POLITIKA ÉS IRODALOM

Kopátsy Sándor                 PH                   2012-10-13

POLITIKA ÉS IRODALOM

Erre az írásra az késztetett, hogy hangos vita keletkezett abból, hogy az állami televízió a magyar miniszterelnök egyik németországi rendezvényen való részvevők között a Nobel-díjas Kertész Imrét, mint magyar származású, és nem, mint magyar írót említette. Mindkét fél reagálását túlzott érzékenység jellemezte. Sajnos az a magyar közéletre nemcsak most, de jó száz éve jellemző. Érdemes volna megszabadulni ettől a politikai érzékenységtől.

Fejtő Ferenctől kaptam egy számomra emlékezetes írást. Egy jelentős francia történész írja, hogy két európai népnek a történelme sokkal súlyosabb, mint a történelmi szerepe. Olyan súlyos, hogy maga sem bírja hordozni. Ennek a megállapításnak az igazsága nagyon igazolt. Diákkorom óta érzem, hogy a történelmük azért nem lehet olyan tudomány, amire nagyon rá lennénk szorulva, mert deformálódik a ránehezedő politikai elvárás súlya alatt.

Akkor a francia megállapítást azzal egészítettem ki, hogy én az említett két nép mellé oda írtam volna harmadiknak a poroszt. Ma pedig már azzal egészíteném ki, hogy a három által lenyomott etnikumok, vagyis a közép-európai utódállamok is elkapták azt a betegségünket.

A rendszerváltás utáni tapasztalataim alapján pedig azzal egészítem ki, hogy a három népnek nemcsak a történelme, de az irodalma is nagyobb. Arra is ráül a politika. Az irodalmi értékrendet is a politikai hovatartozás alapján rendezi át magának minden politikai irányzat. A magyar közvélemény többsége képtelen elviselni az olyan történészt, vagy írót, akinek politikai nézeteivel nem ért egyet. Akikkel pedig egyezik a politikai nézetei megegyeznek az övével, akkor is zseninek tartja, ha legfeljebb jó közepes, de nagyon messze van a legnagyobbaktól.

Kezdem a történelmi szereplők rangsorolásával.

Számomra Széchenyi István sokkal nagyobb történelmi személy volt, mint Kossuth Lajos. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de az már nagy baj, hogy a politika táborhoz tartozás alapján könnyű megállapítani, hogy ki, melyiket helyezi a másik elé. Még nagyobb baj az, hogy a történészeknek sem tárgyilagosak, azaz nem tudományos a véleményük. De nem is lehet addig dönteni a vitában, amíg az 1848-49-es szabadságharcot nem a következményei alapján értékeljük. Elég volna végiggondolni, hogy kettejük politikája közül melyik egyengette jobban a Trianon felé vezető utat. Én, ha szélsőjobbos, 63 vármegyés lennék, akkor is Széchenyit tartanám nagyobbnak. Trianon felé ugyanis semmi sem lökte a történelmet jobban, mind az olyan politika melyeik mind Ausztria, mind a kisebbségek ellen hirdette a harcot. Sokkal jobb lett volna, mindkettővel keresni az együttélés feltételeit. Ezért aztán Kossuth céljait hibásnak, a nemzetemnek ártónak tartom. Ugyanakkor belátom, hogy aki kormányzó akart lenni, aki meg akarta nyerni a magyarság lelkes támogatását, aki fontosnak tartotta, hogy róla nótákat énekeljenek, annak az ő útját kell járni. Kossuth nem a népe érdekét szolgáló történelmi folyamatok logikáját, hanem a népe lelkét ismerte.

Tisza István dicsőítése is piszkálja a csőröm. Elismerem, hogy a magyar arisztokrácia osztályérdeknek legjobb politikusa volt. Osztályának ahhoz a részéhez tartozott, amelyik tudomásul vette, hogy polgárosodni kell. Addig azonban nem jutott el, hogy az osztálya felett már a 18. száza végére lejárt az idő, hogy a külterjes, gabonatermelő és vadászó nagybirtokosnak már nemcsak jobbágyok, de cselédek sem szolgálhatnak sokáig. Ezt Ady Endre már akkor világosan látta.

Tisza István történelmi vakságát nemcsak a hadüzenete bizonyítja, hanem sokkal inkább az, hogy még a háború alatt is a háború utáni újabb balkáni területszerzésért ügyeskedett Bécsben.

Nem is értem azokat, akik Ady Endrét nagy költőnek, Tisza Istvánt pedig nagy politikusnak tartják. Trianon azt bizonyítja, hogy Tisza István korában a legnagyobb magyar Ady Endre, és a legnagyobb magyar politikus a zsidó Jászi Oszkár volt.

A két háború közti időszak politikusainak újraértékelése még anakronisztikusabb.

Fiatalon még átéltem, hogy az ország közvéleményének nagy többsége, csodálkozásomra még a magyar zsidóságé is, az ország jó vezetőjének tekintette Horthy Miklóst. Ez ugyan nagyon ellentétes az én véleményemmel, különösen akkor, amikor Kádár Jánosról nem szabad jót mondani.

Horthyt már diákkoromban előbb a császári házhoz dörgölődő udvaroncnak tartottam, aki aztán a háborúvesztés hatására a császári család ellen fordult, és a magyar arisztokrácia kegyeit kereste. Nekem már az is komikus volt, hogy egy alföldi dzsentri a tenger nélküli országban tengerésznek megy. Erről azt kell tudni, hogy a Monarchia arisztokratái számára a tengerészeti akadémia volt a rangjához illő katonai pálya. Örömmel látnám Horthy évfolyamtársainak osztályösszetételét. Hitemben nagyon megérősítene.

Arról is hallgatott a fáma, hogyan lett ő a háború végére a tengerészet főparancsnoka. Ismereteim szerint, egy sor nála rangidősebb, előkelőbb tábornok társát megelőzve. Nyilván a császári család kegyéből.

Azon is csodálkoztam, hogy flottaparancsnok létére nem ismerte fel az első világháború elveszésének folyamatát. Ha valakinek, neki tudnia kellett, hogy a háború megnyeréshez az óceánok feletti uralom az előfeltétel. A Monarchiának pedig csak az Adria északi csücske jutott. Ebbéli szakmai hozzá nem értése még nyilvánvalóbb lett a második világháborúban. A Tengelyhatalmaknak csak tengelyük volt, de a tengerek nem lehettek az övék.

Horthy politikai megértésének kulcsa, hogy nem ismerte fel, ki az óceánok ura. Hitlerben csak azt látta, hogy a terület visszaszerzésben csak rája számíthat, de azt nem, hogy a háborút nem nyerheti meg. A fejlett államok 20. századi háborúk lényegében nyersanyagcsaták voltak, amik az óceánokon dőltek el. Ennek felismerésében nemcsak Horthy, vagy Hitler vizsgázott rosszul, hanem a német és a japán katonai vezetés is. Nem vették tudomásul, hogy a háború megnyerésének óriási a nyersanyagigénye, amit csak a tengereken keresztül lehet megoldani. A tenger ugyanis olyan szállítási út, amin ugyan a szállítmányokat el lehet pusztítani, de az út marad. Szemben a szárazföldi szállítással.

Horthy belpolitikája két pillérre épült, a fél-feudális arisztokrácia kegyeit keresni, és a magyar társadalmi és gazdasági fejlődés motorjától, a zsidóságtól megszabadulni. Ehhez a magyar társadalom támogatását a revízióval akarta maga mögé állítani.

Mind az arisztokráciával való szövetég, mind az antiszemitizmusa nemzetellenes, a revizionizmusa pedig irreális volt.

Az arisztokráciával való szövetsége okán ellen volt a földreformnak. Márpedig a két háború közti magyar társadalom legnagyobb deformációját a falusi lakosság földhiánya jelentette. Az extenzív, főleg gabonát termelő nagybirtok ugyanis nagyon kevés, és többségében szinte rabszolgamunkát igényelt. Olyan munkaerőigénye volt, ami szögesen ellenkezett a magyar társadalom érdekével. A birtok vezetését a jól fizetett úri középosztály képviselői látták el. A munkaerőigény döntően alacsony bérű, képzetlen, alázatra kényszerült munkaerőből állt.

Ma is csak káromkodni tudok azokon, akik csak a bolsevik rendszer kollektivizálását emlegetik, de hallgatnak arról, hogy a termelőszövetkezet az arisztokraták, és a katolikus egyházak nagybirtokaihoz képest vidám közösségek voltak. A pártitkárok uralmáról beszélnek, de hallgatnak arról, hogy mennyivel nagyobb és kegyetlenebb hatalma volt nemcsak a gazdatiszteknek, de még középszintű vezetést ellátó gazdáknak is.

Azt, hogy milyen rothadt volt a Horthy rendszer jól lemérhetnénk azon, hogyan alakult a halálozás, a következő nemzedék testmagasága abban, és hogyan a bolsevik rendszerben. Engem is meglepett, amikor a sorozott katonák szigorúan titkosított testmagassági adataihoz jutottam. Kiderült, hogy az 1948 után születtek esetében történt ugrás. A történészek csak a begyűjtésről, az üzemi konyhák színvonaláról írnak, pedig a számok azt bizonyítják, hogy ezer éves történetünkben a bolsevik diktatúra hozta ez első és legnagyobb ugrást a népélelmezésben. Magam is meglepődtem, mert ebben a tekintetben, az én fejemben is csak az elégedetlenség élt. De azonnal kapcsoltam, elég volt arra gondolnom, hogy milyen volt gyermekkoromban a falusi lakosság élelmezése, és különösen milyen a hárommillió koldusé. A faluban nem láttunk kövér embert. A szocialista évtizedek alatt pedig népbetegség lett a túlsúlyosság. Tudom, hogy az utóbbiban volt sok rossz is, de a tudósnak az átlagot kell nézni.

Ami Horthy antiszemitizmusát illeti.

Az tagadhatatlan, hogy zsigereiben antiszemita volt. A zsidóságától a magyar társadalmat meg akarta szabadítani, de úri emberként, a piszkos munkát mára bízta. Jellemző módon, az első zsidótörvényt már Szegeden megfogalmazták. Az elkezdett úton azonban az adandó lehetőségek mértékéhez igazodtak. Ha a tőkésállamok pénzére volt szükség, akkor lassítottak, ha Hitlerben bízhattak, gyorsítottak. Az előbbit Bethlenre, az utóbbit Gömbösre, Imrédyre bízta.

Nem elég egy naplójegyzet. „A főméltóságú úr azt mondta, hogy ő lövetni fog a nyilasokra és a kommunistákra, de az előbbieknél könnyezve, az utóbbiaknál mosolyogva.”

Röviden a történészek által is értékelt Bethlen Istvánról. Érdemének tartom, hogy a szegedi forrófejűek élére Horthy Miklóst, a császári udvaroncot javasolta. Szerintem, köztük csak Horthynál rosszabbak voltak. Az is tény, hogy Bethlen volt a legtöbb érő arisztokrata. Ahogyan a Trianon előtt ezt tartom Tisza Istvánról, ez a véleményem Bethlenről is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy pozitív történelmi személynek tekintem. A történelmi folyamtok fékezi közt is voltak nagyok, de a történelmi szerepük ettől függetlenül negatív.

De még ez sem jelenti azt, hogy történészként ne értsem meg, hogy jobbnak nem volt társadalmi esélye arra, hogy hatalma legyen. Ha a két háború között politikai szerephez juthatok, Bethlennek is adtam volna tanácsot. Tudtam volna akkor is, hogy meddig lehet elmenni.

Jó tanácsot mindenkinek érdemes adni, aki képes azt megvalósítani. Akinek azonban nincs hatalma, és nem is lehet, annak a tanácsadás kávéházi beszélgetés. Ezt a művészekre bízom, akiknek hatása örökös lehet. De ezzel már rá is tértem az irodalompolitikára.

Ami az irodalom művelőinek minősítését illeti.

A művészetek esetében nem lehet objektív mérleget elvárni. Ezért aztán nagy a veszélye annak, hogy vagy a politika, vagy a piac hamis ítéleteket hoz. A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy az idő csak ritka esetben igazolja akár a politika, akár a piac ítéletét.

A politika mindig azt várja el, hogy a művészet legyen a szolgáló leánya. A piac pedig a közízlés alapján ítél. A legokosabb az volna, ha a szakma, az esztéták véleményt nem rúgná fel sem a politika, sem a piac. Ez az elvárás azonban mindig hiú reménynek bizonyul.

Az alábbiakban én sem akarok ítélet mondani arról, hogy ki a nagyobb, ki lesz a maradandóbb, mégis jogosnak érzem az aggodalmamat.

Nem kételkedem abban, hogy sem Vass Albert és Nyírő József, sem Kertész Imre nem akkora író, mit amekkorának az első kettőt a jobboldal, a harmadikat a baloldal tartja. Az is igaz, hogy egyikük sem olyan kicsi, hogy nem lenne természetes, hogy sokaknak tetszik. A nagy baj, hogy mindkét oldal bűnnek tekinti, ha az általa nagynak tartottat elítélik.

Vass Albertet a maga idejében nem sokan ismertük, őt a rendszerváltás után a jobboldal, nemcsak a jobb, hanem a jobbközép is, hisztérikusan felnagyította. A szeretetét természetesnek tartom, mert a háború alatt, és a rendszerváltás után a hazafias és romantikus közvélemény hangján szólt. A háború alatt szinte az olvasóközönség nagy többsége számára az ő hazafisága nem volt túlzás, voltak nála túlzóbb hazafiak is.

Azt is el kell fogadni, hogy mind a hazafiság, mind a romantika sokkal elfogadhatóbb a közvélemény számára, mint a kemény realitás. Ugyanannak az irodalmi értéknek sokkal nagyobb az elfogadottsága, ha hazafias és romantikus csomagolásban kapja.

Nyírő Józsefről lényegében hasonló a véleményem. A szülőföldjén való temetését jogos kívánságának tartom. Ahogyan megoldották, azzal azonban nagyon nem értek egyet. Mivel a magyar társadalmat érzelmeiben túlzottan nacionalistának tartom, soha nem örülök annak, ha a tettek helyett a nemzeti romantikával etetjük a közvéleményt. A sokkal kevesebb nemzeti puffogtatás, és sokkal több hazafias tett híve vagyok.

E két író esetében az nem tetszik, ahogyan mi a háborúvesztés előtti múltunkhoz állunk. Azt én sokkal negatívabban ítélem meg, mint Vass és Nyírő hívei. Az ő glóriájuk mögött ennek a múltnak a feldicsőítését érzem.

Kertész Imrét sem tartom nagyobb írónak, mint az első kettőt. De ez az én magánvéleményem. Senkitől nem várom el, hogy elfogadja. Kertész Nobel díjának mégis nagyon megörültem. Nem azért, mert írói nagysága alapján is neki járt volna, hanem azért, mert nagyon nem értek egyet azzal, ahogyan a holokauszt során elkövetett bűneinket leértékeljük. Számomra, és reményem szerint az útókor számára is a zsidóság üldözése, elpusztítása a magyarság legnagyobb bűne, és ebből származaik a legnagyobb kára. Ezzel szemben ezt részben a Hitler nyakába varjuk, részben letagadjuk. Kertész kitüntetése ezért volt az örömömre. Annak ellenére, hogy én is inkább csak magyarnak született Nobel díjasnak tartom. Ha itt marad, aligha lett volna így kitüntetve. A sorsát olyannak tartom, mint a századfordulón született zsidókét, akik az Egyesült Államokban lettek a tudomány legnagyobbjai közé tartozók. Ha itt maradnak, aligha élik meg a háború végét, és tized, talán század ekkora hírnevet sem szereznek.

Joggal botránkozom azonban azon, hogy most azon van a vita, hogy Kertész magyar, vagy csak magyar származású. A jobboldal nem tartja magyarnak, a baloldal pedig azon háborog, hogy csak magyar származásúnak minősítik.

Mindezt azért írtam le, mert meg vagyok győződve, hogy száz év múlva kabarénak fog tűnni, hogy kik voltak azok, akiknek irodalmi nagysága felett a 21. század elején heves vita folyik.