Kopátsy Sándor                 ED                   2016 09 20

Az oktatásra felkészítés társadalmi feladat

A jelenkori fejlett társadalomnak a jövője elsősorban attól függ, hogy a népessége viszonylag stabil legyen, évente legfeljebb 1-2 ezrelékkel ingadozzon, és jó legyen a gyermekek mögötti családi háttér. Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb az utóbbi. Ezért ajánlom évtizedek óta, hogy a gyermekvállalás mennyiségét és a társadalmi struktúráját optimalizáljuk. Ennek érdekében kell állítani a nyugdíjrendszert és a gyermeknevelési támogatást.

A jelenlegi nyugdíjrendszer kritikája.

Mivel az osztálytársadalmak mindig a túlszaporodás nyomása alatt voltak, a családok gyermekvállalása mindig meghaladta a létszám fenntartásához szükséges mennyiséget, az osztálytársadalomnak százszor nagyobb gondja volt a halálozás fokozása, mint a gyermekvállalás támogatása. A túlnépesedő társadalmakban a szülők szexuális ösztöne annyi születést eredményezett, amire a 25 év körüli várható élettartam mellett a létszám tartásához volt szükség. Mivel a gyűjtögető életmód mellett a várható életkor a 25 év körül mozgott, összhang volt fajunk ösztönös termékenysége és a létszám fenntarthatósága között. Így egészen a jégkorszak megszűnésével járó környezetváltozásokig, a létszámunk szabályozására nem volt szükség. Az emberiség létszáma csak annak köszönhetően nőtt, hogy újabb és újabb életterekbe rendezkedett be. Az adott életterekben ugyan gyorsan elérte az eltartható létszámot, utána azonban stabilizálódott. Mivel az életterekben való berendezkedés után szinte nem változtak a technikai feltételek, az ott élők létszáma évezredek alatt sem változott.

A klíma változás azonban a gyűjtögetésre alkalmas életterek jelentős hányadát felszámolta, vagy az eltartó képességét drasztikusan csökkentette, ugyanakkor pedig néhány. Ezeken megjelentek a szántóföldi növénytermelő kultúrák, amelyek lakosságeltartó képessége szinte a százszorosra nőtt.

Itt nem térek ki azokra a technikai feltételekre, amiknek köszönhetően az évezredek óta termelt kapás kultúrnövények kialakultak. A köles, a rizs, a búza, az árpa, a kukorica és a burgonya több ezer éven keresztül, háztáji kapásnövényként szelektálódott.

Amikor Eurázsia és a Szahara feletti Afrika folyamai síkságát a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése árterületté, gravitációsan öntözhetővé tette, valamint a szarvasmarha és a bivaly igavonó háziállattá szelídült, a kiegészítő táplálékot adó növények szántóföldi öntözéses művelése nagyon gyorsan kialakult. A gyűjtögetés gyorsan átalakult a termelésből való megélésre. Ennek a lakosságeltartó képessége a gyűjtögetés százszorosára ugrott, és elindult a várható életkor növekedése.

A néhány évvel hosszabb várható életkor népességrobbanást eredményezett. Mivel a nagyon magas eltartó képesség viszonylag stabil szinten megállt, a várható életkor pedig folyamatosan nőtt, alig néhány generáció után létrejött a túlnépesedési nyomás, és olyan társadalmi felépítményre lett szükség, ami fokozta a halálozást.

Az élelem termelés stabilitása, az állandó lakás, a munkamegosztás azt jelentette, hogy elindult a túlnépesedés. A Nílus árterületének önözhetősége és a túlnépesedés megjelenése között szinte nem találtak a történészek időbeli különbséget. Ezt jelezte azt, hogy az önözéses gabonatermelés megjelenése után, megindult a piramisok építése, ami lényegében a felesleges munkaerő számára teremtett közmunka volt. Az önözéses gabonatermelés olyan életfeltételeket biztosított, aminek következtében megindult a várható életkor hosszabbodása, ezzel a túlnépesedési nyomás féken tartásának a társadalmi szükségessége. Marx logikájával élve, a termelésből élő társadalmak olyan mértékben szaporodtak, hogy csak az olyan társadalmi felépítmény hozhatott stabilitást, ami fokozta a halandóságot. Ezek a társadalmak voltak az osztálytársadalmak. Az osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálokozás, amivel összhangot teremtett a várható életkorból fakadó szaporaság, és a társadalom eltartó képessége között. Ezt azonban Marx sem értett meg.

Ezt a logikát bizonyítaná egy olyan grafikon, ami megmutatná, hogyan nőtt a várható életkornak megfelelő gyermekvállalás. A várható életkor, és a létszám viszonylagos stabilizálása között óriási szakadék keletkezett. Az emberi faj ösztönös szaporasága a 25 év körüli várható életkorral van összhangban. Ahogy azonban az ember várható életkora meghaladja a termékenységének korát, fajunk túlnépesedővé válik. Az ennél hosszabb várható életkor demográfiailag közömbös, de a társadalom számára teher.

A történészek még azt sem tárták fel, hogy a családok több gyermeket neveltek, mint érdekük alapján vártak. Ez fakadt abból, hogy a szexuális ösztön kiélése fogamzással járhat akkor is, ha a szülők nem akarnak utódot.

A fogamzásmentes szexuális életet csak a jelenkor oldotta meg. Nemcsak a vallások, de a társadalomtudomány ma sem veszi tudomásul, hogy mindig lényegesen több szülés történt, mint amennyit a szülők akartak. Ez csak most vált világossá, ahogyan az emberiség egyre szélesebb rétege számára elérhető a fogamzásgátlás, elkezdett csökkeni a gyermekvállalás. A fejlett társadalmakban már annyi születést sem vállalnak a szülők, amennyi a létszám fenntartásához szükséges lenne.

Fajunk eddigi életében nemcsak a fogamzásgátlás megoldatlan volt, de a szülők öregkori ellátásáról kénytelenek voltak több gyermekek vállalásával gondoskodni. Ez a nagyon magas gyermekhalálozás mellett több gyermeket követelt, mert nemcsak nagy volt a gyermekhalandóság, de a felnőtteket eltartó képességük is bizonytalan volt.

Mikor áll le az újratermelés szintje előtt a gyermekvállalás?

Ahol biztosított a fogamzásgátlás használata.

Ahol az egy főre jutó jövedelem eléri a 20 ezer dollárt.

Ahol az iskolázottság meghaladja a 12 évet.

Ilyen körülmények között a gyermekvállalás még a létszámot sem garantálja, az állami támogatást is igényel.

Ezt a fejlett társadalmak a családi pótlékkal akarják megoldani. Az általánosan használt családi pótlék azonban a gyermekvállalás családi háttérben kontraszelekciót hoz létre. Ez bármennyire nyilvánvaló, sehol nem vallják be. Minden általam megismerhető társadalomban a családok gyermekvállalása fordítottan arányos a gyermeknevelési képességével. A családok gyermeknevelési képessége az egy családtagra jutó jövedelemmel és a szülők iskolázottságával arányos. A gyermekvállalás családi háttere azonban ennek a fordítottja. Ha a gonosz ellenség ártani akarna a társadalomnak, ennél nagyobb kárt semmivel sem okozhatna. A társadalmat, akárcsak bármely másik fajt, nem érhet nagyobb károkozás, mintha kontraszelekcióval szaporodik.

A gyermekvállalási kontraszelekciónak ugyan több természetes oka is van, de elsősorban az állami támogatás módja okozza.

A tapasztalat szerint, a gyermeknevelés hatékonysága a család jövedelmén és az anyák szellemi színvonalán múlik. A gyerekek képessége a fogamzástól a mintegy négy éves korig az, anyától függ. A neveléstudomány máig nem ismerte fel, hogy a szellemi életteljesítmény növelhetősége a fogamzástól számított első öt évben a leghatékonyabb.

Nyolcvan éves finn tapasztalat, hogy a várható életteljesítmény jelentősen függ a magzat kihordás fizikai minőségétől. Ezt ők az újszülöttek testsúlyával, hosszával és a koponya körméretével mérték. Öt évenként aztán az iskolai eredményeket, a munkavállalás után pedig a keresetüket és az adófizetésük nagyságát mérték. Kiderült, hogy az újszülöttek fizikai méreteitől adottságaitól jelentősen függ azok várható társadalmi értéke. A pedagógusok alig fordítottak figyelmet az a finn tapasztalatokra, ami a születéskori fizikai állapotuk és a társadalmi értékük közti összefüggést mutatta a 30-as évek óta. Kiderült, hogy az újszülöttek várható társadalmi értéke jelentősen függ a születéskori fizikai adatoktól. Ebből pedig annak kellene következni, hogy a társadalom jutalmazza a jól kihordó kismamákat, mert a következő generáció teljesítménye jobban függ a kihordás minőségétől, mint a születések számától. A finnországi adatok azt bizonyítják, hogyha a magzatok kihordása átlagosan is olyan volna, mint a felső tized, a következő generáció teljesítménye mintegy harmadával nagyobb volna. Nincs az a politikai felépítmény, aminek akkora hatása volna a következő generáció teljesítményére, mint a jó magzati kihordásnak. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan társadalomtudományi tanulmánnyal, amelyik felfigyelt volna a finn tapasztalatokra. Pedig minden bizonnyal nálunk is lennének olyan kórházi adatok, amelyek alapján vizsgálni lehetne a kihordás és az iskolázottság közti összefüggést. Minden bizonnyal megdöbbentő lenne egy ilyen felmérés eredménye. Ennek ellenére ezerszer annyit foglalkozunk a születések számával, mint a kihordás minőségével.

A csecsemőkori gondoskodást ugyan a jóléti társadalmak már szervezeteiken keresztül figyelik, de addig még sehol nem jutottak el, hogy a csecsemőkről való gondoskodás minősége és az életteljesítmény közötti összefüggést feltárnák. Ezzel én is csak a közelmúlt óta foglalkozom.

Két éve tudom, hogy az Egyesült Államokban tizenöt éve több millió a négy éves gyermekek szókincsét figyelik, és követik annak az iskolai eredményét is. Napokon keresztül magnóra veszik a gyerek beszédét, és utána egy szoftverrel megszámolják a szavakat. Kiderült, hogy az első négy évben elsajátított szavak száma, és a tíz év utáni iskolai eredmény között szoros a korreláció. Azt is felmérték, hogy a közösségben, az óvodában való részvétel sokkal jobban gyarapítja a szókincset, mint a családi környezet. Ennek alapján már készül egy olyan törvény, ami heti két napra kötelezővé teszi az óvodai részvételt.

Közben az agykutatók azt is megállapították, hogy a nagyobb szókincs miért jelent nagyobb tanulási eredményt. Az agyunk kapacitása lényegében a negyedik életév végére alakul ki, mégpedig elsősorban annak alapján, ebben a korban hány szóval dolgozik.

Azt német tudósoktól olvastam, hogy az ember fejlett agya a születéskor még nagyon életképtelen állapotban van, annak a születés után mintegy négy évre van szüksége ahhoz, hogy az agyunk kapacitása kifejlődjön. Az ember fizikai tekintetben is viszonylag életképtelen a születése idején, de ez az agy kapacitásának kialakulásához további négy évet igényel. Tehát a szellemi kapacitás növelésében érdekelt társadalomban az agy fejlődési feltételeit biztosítani kellene. Ezért elsődleges társadalmi érdek volna, hogy négy éves korig szervezetten biztosítsuk eddig a korig az agyunk fejlődésének a feltételit.

A képesség fejlesztést szinte kamaszkoromtól kezdve figyeltem. Ennek alapján találtam egyre több bizonyítékot arra, hogy a sportolók, művészek képzésében alkalmazott módszereket kell minden oktatási rendszernek alkalmazni. Azt még a pedagógusok is elismerik, hogy a sportokra és a művészetekre alkalmasságot nagyon korán kell felismerni, és nagyon korán kell arra szakosítani, annak fejlesztését elkezdeni. Ez kellene az oktatási rendszer egészében alkalmazni.

Ez késztetett arra, hogy néhány képesség korai fejlesztésére ismerőseim körébe tartozó kismamákat is figyelmeztessem.

Egy bakonyi kismamát rábeszéltem, hogy a kislányát néhány hetes korban vigye el az úszómesterhez. Kiderült, hogy már egy vidéki kisvárosban is van, aki ezzel foglalkozik. A kisbabák az életük első heteiben ugyanis képesek a víz alatt is tartózkodni, még ösztönösen nem vesznek levegőt. Ezt a magzati korukból hozzák magukkal. Ez a kislány már tíz éves, és úgy mozog a vízben, mint a halak. Erre büszke, és életre szóló önbizalmat kapott.

A tériszony leküzdése a másik ötletem. Ehhez elég a már állni képes gyereket felállítani előbb a székre, majd az asztalra, és pár percen belül a szekrény tetejére azzal, hogy onnan nézze a ledobott pénzt, hogy fej, vagy írás. Néhány perc elég, hogy egy életre ne legyen tériszonya.

A tapintásérzést is ilyen könnyű néhány óra alatt elsajátítatni. Legalább tucatnyi textilből kell két kis darabot kivágni, és egyiket egy kis zsákba rakni, a másiak az asztalra. Azt kell játszani, hogy a kicsi fogjon meg a zsákban egy textilt, és mondja meg az asztalra mutatva, mit fogott meg a zsákban. Egyetlen óra ilyen játék után a gyerek legyőzi a felnőtteket. Ezt a játékot egy vastag könyvel is lehet játszani. Meg kell fogni úgy 10-30 lapot és fogás után megbecsülni, hány lap van a kézben. Ez papírpénzzel, kártyával is játszható. Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan egy éltre kifejleszthető a tapintásérzés. Ennek a játéknak kifinomultabb formája, ha az almák súlyának magállapítása.

A szülők sem kételkednek benne, hogy mekkora értéke lehet ezeknek a gyorsan kifejleszthető képességnek az életben.

Azt hat éves koromban tanultam meg, hogy az erdei gombaszedés is olyan képesség, amiben a gyerekek legyőzhetik a felnőtteket. Ezzel egy életre erősödhet az önbizalmuk. Ez is nagyobb kincs lehet, mint valami értékes ajándék.

A fentiekből az következik, hogy a fogamzástól a mintegy négyéves korig való képességfejlesztés lényegében az agyunknak, reflexeinknek a fejlődésében az a kor, ami a legfontosabb. Az, hogy a következő életünkben az ismereteket átvételében és feldolgozásában milyen hatékonyak leszünk, a fogamzást követő öt évben dől el. Ha ennek fejlesztését elmulasztjuk, egész életünkben gyengébb hatékonysággal sajátítjuk el és emésztjük meg az új ismereteket. Ezért a pedagógiának a fogamzást követő öt évvel is nagy gonddal kellene foglalkozni. Ez olyan, mint a gabonatermelés. A termés nemcsak attól függ, milyen jó magot vetünk, hanem attól is milyen jól előkészített talajba vetjük, mert a termés elsősorban azon múlik.

Máig még azt sem vette tudomásul a társadalomtudomány, hogy a múltban az oktatás miért nem foglalkozott a fogamzást követő első öt évvel. Azért, mert minden osztálytársadalomban nem fejleszteni, hanem üldözni kellett a tehetséget, mert abból mindig több volt annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ez alól csak az uralkodó osztály érdekét szolgáló művészet és cirkusz volt kivétel. Ezért csak ebben a két szakmában érvényesült a képesség feltárás és fejlesztés hatékony módja.

Ezzel szemben, az államnak és a vallásoknak olyan iskolázott rétegre volt szüksége, amelyik nem gondolkodik, és üldözi a tudásvágyat, kíváncsiságot.

A jelenkori fejlett társadalmaknak azonban a gondolkodó, kezdeményező, tudásvágyó lakosságra van szüksége. A pedagógia azonban ezt még nem vette tudomásul, és megelégszik azzal, ha ismereteket ad át. Arra, hogy az ismertek befogadására hogyan tehetők alkalmassá a tanítványok, nem fordít figyelmet.

Az emberiség zsenijei között nagyon kevés van, akinek a tanítója is zseni volt. A zsenik annak születtek. Biztosan százszor annyian, mint akikből azok is lettek. Az osztálytársadalmaknak nem volt ezred annyi zsenikre szükségük, amennyi született. A jelenkori fejlett társadalmak abban is minőségi változást jelentek, hogy a képességigényük kielégíthetetlen. Mindenkire szükségük van, aki a társadalom felső négyötödébe kerül. A legfontosabb azonban az átlag minél magasabb szintje. Ezt bizonyítja a tény, hogy a társadalmak felső ötödébe csak azok kerülhettek, amelyekben a lakosság puritán. A 20. század végérre a puritán népek fele már a fejlett társadalommá emelkedett. A 21. század közepére pedig, Kína és Vietnám felemelkedésével az emberiség kétötöde fejlett lesz, de csak azok, amelyek lakossága puritán módon viselkedik.

Ezt Weber már jó száz éve felismerte, de ő még csak a Nyugat protestáns népeit tartotta puritánnak. A jelen század közepére a Nyugat puritán népeinek mindegyike fejlett társadalmakban él, és a kétharmaduk nem protestáns, hanem konfuciánus lesz.

Érvelésemet az bizonyítja, hogy a PISA felmérések első húsza mind puritán lakosságú állam. Nézd meg a társadalom oktatási rangsorát, és annak alapján megmondhatod, melyek lesznek sikeresek.