DEMIOGRÁFIA

Kopátsy Sándor                EE                    2013-08-02

DEMIOGRÁFIA

A világgazdaság 20. század közepét követő gazdaságtörténelmi elemzését ki kell egészíteni a demográfiaival. A gazdaságtörténészek úgy akarják megérteni az elmúlt száz év eseményeit, hogy ki sem térnek arra, hogy ez idő alatt az emberiség létszáma négyszeresére ugrott. Vagyis fajunk eddigi életének egyetlen ezredében a létszáma 5 milliárddal gyarapodott.

Ebben az évszázadban nemcsak a népszaporodásunk szabadult el, de közel 1 milliárd ember eljutott a fejlődés tejesen új szakaszába, ahol spontán leáll a túlnépesedési nyomás. Ez is fajunk történelmének egyik legnagyobb eseménye.

A társadalomtudományok máig nem jutottak el annak felismeréséig, hogy azért éltünk osztálytársadalmakban, mert a természetes szaporodásuk messze meghaladta az elviselhetőt. Az embernek kellett magára vállalni a halálozás olyan szintre emelését, ami még elviselhető.

Az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történetét csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy az osztálytársadalom mindaddig történelmi szükségszerűség, amíg néhány ezreléknél gyorsabb a spontán népszaporulat.

A 20. század második felére azonban közel 1 milliárd ember élt már olyan társadalmakban, amelyekben leállt a túlnépesedési nyomás. Ezzel ötezer év után először jött létre olyan társadalmi alépítmény, ami lehetővé tette az osztálynélküli társadalmi felépítményt.

E szint elérését a tudományos és technikai forradalom tette lehetővé egyrészt azzal, hogy a gazdagságot az egy laksora jutó jövedelem meghaladta a 10 ezer dollárt, ami lehetővé tette a korai halált okozó nyomor megszűnését, másrészt megoldotta az egyszerű, biztos, és olcsó fogamzásgátlást.

A társadalomtudományok nemcsak azt nem ismerték fel, hogy mi az osztálytársadalom szükségességének az oka, de még kevésbé azt, hogy hogyan ezt megszüntetni, de még utólag sem ismeri a megszűnés okát. Fajunk legfejlettebb társadalmakban élő hetede, ez esetben is, ösztönösen lépett a megoldás útjára.

Mg az sem vált tudatossá, hogy az osztálytársadalmakat felszámolni akaró forradalmárok csupa olyan megoldást javasoltak, aminek hatására gyorsul a népszaporulat, s ezzel nő az osztálytársadalom objektív szükségszerűsége. Ezért aztán a jelenlegi osztálynélküli társadalmak létrejöttében nem volt szerepe a tudatosságnak.

A 20. század 80-as éveiben a fajunk mintegy hatoda már olyan társadalmakban élt, ahol nem volt túlnépesedési nyomás. Ez az 1 milliárdnyi ember három kultúrában élt. A többségük a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus kultúrájához tartozott. De volt köztük néhány európai mediterrán és szinte minden keleti szláv nép. Ezek között azonban nagy, sőt egyre nagyobb különbség volt. A nyugati és a távol-keleti puritánok példátlan módon sikeresek voltak, a mediterránok és a pravoszlávok pedig egyre jobban lemaradtak. Kiderült, hogy az osztálytársadalmon való túllépésnek nemcsak a népszaporulat leállása a feltétel, de a lakosság viselkedési kultúrája is. A osztálynélküli társadalom kiépülésének tehát két előfeltétele van. Az egyik a lelassult népszaporulat, a másik a lakosság puritán viselkedése.

Röviden ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az elmúlt száz év történelméhez a megértés egyik kulcsa fajunk demográfia megoszlása.

Aki az elmúlt évtizedek történelmében el akar igazodni, a viszonylag stagnáló, és az elviselhetetlenül gyorsan szaporodó népességű országokat külön kell választani. Ebből kiderül, hogy a sikeres népek mindegyike az első csoportba tartozik.

A kínai gyermekvállalási korlátozás előtt, az emberiség nagy többsége, de a többsége továbbra is, elviselhetetlenül gyorsan szaporodik. Az utóbbiak között sikeres sincs, és nem is lehet. E két csoportosítás azt bizonyítja, hogy a sikerek két feltétele van, a puritán viselkedésű lakosság, és a népszaporulat leállása. Mivel a spontán népszaporulat csak a gazdagság bizonyos szintje felett áll le, a nem elég gazdag országoknak, csak a gyermekvállalás erőszakos leállítása jelenthet megoldást. A még szegény és elmaradott Kína számára tehát csak az erőszak jelenthetett megoldást.

Minden tény azonnal érthetővé válik, ha tudomásul vesszük, hogy a gyorsan szaporodó ország eleve versenyképtelen.

Sajnos, a társadalomtudomány még eddig a felismerésig sem jutott el. Hatvan éve olvasom a nemzetközi társadalomtudományi irodalmat, mégis csak egyszer találkoztam egyetlen olyannal, ami levezette, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen teherrel jár. Az a könyv is csak azzal számolt, hogy a népesség növekedése nemcsak fogyasztási, hanem vagyonképzési többletigénnyel jár. Bebizonyították, hogy az egy laksora jutó vagyonigény az éves nemzeti jövedelem 3-4-szerese. Az egy laksora vetített újraterelésnek ezt is fedezni kell.

Ezt a könyvet hatvan éve olvastam, és az óta erre épül minden makro-gazdasági elemzésem. Arra csak később jöttem rá, hogy a fizikai nemzeti vagyonon felül újra kell termelni a szellemi vagyont is, aminek nagysága a tudományos és technikai forradalom hatására hatványozottan nő, és a többlet lakosság felnevelése is újratermelési feladat, ami egyre több éve tolódik ki. Ezért ma már ott tartok, hogy a népesség növekedés minden százaléka mögött az egy lakosa jutó vagyon növelése is áll, ami ma már az egy lakosra jutó jövedelem 5-6 százaléka. De még ez is csak akkor elegendő, ha nem túlnépesedett a társadalom, ha a természeti erőforrások biztosításának költsége csak lineárisan növekszik.

A makro-közgazdaságtan csak akkor adhat reális képet, ha a lakosság növekedéséből fakadó vagyonigénnyel is számol. Ebből azonban az derül ki, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népességnövekedés már nem elviselhető.

Ez azonban a biológiai tapasztalat alapján is egyértelmű. Egyetlen faj sem viselheti el hosszútávon a gyors szaporulatát. A fajok éltében a millió év is rövid idő. Ebben pedig az egyetlen ezrelékes átlag is elviselhetetlen sokszorozódást jelent. Minél fejlettebb a faj, ez a törvény annál kisebb ingadozást visel el.

A nagy változás azonban a Távol-Keleten történt.

Az elmúlt harminc év legnagyobb eseménye az volt, hogy Kínában leállították a gyermekvállalást. Ezzel megkétszereződött azoknak a száma, aki nem szaporodnak, és közel ennyivel nőtt azoké, akik képessé váltak arra, hogy a fejlettek közé felzárkózzanak.

Ezzel nemcsak a Nyugat puritán, és a távol-keleti kisebb konfuciánus népei számára nyílt meg a felzárkózás, hanem a konfuciánus népek még szegény négyötöde számára is. Vagyis, 1980 előtt a világ népességéből alig egy hatod előtt volt adva a gyors társadalmi fejlődés mindkét feltétele, hanem az emberiség két ötöde számára.

Ennek a fordulatnak a jelentőségét azonban sem a közgazdászok, sem a történészek nem fogták fel. Pedig ennél nagyobb lehetőség az osztálytársadalmak történelmében még nem tárult fel.

Ideje volna az elmúlt mintegy ötezer éves történetét úgy is feldolgozni, hogy a világ népességének mikor, mekkora hányada léphetett a kor adott lehetőségeinek a csúcsára.

A jégkorszak végét követően, egészen az első ezredfordulóig, csak az önözéses mezőgazdaság jelentett megfelelő társadalmi alépítményt az osztálytársadalmak számára. Ez gyakorlatilag a kínai, az indiai, a közel-keleti és az egyiptomi kultúrát jelentette. Ezek tartották el az emberiség nagyobb felét. A másik fele nomád pásztorkodásból, kapás növénytermelésből és vadásztatból, halászatból és gyűjtögetésből élt.

Az osztálytársadalmat eltartani képes alépítmény csak ott alakulhatott ki, ahol önözéssel termelték a kenyérgabonát. Ez közel százszor akkora lakosságot tartott el, mint a gyűjtögetés, és tízszer annyit, mint az utóbbi ezer évben Nyugat-Európát meghódító természetes csapadékra épült földművelés. Ennek a földművelésnek pedig ezer évre volt szüksége, hogy fölénye világméretűvé váljon. Ezzé csak a tudományos és technikai forradalom biológiai és műtrágya termelési eredményei tették.

A Nyugat igazi felemelkedése csak az ipari forradalommal, a 18. században indult útjára. Az első száz évben szinte csak Nagy Britanniában, Belgiumban győzött. A világgazdasági hatása elsősorban a vasúti és a tengeri, majd az utóbbi száz évben a közúti és a légi szállításnak köszönhetően lett történelemformáló. Az ipari forradalom a Nyugat számára olyan technikai és katonai fölényt biztosított, amire előtte nem volt példa az osztálytársadalmak világában.

Az ipari forradalomról azonban máig nem tudatosul, hogy az igazi haszonélvezője csak az iparosított országok polgársága és politikai elitje volt. A proletárok és parasztok, vagyis a lakosság kilenc tizedének, az életszínvonala alig változott.

Ez fakadt abból, hogy a társadalom munkaerőigénye, a nagy többség mennyiségével és minőségével szemben, az előző termelési módhoz képest jelentősen csökkent.

Fordulatot csak a 20. század során berobbant tudományos és technikai forradalom hozott azzal, hogy a munkaerő minőségével szemben a sokszorosára emelete az igényt. Ez új helyzetet teremtett a társadalom számára. A munkaerő minőségének javítása olyan társadalmi feladat, aminek teljesítéséhez az egész társadalom részvételére van szükség.

Azt, hogy ez mit jelent, jól illusztrálhatjuk az ipari forradalom és a tudományos forradalom hatásának szembeállításával.

Az ipari forradalomban szükség volt néhány zseniális feltalálóra, kevés jó szakemberre, akik a találmányt megvalósították, ugyanakkor a termelés minden további mozzanata egyszerűbbé vált. A gyártási, a szállítási és elosztási folyamatban szinte csak könnyen betanítható munkaerőre volt szükség.

A tudományos forradalom már olyan találmányokat igényel, amihez a tudósok, szakemberek sokaságának a kooperációját igényli. Ez ugyanúgy vonatkozik a legyártás technológiájának megtervezésre is. A nagy változást azonban azt jelenti, hogy a termelési folyamatba is csak minőségi munkaerőt lehet alkalmazni. Ezért csak olyan társadalom lehet versenyképes, amelyikben az emberek viselkedése jobban megfelel a jelkor igényeinek.

Az ilyen társadalom egészen más ismérvek alapján ismerhető fel, mint amilyen követelményekkel egy bankvezérnek nem kell számolni.

A versenyképes társadalom egyik legjobb ismérve, hogy milyen az oktatási rendszere. Ezt bizonyítja a tény, hogy az országok oktatási rendszerének minőségi sorrendje egyértelműen az mutatja, hogy a legjobb húsz között csak protestáns, és konfuciánus kultúrájú népek országai vannak.

A temetők, piacok képe is megbízható információt ad a kultúrákról.

A legegyszerűbb mércét azonban a nyilvános illemhelyek adnak.

A The Economist értékelésének legdurvább tévedései azonban abból fakadnak, hogy nem számol a demográfiai változásokkal. Ezt azzal kerüli meg, hogy a növekedési rátákat nem egyedekre, hanem országokra számolja, és ezzel megkerüli, hogy az elmúlt évszázad legnagyobb változását, a világ népességének közel négyszeresre növekedését figyelmen kívül hagyja. Pedig a legnagyobb világgazdasági problémák ebből fakadnak. Az egyetlen évszázad során 2 milliárd alattiról a 7 milliárd feletti eltartását nem lehet azonos problémának tekinteni. A négyszer nagyobb népességet eltartó világgazdaság termelése száz év alatt mintegy hússzorosára nőtt. Ezen belül a világ puritán és konfuciánus kultúrájú kétötödének az egy lakosra jutó fogyasztása az átlagosnál gyorsabban növekedett, mint a gyorsan szaporodó háromötödé.

A makro-közgazdaságtan azért képtelen eligazodni a világban, mert a növekedést az országok nemzeti jövedelmére vetítve méri. Ez a mutató csak akkor volna elfogadható, ha az országok lakossága nem, vagy azonos arányban változik. Márpedig változik, méghozzá nagyon eltérő mértékben.

A közgazdaságtan általában, a liberális közgazdászok különösen negatív jelenségnek tekinti a népesdés csökkenését, és az ezzel járó elöregedést. Jellemző, hogy a lakosságát vesztő Japánban még annál is gyorsabban nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint a sikeres szuperhatalomban, az Egyesült Államokban.

A létszámcsökkenés ugyanis vagyon és költség megtakarítással jár. Ez különösen karakteresen mutatkozik meg a világ egyik legjobban túlnépesedett, és ezért a legnagyobb egy lakosra jutó vagyonnal működő országában. Japánban az egy lakosra jutó vagyon, a fizikai és a szellemi, hatszor nagyobb, mint az egy laksora jutó megtermelt nemzeti jövedelem. Ebből következőleg a lakosság minden 1 százalékos csökkenése azt jelenti, hogy az egy lakosra jutó vagyon a nemzeti jövedelem 6 százalékával nő. Vagyis Japánban a stagnáló nemzeti jövedelem az éves 1 százalékos lakosság csökkenés mellett azt eredményezi, hogy az egy lakosra jutó vagyon növekszik, méghozzá annyival, amennyi ez egy lakos jutó jövedelem 6 százalékával.

Ezzel szemben, ha az Egyesült Államokban 1 százalékos a belső népszaporulathoz 1 százalékos vagyonfelhalmozásra van szükség, amihez a nemzeti jövedelem 6 százaléka nyújt fedezetet. Ez is csak az egy lakosa jutó vagyont szinten tudja tartását biztosítja. Megjegyzem, hogy ennek a fele is elég, ha a lakosság növekedése bevándorlásból, importból származik. A bevándorlás esetén ugyanis elmarad a nagyobb létszám felnevelési költsége, ami külföldön történt meg. Ehhez járul jövedelemtöbbletként, ha az átlagosnál jobb munkaerőt importálnak.

A nagy torzítást azonban még látványosabban illusztrálja, ha gyorsan szaporodó, túlnépesedett és természeti erőforrásokban szegény országok népszaporulatával járó vagyonigényt mérjük. Nigériában 3 százalék felett van a természetes népszaporulat, ott az éves nemzeti jövedelem 15-18 százalékát kellene fordítani arra, hogy az egy lakosra jutó vagyon szintje változatlan maradjon. Tegyük hozzá, hogy Nigéria esetében a természeti erőforrásokat nehéz biztosítani. Nigériában, ahol száz éve 10 millióan, ma közel 200 milliónyian élnek, 2050-re pedig az ENSZ demográfusai szerint 700 milliónál is többen lesznek, a lakosság növekedésével járó vagyonigény a fedezhetőnek sokszorosa.

Minden olyan elemzés, amelyik nem számol az elmúlt száz és a következő ötven év népesedési változásaival, nem igazodhat el a közelmúlt és a közel jövő folyamatai között. Ilyen hibáknak tekintem, hogy az írások pozitív tényezőként értékelik, hogy Indiában sok millió új munkaerő jelenik meg, Kína pedig elöregedik. Ezzel szemben annak az oka, hogy Kínában háromszor gyorsabban nő az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint Indiában, éppen az, hogy Kínában nem kell évente 20 millió új munkaképest felnevelni, számukra vagyonról, természeti környezetről, nyersanyagról, eltartásukat biztosító további munkahelyről gondoskodni.

Megfelelő tudományos munkák hiányában kénytelen vagyok fajunk jelenlegi optimális létszámát megbecsülni.

Elfogadom, hogy az osztálytársadalmak fajunk létszámát többé-kevésbé jól szabályozták. Ezért abból indulok ki, hogy a korábbi létszámnövekedést fogadjuk el. Ez ugyan gyorsult, de 1 milliárdos növekedéshez ezer évnél hosszabb időre volt szükség. Ezért az utolsó száz ében is mintegy százmilliós népszaporulatot tartok egészségesnek. Ezzel szemben öt és fél milliárddal nőtt a létszámunk. Vagyis a korábbi ütemnél 55-ször többel. A történészek és a közgazdászok ezt a népességrobbanást természetes jelenségként kezelik. Azzal vigasztalják magukat, hogy a növekedés lassul, és 2050-re már csak 9 milliárd lesz a létszámunk.

Az emberi butaság példájának tartom, hogy a tudósok ezrei bogarásznak azon, milyen károkkal jár a klímaváltozás, de még senki sem vette a fáradságot, hogy rámutasson, arra, hogy ennél százszor nagyobb feladatot jelent a lakosságtöbbletről való gondoskodás, a létszámnövekedésből fakadó nagyobb környezetterhelés.

Végül az elöregedés problémájáról is elmondom a véleményem.

A mai és a száz évvel korábbi nemzedékek munkateljesítményét nem szabad az években mért korukkal mérni. Egyrészt, mert a jelenkori fejlett társadalom talán tized annyi fizikai munkáét sem igényel, mint a száz év előtti.

Elég arra gondolni, hogy milyen fizikai igénybevételt követelt az aratás száz éve, és most. Akkor alultáplált embereknek kellett napi 7-8 ezer kalóriát felemésztő fizikai munkát végezni. Ma közel százszor ekkora termést betakarít a kombájnok légkondicionált helységében ülő arató anélkül, hogy fizikai munkát kellene végezni. Sokkal inkább az a megerőltető, hogy ne lankadjon a figyelme.

A szénbányászatban még nagyobb a változás. Száz éve görnyedve csákánnyal, lapáttal kellett a szenet termelni a meleg és poros bányákban. Ma százmillió dolláros kombájn légkondicionált fülkéjében ül egy magasan képzett munkás, és százszor annyi szenet termel. Száz éve a vasutak és közutak töltéseit kubikosok, ásóval, lapáttal termelt ki, és talicskában szállították tovább. Ha nem is minden szakmában és minden munkában volt ekkora a változás, ma már feltűnő, ha fizikai erővel végeznek valamit. Sokkal fontosabb a szellemi munkavégző képesség, mint a fizikai erő.

Azt sem hangsúlyozzák, hogy a fizikai erővel végzett munka elhasznál, a szellemi erővel végzett fiatalít. Elég volna tudatosítani, hogy mennyi a várható életkora a nehéz fizikai munkát végzőknek, vagy a nehéz sportolóknak, és mennyi a tudósoknak. Mi a nehézsúlyú bokszolónak, és mi a tudósoknak a várható életkora.

Az a tény is nagyon kevés nyilvánosságot kap, hogy az agy, vagyis a szellemi elöregedés mennyire lelassult a kommunikációs csatornák információinak köszönhetően. A szellemi elöregedést elsősorban az információk hiánya, a magány fokozza. Sokkal kevesebbet tévednénk, ha az emberek korát a várható életkor átlagának százalékával mérnénk. Ez különösen üdvös volna a nyugdíj korhatár esetében.

Száz éve még nyugdíj sem volt, nemhogy korhatára lehetett volna. A mai korhatár nem érte meg a munkások tizede. Ezzel szemben ma számos országban a nyugdíjazásra kerülők nagy többsége még munkaképes volna. Ezt bizonyítja a tény, hogy Japánban a nyugdíjkorhatár 68 év, de a ténylegesen nyugdíjba kerülők átlagos életkora 71.5 év. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a jelenleg válsággal küzdő Görögországban 60 év a korhatár, de a tényegesen nyugdíjba menők átlag életkora közel tíz évvel alacsonyabb.

A közgazdászok többsége az elöregedés felett sopánkodik, de még egyet sem találtam, aki a modern társadalomra jellemző fiatoldást hangsúlyozta volna. De még olyant sem, hogy a gyorsan szaporodó társadalmakra jellemző korai halál okozta veszteséget kiszámolta volna.

Európa kulturálisan nem egyesíthető.

A 20. század során Európa három viselkedési kultúrája, a protestáns, a katolikus és az ortodox keresztény között nőtt a különbség. A protestáns népek fölénye soha nem volt nagyobb, mint ma.

Az elviselhető népszaporulat.

Versenyképes csak olyan ország lehet, aminek a lakossága néhány ezreléknél nem nő gyorsabban. Ez alól a követelmény alól sem ismerünk kivételt.

Európa nem kulturális egység

Azt, hogy a siker elsődleges feltétele a lakosság puritanizmusa, két tény bizonyítja.

Az európai latin népek az 1. évezredben még a világ élvonalába taroztak, és a 2. évezred első felében is az óceánok meghódításában és a gyarmatosításban az élen jártak. A mediterrán népek viszonylagos lemaradása akkor gyorsult fel, amikor a puritán népek kialakították a kultúrájuknak jobban megfelelő kereszténységet. A latin Franciaország azonban, a egészen a 20. századig, a legnagyobb európai hatalom maradt. Ma már nincs olyan latin ország, amelyik akárcsak egyetlen protestáns országot is megelőzne.

Azt, hogy a protestánsokkal a latinok képtelenek lépést tartani, világosan mutatja a jelenlegi euró vállság is.

A keleti szlávok viselkedési kultúrája alkalmatlan a Nyugattal való lépéstartásra, már a közékor derekán, a nyugat-európai agrártechnikai forradalom idején bebizonyosodott. Ekkor már a közös kereszténység sem volt számukra elviselhető.

A 20. század elejére bebizonyosodott, hogy a tőkés polgári társadalom versenyképes működtetésére is alkalmatlanok. Mint a leggyengébb, először omlott össze. A bolsevik marxista rendszer ugyan összetörte a régi, alkalmatlan politikai hatalmat, de a keleti szlávok a bolsevik felépítménye is alkalmatlannak bizonyultak. Most újra a tőkés társadalmi felépítménnyel próbálkoznak, de számukra az is reménytelennek bizonyul.

Európában tehát csak azok az országok lehetnek versenyképesek, amelyekben a lakosságot a puritanizmus jellemzi.

Amíg ez az EU vezetői nem veszik tudomásul, nincs remény a sikerre.