Az EU eleve rossz pályán halad

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 09 21

Az EU eleve rossz pályán halad

Az EU vezetéstől eleve nem lehetett elvárni, hogy koncepciója legyen. Oda már jó tíz éve nem küldtek olyan vezetőket, akiknek otthon nemcsak koncepciójuk, de tekintélyük sincsen.

Az EU vezetését a kor két legtekintélyesebb országának vezetői, Adenauer és De Gaulle eleve a saját országa eszközének tekintette. Mivel mind Németország, mind Franciaország magát tartotta alkalmasnak arra, hogy Európa egyesítője legyen, egymásra féltékenyek, egyikük sem fogadta el, hogy a másik jelöltje legyen a Brüsszelben székelő EU vezetője, irányítója. Csak súlytalan vezetők személyében egyezhettek meg. A gyenge, otthon tapasztalat és hatalom nélküli vezetők viszonylag zavartalanul működött addig, amíg nem születtek jelentős döntések.

A vámunió.

Az Európai Uniónak az adott jelentőséget, hogy megszüntette az áruk és személyek országok közti mozgását akadályozó határokat. Ezt minden tagállamok örömmel fogadták. Az áruk szabad mozgása nem is jelentett problémát addig, amíg a tagállamok szuverének maradtak abban az értelemben, hogy saját devizájuk volt, aminek mennyiségét szabadon növelhették, ezzel betömhették a pénzügyi hiányukat, és a valutájuk árfolyamát módjukban volt kultúrájukhoz és viszonylagos gazdasági fejlettségükhöz igazítani, a valutájuk leértékeltségével a külkereskedelmi egyensúlyt biztosítani.

Annak még a jelével sem találkoztam, hogy valaki felvetette volna, mi a vámhatárok lebontásának a feltétele. Ricardo már százötven éve kimutatta, hogy a kevésbé fejlett országok külkereskedelme csak akkor lehet egyensúlyban, ha jelenősen leértékelve tartja a valutáját. Ezt az euró övezet kiagyalói világosan látták, felmérték a közös valuta a számukra biztosított előnyét. A közös valutának az lett a következménye, hogy a kevésbé fejlett és kevésbé puritán népek országai, mindenekelőtt a négy mediterrán ország reménytelenül eladósodott. Az igaz, hogy a hitelezők soha sem fogják megkapni az hiteleiket, de a követtelésüket mindaddig könyvelhetik, amíg nem kerülnek az adós államok csődbe. Már ma is csak papíron van a mediterrán államoknak adott hiteleknek értékük.

Az euró övezeti tagság mégis vonzó volt a kevésbé fejlett tagoknak, a későbbi kárvallottaknak, mert a közvélemény örült, hogy megszabadulnak a pénzük gyors inflálódásától. Azt nem értették meg, hogy stabil valutája csak az olyan országoknak lehet, amelyek adózási fegyelme biztosítja, hogy az állam kiadásait az adóbevételek fedezik. Ezt látszólag az EU vezetés is tudta, ezért követelték meg a költségvetési hiány alacsony szinten tartását. Azt már ők sem mérték fel, hogy a költségvetési egyensúly hitelekből való fedezete elviselhetetlen, vagyis visszafizetetlen eladósodást jelent.

A kiadásait adókkal fedezni nem tudó államok azt élvezhették, hogy az euró övezet tagjaiként viszonylag olcsón jutottak külső hitelekhez, sokkal olcsóbban, mint amikor saját, értékvesztő valutájuk volt. A hitelezők az olcsóbb hitelek fedezetét nem az adósokban, hanem az erős Németországban látták. Ezt megtehették, mivel a hitelezők többsége német bank és pénzügyi alap volt. Tudták, hogy ezek stabilitására a német államnak is vigyázni kell. Idővel azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a német állam arra kényszerül, hogy az államcsőd előtt álló euró övezeti tagokat kimentse, és annyi további segélyt ad, ami a csődöt elhalasztja. Ha az egyik mediterrán állam azonban csődbe kerül, a másik három is követni fogja, mert törleszteni azok sem tudnak.

Az EU költségvetéséből kapott támogatás.

Az EU a gyengébb tagállamokat nagyobb összeggel támogatja, mint amennyi tagsági díjat befizetnek. A kormányok csak az alamizsnát látják, a tagságukból való eladósodást nem. Ha azt is felmérnék, kiderülne, hogy az erős tagok fejik a gyengéket. Németország sokkal többet keresett a tagokkal való külkereskedelemben, mint amennyit fizetett a szegényebb tagországoknak.

Ezt jól bizonyítják a tények. Ha a tagországok gazdagságát, az adósságuk figyelembe vételével vetik össze, egyértelművé válik, hogy a gazdagok, a puritánok gazdagodtak, a szegények pedig egyre jobban lemaradtak.

Mi az oka az EU tagországok fokozódó differenciálódásának?

Az Európai Unió tagsága mind kulturálisan, mind gazdaságilag annyira heterogén, hogy az áruk és a személyek szabad mozgásán túlmenő integrációra alkalmatlanok.

Már a munkaerőpiac liberalizálása is differenciálta az eleve nagy fejlettségi különbségeket. Ez ugyan nagyobb előnyt jelentett a fejletteknek, de növelte a gyengébbek lemaradását. Azt még a közgazdaságtudomány sem ismerte fel, hogy a világgazdaság fejlődése szempontjából előnyös a munkaerő szabad mozgása, de az előny csak a fejletteknél jelentkezik, a kevésbé fejlettek lemaradását fokozza.

Ma már több nemzeti vagyon vándorol a kevésbé fejlettektől a legfejlettebbekbe, mint amennyi tőke megy ez ellenkező irányba. Ezt jól bizonyítja a négy tengerentúli angolszász állam, amelyek a minőségi munkaerő legnagyobb befogadói, amelyek gyors növekedésében a befogadott minőségi munkaerő fontos szerepet játszik. Ez csak azért marad rejtve, mert a közgazdaságtan a munkaerő értékét, felnevelési és képzési költségét, nyilván sem tartja.