Én veresegyházi vagyok…

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 09 24

Én veresegyházi vagyok…

Kennedy amerikai elnöknek legendás lett az a mondása, amikor a hidegháborúban demokratikus szigetnek számító Nyugat-Berlinben azzal zárta a beszédét: Ich bin ein berliner, azaz én berlini vagyok.

Én sokkal megalapozottabban mondhatom: Én veresegyházi vagyok. Ugyanis előbb lettem versegyházi, mint azzá váltam. Vagyis annak ellenére érzem magam veresegyházinak, mint a város megismertem, és ma sem itt lakok.

A bolsevik rendszerben a szinte egyetlen járható utat a kis bolygóvárosokban láttam. Ezek voltak azok a kis szigetek, amelyek mutatták a még járható utat.

Korán lett a jelmondatom Móricz Zsigmond tanácsa. Ne politizálj, építkezz! Ő ezt az életemen át megtartott tanácsát már a Horthy rendszerben felismerte. Nemcsak felismerte, de egy is bolygóvárosba, Leányfalura költözött.

Nem tudatosan, hanem az életem alakulása Szentendrére költöztetett. Ez már a Rákosi rendszerben értelmiségi város lett. A Budapestről kitelepített úri középosztály számára az ide költözés volt a lehető legjobb megoldás. A sorsom oda vetett. Ott tapasztalhattam meg, hogy az oda kényszerítetteket a szocialista rendszer konszolidálódásával párhuzamosan a mozgékonyabb értelmiségiek is követték. Ott építettek hétvégi házakat, hivatali munkájuk után ott élhettek kedvüknek megfelelőbb életet. Talán senki sem Móricz Zsigmond tanácsára, de szabad idejében elvonult a politikától, és építkezett.

Örömmel láthattam, hogy ott megszűntek a politikai diktatúrából fakadó társadalmi elhatárolódások. Az oda települők között voltak politikai hatalmasságok, szellemi nagyságok, de nem voltak a mai értelemben gazdagok, nem is lehettek. A szomszédsági kapcsolatok inkább a használhatóság alapján szövődtek. Az építkezésekben, a kertészkedésben, a gépek javításában jártasok váltak értékesekké. A Budapesten kialakult rangsorok átrendeződtek. Élveztem ezt a politikai diktatúra világában ismeretlen, racionális rangsort. A családok élete, egymáshoz való viszonya egészen átrendeződött.

Az első felismerésem, hogy a hétvégi házak tulajdonosai mennyire mások, mint akik szinte ingatlan vagyon nélkül élnek. A hétvégi életükben vagyonképzők és a gyakorlatban jobban eligazodók lettek.

Megszereztem Szentendre ötéves tervét. Ebből kiderült, hogy a város és az ott működő állami vállalatok vagyona alig gyarapodik, a családok vagyona azonban gyorsan növekszik, és már messze meghaladja a szocialista tulajon nagyságát. a tervező hatóságok ennek az utóbbi vagyonnak a növekedését figyelembe sem vették, annak ellenére, hogy az utóbbi már sokkal nagyobb volt.

Ennek alapján fordult a figyelmem tatabánya bolygójára Tatára. Ott még nagyobb volt az ellentét. Tatára ugyanis már nemcsak hétvégére, hanem lakni is mentek. Kiderült, hogy a Tatára költözők vagyona, iskolázottsága, gyermekvállalása jelentősen meghaladta a Tatabányán maradókét.

Veresegyházra a figyelmemet az hívta fel, hogy néhány barátom oda költözött, és ott Pusztai Béla, a rendszerváltásoktól függetlenül, megmaradt polgármesternek.

Aztán egyre több, nálam az első kéttucatba beszámító barátom is oda költözött. Méghozzá egymástól függetlenül.

Végül jelenlegi feleségem révén engem befogadó rokonaim is lettek ott.

Jó tíz évvel már azt javasoltam, hogy mérjük fel Veresegyháza lakóinak a vagyoni helyzetét. Úgy véltem, hogy nemcsak a kívülről jött tőke tekintetében magas a mutatója, hanem még magasabb a lakosság személyi tulajdonában lévő vagyon. Ez a javaslatom érthető okból nem talált támogatásra, mert felkeltették volna nemcsak a más városok, de az adóhatóság figyelmét is. A hitem ugyan megmaradt, hogy felmérés nélkül is ez az egyik leggazdagabb város, nemcsak azért, mert igényes családok lakják, hanem azét is, mert itt a telek, a lakás árak is magasabbak.

Azt sem tanítják, hogy a személyi tulajdon értéke egyre jobban függ attól, milyen környezetben van. Nagyon visszagombolyítva, milyen a vezetés, milyenek a szomszédok, vagyis milyen a lakosság. Csak egyet említek, a gyerekes családok számára fontos a minél jobb iskola. Az pedig elsősorban azon múlik, milyen szülői háttérből kerülnek ki a diákok. Egyre inkább kiderül, hogy az iskolák munkájának eredménye egyre inkább az osztály diákjai mögötti családi háttértől függ.

Arra pedig a közelmúltban az Egyesült Államokban történt felmérés hívta fel a figyelmemet, hogy ez egyik legjobb etnikai mutató az éves jövedelem és a vagyon aránya. Ott a fekete lakosok jövedelme alig harmadával kisebb, mint a fehéreké, a vagyonuk azonban alig tizede. Mit nem adnék egy olyan felmérésért, ami a jövedelem és vagyon arányát mutatná meg etnikumokra bontva. Vagyis a vagyon jobb mutató, mint a jövedelem. Különösen akkor, ha a tudásvagyont is számba vennénk.