A 20. század négy legnagyobbja

Tartalom

Lenin 2

Roosevelt 2

Mao 2

Teng 2

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 09 14

A 20. század négy legnagyobbja

Negyven éve számomra a 20. század három legnagyobb történelmi szereplőjének, Lenin, Roosevelt és Mao volt. Hamar rájöttem, hogy Teng a negyedik. Ma anakronizmusnak hangzik, hogy a négyből három marxista. Ez számomra abból fakad, hogy a 20. századnak két társadalmi eredménye volt.

Az egyik.

A fejlett Nyugat puritán lakosú társadalmai, az angolszászok, a germánok és a skandinávok a század második felében gyarmattartókból átalakultak össznépi társadalmakká. Ezt ugyan még maguk sem vették tudomásul. A fejlett Nyugat puritán társadalmai még ma is tőkés társdalomnak tartják magukat, pedig már osztálynélküli, tudásalapú társadalmakként működnek. Ezekben a társadalmakban a társadalmi megbecsültség teljesítményarányossá vált.

A másik.

Az ipari forradalom óta lemaradó puritán távol-keleti népek felzárkózása. Japán és a Kis Tigrisek már a 20. században felzárkóztak. A térség lakosságának nagy többségét jelentő Kína és Vietnám pedig mesés gyorsasággal zárkózik fel. A 21. század közepére az egész konfuciánus Távol-Kelet a fejlett élcsapathoz tartozó lesz.

Ezzel a két lépéssel az emberiség anyagi jólétben élő része a Nyugat és a Távol-kelet puritán társadalmaiban élhet. A jólétük, az iskolázottságuk nemcsak gyorsabban nő, mint valaha a történelemben, hanem a viszonylagos fölényük is egyre nagyobb lesz. A két történelmi lépésből a Távol-Kelet felemelkedését tartom nagyobbnak. Ez az oka annak, hogy a négy legjelentősebb világtörténelmi szereplőből három marxistát tartok.

Lenin

Lenint ma már elhagynám, annak ellenére, hogy Kínában az győzött, amit leninizmusnak tekinthetünk. Meggyőződésem szerint, a Távol-Keleten a leninista marxizmus győzött. A fiatal Lenin nem tudta elképzelni, hogy a marxizmus Oroszországban kapjon lehetőséget arra, hogy megmutassa a fejlett világnak az utat. Ő kezdetben csak élni akart a marxisták ölébe hullott hatommal, ami lehetőséget kínált arra, hogy osztálynélküli társadalmat építhessen Kelet-Európában. Elsőként ő ismerte fel, hogy az elmaradt ortodox keresztény kultúrában a gyökeres társadalmi átalakulást csak erősszakkal lehet kikényszeríteni. Ebben még igaza volt. Ahogy a proletárhatalom megszilárdult, azt hitte, hogy a gazdaság piacosítása meghozná a gazdasági sikert is. Ez azonban nemcsak azért bukott meg, mert ő hamar meghalt, hanem azért is, mert a nagycsaládos társadalmak még éretlenek voltak arra is, hogy piacosodjanak. Ez nemcsak a 20. század húszas éveiben volt így, hanem még a Szovjetunió összeomlása után, a 21. században is. A jelenlegi Oroszország gazdasága ugyan piacos, és az erejét messze meghaladó imperialista fegyverkezési kiadásoktól is megszabadult, mégsem lett versenyképes Európa nyugati felével.

A polgárháború után a gazdaság piacosításával jelentkező Lenin nem vette tudomásul Max Weber felismerését, hogy a kor társadalmait csak a puritán tudatú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Mivel a kelet-európai, ortodox keresztény népek viselkedése nagyon távol áll a puritanizmustól, azok a társadalmi felépítményüktől függetlenül, képtelenek versenyképes társadalmat működtetni. Nemcsak a múlt század húszas éveiben, de ma sem. Ha Lenin ezt tudomásul vette volna, akkor sem lett volna más a feladat, mint a gazdaság gyors fejlődése, és ennek érdekében a piac szerepének biztosítása.

Azt is figyelembe kellene venni, hogy Lenin nem volt imperialista, elismerte a népek önrendelkezési jogát, nem akart más népeket fegyverrel engedelmességre kényszeríteni. Finnország önállóságát természetesnek tartotta, annak ellenére, hogy aligha volt tudomása arról, hogy a cári Oroszországban csak két nép volt puritán, a finn és az észt, tehát érett a társadalmi reformra. Az imperialista hatalmakkal való fegyverkezési programmal sem foglalkozott. Hitt abban, hogy a tőkés osztálytársadalmak át fognak össznépivé alakulni, mindenütt győz a munkáshatalom. Arról azonban fogalma sem volt, hogy ez békésen, szociáldemokrata befolyás alatt megvalósulhat. Ez nemcsak ő, de egyetlen marxista sem látta.

Nemcsak Marx, de a marxisták sem hittek a tőkés országok társadalom békés átalakulásában. Pedig a fiatal Marx elméletéből az következett, hogyha a társadalom alépítménye olyanná alakul, amilyennek az általuk elképzelt kommunista felépítmény felel meg, akkor az, békésen is kialakul.

Mégis Lenin volt az egyetlen olyan marxista vezető, amelyik a fél-perifériás társadalmak átalakulása számára megmutatta az utat. Ez ugyan nemcsak Európában, de az óceánon túli Nyugaton is megbukott, de Kelet-Ázsiában elképesztő győzelmet aratott. A marxizmus szociáldemokrata változata ugyan vezető szerepet játszott az európai tőkés osztálytársadalmak, mindenekelőtt a puritánok társadalmainak össznépi társadalmakká való átalakulásában, de ez nem a lenini diktatúra formájában történt, hanem erőszak nélkül történt.

Ma azt mondhatjuk, hogy a protestáns Nyugaton ugyan megszűnt a tőkés osztályuralom, de ehhez nem kellett proletárdiktatúra. Ha Marx feltámadna, a puritán nyugati társadalmakat eszméi megvalósulásának tekintené. Ezzel szemben a bolsevik Szovjetuniót nem tekintette volna marxista társadalomnak.

Ha valaha, akkor most a Szovjetunió utódállamait vizsgálva, azt kell megállapítani, hogy a puritán Nyugathoz viszonyítva, nincsenek előbbre, mint 1917 előtt voltak, illetve ma vannak.

Ezzel szemben Marx értetlenül állna a jóléti államok és főleg a mai távol-keleti társadalmak előtt. Elintézné azzal, hogy a szegény Kína azonban megfogadta a tanácsait.

Ezt csak Weber értené meg. Rádöbbenne, hogy a konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak. Ezt pedig az bizonyíja, hogy a puritán népek tőkés demokráciáinál gyorsabban fejlődnek.

Az ugyan bebizonyosodott, hogy az ortodox szláv és közel-keleti mohamedán népeknek, vagyis a Szovjetunióban élőknek, az alkalmazott módszertől függetlenül, eleve nem lehet a puritán népek társadalmainál gyorsabban fejlődni. Lenin tehát súlyosan tévedett, ott akart fejlettebb társadalmat építeni, ahol nem lehetett.

Ennek ellenére felismert valamit, amivel az elmaradott puritán Kínában példátlan sikert lehet elérni. Ez sem jelenti azt, hogy Lenin tanácsa nélkül a kínai marxisták nem ismerhették volna a fel a gazdaság piacosításának elkerülhetetlenségét. De azt érdemnek kell tekinteni, hogy ezt ő felismerte, és lényegében neki köszönhető, hogy 1953-ban a Szovjetunióban újra felvetődhetett a gazdaság piacosításának a gondolata.

Azt is látni kell, hogy Lenin nem ismerte fel, hogy a sikernek két előfeltétele van, az egyik, hogy a gazdasága piacos legyen, a másik, hogy néhány ezreléknél gyorsabban még a nagyon alulnépesedett térségben sem lehet. Ez ugyan a nagyon gyéren lakott Szovjetunióban nem volt égető probléma. A nagyon túlnépesedett Kínában azonban az éves 2 százalékot meghaladó népszaporulat mellett semmi eredménye nem lehetett volna a piacosított gazdaságban. Kínában mindkét feladatot meg kellett oldani.

Lenint ugyan zseniális marxistának tartom, de a tényleges történelmi szerepe nem hasonlítható Roosevelt, Mao és Teng eredményes szerepéhez. Tehát, ha valaki Lenint kihagyja a legnagyobbak közül, nem vitatkozom.

Roosevelt

Roosevelt szerepét még kevésbé értik, mert mind a második világháború, sem a hidegháború világpolitikai szerepe tisztázatlan maradt.

A második világháborút úgy kezeljük, mint a diktatúrák és a demokráciák harcát.

A második világháborúban a demokráciák és a bolsevik Szovjetunió állt a fasizmusokkal szemben. Akkor a demokráciák azonban két egymástól lényegesen eltérő táborban voltak. A gyarmattartók demokráciák és a demokratikus volt gyarmatok teljesen eltérők voltak. A második világháború első két évében az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt egyértelműen örömmel nézete Európában a gyarmattartó demokráciák és a fasiszták egymást pusztító háborúját. A két imperializmusban, a fasisztákban és a polgári demokratákban közös ellenséget látott. A náci Németország azonban nagyon gyorsan felszámolta az európai kontinensen lévő gyarmattartó demokráciákat. Nagy Britannia hamar egyedül maradt. Mivel Roosevelt örült a gyarmattartók megsemmisítésének, de Hitler teljes győzelmét semmiképpen nem akarta. Ezért, nem lépett a háborúba, de ha nem is ingyen, Nagy Britanniát fegyverrel, élelemmel támogatta.

Szerencsénkre, a náci Németországa ostoba diktátora, Hitler annyira el volt telve gyors győzelemivel, hogy nem mérte fel a világpolitikai erőviszonyokat, és az Egyesült Államoknak is hadat üzent. Ezzel felégette Németország Európa feletti hatalmának stabilizálási lehetőségét. Mivel Hitler az Egyesült Államok által szállítmányokkal támogatott Nagy Britanniát nem tudta megszállni, hadat üzent a legyőzhetetlen Egyesült Államoknak. Józanésszel érthetetlen, hogy ő üzent hadat, amivel a támogató Egyesült Államokat bevonta hadviselőnek. Ezzel a háború Németország számára megnyerhetetlenné vált. Hitler azonban otthon olyan népszerű volt, hogy nemcsak a politikai elit, de még a hadvezetés sem merte kritizálni, hanem a vereségig támogatta.

Ráadásul az Egyesült Államoknak való hadüzenet nem volt elég, hadüzenet nélkül, meg akarta szállni a Szovjetuniót, hogy annak területe is rendelkezésére álljon.

Hitlernek nem volt elég tanulság a Lengyelország lerohanását követő paktum a Szovjetunióval. Ez azt bizonyította, hogy sztálinista Szovjetunió örömmel segédkezne a náciknak a tőkés demokráciák megsemmisítésében. Nemcsak Hitler, de a katonai vezetés is lebecsülte a Szovjetunió megszállásával járó nehézségeket.

Ha Hitler ostobaságát megállítja a német hadsereg vezetése, és a két diktatúra nem egymásnak esik, felmérhetetlen lett volna a második világháború időtartama és kimenetele.

De nem volt kevésbé ostoba az imperialista Japán sem. A japán katonai vezetés józanságát elvette az európai gyarmattartók kelet-ázsiai tehetetlensége.

Már az első világháború előtt kiderült, hogy a távol-keleti orosz flotta nem jelent katonai erőt.

Korea, Tajvan, majd Mandzsúria gyarmattá tétele simán, és viszonylag sikeresen történt. Még nem találkoztam olyan történelmi munkával, ami megmutatta volna, hogy a gyarmatosítás közel ötszáz éve alatt csak az angolszászok, és a végén a japánok tudtak sikerrel gyarmatosítani.

A négy angolszász gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, a világ legfejlettebb tíze közé emelkedett. Ma már jóval fejlettebbek, mint az anyaországuk. Egyetlen másik európai ország sem volt képes a gyarmatából fejlett társadalmat építeni. Az összes európai gyarmattartó reményetlen helyzetet hagyott maga után. A germánok azokat már az első világháború után elvesztették. Az oroszoknak pedig soha nem is volt. Ezzel szemben Japán csak a 20. században kezdett gyarmatokat szerezni, de azok már gyarmatként is gyorsan fejlődtek, felszabadulásuk után pedig, fél évszázad alatt utolérték Japánt.

Elég volna arra gondolni, hogyan alakulhattak volna Kelet-Ázsiában az események, ha Japán megelégszik Koreával, Tajvannal és Mandzsúriával. Ezek miatt nem kellett volna az Egyesült Államokkal elviselhetetlen helyzetbe kerülni. Ma Japán 200 milliós, nyersanyagokban, élettérben gazdag világhatalom lehetetne. Japánnak azonban az akkor erőtlen, de gyengén is legyőzhetetlen Kína ugyanúgy kellett, mint a náci Németországnak a megszállhatatlan Szovjetunió.

Ha előtte nem ismerte fel senki, utólag érdemes volna látni, hogyan alakulhatott volna Európa sorsa, ha Németország megelégszik a kontinenssel, Japán pedig Kelet-Ázsiával, és nem akar túllépni az Egyesült Államok hatalmán. Pedig egészen másként, kedvezőtlenebből alakulhattak volna a világpolitikai erőviszonyok, ha Európában a fasiszta Német Birodalom, Kelet-Ázsiában pedig a Japán Birodalom létrejön. Hogy ez nem történt meg, egyrészt Hitler és a japán császár kielégíthetetlen évágya, és Roosevelt zsenialitásán múlt. Az emberisség nagy szerencséje volt, hogy a két imperialista, Németország és Japán nem elégedett meg a térsége feletti hatalommal, hanem világpolitikai szuperhatalmak akartak lenni. Erre a szerepre azonban csak az Egyesült Államoknak volt lehetősége.

Németország és Japán azonban elbukott azon, hogy nem elégedett meg a második hellyel, és az Egyesült Államokat is le akarta győzni. Szerencsénkre, annak éppen akkor volt zseniális elnöke, Roosevelt, aki számára az elsődleges feladat a gyarmatok felszabadítása volt. Azt nem tudtam megállapítani, hogy ebben mennyi volt a véleménye azonos az első világháborúban elődjének, Wilsonéval, aki elsősorban a népek önrendelkezési jogának biztosításával akarta felszámolni a népek elnyomását. Érzésem szerint Roosevelt elsősorban a szabadabb világkereskedelmet akarta, mert ez volt az országának elsődleges érdeke. Ennek érdekében inkább segítette Sztálin embertelen politikai diktatúráját, mind a gyarmatokhoz görcsösen ragaszkodó Churchill urizáló demokráciáját.

Churchill egy német invázió megindulása előtt hiába szerette volna, ha Roosevelt is belép a háborúba, ehhez az kellett, hogy Hitler üzenjen hadat. Azt sem említjük, hogy az Egyesült Államok számára nagyobb érdek forgott kockán a Csendes Óceán északi medencéjében a japán terjeszkedéssel, mint az Atlanti Óceán északi medencében a legnagyobb gyarmatbirodalom megvédése.

Az ugyan nem világos előttem, hogy a háború után Churchill miért örvendezett a hidegháborúért, hiszen az nem volt Nagy Britannia érdeke. Churchill ugyan hisztérikusan antikommunista volt, és nagyon okos, de azt mégsem látta, hogy a hidegháború elsősorban azt szolgálta, hogy az Egyesült Államok legyen az egyetlen szuperhatalom. Ezt pedig csak azzal érhette el, ha a korábbi gyarmattartó világhatalmak a Szovjetunió katonai erejétől és politikai befolyásától félve, az Egyesült Államok védelme alá meneküljenek. Ezt a helyzetet Roosevelt ténylegesen akkor alakította ki, amikor Jaltában Nyugat-Európa keleti felét a Szovjetuniónak adta. Ennek az indoklását elhallgatjuk. Roosevelt azért adta Sztálinnak Berlinig az államok politikája feletti rendelkezés jogot, hogy ezzel az imperializmusba belekóstolt Sztálin hadseregétől és kommunizmusától félni kelljen a volt gyarmattartóknak, és az Egyesült Államok védelme alatt találhassanak védelmét az övégénél sokkal erősebb szovjet hadsereggel szemben.

A történészek máig nem veszik tudomásul, hogy Németország soha nem lett volna az Egyesült Államok megbízható szövetségese, ha az ország negyedét nem a Szovjetunió szállja meg, és ott a híveiből nem maga működteti a kisebbségben lévő kommunisták diktatúráját. Németország a nála lényegesen gyengébb, kevésbé puritán évszázados ellenségével, Franciaországgal nem köt barátságot, ha nem kell félni az országa negyedében állomásozó szovjet haderőtől. Ráadásul, ez a kiszolgáltatottság a Szovjetunió széteséséig tartott. Talán akkor sem ért volna véget, ha a Szovjetunió nem esik szét. Ezt már jóval Roosevelt halála után következett be.

A Szovjetunió szétesésének ugyanis nem a bolsevik rendszer volt az oka, hanem az elviselhetetlen fegyverkezés. A negyedszázad ugyanis azt bizonyítja, hogyha a Szovjetunió nem fegyverkezére költötte volna a nemzeti jövedelmének negyedét, harmadát, nem esett volna széjjel. Ma legfeljebb egy utódállam, Észtország él jobban, mint élt a Szovjetunióban, pedig sokkal kevesebbet költenek fegyverkezésre, és olyan magasabbak lettek a nyersanyagárak.

Máig nem akad senki, még a bolsevikok közül sem, aki tudomásul venné, hogy a Szovjetunió hatékonyabb társadalom volt, mint az utódállamok szinte mindegyike, ha azok csak annyit költöttek volna fegyverkezésre, és piacosították volna a gazdaágukat, amennyire ezt Kínában teszik. Ukrajnában talán háromszor magasabb volna az életszínvonal, a felhalmozás és magasabb a várható életkor, és az iskolázottság, ha a szovjetunó része marad. A nyersanyag gazdag utódállamokban kisebb, a szegények estében nagyobb a visszaesés. Ez most, a jelenlegi olajárak mellett még inkább ki fog derülni.

Az nemcsak ma, de már Lenin idejében is igaz volt, hogy a kelet-európai népek a protestánsokkal nem versenyképesek. A nem versenyképtelenek számára is van optimum, amivel a viszonylag legjobb eredményt érhetik el. Ma is az a véleményem, hogy az ortodox keresztény és a közel-keleti muzulmán népek számára az olyan diktatúra a legjobb felépítmény, amilyent Lenin akart. Ott elég lett volna, és ma is elég lenne a piacosítás, az egy párti diktatúrája, és tartózkodás az imperializmustól, vagyis a leninizmus.

Ezt a liberálisok elutasítják, mert számukra a politikai demokrácia a siker egyetlen útja. Erre egyetlen bizonyítékot ismerek, a skandináv Finnországot. Ez követni tudta a demokratikus úton meggazdagodott skandinávokat. Rajtuk kívül nincs olyan ország, amelyik a demokráciájával felzárkózott volna.

A Távol-Keleten felzárkózott japán, majd azt követően a két volt japán gyarmat, Dél-Korea és Tajvan, de ezek egy párti katonai diktatúrák voltak mindaddig, amíg nem nőttek fel társadalmi szinten oda, ahol a több párt is megengedhető.

Szingapúr, a második világháború után legsikeresebb városállam, amiben ugyan három közel azonos számú etnikumból él, de egyetlen kínai párt uralma alatt maradt akkor is, amikor az egy laksora jutó adatai az Egyesült Államokat is megelőzték. A Távol-Keleten egyetlen olyan siker sem volt, amelyik a politikai demokráciával indult.

Itt jegyzem meg, hogy a Kis Tigrisek is a hidegháborúnak, vagyis Rooseveltnek köszönhetik a sikerüket, mert a gazdasági sikerüket a viharosan megnövekedett tőkés exportjuknak köszönhették, akárcsak a hidegháború megszűnése után Kína. A hidegháború alatti világgazdaság egyik jellemzője volt ugyanis az, hogy a tőkés piac csak a demokrata táboron belül volt szabad. A bolsevik tömb el volt zárva a tőkés világpiactól. A kínai csodának az egyik világgazdasági előfeltétele volt, a számára megnyíló tőkés világpiac, és az oda áramló tőke szabadsága. Amíg tart a hidegháború és a Szovjetunió katonai szuperhatalom, addig elérhetetlen álom lett volna az 1990 után bekövetkező kínai export. Vagyis az az út, amelyiken Japán, majd a Kis Tigrisek felemelkedtek.

A Roosevelt által kitalált hidegháborúnak volt köszönhető, hogy megszűnt a gyarmati rendszer, a volt gyarmattartók az Egyesült Államok védelme alá menekülve, összefogtak. A hidegháború megszűnése olyan világpolitikai helyzetet hozott létre, amiben Kína végrehajthatta a leninista reformját, és elindulhatott azon az úron, amin 2050-re szuperhatalom lesz.

Azt ugyan bizonyítni nem lehet, mi fog történni Kínában a század közepe után, amikor négyszer gazdagabb lesz, mint ma az Egyesült Államok. Ezzel, a két szuperhatalom társadalmi fejlettsége közel azonos színvonalra kerül. Az ugyan biztos, hogy a távol-keleti kultúra országai azonos gazdasági fejlettség és iskolázottság mellett is jelentősen más politikai felépítményűek lesznek, de a jólét ezen a fogkán a diktatúrát felváltja a jóléti társadalom.

Erről az a náci fasizmus győzött meg először. Annak nem az volt a hibája, hogy egyetlen párté lett a politikai hatalom, hanem az, hogy fajgyűlölő és imperialista lett. A második világháború előtti Németország ugyan alig volt gazdagabb és iskolázottabb, mint a mai Lengyelország, de olyan szinten biztosította a foglalkoztatást, hogy a lakosság néhány százalékától eltekintve, örömmámorban élt.

A közelmúltban került a kezemben, egy Amerikába menekült német zsidó történész munkája, aki szerint, ha Hitler 1935-ben meghal, ma is a legnagyobb németnek tartanák. Tehát a fasiszta diktatúra is lehet volna hatékony, ha nem válik fajgyűlölővé és imperialistává. Ezt ugyan nem lehet bizonyítani. Talán az adott világpolitikai helyzetben, a gyarmattartás világában ez nem is volt lehetséges. Cáfolni sem lehet, mert Kína, mint párt diktatúra 25 éve a világtörténelemben példátlan módon fejlődik. Kína sem lehetne sikeres, ha a céljai elérhetetlenek lennének, ha az Egyesült Államokkal szemben akarna katonai fölénybe kerülni. Ehhez ugyanis az sem lenne elég, ha a nemzeti jövedelmének felét a hadsereg fejlesztésére fordítaná, mert ebbe ugyanúgy belebukna, ahogyan a Szovjetunió.

Azt sem állíthatom, hogy ez nem történhet meg, mert Kína még legfeljebb ott tart, ahol Németország a 30-as években tartott. Engem legfeljebb az vigasztal, hogy Kína ötezer éves történelmében soha nem akart terjeszkedni, még a császárai is megelégedettek azzal, hogy a világ népességének ötöde felett uralkodhatnak.

Nagyon hangsúlyozták, hogy a gyarmattartás embertelen volt, de nem tették hozzá, hogy a gyarmattartóknak jó üzlet volt. A társadalomtudományok azt sem látják, hogy mára a szegényebbek, az elmaradottabbak feletti uralom költségessé vált. A fejlettek közötti munkamegosztás lett s jó üzlet, az erőszakos kizsákmányolás pedig drága ostobaság.

Ehhez járul az elmúlt 25 év tanulsága, ami bebizonyította, hogy a jóléten leghatékonyabban azzal lehet segíteni, ha nem hódítani, hanem építkezni akarnak.

Az elmúlt 50 évben éppen a világtörténelem legnagyobb munkamegosztása alakult ki a nyersanyagok és a tömegfogyasztási áruk termelésében.

A bányakincsek kitermelése a kedvező geológiai adottságokra települt. Olyan olcsóvá vált a tengeri szállítás, hogy a szállítás távolsága másodlagossá vált. A világ kiépített kikötői szállítási költségben egymáshoz közelebb kerültek, mint a szárazföldön a száz kilométer. Ötven éve számoltam ki, hogy Moszkva és Szentpétervár a szállítási költséggel mérve, sokkal messzebb vannak egymástól, mint Szentpétervártól a világ legtávolabbi kikötői. Ennek köszönhetően a nyersanyagok ára drámaian csökkenhetett.

Elég volna azt figyelemmel kísérni, hogy mikor, minek mekkora volt a szállítási költsége.

Az ipari forradalom ott született, ahol az országon belül a nyersanyagokat vízi úton lehetett szállítani. Ilyen elsősorban Nagy Britannia és Németalföld volt.

A vasúthálózat kiépítése, ami a szárazföldi utazás és áruszállítás idejét és költségét, az állomások között, tízedére, húszadára csökkentette.

A közúti szállítás forradalma, ami már nem csak az állomások, hanem a lakások, illetve, munkahelyek közti mozgást is gyorssá és olcsóvá tette. Ezzel párhuzamosan az ömlesztett nyersanyagok és konténerek szállítása szinte a távolságtól függetlenül olcsóvá vált.

Ezek a szállítási forradalmak csak fokozódtak azzal, hogy szinte mindent érdemessé vált ott terelni, ahol ez hatékonyabb. Ezt mutatja a tény, hogy a világkereskedelem gyorsabban nő, mint a világgazdaság termelési értéke. Egyre inkább mindent ott érdemes termelni, ahol annak az adottságai a legkedvezőbbek.

Ezt a világgazdasági forradalmat elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetjük. Személy szerint ennek a legnagyobb alakja Roosevelt volt.

Ahogyan az első világháború utáni békeszerződések, ha nem is jó, de az előbbinél kevésbé rossza határokat teremtettek. Mi, magyarok a Párizsi Szerződésekben csak a sérelmeinket látjuk, nem vesszük tudomásul, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása, a balti államok függetlensége, Jugoszlávia létrehozása, az Oszmán Birodalom Törökországra zsugorítása, számos német, francia, angol gyarmat felszabadulása, az Egyesült Nemzetek Szövetségének a létrehozása, világtörténelmi előrelépések voltak. Nem teljes, de jelentős lépés történt a gyarmatbirodalmak tejes felszámolása fellé vezető úton.

Mindezeket ma is a német imperializmus, és közvetlenül az egész Kárpát Medencét uraló Magyar Királyság szemszögéből látatjuk.

A népek önrendelkezése, a gyarmati rendszer felszámolása azonban csak Rooseveltnek köszönhetően történhetett meg.

Mao

Mao világtörténelmi szerepét a liberálisok azért képtelenek megérteni, mert történelmet formálók nagyságát nem azzal kell mérni, hogy ezt milyen módszerekkel értéke el, hanem azzal tettek lehetővé. Ma már vitathatatlan, hogy az emberiség ötöde, a kínaiak példátlanul gyorsan fejlődnek. Ennek az alapjait, vitathatatlanul Mao rakta le. Az 1990 ót folyó fejlődés tempója, és az érintett lakosság mennyisége példátlan. Példátlan gyorsasággal nemcsak az ország gazdasága növekszik, hanem az egy laksora jutó termelés és vagyon, az iskolázottság és a várható életszínvonal is.

Az ipari forradalom eredményeiről máig nem készült egy ilyen átfogó mérleg. A történészek megelégednek azzal, hogy az iparosítás hatására hogyan nőtt az érintett országokban, majd a világ egyre nagyobb rézén a termelt nemzeti jövedelem. Az, hogy ennek köszönhetően az emberiség létszáma hússzorosára növekedhetett, meg sem említik.

A forradalmárok ugyan azt hangsúlyozzák, hogy ez a fejlődés a tudományos és technikai forradalom előtt alig érintette a munkásokat. Azt már csak én mértem fel, hogy mennyire romlott a gyári munkások életmódja az iparosítás hatására. Erre a kedvenc mutatóm hívta fel a figyelmemet. Kiderült, hogy a munkások testmagassága lényegesen kisebb volt, mint elődeiké, a jobbágyoké és a parasztoké. A testmagaság csak jó tíz generációval később, a tudományos és technikai forradalom korábban érte le a jobbágy ősökét. Utána azonban elképesztően gyorsan, száz év alatt 20 centinél is többel nőtt. A most született nyugat-európaiak várható testmagassága 180 centi felett lesz, közel 30-40 centivel magasabbak lesznek, mint gyűjtögető őseink voltak. Az utóbbi negyed században, Mao országában nemcsak az ipari termelés, de az átlagos testmagasság, a várható életkor, az iskolázottság is példátlanul gyorsan nő.

Amire nemcsak Kína, de az emberiség egésze is nagyon büszke lehet, abból még Mao szinte semmit nem valósított meg, de 1990 után semmi jó nem történhetett és történik a belátható jövőben, aminek az előfeltételeit nem ő teremtette meg.

Lenin világtörténelmi jelentőségét a felismerésben látom, hogy csak a piacos gazdaság lehet versenyképes. Már ott utalnom kellett volna arra, hogy Lenin szinte semmit nem érhetett volna el Oroszországban, ha a forradalmi átalakulás ideológiáját nem teremti meg Marx. Marx nélkül nemcsak Lenin nem lehetett volna világtörténelmi személy, de Lenin nélkül Mao sem rakhatta volna le az elmaradott, szegény társadalom átalakításának alapfeltételeit. Mao nélkül pedig Teng sem hajthatta volna végre a 20. század végén, a világtörténelem legnagyobb átalakulását.

Mao nevét azért fogja megőrizni a történelem még ezer év múlva is, mert Kínát előkészítette a világtörténelem legnagyobb változására.

Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy Mao is megtehette volna azt, amit az általa kiszemelt utóda, Teng 1990-ben végrehajtott. Mao történelmi nagyságát nem érthetik meg azok, akik ma is azt hirdetik, hogy az elkövetett borzalmak nélkül is meg lehetett volna azt tennie, amint a halálát követő zavaros évek után Teng megtehetett.

Éppen nekünk magyaroknak kellene tudni, hogy Mao már 1953-ban Nagy Imre reformjainak lelkes támogatója volt. Ő hitte, amit a magyar közvélemény, de még a kommunisták többsége is hitt, hogy az egy pártrendszer fenntartása mellett végre lehet hajtani a gazdaság privatizációját. Most, az 56-os forradalom 60. évfordulóját ünnepleve is azt hiszik, hogy a magyar társadalom érett volt már arra, hogy megelégedjen a gazdaság piacosításával, de az egyetlen párt korlátlan uralma megmaradhat, és elég, ha az erőszak mértéke csökken, vagyis a forradalom megállhat ott, ahol még volt realitása. Ezt ma sem vesszük tudomásul, azt a hitet keltjük, hogy az ellenforradalmi bosszúja nélkül lehetett volna olyan demokrácia, amit a szocialista oldalon Moszkvában a reformerek, valamint Mao és Tito elfogadnak. Sajnos, a forradalom első tíz napja után annak a realitása nulla volt. Nem azon kellene vitatkozni, hogy a realitáson való túllépés még forradalom, vagy már ellenforradalom volt, hanem azon, hogy elviselhette volna a Szovjetunió, és az Egyesült Államoknak érdeke volt-e a hidegháború felszámolása.

Azt, legalább utólag, tudomásul kellene venni, hogy a sztálinisták és a velük együttműködő magyar zsidóság kegyetlen felszámolása elkerülhetetlen lett volna.

A még elképzelhető legjobb megoldás az lett volna, ha november elsején Nagy Imre megy át a Szovjetunióba tárgyalni a feltételekről. Sajnos, ezt nemcsak ő, de a közvetlen környezetébe tartozó kommunisták sem voltak képesek megérteni. Nemcsak a Szovjetunóval nem tárgyaltak, de még az Egyesült Államok véleményére sem voltak kíváncsiak.

Arra sem figyeltek, hogy a Szuezi Válságban az Egyesült Államok véleménye közelebb állt Moszkváéhoz, mint a volt gyarmattartókéhoz és Izrael államéhoz.

A naivságuk csúcsa a jugoszláv követségre történő menekülésük volt. Még azt sem tudták, hogy Tito és Mao előbb sürgették a Szovjetunió katonai bevonulását, minthogy Moszkva abban döntött.

Mao a magyar forradalomból azt tanulta meg, hogyha Magyarországon egy jelentős gazdasági reform azzal jár, hogy a lakosság óriási többsége sok párt versenyét követeli, ami a kommunista párt felszámolását jelenti, akkor a még elmaradottabb Kínában még várni kell a gazdasági reformokkal.

Arról nincsen tudomásom, hogy Mao mennyire látta, hogy Magyarország mennyivel könnyebb helyzetben volt, mivel ott nem kellett megállítani a túlnépesedést. Márpedig ez volt a gazdaság piacosításánál sokkal nehezebb feladat. Ismereteim szerint, a túlnépesedés megállítása csak a 80-as években vált megoldásra váró feladattá. Ez előtt nyomát sem találtam annak, hogy Kínában felmerült az évente mintegy 30 millióval több lakos felnevelésével, vagyonnal, munkahellyel való ellátásának megoldhatatlansága.

Az óriási ember és vagyon veszteséggel járó kulturális forradalomra csak egy mentség lehet. Mao felmérte, hogy a gazdaság piacosítása előtt a potenciális társadalmi ellenzéknek még a magját is ki kell irtani. Véleményem szerint, ezt a tanulságot az 56-os magyar forradalom alakulásából vonta le. Az ázsiai kegyetlenségű kulturális forradalom nélkül az 1990-es reformmal párhuzamosan jelentkező politikai reformköveteléseket a tanokkal sem lehetett volna leverni. Vagyis az következett volna be Kínában, ami Magyarországon november 7.—én történt. Nálunk nem volt semmi belső erő a gazdaságot piacosító reformoknál való megálláshoz. Kínában sem lett volna. De addig, amíg Magyarország egy ellenforradalom esetén sem esett volna szét, Kínát nem lehetett volna egybe tartani. Márpedig Kína széthullása esetén a világtörténelem egészen más útra tér. Akkor ott nem a lakosság tízmilliói, hanem százmilliói haltak volna meg. A világtörténelem pedig egészen más, sokkal kevésbé sikeres pályásra kerül.

Az emberiség 21. századi jövőjét semmi sem ronthatta volna le jobban annál, hogy a Kínai Birodalom szétesik. Mao „bűnei” az emberiség legnagyobb áldást hozták az emberiségre.

A történészeknek pedig meg kell tanulni, hogy a történelmi eseményeket nem erkölcsi alapon kell minősíteni, hanem a hatásuk mérlegre tevése alapján. Az egyik serpenyőbe az okozott hibák, károk, a másikba az okozott eredmények kerülnek.

Egy ilyen felmérés alapján Mao érdeme akkora, amekkora az emberiség több évezredes történelmében még nem fordult elő. Mao nagyságát majd csak e század második felében lehet lemérni. Akkor a mérleg alapján, Roosevelt és Mao lesznek a legnagyobbak. Ketten hozták létre a két vitathatatlan szuperhatalmat. Roosevelt az Egyesült Államokat, Mao pedig Kínát.

Teng

Teng valósította meg azt, amint Mao meglapozott. Nagyon ritka, hogy egy zsenitől egy másik zseni veheti át a hatalmat. Marxnak, Leninnek nem volt olyan utódja, aki a gyakorlatba ültesse át, amit ő előkészített. Marx nem is foglalkozott azzal, hogy ki legyen az utódja. Lenin foglalkozott, de nem talált. Nem a társai közül a legbölcsebb, hanem az orosz nép kultúrájának leginkább megfelelő zsarnok, Sztálin került hatalomra. Mao volt az egyetlen, aki a művéhez méltó utódot választhatott. A 60-as években már, mint kijelölt utódját hozta Moszkvába magával tenget.

Azt kevesen tudják, hogy a kulturális forradalomból azzal mentette Tenget, hogy Szingapúrba küldte az ottani gazdasági siker tanulmányozására. Már Mao felismerte, hogy Szingapúrban valami olyan történik, amiből Kína is tanulhat. Szingapúr a világ egyik legnagyobb kikötői adottsága, ahol lényegében három etnikumra, kínaira, indiaira és malájra oszlik a lakosság. Ezek közül csodát csak a puritán kínaiaktól lehetett várni.

Mi, európaiak keveset foglalkozunk azzal, hogy a vasút századától kedve, Kelet-Ázsia történelmében a kínai diaszpóra hasonló szerepet játszott, mint a zsidóság Európában. A fejlődésre kevésbé alkalmas kultúrájú népek között a társadalmi és gazdasági fejlődés motorját jelentették. Így volt ez Malajziában is. Az államalkotó maláj etnikum a sikeres kínaiakat számukra veszélyeseknek tekintették. A háború után Szingapúr is Malajzia része lett. Néhány év múlva azonban a harmadában kínai lakosú Szingapúr függetlenné vált. Lee Kuan Yew személyében egy zseniális vezetőt kapott, aki a szegény kikötővárosból gyorsan a világ legsikeresebb városállamává tette. A siker olyan példátlan volt, hogy a lakosság nem kínai kétharmada is lelkesen támogatta. Lee és fia pártja mindmáig 90 százalék feletti parlamenti támogatást kapott annak ellenére, hogy demokráciák történelmében példátlan fegyelmet gyakorolt. Az egy párt Anti-liberális fegyelme ugyanakkor a gazdaságát az Egyesült Államokénál is liberálisabban működtette.

Mao ezért küldte át fél évre kijelölt utódját, Tenget, mert a távolban ő is valami hasonlót akart. Az már a csodák világához tartozik, hogy Teng és Lee ugyanahhoz a kínai etnikumhoz tartozott, amelyik egészen más nyelven beszélt, mint a mandarinok. Tehát ők a mandarinon kívül, gyermekkoruk nyelvén is megértették egymást.

Azt már csak a kínaiak érthetik meg, hogy a Szingapúrból haza érkezett Tenget, vitathatatlan tekintélyként tejhatalommal ruházták fel. Teng volt a garancia arra, hogy a gazdaságot piacosító reform hatékony legyen, ugyanakkor a hadsereg főparancsnoka ként a türelmetlenkedőket akár tanokkal verje szét.

A kínai sikert irigykedve néző liberálisok bírálják a kínai gyermekvállalás kegyetlen szigorral végrehajtott korlátozását. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy az egyetlen gyermeknél jobb lett volna ennél valamivel többet engedélyezni, illetve ezt rugalmasabban végrehajtani, de azon nem, hogy az évente 30 millióval növekvő lakosság elviselhetetlen volt. Jobb lett volna, ha csak 25 millióval csökken a születések száma. De azon nem, hogy az éves 30 millió körüli népesség növekedés nagyságrendje elviselhetetlen volt. Azt az amerikai demográfusok állapították meg, hogy a születéskorlátozásnak köszönhetően 25 év alatt 500 millióval kisebb lett Kína lakossága ahhoz képest, ha nem tesznek ellene semmit. Azt pedig az ostobáknak is látni kellene, hogy 500 millióval több lakos esetében Kína ma is válságban volna. Azon pedig nem illik vitatkozni, hogy esetleg elég lett volna, ha csak 450 millió születéssel lett volna kevesebb. Nézzék meg, hova jutott a „demokratikus” India, ahol 1990 óta 600 millióval többen élnek. Kína egyre gazdagabb lesz, India pedig szét fog hullani.

Az volna az ideális megoldásugyan az ideális megoldás, ha a családok gyermekvállalását úgy szabályoznák, hogy a gazdagabb és iskolázottabbak egynél is többet, a feltételekkel nem rendelkezők pedig egyet sem vállalhatnák. A megoszlás olyan legyen, hogy a népesség évente legfeljebb néhány millióval növekedjen. De ehhez csak az adjon tanácsot, aki azt is hozzáteszi, hogyan tudná ezt jobban megoldani és elfogadtatni. Mivel ezt nem tudom, tehát elfogadom azt, amit javasolni sem mertem volna.

Az azonban az eszembe sem jutott, hogy milyen minőségi eredményt hoz, hogy egyetlen gyermeket lehet nevelni. 25 év után az ENSZ PISA felmérései azonban bizonyítanak. Kína bekerült a világ oktatási élcsapatába, ahol csak a már gazdag konfuciánusok és skandinávok országok voltak. Kína lett az első olyan ország, ahol az egy laksora jutó jövedelem alig harmada az élcsapatba tartozóknak. Ezt a tényt, hogy szegényen is lehet egyetlen gyermeket nagyon eredményesen nevelni, a PISA elemzések sem hangsúlyozzák.

Ennek az írásnak pedig az a legfőbb mondanivalója, hogy az elmúlt század legnagyobb eseménye, hogy a szegény országok felzárkózásához nem járható az az út, amint a Nyugat társadalomtudománya és politikája javasol. A még viszonylag szegény társadalmaknak nem lehet a felzárkózást politikai demokráciával kezdeni.

Roosevelt azzal lett a század óriása, hogy felszámolta a gyarmati rendszert. Bebizonyosodott, hogy nem a szegény társadalmakat kell kizsákmányolni annak, aki gazdag akar lenni, hanem a gazdagokkal kell piaci alapon kooperálni.

Lenin, Mao és Teng pedig azt bizonyították be, hogy a szegényeknek nem szabad a demokráciával kezdeni. Lenin elbukott azzal, hogy olyan szegény kultúrát akart felemelni, amelyeik erre eleve alkalmatlan. Mao felismerte, hogy a szegény, de puritán Kína csak akkor lesz felemelhető, ha előbb az ellenzék által megdönthetetlen lesz a politikai hatalom, amelyik végrehajthatja a gazdaság piacosítását. Ezt ugyan nem élhette meg, és még 1990-ben is szükség volt a tankokra a politikai liberalizációt követelők elhallgattatásához. De minden, ami Kínában 1990 óta történik, annak az alapjait Mao rakta le. Ő nem esett abba a hibába, amibe Marx, tudta, hogy alépítmény nélkül lehet felépítményt építeni. Ezért türelmesen kiépítette azt az alépítményt, amire az utódja már felépíthette a szegény Kína számára azt a felépítményt, ami a fajunk történetének legnagyobb palotája