Kopátsy Sándor
EE 2015 09 25
Az eredményes
gyermeknevelés a legfontosabb feladat
A tudományos és technikai forradalom az elmúlt ötven év
során minden álmunknál elképzelt tudományos és technikai feladatnál többet megoldott,
a társadalomtudomány azonban a gyorsan
változó társadalomban tehetetlennek bizonyult. Ezt most világosan
bizonyítja az EU-nak a közel-keleti és afrikai emberáradat felkeltése, és a
kezelését jellemző tehetetlensége. Ez azonban múlandónak bizonyulhat, elmúlhat a
nélkül, hogy jelentős korlátozást okozna az emberiség történetében. Talán még
hasznosnak is bizonyulhat, ha bebizonyítja, hogy Európai Unió nem alkalmas
arra, hogy a vámuniónál és a személyek országhatárokon túli politikai és
gazdasági közösséget biztosítson.
Az EU kudarca ugyanis
azt bizonyítja, hogy Európa nyugati fele mind kulturálisan, mind gazdasági
tekintetben sokkal heterogénebb annál, hogy szorosabb egységként működhessen.
Márpedig ezt az irreális álmot erőlteti Németország, és az irányítása alá
került EU bürokráciája. A reálisnál magasabb szintű integráció ugyanis
Nyugat-Európa versenyképességének olyan fékjét jelenti, aminek következtében
nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy tengerentúli angolszász országához képest
is egyre jobban lemarad.
Demográfiai
úttévesztés
Sokkal súlyosabb társadalmi betegségnek tartom a
demográfiát, a lakosság elviselhetetlen mennyiségi
gyarapodását és gyermekvállalás kontraszelekcióját. A demográfusok még
addig sem jutottak el, hogy felismerjék az
osztálytársadalmak hatezer évének történelmét a túlszaporodása elleni védekezés
jellemezte. Megelégedtek azzal, hogy a lakosság számának tényeges
alakulását feldolgozzák. Figyelmen kívül hagyták, hogy a lakosság mindig túlszaporodott, és ez ellen
minden osztálytársadalom ösztönösen a halálozás közvetlen és közvetett fokozásával
védekezett.
Csak jó hatezer év
után, a 20. században jutott az emberiség élcsapata, a Nyugaton a protestánsok,
a Távol-Keleten a konfuciánus társadalmak a fejlődésnek arra a szintjére, ahol
megáll a túlnépesedés. Ezekben minden erőszak nélkül a tőkés
osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká. Ugyanakkor az emberiség
többségében nem megállt, hanem felgyorsult a túlnépesedés, népesdési robbanás
következett be. Az egyre jobban lemaradó
társadalmakban a népesség száz év alatt hatszorosára robbant. A
túlnépesedés az óta ugyan lassult, de még mindig tízszerese az elviselhetőnek.
A 21. század küszöbére az emberiség demográfiai tekintetben kettészakadt.
Az emberiség mintegy
ötödét jelentő meggazdagodott puritán társadalmakban a fejlődés, az egy lakosra
jutó jövedelem, vagyon, várható életkor gyorsan növekedett. Azt a tényt,
hogy a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés lehetetlenné teszi a
felzárkózást, csak a kínai kommunista vezetés ismerte fel. Kína a múlt osztálytársadalmaival ellentétben nem a halálozást növelte,
hanem erőszakkal lefékezte a gyermekvállalást. Ez, és a gazdaság
piacosítása számukra fajunk történelmében példátlanul gyors fejlődést
eredményezett. Kínának köszönhetően,
mára az emberiség kétötöde felszámolta az osztálytársadalmakat létrehozó
alépítményét, a túlszaporodást.
Ezzel a 20. század végére létrejött az emberiség két nagyon
eltérő társadalmi alépítmény. Azt, hogy
a jelenlegi társadalmak két nagyon eltérő hatékonyságú alépítményűek, amelyekre
nagyon eltérő felépítmények szükségesek, a társadalomtudományok máig nem
ismerték fel. Szinte ugyanazt a logikai hibát követték el, mint Marx.
Erőszakkal az alépítményre nem illeszthető felépítményt akartak az emberiség
lemaradó nagyobb felére is kényszeríteni. A fejlett társadalmak a még
túlnépesedő társadalmakban is igyekeztek megállítani a halálozást fokozó
erőszakot és nyomort, vagyis az osztálytársadalmi felépítmény működését. Megtiltották
a belső és külső háborúzást, enyhítették a halálozás fő okait, a nyomort,
megfékezték a járványok pusztításait. Úgy érezték, hogy ezzel segítenek, holott
ez csak gyorsították a népszaporulatot, a társadalmi fejlődésük fő akadályozóját.
A
társadalomtudományok máig sem ismerték fel, hogy hatezer éven keresztül azért
volt minden társadalom a halálozást fokozó, a többséget nyomorban tartó,
egymással háborúzó, mert fékezni kellett a népesség elviselhetetlen növekedését.
Mindez azért maradhatott felismeretlen, mert a
társadalomtudományok gondosan kerülték annak felmérését, hogy az adott életterű
társadalomnak mi lett volna az optimális népessége. Ezért aztán fel sem merült a társadalom céljai között a népesség
számának az eltartó képesség optimumához való igazítása. Ez ugyan rejtve
maradt, mégis minden túlnépesedő
táradalom a halálozás fokozásával igyekezett csökkenteni a népesség
növekedését.
Az osztálytársadalmak spontán halálokozása olyan hatékony
volt, hogy az átlagos népesség növekedés az 1 ezrelék közelében maradt. A lelassított növekedés sem volt elég
arra, hogy ne legyen minden osztálytársadalom lakossága nagyobb, mint amekkora
a térségben optimálisan élhetett volna. Sajnos a tudomány mára sem dolgozta
ki az adott térség optimális lakosságeltartó épességét megállapító módszert.
Becslésem szerint, jelenleg is csak néhány alulnépesedett társadalom van. Ilyen
csak a négy tengerentúli angolszász ország. Oroszország és néhány
latin-amerikai ország élettere ugyan lényegesen nagyobb, mint a lakossága, de a
kultúrájuk alkalmatlan arra, hogy a lakosság növekedésével járó felhalmozási
terhet elviseljék.
Arról sem található tudományos anyag, hogy mitől függ az országok optimális lakosságnövelő
képessége. Ismereteim szerint, e tekintetben különbséget kell tenni
befogadás és a belső népszaporulat között. A
befogadás, ha a befogadott az átlagánál jobb minőségű, talált kincs.
Egyrészt a felnevelési költsége elmarad, másrészt biztosan javítja a befogadó ország
munkaerejének átlagát. A gyenge minőségű
munkaerő befogadása viszont társadalmi károkozás.
A klasszikus
közgazdaságtannak egyik súlyos hiányossága, hogy a munkaerő felnevelési
költségével nem számol. A következő nemzedéket az osztálytársadalomban a
családok a saját költségükön nevelték fel. Ráadásul, a munkaerőből mindig több volt annál, amennyit a társadalom
hasznosítani tudott.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban már jelentős állami
költséggel is jár a munkaképes korig történő felnevelés. A befogadás esetében azonban már csak az életvitelhez és a
munkahelyteremtéshez szükséges vagyongyarapításról kell gondoskodni.
Annak ellenére, hogy a lakosság növekedése, de még a
befogadás is, igen jelentős vagyonigénnyel jár, ezzel sehol, senki nem számol.
Pedig ez a vagyonigény az oka annak, hogy a
lakosság néhány ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen felnevelési
költséggel és vagyon igénnyel jár.
A
következő nemzedékkel szemben támasztott igény.
A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a
következő nemzedékkel szemben támasztott igény tekintetében is. Az
osztálytársadalmak a gyűjtögetéssel szemben változást hoztak abban is, hogy
csökkentették a munkaerő minőségével szemben támasztott minőségi igényt. Amíg a gyűjtögetésből való megélés sok
tapasztalatot, ismeretet, képességet igényelt, addig a 20. század előtti
technikai forradalmak egyre csökkentették a termelés hatékonyságát biztosító
képességeket. Az ugyan igaz, hogy a szerszámok kitalálása, elkészítése
egyre magasabb igényt támasztott, de azok hatékony használata, működtetése
egyre kisebb szellemi képességet követelt.
Ezért lehetett azt megállapítani, hogy egyre nőtt a
tudományos ismeretek mennyisége, egyre hatékonyabb technikai találmányok
születtek, ezeket a kor szakmai elitjének köszönhetjük, de minél fejlettebb lett a technika, annál alacsonyabb lett a
működtetéséhez szükséges munkaerővel szemben támasztott minőségi igény.
Ennek talán a legjellemzőbb illusztrációja volt az ipari
forradalom. A műszaki kiválóságok egyre hatékonyabb gépeket találtak fel, és
képesek voltak azokat elkészíteni, de a működtetésükhöz elég volt a képzetlen
munkaerő. A szinte polihisztoroknak számítható iparosok, valamint a telküket
önállóan művelő, a kor viszonyai között sokoldalú munkát végző és döntéseket
hozó jobbágyok helyére léptek a monoton munkát végző proletárok. Ezt Marx sem
ismerte fel, idealizálta a proletárt, nem vette figyelembe, hogy azok a
minőségi igény terén a céhiparosok és a jobbágyok, illetve parasztokhoz képest
szellemi visszalépést jelentetek.
A munkaerővel szemben
minőségi igényt csak a tudományos és technikai forradalom támasztott. Előtte
a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, ma már csak a jó minőségit keresi.
Jelenleg a társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ, még
akkor is, ha az gyorsan emelkedik.
Az
osztálytársadalmakban a mennyiség volt a döntő, korunkban a minőség.
A
társadalom elsődleges célja a minél jobb munkaerő.
Annak ellenére, hogy a társadalomtudományok tudomásul
veszik, hogy a jelenkori társadalmak tudásalapúak, azt már nem vizsgálják,
hogyan lehet a minél jobb minőségi munkaerőt kitermelni. Százszor annyit foglalkoznak a lakosság számával, mint a minőségével,
pedig a számuk apró változásai jelentéktelenek a minőségük javulásához képest.
A munkaerő minőségét alakító tényezők közül az oktatást
emelik ki. Ez ugyan fontos társadalmi feladat, és a társadalom jövője semmitől
nem függ annyira, mint az oktatás minőségétől. De addig mégsem jut a politika,
hogy az oktatás minőségében ugyan fontos szerepet játszik az iskolarendszer, az
oktatási módszer, a pedagógusok minősége, de a döntő szerepet a szülői háttér
játssza.
Véleményem szerint, a
gyermeknevelés hatékonysága az elsődleges. Sajnos, nem készítünk
felméréseket arról, mitől függ a gyermeknevelés minősége. Meggyőződésem szerint
elsősorban a családi héttértől. Ha elkészítenénk a családok minőségi rangsorát,
a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján, kiderülne, hogy a gyermeknevelés
hatékonysága elsősorban a szülői hátéren múlik. A gyerekek nagy többsége felnőttként abba a tizedben, illetve az azzal
szomszédosba kerül, amibe született. A jelenkori fejlett társadalmakat
ugyan nem tekintem osztálytársadalmaknak, mert a társadalmi helyet nem vagyoni,
és nem vérségi alapon determinált, de azért a szülők társadalmi helyzete
nagymértékben befolyásolja a következő generációét is. Ezt illene tudomásul
venni. A közvélemény tudomásul veszi, a politikai vezetés azonban bevallani sem
meri.
A következő nemzedék sorsa a művészetekben és a hívatásos
sportokban függ a legkevésbé a szülők státuszától. Ez mindig is így volt, még
akkor is, amikor ennek nem volt olyan ismertsége és akkora anyagi jutalmazása,
mint a jelenkorban. Ennek ellenére az oktatáspolitika alig veszi tudomásul,
hogy csak ebben a két szakmában valósul meg a képesség kifejtésére koncentráció.
Az ilyen oktatási rendszer lényege a korai képesség
felismerés és ennek alapján a képesség tekintetében homogén tanulócsoportok
folyamatos javítása, ami az érettségi idejére eléri, hogy minden képesség
legjava közös osztályba szelektálódjon. Leegyszerűsítve, a művészek és a
sportolók képzési rendszerét kell az oktatás minden ágazatában, szintjén
bevezetni. Ezt a távol-keleti országok már évtizedek óta páratlan sikerrel
bevezették.
Európában Finnország az első az oktatási rendszerében. Ennek
a lényege is az, hogy nem családi pótlékot kell adni a gyerekek után, hanem
minden a tanulásukkal kapcsolatos költséget az állam vállal magára. Ez a
megoldás különösen a családok alsó minőségi felében hatékonyak, ott általános,
hogy a családi pótlékot a családi költségvetés részének tekintik, jelentős
hányada nem a gyermeknevelés minőségének javítását szolgálja.
A
gyermeknevelés jutalmazása
Mivel a társadalom
jövője elsősorban attól függ, milyen nemzedéket nevel fel, az anyai
érdekeltséget és az erkölcsi elismerést is a gyermeknevelés hatékonyságára kell
koncentrálni. Ez az osztálytársadalmakban nem volt társadalmi feladat,
mivel azokat a családok spontán, szülői szeretetből a társadalmak igényénél,
felhasználó képességénél bővebben újra termelték. Azt kell látni, hogy a tudományos és technikai forradalom
támasztott először a spontán újratermeltnél nagyobb, szinte kielégíthetetlen
igényt a munkaerő minőségével szemben.
A társadalmi fejlődés minden korábbi szintjén a családok
érdeke mind a munkaerő mennyiségében, mind annak minőségében a társadalom által
hasznosíthatónál többet termelt. A mennyiségi többlet a fogamzásgátlás
megoldhatósága, a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett megszűnt. A
robbanásszerűen megnőtt minőségi igényt pedig a szülői szeretet már nem képes kielégíteni.
Ezért a társadalomnak külön anyagi és erkölcsi serkentést kell biztosítani.
Méghozzá elsősorban a szülők alacsonyabb jövedelmű és iskolázottsági felében.
A társadalomtudományok alig hangsúlyozták, hogy a társadalom
igényét meghaladó gyermekvállalás nemcsak a fogamzásgátlás megoldatlanságából,
de az öregkori ellátásuk biztosításából is fakadt. A munkaképtelenné váló szülők csak a gyermekeik gondoskodására
számíthattak. A jelenlegi fejlett társadalmakban egyrészt olyan nagy a
nemzetek közötti térbeni mobilitás, hogy az öregkori álltást a társadalomnak
kell vállalni. Ez akkor is így van, ha a nyugdíjak fedezetét maguk a dolgozók
előlegezik meg munkaképes korukban azzal, hogy nyugdíjjárulékot fizetnek.
Ez az öregkori biztosítás a tőkés osztálytársadalmak
érdekének megfelelt, mert egyrészt még alacsony volt a nyugdíjban töltött évek
száma a munkában végzett évekhez viszonyítva, másrészt a nyugdíjakra gyűjtött
pénz keresletet teremtett a tőkepiacon.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban elsődleges
társadalmi érdekké vált a minél hatékonyabb gyermeknevelés, ezért a szülők
öregkori ellátottságát a gyermeknevelésük minőségével kell összehangolni. Az öregkori ellátásra fordított állami
támogatás mértékét a gyermeknevelés eredményéhez kell igazítani. Nem a
számukhoz, hanem a minőségéhez igazodó öregkori ellátás felel meg a társadalom
érekének. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen diplomás gyermek után nagyobb
nyugdíj járjon, mint hat szakképzést sem szerzett után. Jelenleg ugyanis a gyermekvállalás minden társadalomban a családok
gyermeknevelési potenciáljával fordítottan arányos. Ez alól jelenleg csak
Kína a kivétel, ahol egyelőre minden család egyetlen gyermeket vállalhat. Ez
sem pozitív, de legalább semleges.
A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás a jövőjükkel
ellentétes. A következő generáció
várható érékének semmivel nem lehetne nagyobb kárt okozni. Mindezt csak
azzal lehet bizonyítani, hogy a gyerekek felnevelésének eredménye elsősorban a
családi háttér minőségével arányos. Ilyen adatok gyűjtésétől azonban
tartózkodunk. A közvélemény azonban világosan látja. A családok felső ötödében
felnövő gyerekek szinte egésze a felső harmadba kerül. Fordítva, az alsó
ötödben születettek közül nagyon kevés emelkedhet a felső harmadba, a nagy
többség az alsó harmadban marad. Ennél nagyobb társadalmi kárt semmi nem
okozhat. Becslésem szerint, az olyan
generáció, ami a vele született potenciális képességek arányában érvényesül,
néhányszor nagyobb teljesítményre lenne képes, mint a jelenlegi kontraszelekciós
gyermekvállalás mellett.
Egyetlen olyan társadalmi rendszert ismerek, az
észak-koreait, amelyik többet ront a társadalom potenciális képességén, mint a
kontraszelekciós gyermekvállalás és a kontraszelekciós gyermektámogatás.
Miért tartom a gyermekszámmal arányos családi pótlékot
társadalmi károkozónak? Azért, mert a
mennyiségre és a kontraszelekcióra ösztönöz. A pénzben adott gyermekszámmal
arányos támogatás súlya fordítottan arányos a társadalom érdekével. A
munkanélküli, segélyekből élő családokban a családi pótlék több mint a gyerekre
fordított költség. Ezzel szemben a magas jövedelmű és iskolázott szülők számára
jelentételen összeg a családi pótlék a tényleges ráfordításaikhoz, és a kiesett
jövedelemhez képest. Vagyis minél nagyobb eredmény várható, aránylag annál
kisebb a felnevelés támogatottsága.
Ezért társadalmi károkozó minden olyan állami támogatás, ami
nem a felnevelés várható eredményéhez igazodik. A gyermekvállaló családok felső
tizedében született gyerekek várható értéke az átlag többszöröse. Az alsó
tizedben születettek várható társadalmi értéke pedig negatív lesz.
Istenkáromlás, amit
írok, de igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése