátozással foglalkozni. A figyelmem a következő generáció hatékony felnevelésével kezdtem foglalkozni. A gyermekvállalás mögötti családi háttérre fordítottam a figyelmemet.

A középkori kiscsaládos jobbágyrendszer világtörténelmi jelentőségét már korábban felismertem. Tudomásul vettem, hogy a családformának alapvető szerepe van a társadalom működésének hatékonyságában. Nyugat-Európa a többi kultúra fölé emelkedését elsősorban annak köszönhette, hogy az ezredforduló előtt kialakult jobbágyrendszerét a kiscsaládokra építette. Sajnos, minden erőfeszítésem ellenére nem találtam meg a nyomát annak, hogy valaki felismerte ennek a családformának a társadalmi jelentőségét, hogy a kiscsalád jelentőségét valaki felismerte. A racionalizmusa ugyan érthető, mert a kiscsalád volt az a családforma, amiben a jövedelem feletti rendelkezés joga az értéktermelők kezében volt. Ennek a közvetlen érdekeltségnek a jelnőségéről irodalmi utalás sem találtam.

Arról még kevésbé, hogy a kiscsalád zseniális gyermekvállalást korlátozó mechanizmus volt. Ez a jobbágyrendszer felszámolásig, Kelet-Európában a 20. század küszöbéig, fennmaradt.

Nemcsak annak a nyomára nem találtam, hogy a kiscsaládos rendszert ki találta ki, de még annak sem, hogy a történelemformáló szerepét valaki utólag felismerte. Nem ismerek olyan történészt, aki hangsúlyozza annak a jelentőségét, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer Nyugat-Európában jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolta ki a gyermekvállalást. Amíg az emberiség történetében mindig és minden kultúrában a szülések a nemi érettséggel kezdődtek, a nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalomban jó tíz évvel kitolódott a gyermekvállalás társadalmi lehetősége. Valamiféle, ahhoz hasonló gyermekvállalási szabályozás működött a nyugat-európai társadalmakban, ami nem a gyermekvállalás számát korlátozta, hanem a vállalást jó tíz évvel késleltette.

Ez a módszer ahhoz hasonló volt, mintha Kínában nem egyetlen gyermekre korlátozták volna a szülést, hanem csak a húszas éveik végén engedélyezték volna az első szülést. Ez azt jelentette volna, hogy tíz évig az első gyermekvállalás fel van függesztve, vagyis tíz évig kimaradnak a születések. Ez Kínában azt jelentette volna, hogy ennek következtében mintegy 300 millióval kevesebben születnek. Ennyivel kevesebb embert kell felnevelni, számukra vagyont, munkahelyet biztosítani. Ennél azonban jobb megoldás volt az egyelten gyermekre történő korlátozás. Ennek következtében ugyancsak évi 30 millióval csökkent a születések száma, de a csökkenés folyamatossága is biztosítva volt.

Az ugyan 25 év alatt kiderült, hogy az egyetlen gyermek kevés ahhoz, hogy a lakosságcsökkenés ne okozzon gondot. A kívánatosnál is kisebb lett a munkaerő utánpótlása. Most tervezik a lassú fellazítást. Annak ellenére, hogy a kínai csoda elkerülhetetlen feltéttele volt a népesség növekedésének megfékezése, annak módja részben túlzott, részben nem elég hatékony volt. A kínai reformerek is csak darabban számították a lakosság létszámát. Ebben is túlságosan szigorúak voltak. A hiba azonban az egységesség volt. Nem számoltak azzal, hogy a családok gyermeknevelési kapacitása nagyon eltérő. A még szegény Kínában is, a családok felső tizede három gyermek felnevelésére is alkalmasabb, mint az átlag egyre, az alsó ötöd pedig egyre sem.

Figyelmen kívül hagyták, hogy a családok gyermeknevelési kapacitása elsősorban a család egy főre jutó jövedelmével és iskolázottságával arányos. Sajnos a családok gyermeknevelési kapacitásról nincsenek felmérések. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a családok felső tizede 4-5 gyermeket is az átlagosnál eredményesebben nevel, az alsó tized pedig egyet is csak nagyon ritkán nevel az átlagos szinten. Amit állítok, azon csak akkor lehet érdemben vitatkozni.

Az életemben sok élményem bizonyítja a véleményem.

Ritka az olyan iskola, aminek eredményessége nem a térségében jellemző társadalmi szinttel arányos. Régóta figyelem a középiskolák színvonalát. Ezért tucatnyi gimnáziumban mentem el érettségi elnöknek. Ráadásul három fiam is több középiskolában fordult meg. Előzőleg mindig felmértem az iskola társadalmi környezetet. Ezért aztán soha nem ért meglepetés. Ezért lett a véleményem, minden iskola annyit ér, mint amilyen a tanulók mögötti családi háttér. Ezt a szülők ugyan tudják, de sem az oktatáspolitika, sem a pedagógia nem veszi tudomásul.

A következő nemzedék minősége elsősorban attól függ, milyen a gyermekvállalás mögötti társadalmi struktúra. Ezért lett volna a kínai reform még hatékonyabb, ha a családokat tizedekbe sorolják, és a gyermekvállalást a családok minőségéhez kötik.

Mivel nálunk nem korlátozni, hanem támogatni kell a gyermekvállalást örömmel találkoztam egy nagycsaládos értelmiségekből szerveződött egyesülettel, akik a Rákosi rendszerben a katolikus rendek gimnáziumaiban érettségiztek, és kerülő úton diplomát szereztek, és már legalább két gyermekük volt. Azonos volt a sorsuk, mint egyházi iskolában érettségizetteket nem vették fel az egyetemekre, ezért arra kényszerültek, hogy állami vállaltoknál tisztviselőknek jelentkeztek. Ott kiderült, hogy az oroszon kívül valamelyik világnyelven is beszéltek. Ezen kaptak a vezetők, és tolmácsukként magukkal vitték a nyugati utakra. Megismerték és a vállalati pártszervezet ajánlásával munkásként jelentkeztek az egyetemekre, főleg mérnöknek, közgazdásznak. A diploma megszerzése után is a vállaltnál maradtak, emelkedtek a ranglétrán és jól kerestek. A rendszerváltás után vagy a vállaltnál maradtak, vagy ha felszámolták, a nyugti beszállító vállatok egyikének az ügynökei lettek.

Családot alapítottak és NACSAK (Nagy Családosok Köre) néven baráti körként működtek. Néhányszor meghívott vendégük voltam. Ott résztvevője lehettem néhány összejövetelükön, ahol a tagfelvételek is folytak. Csak egyházi iskolában érettségizetteket vettek fel, ha már volt két gyermekük. Meggyőződhettem, hogy mindenkinek hasonló volt az életrajza. Jó tíz éve voltam náluk utoljára. Jó százan voltak, szinte mindenki nyugati drága autóval érkezett. Vagyis a rendszerváltás nyertesei között voltak. A karrierjüket annak köszönhették, hogy jó családokból kerültek ki, jó gimnáziumokban jártak, és a rendszer által felállított akadályokat kellett legyőzni.

Az ő példájuk is azt bizonyította, hogy teher alatt nő a pálma. Az európai zsidóság is annak köszönhette a karrierjét, hogy az állam ellenégének tekintették, tőlük az élet sokkal többet követelt, mint az úri középosztálytól. Azt már korábban is leírtam, hogy a magyar zsidóság karrierjét annak köszönhette, hogy nem vásárolhatott földet, még paraszt sem lehetett. Ugyanez a zsidóság a Közel Keleten nem menet semmire, mert nem üldözték, nem zárték el előttük a sikereket, hiszen nem is lehettek ott sikerek.

A NACSAK sikere terelte a családi környezetre a figyelmemet. Rájöttem, hogy az igényes családik járnak a gyermeknevelés élvonalába. Ezért lett jelmondatom. „Ha a magyar családok felső harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó, és az alsó csak annyit, mint a felső, 50 év múlva háromszor gazdagabb lenne az ország, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.” Vagyis az ezer éves célunkat, a Nyugat-Európához való felzárkózást semmi sem szolgálná jobban, mint a gyermekvállalás családi struktúrájának a kontraszelekcióról, a szelekcióra való átállítása az elsődleges társadalmi feladatunk. Sajnos az ebben az irányban történő elmozdulásnak a jelei sem mutatkoznak, pedig a kontraszelekció soha nem volt jelentős, most pedig nemzetpusztító.

Annak jelentőségét, hogyan függ a családok egy tagjára jutó jövedelem a vállat gyermekek számáról, annak ellenére, hogy közgazdász vagyok, nem ismertem fel. Jellemző módon nem találkoztam még az olyan nagyon egyszerű felmérésekkel sem, hogyan alakul ez a mutató.

Ezt csak a kínai egyetlen gyerek vállalását engedő reform oktatási eredménye világította meg. Azt ugyan tudtam, hogy a konfuciánus társadalmakban a szülők aránylag sokkal több időt, szülői foglalkozást és anyagi áldozatot vállalnak a gyerekeik iskolai eredményének javítására, de ezt csak a kulturális örökségükkel magyaráztam. Arra nem gondoltam, hogy ez a viselkedési hogyan alakul a gyermekvállalás függvényében. Ezért meglepetésként fogadtam, hogy Kínáról az ENSZ PISA felmérése milyen jelentős eredményről számol be. Kiderült, hogy az egy gyermekű családok általánossá válása ugrásszerű előrelépést okozott Kínában. Előtte eszembe sem jutott, hogyan hatott az egy tanulóra jutó nagyobb jövedelem és szülői foglalkozás megnövekedése az oktatási eredményre. Kiderült, hogy ennek az előre nem várt hatásnak világtörténelmi jelentősége lett. Az emberiség ötödét jelentő Kínában ugrásszerűen megnőttek az oktatási eredmények. Kínában az oktatás, vagyis a szellemi vagyonképzés, hatékonysága ugrásszerűen megnőtt. Eddig csak azt láttam, hogy Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és fizikai vagyon két-háromszor gyorsabban nő, mint a puritán Nyugaton. Most kiderült, hogy a lakosság szellemi vagyonának növekedésére is ez a jellemző.

Ha valami, ez a jelenkor egyik legfontosabb eredménye, mégsem vesszük figyelembe.

Az osztálytársadalmak nem gondolkodó elitet termeltek.

Hatezer éven keresztül az értelmiség társadalmi feladata az újító szellem elnyomás volt. Elég lenne végignézni a kor értelmiségét. Döntően papokat, katonákat, pedagógusokat, köztisztviselőket és jogászokat képeztek. Az egyetemek rektorai a teológiai kar dékánja volt.

A teológusok fő feladata a dogmák sérthetetlensége feletti őrködés volt. Ebben éppen az európai kereszténység vitte el a pálmát a hisztérikus inkvizícióval. Máig sem foglalkoznak azzal, hogy a római katolikus vallás milyen szerepet játszott a dogmák feletti őrködéssel.

A római katolikus keresztény egyház egyetlen pozitív történelmi tettének a feudális társadalomban a házasság késleltetését tartom. Annak ugyan nyomát sem találtam, hogy mennyire tudatos volt a római katolikus egyház részéről, hogy a házasság szentségét csak a telekkel rendelkezők számára szolgáltatta. Az csak sejtem, hogy a legnagyobb jobbágytartó földbirtokosként, érdeke volt, hogy a jobbágytelkek ne legyenek kisebbek. Ez csak azzal lehetett biztosítani, ha csak annyi gyermekvállaló házasság történhet, amennyi jobbágytelek van. Ezt könnyű volt megvalósítani, hiszen minden földesúr érdeke volt, hogy ne legyen kisebb a jobbágytelek. A vallásnak elég volt, ha a házasságkötés szentségét csak azoknak szolgáltatja ki, akik számára a földesuruk telket biztosított.

Ezzel, egyedül Nyugat-Európában, volt a gyermekvállalásra jogosító házasság előfeltétele a gyermeknevelés anyagi feltételének előzetes biztosítása. Még azt sem tudtam kideríteni, hogyan álltak ehhez az előzetes házassági feltételhez a református egyházak ott, ahol nem történt meg a jobbágyrendszer felszámolása.

Azt a tényt, hogy a házasságok a nemi érettség után jó tíz évvel kitolódtak, először csak a két világháború között a francia történészek állapították meg. Bármennyire megdöbbentők voltak ezek az adatok, ennek a történelemformáló jelentőségét a történészek sem ismerték fel. Pedig a késleltetett házasságnak, azaz a 2-3 gyermekszülés kimaradásának a kiscsalád volt a kulcsa.  Ebből fakadt az is, hogy Európa kereszténysége már a 11. században kettészakadt. Még azzal sem találkoztam, hogy valaki az európai kereszténység első szakadását a nagy- és a kiscsalád közti minőségi különbséggel magyarázta volna.

Pedig már középiskolás koromban felismertem, amikor megütköztem azon, hogy a nagy nyugat-európai szellemi forradalmak, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a tőkés polgárok politikai demokráciája, valamint tudományos és technikai forradalom csak Európa a kiscsaládos társadalmiban vert gyökeret.

Mivel azt felismertem, hogy az osztálytársadalmakat létrehozó ok a túlnépesedési nyomás volt, tudomásul vettem azt is, hogy a gyermekvállalás késleltetése volt az alapja annak, hogy a nyugat-európai társadalmak nemcsak fogékonyabbak voltak az újra, de kevésbé voltak embertelenek, halálozást okozók. A nyugat-európai társadalmak fölénye abból származott, hogy a nők első 2-3 szülése kimaradt. Ez a felismerés számomra magyarázatot adott a kiscsaládos jobbágyrendszer társadalmi fölényére.

Ez a felismerés egészen más magyarázatot adott arra is, hogy a jobbágyrendszer felszámolása ugyan a házasságkötés korlátozása ugyan megszűnt, de ugyanakkor Európa élettere a viszonylag ritkán lakott Amerika és Óceánia felfedezésével megtízszereződött. Ezt sem írta még le senki. Pedig az új kontinensek betelepíthetősége nélkül Európa soha nem iparosíthatta volna be az egész világot.

Az iparosítás nemcsak megszűntette a házasságkötés korlátozását, de ugyanakkor a lakosság többsége számára a család gazdasági egységként működése is megszűnt. Az ipari forradalom eredményeinek ugyan könyvárnyi irodalma van, de abból hiányzik, hogy a gyáripar felszámolta a család eddigi gazdasági szerepét. Fajunk korábbi életében a családok, akár nagyok, akár kicsik, gazdasági egységként működtek. A feudális társadalmakban a mezőgazdaság többsége és a háziipar lényegében továbbra is családi vállalkozások formájában működött. Kivételt csak a bányák, és az ipari manufaktúrák jelentettek. Ezekben azonban a munkaerőnek legfeljebb néhány százaléka dolgozott.

Ezzel szemben az ipari forradalom által megteremtett gyárakban a családtagok egyénként váltak jövedelemtermelőkké a munkaadójukkal szemben. A gyáriparra épülő társadalomban a család tagjai, ritka kivételtől eltekintve, eltérő munkaadók alkalmazottai voltak. Csak a család csak a tagjai összeadott jövedelmére épült fogyasztói egység maradt.

Az ipari forradalom azonban felszámolta a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást korlátozó szerepét. Feltétel nélkül, fiatalon köthettek házasságot, megnőtt a nők termékenysége. A megnövekedett a gyermekvállalásnak a hatását csillapította le a kivándorlás, a városi nyomor és egészségtelenebb életmód.

Ezt a testmagasság változása jól bizonyította. Az ipari forradalom ugyan kiszélesítette és javította a tőkés polgárok életviszonyait, a lakosság nagy többsége azonban rosszabbul élt, mint a jobbágy elődei. Ezért a jobbágyok magasabbak voltak, tovább éltek, mint a proletárok. A csökkenő várható életkor és a kivándorlás azonban mérsékelte a túlnépesedési nyomást. A gyarmatokból származó jövedelem pedig növelte az országok lakosságeltartó képességét.

Arról nem találtam adatokat, hogy az imperialista háborúk embervesztesége hogyan aránylott a gyarmattá vált korábbi magas-kultúrák háborús emberveszteségéhez. Az mégis vitathatatlan, hogy a gyarmatokon belüli háborúk emberpusztító szerepe csökkent. A túlnépesedést azonban a munkások növekvő nyomora, az elmaradt egészségügyi állapota, és a növekvő urbanizáció fékezte.

Itt említem meg, hogy a történészek keveset foglalkoznak a városok nagyobb halálozási arányával. Pedig a minden kultúra történelmében mindig fontos szerepet játszott a városok lakosságának nagyobb halálozása. Európa történelme néhányszor azért nem érhető, mert a városi lakosok halálozásának alakulását figyelmen kívül hagyják. Pedig mind a görög, mind a római történelem alakulásának, mind a sötét középkornak a megértéshez a városi lakosság magas halálozása jelenti a kulcsot.

Azt csak jövendölni tudom, hogy a következő száz évben milyen forradalmakat élnek meg az elmarad világ sokmilliós, infrastruktúra hiányos nagyvárosai.

A fejlett társadalmak már nem oszthatók osztályokra.

Tisztázni kell a társadalmi osztály fogalmát. A rabszolgatartók, a földesurak és a tőkések lényegében öröklésen alapuló zárt osztályokat alkottak, vagy vérségi, vagy vagyonöröklési alapon termelték újjá magukat. A létszámuk csak a lakosság néhány százaléka volt. A kizsákmányolt értéktermelő dolgozók jelentették a lakosság óriási többségét. Közülük nagyon kevesen kerülhettek az uralkodó osztályba.

Az európai osztálytársadalmakban az iskolarendszeren keresztül ritka volt a felsőbb rétegbe kerülés. A világtörténelemben sem hangsúlyozzuk, hogy csak két kultúrában volt, kezdettől végig a Kelet-Ázsiaiakban, és jó ezer évig az oszmán társadalomban jellemző, hogy a korlátlan uralkodói hatalom apparátusa az iskolarendszerben szelektálódott. Az uralkodók tisztviselői nem vérségi alapon, hanem az iskolarendszerben szelektálódtak, lefelé korlátlan hatalommal rendelkezek, felfelé azonban az uralkodó rabszolgái voltak.

Nagyon hiányolom, hogy ezt a tényt a magyar történészek elhallgatják, pedig a 170 éves oszmán hódoltság alatt, a magyar etnikumú lakosság többsége ilyen társadalmi rendszerben élt.

Annak sincs nyoma, hogy a keresztény egyházak is lényegében mandarin rendszerben működtek és működnek ma is. A keresztény klérusok tagjai képzett mandarinok, akiknek a civilek felett megkülönböztetett társadalmi rangjuk van, de a kléruson belül rabszolgák. A feletteseik alárendeltjei, végső soron a pápa rabszolgái. A még a ruházatuk is megkülönböztetett. A nyelvük a halott latin, illetve görög volt, a szertarásaikat, a szent könyveiket a saját hívői sem érthették meg. Ráadásul nem nősülhetnek, nem lehetnek utódaik.

Ezen a reformáció lényegesen javított. A szent könyvek és a szertartások nyelve a nép nyelve, lett. A klérusuk tudomásul vette, hogy a nemzeti államok egyháza. Az oktatást, az olvasást azért tartották fontosnak, mert a szent szövegek közvetlen megismerésével kötődtek a nemzeti államukhoz. A szertartások nyelve a nép nyelve, lett, a hívők a zsoltárokat énekelték. A papjai nősülhettek, gyermekeket nevelhettek, civilekkel azonosan öltözködtek, az egyházi adózást mértékét a hívekre bízták. A nép oktatását kötelező egyházi feladatuknak tekintették.

A reformáció reformjai azonban a római katolikus egyházat is megérintették. A klérusi is egyre inkább a nemzeti államokhoz igazodnak, ma már a szertartások a nép nyelvén folynak, azokon a hívek is szereplőkként részt vesznek. Ennek ellenére a római katolikus egyház lemaradása nem csökkent, hanem növekedett. A társadalom gyors fejlődéséhez viszonyítva egyre jobban lemaradnak.

A tudományos és technikai forradalom más felépítményt igényel.

A felépítmény lemaradását a nemzetállamok sem veszik tudomásul. A jelenkor fejlett társadalmainak alépítménye olyan mértékben átalakult, hogy ennek megfelelő, minőségében más társadalmi felépítmény vált szükségessé.

A jelenkori fejlett társadalmak egyre inkább a képességek, az egyede értéke alapján szelektálódnak. Az ilyen társadalmakban az oktatási rendszer már mindenkivel foglalkozik.

A kiművelt emberfők azonban elsősorban genetikai alapon szelektálódnak. Ez akkor is igaz, ha a munkavállaláskor elért képzettségben a legfontosabb szerepet még mindig a családi háttér jelenti. Az értelmiségi szülők gyermeki nagyon nagy valószínűséggel értelmiségiek maradnak. De az értelmiség önmagát szűkítetten termeli újjá, nagyon kevés gyermeket vállalnak, ezzel szemben a társadalom értelmiség igénye nagyon gyorsan nő, tehát igen jelentős befogadásra szorul.

Száz éve még alig volt a fejlett társadalmaknak értelmiségre szüksége. Spontán is több képződött, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Az uralkodó osztály luxusának, a haderő erejének és tömegek cirkuszának volt rájuk szüksége. Ezek elitjét a társadalom képessége arányában megfizette. Minden más területen a társadalom a nyugtalan tehetségeket üldözte.

A tőkés osztálytársadalom.

A tőkés társadalmakban a korosztálynak alig 1-2 százaléka volt diplomás, és ezek nagy többségétől sem az értelmességet várták el. A diplomások nagy többsége továbbra is pap, pedagógus, köztisztviselő, mérnök, tőkés volt. Ezek közül csak a tőkésnek kellett gondolkodni, annak sem sokat. A nagy tőkehiány következtében az átlagos képesség is nagyon elég volt ahhoz, hogy a tőke profitot hozzon. A klasszikus közgazdaságtan sem hangsúlyozta, hogy a tőkés osztálytársadalomban a profitot nem a tőkés munkájának, hanem a tőke jövedelmének minősítették. Ezt a jelenkorban sem hangsúlyozzák, hogy a profit egyre kevésbé a tőkéből, egyre inkább a tőkés teljesítményéből származik. A jelenkori profit nem a tőke, hanem a tőkét működtetők teljesítményétől függ. Az ugyan továbbra is igaz, hogy a nagyobb tőkét működtetők jó munkája több profitot termel. De ennek igaz az ellenkezője is, a nagy vállatokat még inkább jó vezetőkre bízzák, és azok a nyereségben érdekeltek, azaz elméletileg a profitban érdekelt tulajdonosok lettek.

A nagyvállatok tőzsdei értéke egyre inkább a menedzserek minőségtől függ. Száz éve a tőkések még vállalkozó családi dinasztiák voltak. A tudományos és technikai forradalom előtt ritka kivételnek számított, hogy az öröklött vagyont a következő generáció nem tudta profitot biztosító módon működtetni.

A vallásoknak csak a dogmákhoz görcsösen ragaszkodó papokra volt szüksége, és ez maradt ma is.

A pedagógusoknak az kellett tanítani, amit generációkkal korábban is tanítottak.

A köztisztviselőknek elég volt, ha a lényegében változatlan törvények betartása felett őrködtek.

A mérnökök olyan technikát működtettek, amelyek nagyszüleik óta nem változtak.

Az orvosok életében is alig változott az ismeretigény.

Elég volna, ha megnéznénk, hogy az 1-2 százalékos diplomás rétegben alig volt olyan, akitől a szakmában való fejlődést, tovább képzést várták el.

A munkások szakértelmével szemben támasztott igény pedig példátlanul alacsony volt, és még az is egyre csökkent. A munkavégzéshez még az írás és olvasás ismeretére sem volt szükség. A hat elemit végzett munkások műveltsége az életük során nem nőtt, hanem csökkent. A nagy vállaltok dolgozói között elég volt az egyetlen százaléknyi diplomás. A középfokú képzettekre is alig volt szükség.

A tudásvágy eredendő bűn volt.

Azt hamar felismertem, hogy minden osztálytársadalomban a munkaerő mennyiségében és minőségében túlkínálat volt. Ennek ellenére nem értettem, hogy az ember tudásvágya miért volt eredendő bűn.

A gyűjtögető társadalmak minden eredménye a fejlett agyunknak volt köszönhető.

Azt életem egyik nagy felfedezésének tekintem, hogy a fajuk azért juthatott el odáig, hogy a felmelegedés okozta megváltozott természeti környezetében, a teljesen új helyzetben áttérhetett a termelő munkából való megélhetésre, mert a természeti környezetéhez az eszével idomult. Tehát az ember történelmének példátlan sikerét elsősorban az eszének köszönhette. Ennek a felismerésemnek teljesen ellentmondott a tudásvágynak eredendő bűnnek minősítése.

Csak nagyon öregkorban döbbentem rá, hogy a biblia paradicsomi jelente nem az ember teremtése idejét izézi, hanem a termelésre, a munkából való megélhetésre kényszerült idejét idézi. Nem a mintegy 150 ezer évre megy vissza, hanem csak mintegy 6 ezer éves, alapvetően új helyzetet idézi. Akkor vált a tudásvágy üldözésére kényszerré. Ebből fakadóan, az eredendő bűn csak az elkövetkező mintegy hatezer évre szólt, amiben nem a tudásra, hanem a verejtékes fizikai munkára épült a társadalom. Ez után csak várni lehetet a messiásra, hogy a tudásvágyra épülő társadalomra való visszatérhessen.

Az eredendő bűmtől való megváltást nem Krisztus eljövetele, hanem csak a tudományos és technikai forradalom hozta meg. Jelenleg is még csak a fajunk mintegy ötöde számára. Jelenleg a megváltást csak a protestáns kereszténység és néhány százmillió már gazdag távol-keleti ország népe élvezi. A század második felére már az emberiség kétötöde megváltott lesz, és ezek kétharmados többsége már nem nyugati protestáns, hanem távol-keleti konfuciánus lesz.

Ugyanakkor az emberiség kétharmada továbbra is elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és ott az osztálytársadalom még a korábbinál is megkerülhetetlen szükségszerűség marad.

Ma a zsidó nép két társadalmi fejlettségi szinten van.

A zsidósággal nem a létszáma, hanem az eredendő bűn szempontjából kiemelkedő szerepe okán foglalkozok.

A nyugat-európai kultúrájú zsidóság a 19. század második felétől az emberiség élvonalába tartozik, nem szaporodik, nagyon iskolázott és gazdag. Jelenleg a többségük már a saját államában, Izraelben és az Egyesült Államokban él.

A közel-kelti, ortodox zsidóság többsége már Izraelbe visszaköltözött, de kulturálisan a közel-keleti kultúra szintjén ragadt. Ígéretesnek tűnik, hogy a század végére asszimilálódnak a nyugati kultúrájú hittestvéreihez. Ez fogja a zsidóság egésze számára is jelenteni a megváltást.

Aligha fordulhatott elő az emberiség történelmében, talán a kis görög városok fénykorában, hogy egy kis nép a tudás birodalmának az élcsapata legyen. A zsidó nép kivételes szerepet játszott az egy istenhivő vallások kialakításában. Ma a két legnagyobb világvallás, a keresztény, és a mohamedán előle gyökerezik. Az európai zsidóság kiválasztott nép volt a 19. század közepe után.

Újra világtörténelmi szerepet a vasút századában kapott azzal, hogy a Nyugat tudományos élcsapata lett. Ezt nagyon jól mutatta egy a közelmúltban megjelent tanulmány, ami a zsidóknak a Nobel-díjakkal elért eredményét illusztrálta. Elképesztő fölénybe kerültek a világ minden más népe között. Ugyan ez a szerep nem a zsidó nép egészének, hanem csak abból az Európában nagyra nőtt többségéjé volt. A közel-keleti zsidóságnak szellemi nagyságai csak a középkori arab világban voltak.

A vasút százada óta tartó példátlan siker csak az európai civilizációba beépült zsidóságra korlátozódott. Az most, Izraelben derül ki, hogy a nagyon fejlett zsidó kultúra képes lesz-e a nagyon elmaradt hittestvéreit magához emelni.

A jelenlegi társadalmi élcsapat.

Az olyan országokban, ahol az egy főre jutó jövedelem eléri a 30 ezer dollárt, a belépő korosztály felétől elvárják, hogy diplomás legyen, és szinte mindenki egy világnyelvet beszélő, a maga szakmájában kiváló legyen. A képzettségek csak akkor maradnak elégségesek, ha folyamatosan átveszik az újabb eredményeket, vagyis folyamatosan haladnak a technikai fejélődéssel. A jelenkorban ugyanis néhány éves szakmai passzivitás után a szakképzettségek elavulnak. Folyamatosan lépést kell tartani mindenkinek a szakmája technikai fejlődésével. Aki ezt elmulasztja, lemarad.

Ezért nem elég, ha a munkaerőt kiképzi az állam, az egyházak, az önkormányzatok oktatási rendszere, azt is meg kell tanítani, hogyan kell a szakma színvonalán maradni. Aki erre nem képes, elveszti a szakmában elfoglalt helyét.

Nem az a fontos, milyen a szakmád és a végzettséged.

A munkavállalói és a vállalkozói jövedelmek egyre kevésbé attól függnek, hogy milyen a végzetség, hanem egyre inkább attól, hol áll a szakmájban. A minden szakma legjobbjai a megbecsültek lesznek. A szakmák alsó harmada már nem biztosít karriert, a leggyengébb tizede pedig negatív értékűvé válik.

Az ugyan, hogy ki hogyan indul el az életbe, még mindig elsősorban a szülői háttértől függ, de az, hogyan alakul aztán a társadalmi értéke, a képességén múlik. A munkaerő többségének az értéke az élete során nagyon változik. A tehetségesek egyre jobban felértékelődnek, a tehetségtelenek pedig veszítik az értéküket.

Az osztálytársadalmakban csak két területen volt jellemző, hogy nem számított, ki, honnan indult, hanem csak az, hogy milyen a szakmai és az érvényesülési képessége. A két terület a művészet és a versenysport volt. Ma minden szakma egyre inkább a saját értékrendje alapján rendeződik át. Nem a szakmák között vannak az értékrendek, hanem a szakmákon belül. Minden szakmában vannak tábornokok, ezredesek, századosok, altisztek és közlegények.

Tábornok csak milliókból egy lehet. A zsenik a művészetekben és a versenyporokban már a múltban is világnagyságok voltak. A sportban szinte csak a jelenükben, a művészetekben pedig időtlen időkig. Ez volt jellemző a tudományokban is. A művészetekben csak lassan lehettek a szakmán belül ismerek és csak generációk után közismertek. A tudósok még egymás eredményeiről is csak lassan szereztek tudomást. Ebben csak a jelenkor kommunikációs forradalma hozott változást. Kopernikuszról, Galileiről még a saját környezetük sem tudta, hogy zsenik. A jelenkor azonban gyökeres változást hozott. Einstein tudományos nagysága szinte közismertté vált már az életében. Azt ugyan kevesen értik, hogy mit köszönhetünk neki, de az, hogy óriási tudós, már az életében köztudottá vált.

Ezredesnek azt nevezem, aki az élete során ezerszer többre vitte, mint a család, amiben felnevelkedett. Ilyenek szinte minden városban, megyében vannak. A jövedelmük, vagyonuk, az államkasszába fizetett adójuk, hírnevük a szüleinél ezerszer nagyobb lett. Ilyen a százezrekből egy van.

Századosok azok, akik százszor többre vitték, mint ahonnan elindultak. Ez a rang már szinte minden szakmában elérhető a legjobb egy százalék számára.

A tizedesek talán a legszerencsésebbek, nincsenek irigyeik, ráadásul a leginkább függetlenek. A szakmájuk felső tizedébe tartoznak. Mindenütt szívesen látják őket. A sorukat alig érintik a politikai változások.

A közkatonák, az átlagosak. Nem feltűnők, de rajtuk múlik a társadalom eredménye. Minden társadalom teljesítménye elsősorban attól függ, milyen az átlaga. Weber volt az első társadalomtudós, aki felismerte, hogy a társadalmak teljesítménye a lakosságának az átlagán múlik. Ő mondta ki a jelenkor nagy igazságát, a társadalmak működésének hatékonysága a lakosság puritanizmusán múlik.

A puritán társadalmak fölénye egyre nő. Ugyanakkor, minél gyengébb a lakosság puritanizmusa annál jobban lemarad.

A kulturálisan eltérő etnikumok eltérő kezelést igényelnek.

Marx zseniális felismerése, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja. Sajnos, ettől úgy megijedt, hogy ezzel forradalmár ambíciói értelmüket vesztik, ő pedig forradalmárok számára akart vallást alapítani.

A politikai nem képes tudomásul venni, hogy minden eltérő kultúra és annak minden szintje más felépítményt igényel. Az államalkotó etnikum azonban a saját igényére szabott felépítményt kényszerít rá az olyan etnikumokra is, amelyek minősége nagyon más kultúrájú, hogy előtte jár, vagy tőle le vannak maradva.

Magyar példákkal illusztrálok.

A középkorban csak úgy lehetett fejlettebb etnikumokat betelepíteni, hogy vagy sokkal fejlettebb társadalomba, jobb környezetbe kerültek, vagy fejlettebb környezetből jöttek, akkor ezek fejletségüknek megfelelő önkormányzatot kaptak. A keletről érkező kunok, besenyők, jászok gyorsan beolvadtak. A fejlett Nyugatról érkezők pedig évszázadokon keresztül izoláltak maradtak. Ezt történt a szászok esetében. Azok előjogokat kaptak arra, hogy a saját önkormányzatukban éljenek. Erdélyben még államalkotó jogot is kaptak. Erről csak az Erdélyi Fejedelemség felszámolása, Erdélynek az országba való beépítése során fosztották meg őket. De még ez is alig érintette az önkormányzatukat. A településeiben továbbra is a saját törvényeik szerint élhettek.

Ezzel szemben a magyarságnál is elmaradottabb etnikumok, ha nem asszimilálódtak, illetve ettől is meg voltak fosztva, leértékeltek maradtak.

A honfoglaláskor már itt élő horvátok, szlovákok, rutének, románok és szerbek nem kaptak egyenjogúságot. Az Oszmán Hódoltság megszűnése után már a svábok jobbágyok eleve egyenjogúságot kaptak, és idővel a magyaroknál is jobban élő jobbágyok, majd parasztok lehettek.

Visszatérve Marxra. Ő fel is hagyott az alépítmény vizsgálatával. Kitalált, egy mindenkit boldogító felépítményt, és annak erőszakos megvalósítására buzdított. A feje tetejére állította a saját történelmi materializmusát. Vallásos buzgalommal támogatta a felépítmény legfontosabb elemének, a politikai hatalomnak az erőszakos megszerzését. Sikerült a vallások következetes elutasítójának a saját tanaiból új vallást teremteni. Azzal pedig nemcsak ő, de a marxisták sem foglalkoztak, hogy milyen volt a tőkés osztálytársadalmat létrehozó alépítmény.

A történelmi materializmushoz való visszatérést Max Weber indította el azzal, hogy csak a puritán lakosok társadalma lehet hatékony. Ő ugyan nem használta az alépítmény kifejezést, de azzal, hogy a társadalmak működésének a sikerét a lakosság tudtával, viselkedésével magyarázta, a lakosság viselkedési kultúrájának alépítményi rangot adott. Azt, hogy a puritánizmus alépítmény a tények egyértelműen igazolják. A jelenkorban hatékonyan csak a puritán népek társadalmai működnek.

Weber felismerése azonban nem adott választ arra, hogy mi volt az osztálytársadalmak általánossá válásának az alépítményi oka. Annak az oka, hogy hatezer éven keresztül minden termelésre épülő társadalom minden kultúrája osztálytársadalom lett, a túlnépesedési nyomás volt. Másként fogalmazva, a túlnépesedő társadalmak csak a halálozást fokozó osztálytársadalmi felépítményükkel maradhattak működésképesek. Aki tehát a halálozást fokozó osztálytársadalmaknál humánusabb társadalmi felépítményt akar, annak a túlnépesedést kell megállítani. Erre azonban nem gondolt senki. Minden forradalmár olyan társadalmat akart létrehozni, amiben megszűnik a halálozás fokozása. Azt nem vették tudomásul, hogy a nagyobb népszaporulat még szükségesebbé teszi a felépítmény halálokozását.

A társadalom túlszaporodása, ha nem a halálokozással, akkor csak a kevesebb gyermekvállalással lett volna megoldható.

Ezt a feladatot az emberiség történetében egyetlen társadalom oldotta meg, ha nem is egészen, de jelentős mértékben, a nyugat-európai kiscsaládos feudalizmus. A történészek azonban ezt sem vették tudomásul, pedig Nyugat-Európa sikerének a kevesebb születés volt az elsődleges oka. A jobbágyrendszer megszüntetése azonban ezt az előnyt felszámolta. Ez csak két okból nem okozott társadalmi visszalépést.

Egyrészt az ipari forradalom példátlan gazdasági fölényt biztosított Nyugat-Európa számára minden más kultúrával szemben. Ez a fölény érvényesült azzal, hogy minden más kultúra Nyugat-Európa gyarmatává süllyedt, kizsákmányolttá vált.

Másrészt, az alig 5 millió négyzetkilométeres Nyugat-Európa 50 millió négyzetkilométeres, viszonylag lakatlan életteret talált magának.

Amennyire a gyarmatosítás előnyét az európai történészek hangsúlyozzák, a megtízszereződött élettér jelentőségét elhallgatják. Pedig egyre jobban nyilvánvalóvá válik, hogy az utóbbi volt a jelentősebb. A kis területű és népességű Európa Amerika és Óceánia benépesíthetőségének köszönhetően lett 55 millió négyzetkilométernyi élettér birtokosa. Európa a Távol-Keletnél is lényegesen nagyobb élettér birtokosa lett.