Megint a vagyon elosztása ellen agitálnak

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 09 23

Megint a vagyon elosztása ellen agitálnak

A jelenkor közgazdászai ott folytatják, ahol Marx abba hagyta, a társadalmi igazságtalanság alapját a vagyonok koncentrációjában látják. Ezt az úttévesztést a francia tudós, Piketty könyvének sikere igazolja. Most éppen a The Economist szeptember 17.-23. számának súlyos tanulmánya igyekszik jobban alátámasztani The rise of the superstars cím alatt. Az elolvasását mindenkinek ajánlom, mert megéri.

Ez is jó alaklom, hogy bizonyítsam, mennyire téves vágányon halad a korunk közgazdaságtana. Még mindig a fizikai vagyon elosztásán rágódik, holott egyre inkább a szellemi vagyon hiánya lett az úr.

A terjedelmes tanulmány azzal kezdődik, hogy táblázaton igazolják, hogyan alakult 2006-2016 között a világ tíz legnagyobb tőzsdei értékű vállalta, azok profitja az elmúlt tíz év során.

Első megjegyzésem, hogy az óriásvállatok értékét nem a nemzeti jövedelemmel, hanem a bruttó nemzeti vagyonnal kellene összevetni. Vagyis nemcsak a fizikai, hanem a szellemi vagyont is beleszámolva. A jelenkor közgazdaságtana ugyanis még mindig figyelem kívül hagyja a szellemi vagyont, még akkor is, ha olyan vagyonértékkel veti össze, amiben szerepel a vállatok szellemi vagyona is. A vállatok tőzsdei értékében ugyanis egyre nagyobb súlya van a vállalatvezetés minőségének, a vállalat márkájának, találmányainak. A nyilvántartott nemzeti vagyonban azonban csak a vállalkozásként működő vagyonban szerepel a tudásvagyon.

A vállalatok értékében benne van a szellemi vagyonuk is, de ideje volna az országok nemzeti vagyonába is bele számolni a szellemi vagyont. A tudásvagyon figyelmen kívül hagyása nem okozott problémát a klasszikus közgazdaságtanban, mert az osztálytársadalmakban mindig több volt a szellemi vagyon, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ebből fakadt, hogy az osztálytársadalmak csak a művészetekben és a cirkuszi teljesítményekben igényelték a tehetséget. Minden osztálytársadalomban több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezért volt minden osztálytársadalomban feladat a halálokozás és eredendő bűn a tudásvágy. Ezt azonban nem volt megengedhető bevallani.

A versenytársak megölését, vagyonuk elpusztítását erénynek kellett beállítani, ennek érekében való elpusztulást pedig hősi halálnak kellett minősíteni. Máig nem akadt olyan történész, aki kimutatta volna, hogy a fegyverkezés, a háborúzás nélkül nem maradhatott volna életképes egyetlen társadalom sem. Pedig elég lett volna arra gondolni, hogy mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, ha a társadalom erőforrásainak 10-20 százalékát nem háborúzásra fordítja, hanem azt a jövedelmet a lakosság elfogyaszthatja, ezzel tovább él, több utódot nevel.

A háborúzás költségénél is nagyobb volt azok pusztítása. A fegyveres harcban elesetteknél többen haltak meg a háborúk okozta járványokban, a nagyobb szegénységben. Ennek tükrében világos, hogy elviselhetetlen lett volna a túlnépesedés.

A háborúzás a nagyobb hallozást azonban azzal okozta, hogy ennek költségeit meg kellett fizetni. Vagyis fegyverkezés és háborúk nélkül mintegy ötödével több maradt volna fogyasztásra. A magasabb fogyasztás kisebb természetes halálozást eredményezett volna. Az osztálytársadalmakban a legnagyobb halálok a többség nyomora volt.

Vagyis a halálozást okozó háborúzás végső soron a társadalom stabilitását szolgálta. Háborúzás nélkül csak az a társadalom maradhat fenn, amiben nem volna számottevő a népszaporulat.

Az eredendő bűn elkerülhetetlen szükségessége máig nem bizonyított. Pedig objektív szükségességét bizonyítja a tény, hogy minden osztálytársadalomban bűnként kezelték akkor is, ha a vallás nyíltan nem annak minősítette. A halálozás fokozásának szükségességét ugyanis nem lehetett tudatosítani.

A jelenkor társadalmaiban azonban az eredendő bűnből a legnagyobb társadalmi erény lett, a tudásvágy érvényesülésétől vált függővé a társadalmak teljesítménye. Ennek lettem híve az ötvenes évektől, amikor Max Weber felismerésével találkoztam. Ő ismerte fel először, hogy a jelenkor társadalmainak a működtetése elsősorban a lakosság viselkedési erkölcsétől függ. Ő még azt hitte, hogy csak a protestánsok puritánok. Ő még fordítva látta a logikai kapcsolatot. Azt hitte, hogy a puritánabb keresztényég nevelte a híveket puritánokká. Az összefüggés azonban fordított, az angolszászok, a germánok és a skandinávok eleve puritánok voltak. Amikor felzárkóztak a latin népek színvonalára, az egyáltalán nem puritán, latin kereszténységüket puritánabbá formálták. A germánok akkor is puritánok, ha nem lettek protestánsok. Weber ezért jobban tette volna, ha a protestáns helyett puritán szót használ.

Weber még csak a Nyugat puritán népeit ismerhette. Korában még rejtve volt a tény, hogy a konfuciánus kelet-ázsiai népek még a protestánsoknál is puritánabbak. Ez csak a második világháború után vált egyértelművé.

A 20. század második felében már egyértelműen a távol-keleti konfuciánus népek társadalmai fejlődnek a leggyorsabban. Azokat csak követik a Nyugat puritán népei. Minden másik viselkedési kultúra egyre inkább lemarad.

Ez a tény azt jelzi, hogy a tudomány és technika forradalma olyan megváltozott alépítményt hozott létre, amiben a lakosság puritanizmusának a mértéke lett a legfontosabb társadalmi vagyon. Az élvonalban maradás, illetve az oda való felemelkedés elsődleges feltétele a lakosság puritánsága lett. Ebből fakadóan a jelenkor fejlett társadalmainak olyan közgazdaságtanra lenne szüksége, amelyik a legértékesebb nemzeti vagyonnak a puritán magatartást tekinti.

Mivel lehet mérni a népek puritanizmusát?

A nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon arányával.

Ezt a mutatót Rácz Jenő és Bródy Andrásnak köszönhetem. Az ő 50-es években megjelent könyvük foglalkozott először ezzel a mutatóval. Bizonyították, hogy ez az arány az adott természeti környezetben állandó, északon nagyobb, a trópusokhoz közeledve kisebb. Ez könnyen megérhető, mert a hidegebb éghajlaton jobb lakásra, ruházkodásra, több tüzelőre, élelmiszertartalékra van szükség. Ahol egész évben él a természet, ott kisebb a vagyonigény. Ennyi is elég volt nekem arra, hogy nem elég az ország nemzeti jövedelemének növekedésével mérni a társadalom teljesítményét, hanem ezt egyrészt egy lakosra kell vetíteni, és azt is figyelemmel kell kísérni, hogyan alakul ez a mutató.

Ez az iránytű nagy segítségemre volt. Arra azonban csak a 90-e éveim közepén figyeltem fel, amivel a Rácz-Bródy könyv nem is foglalkozott, hogy ez a mutató mennyire függ a lakosság viselkedési kultúrájától. Csak a közelmúltban került a kezemben egy tanulmány, ami megmutatta, hogy az Egyesült Államokban élő etnikumok esetében mennyire eltérő a jövedelemhez viszonyított vagyonigény. A közölt mutató ugyan még csak a fizikai vagyont és az éves jövedelmet vette össze, de így is megdöbbentő volt. Az ott élő távol-keletiek fizikai vagyona négyszer nagyobb volt, mint az éves jövedelmük. Ugyanez a mutató a protestánsoknál 3, a latinoknál 2, az afrikaiaknál 0.8 volt. Minden bizonnyal még reálisabb képet adott volna, ha a tudásvagyont is figyelembe veszik, hiszen az éves keresetben ez is megjelenik.

Azonnal beugrott, hogy hasonló különbség lenne, ha a cigányok vagyonigényét vetnénk szembe a lakosság átlagával. Ezt szinte mindenki érzi, de a statisztika tudatosan figyelmen kívül hagyja.

Lényegében hasonló arányokat mutatna egy olyan kimutatás, hogy melyik etnikum esetében milyen magas a tartósan munkanélküliek, vagy a diplomások aránya.

Azt a nemzetközi diákságú egyetemek tapasztalatai is mutatják, hogy a diákok eredménye között hasonló különbségek jellemzők. A távol-keleteik az elsők. A protestánsok a másodikak. A latinok a harmadikak. A cigányok a negyedikek. Nemcsak a tanulási eredményekben, de az egyetemre kerülésük arányában is.

Azt már diákkoromban megismertem, hogy Magyarországon a két háború között hogyan oszlott meg az etnikumaink iskolázottsága. Az átlagnál 4 évvel többet jártak iskolába a zsidók, kettővel a germánok, mint a magyarok. A cigányság iskolázottsága pedig még a 6 elemi elvégzésében is katasztrofális volt. Sajnos, ilyen adatokat sem a bolsevik, sem a jelenlegi rendszer nem mért. Pedig ez is megdöbbentően leleplező volna.

Magyarországon az éves jövedelem és a vagyon aránya pedig azt mutatná, de még szélsőbb arányokban, mint az amerikaiaké. Csak becsülni tudom, a magyar cigányság vagyona aligha haladja meg az éves jövedelmüket, az iskolázottságuk pedig a nem cigányokénak felét sem.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a társadalmak állapotának ábrázolása nem lehet reális, ha a vagyonok és a jövedelmek arányát nem mérjük, a vagyon alatt pedig csak a fizikai vagyont értjük.

Azt ugyan gyakran hangsúlyozzuk, hogy a jelenkori társadalmak már tudásalapúak, de a tudás értékét mellőző vagyonokkal bűvészkedünk.

A tőkésosztály azért lehetett osztály, mert a tulajdonos számára szinte annak működetőjének különösebb minőségi igény nélkül is jövedelmet, profitot biztosított. Ezért, még Marx is azt hihette, hogy a profit a tőkéstulajdonból fakad. Pedig a pofit a tőkehiányból származott. Azt nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de a marxizmus sem ismerte fel, hogy mind a jövedelem, mind a politikai hatalom hiányból fakad. Aki ezt felismeri, képes megérteni az adott társadalmak felépítményének szükségszerűségét is.

A munkaerőhiány a rabszolgatartók uralkodó osztályát hozta létre. Ezt csak azért nem ismertük fel, mert a történészeink nem hangsúlyozták, hogy ezek az ókori társadalmak valamilyen okból munkaerő hiányossá váltak. A görög társadalomról nem tanítjuk, hogy a munkaerő jelentős hányada a hajók legénysége volt, akiknek nagyon magas volt a halandóságuk. Egyrészt sokuk hajótörött lett, másrészt a kor legénysége olyan körülmények között élt, hogy gyakran voltak a távoli vidék betegségeinek kitéve, másrészt a hajókban való összezártságban, egyoldalúan táplálkoztak, a hajóra hozott betegségek robbanásszerű terjedésnek voltak kitéve. Néhány évnél többet az átlaghajósok alig éltek. Ráadásul, az öntözött gabonát termelő görög gyarmatokon a szúnyogok által terjesztett malária pusztította ki a lakosságot. A távoli vidékről behozott fertőzések ellen európai lakosságnak nem volt immunitása.

Az ezredforduló előtt kibontakozó agrártechnikai forradalom felértékelte a szántóföldek értékét, először oldották meg Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő kenyérgabona termelést, ami felértékelte a szántóföldi földművelésre alkalmas területeket. Ezért a földtulajdonosok lettek a társadalomban az uralkodó osztály. Ez azt jelentette, hogy megjelent az a földművelési mód, amelyik a négy évszakos, nem önözhető területeken az olyan lakosság eltartó földművelés, amire magas-kultúra épülhetett.

Az ipari forradalom pedig elképesztő tőkeigényt támasztott azzal, hogy technikai ugrást hozott az ipari termelésben. Ez nagyságrendekkel fölénybe került az összes többi kultúra háziiparával szemben. A nyugat-európai iparosodott országok óriási komparatív előnybe kerültek a világ minden másik kultúrájával szemben. A keletkezett tőkehiány következtében a földbirtokos osztályt kiszorították a tőkések. Az új társadalom uraik a tőkések lettek.

Ami a profitot illeti.

Az ipari forradalom után akkora lett a tőkehiány, hogy annak az átlagosnál is kevésbé hatékony működetése is jövedelmet hozott. Akinek volt tőkéje, annak képességétől függetlenül is jövedelmet hozott. Jelenleg azonban a tőke csak azoknak hoz jövedelmet, akik képesek hatékonyan működtetni. Ezért aztán ma már a tőke nagy többségét nem a tulajdonosa, hanem az erre alkalmas és felkészült menedzserek működtetik.

A profit nagysága egyre kevésbé a tőkés, egyre inkább a tőkét működtetők minőségét mutatja.

Az ipari forradalom olyan óriási tőkehiányt támasztott, hogy a tőke profitot szinte a képességtől függetlenül hozott.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan fölényt hozott a minőségi munkaerőnek, hogy minden szakma elitje a gazdasági és a politikai hatalom részese lett. Valami olyan, amit Németh László a Minőség forradalmának nevezett, de talán jobb volna a tudás és a képesség társadalmának nevezni. Ez a társadalom csak ott alakult ki, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

Visszatérve a tárgyalt tanulmányra.

A világ tíz legértékesebb vállalata tíz év alatt elsősorban azért rendeződött át, mert ebben a tíz évben történt a nyersanyagok, és mindenekelőtt az energiahordozók árának a világtörténelemben legnagyobb csökkenése. Ez alapvetően abból fakadt, hogy mintegy húsz esztendő alatt befejődött Kínában az iparosítás alapjainak kiépítése. 2006-ban még öt olajtermelő vállalat volt az első tízben, az idén már csak egy, de még annak is kisebb ma az értéke, mint tíz évvel ezelőtt. Jelenleg azonban már öt, kommunikációs vállalat van a tízben, tíz éve még csak egy volt. Ez az öt pedig a tíz értékének a kétharmadát teszi ki.

A tanulmány is utal a lényegre, amikor például azt írja, hogy 1900-ban a három detroiti autógyár volt a legnagyobb tőzsdei értékű, és 1.2 millió dolgozója volt. Ma a három legnagyobb vállalat kommunikációs profilú, a Szilikon Völgyben vannak, de csak 137 ezer dolgozót foglalkoztatnak. Vagyis alig tized annyi dolgozóval, mint 116 éve. Hozzá teszem, hogy a három detroiti autógyár ma tízszer annyi, de sokkal értékesebb gépkocsit gyárt tized annyi munkaerővel. A legyártott autókra fordított munkaidő 90 százalékát bedolgozók végzik.

Valamikor 1980 körül vizsgáltam hogyan alakult az előző harminc évben az Egyesült Államok munkaerőpiaca. Abból kiderült, hogy a második világháború óta a nagyvállalati szektorban aránylag harmadára csökkent a dolgozók száma, ugyanakkor a 10 főnél kevesebb dolgozós kisvállalatokban volt a leggyorsabb a létszám növekedése.

Miért nagyobb az óriás vállatok profitja?

Mert a legjobb szakemberek vezetik. Ez azt jelenti, hogy a profit sokkal jobban függ a működetőinek minőségétől, mint a tőkéje nagyságától. Elég volna megnézni, hogy a vállalati vezetők fizetése, hogyan függ a vállalat nagyságától. A nagy vállatokat a legjobb szakberek legjobban megfizetett kollektívája vezeti. Ráadásul, a jövedelmük elsősorban az elért eredménytől, vagyis a profit nagyságától függ. Érdemes volna olyan felmérést készíteni, hogy 1900-ban és 2015-ben a vállat nyereségéből mennyi jutott a tulajdonosoknak, és mennyi a menedzsereknek. Ebből is kiderülne, hogy a tőkés osztálytársadalomban a profit egésze a tulajdonosé volt. Jelenleg közvetlenül egyre nagyobb hányada a menedzserekhez kerül, és egyre jobban meg vannak fizetve a dolgozók is.

Arról ugyan nem készül statisztika, hogy az autógyártás jövedelméből keletkező nyereség mekkora hányada a beszállítók nyeresége. Minden bizonnyal sokkal nagyobb, mint a tulajdonosok profitja.

A tisztánlátáshoz arra volna szükség, hogyha felmérhetnénk, az autógyártásban kinek mekkora a részvétele, vagyona és a jövedelme. Ez ugyan aligha felmérhető, de azon érdemes volna elgondolkodni, hogyan jön létre az, hogy ott működnek a legjövedelmezőbben az autógyárak, ahol a legmagasabb a bér. az autógyártás ugyanis nem ott hatékonyabb, ahol olcsóbb a munkaerő, kisebb az adó, hanem ott, ahol a legjobban működtethető a sok ezer beszállítóval történő együttműködés. Ma fontosabb a beszállítók minősége, mint a gyárvezetés hatékonysága. Ezt egy példán tanultam meg. Az Audit megvette a Volkswagen, mert a profiljába be akart építeni egy Mercedes és BMW minőséget. Ez a terve húsz éven át nem sikerült, mert ott nem volt a minőségi adógyártáshoz felnőtt beszállító infrastruktúra. Ahogy aztán leszállították a gyártását az Alpok térségébe, gyorsan versenyképes lett. Nem véletlen tehát, hogy a minőségi autók többségét az Alpok övezetében gyártják. Erre mondom, hogy a minőségi autók gyártásához olyan munkakultúrára van szükség, ahol évszázadokkal korábban fából kakukkos órát, világhírű hegedűket készítettek.

Összefoglalva.

A tudományos és technikai forradalom világát nem lehet megérteni osztálytársadalmi logikával.