A VILÁGGAZDASÁG GYORSAN NŐ, DE A TÖBBSÉGE SZEGÉNYEDIK

Kopátsy Sándor              EG                    2012-10-08

A VILÁGGAZDASÁG GYORSAN NŐ, DE A TÖBBSÉGE SZEGÉNYEDIK

Az elmúlt nyolc évben a világgazdaság még mindig példátlan mértékben, közel évi 3 százalékkal nő. Fajunk életének eddigi 99.9 százalékában a növekedés legfeljebb egy-két ezrelék volt. Ezt csak az elmúlt száz évben haladta meg. Ezért nincs pánikhangulat. A Nyugat a klímaváltozástól jobban fél, mint a túlnépesedéstől, annak ellenére, hogy az utóbbi százszor nagyobb tragédia.

Mivel a közgazdászok nem a lakosság jövedelmének és vagyonának növekedésével mérik a gazdagodást, nem látnak okot az aggodalomra. E mutató alapján nem látszik a tragikus helyzet.

Csak a természetvédők aggódnak. Ők legalább azt érzik, hogy a világ népessége egyre nehezebben elviselhető terhet jelentenek a természetre. Ebben ugyan igazuk van, de rájuk nem hallgatnak, a politikusokat és a közgazdászokat csak a világgazdaság növekedése érdekli. Nem nézik, hogy ez a bruttó, mennyiségi növekedés hogyan jelenik meg az egy lakosra jutó jövedelemben és vagyonban. Ha néznék, kétsége esnének, mert a világgazdaság példátlanul gyors növekedése ellenére csökken az egy lakosra jutó jövedelem és még sokkal inkább a vagyon. A jövedelem nem gyorsan, a vagyon gyorsabban, de az nem annyira feltűnő. A csökkenés minden tekintetben sokkal gyorsabb, mint ami tartósan megengedhető, illetve valaha tapasztalható volt.

Fajunk történetében nagyon lassan nőtt mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon. Főleg az időjárásnak, a járványoknak, háborúknak a hatására ugyan ingadozott, de hosszabb távon, évszázadokban mérve, alig változott.

Korunkban az egy lakosra jutó jövedelem követése viszonylag egyszerű, hiszen lineárisan változik a létszámmal. Általában, és rövidtávon az ország nemzeti jövedelmével arányosan nő az egy lakosra jutó jövedelem.

Nem ilyen egyszerű az egy laksora jutó vagyon és az ország nemzeti jövedelme közötti összefüggés. Azzal kell kezdenem, hogy a közgazdaságtan súlyos hibát követ el azzal, hogy az egy laksora jutó vagyon esetében csak a fizikai vagyont veszi figyelembe, a szellemi vagyont nem.

Ez megengedhető volt az osztálytársadalmak, mindenek előtt a tőkés osztálytársadalom idejében. Minden osztálytársadalom szellemi vagyona több volt, mint az erre irányuló társadalmi igény. Ez is úgy volt, mint a levegő, nincsen értéke, ha mindenkinek igénye szerint jut. Az osztálytársadalmakban mindig több volt az emberek tudása, ismerete, mint amennyit a társadalom igényelt. Kivételt csak a művészetek és néhány tudás és tehetség igényes szakma, valamint a haditechnika jelentett.

Ez nagyon egyértelmű volt, ha a rabszolgák ókori árát vizsgáljuk. A nagy többség fizikai munkára kellett, esetükben a fizikai erejüktől és a várható életkoruktól függött az áruk. Magas ára csak a költőknek, művészeknek, fegyverkovácsoknak, néhány tehetségigényes szakmának és a szép, fiatal nőknek volt.

Azt a közgazdaságtan nem is veszi tudomásul, hogy a munkaerő többsége esetében, minél fejlettebb volt a technika, annál alacsonyabb volt a minőségi igény. Az ipari forradalom után volt a munkaerő többségével szemben a legalacsonyabb a tudásigény. A munkavégzés többséghez szükséges ismeretek elsajátítása nagyon alacsony képzésre volt szükség. A munkaerő nagy többsége néhány hét alatt beletanult a rábízott munkába.

Ezért az osztálytársadalmak a közgazdaságtana figyelmen kívül hagyhatta a szellemi vagyont, eltekinthetett annak változásának nyomon követésétől, azt lényegében fogyasztásnak, a gazdaságtól függetlennek tekinthette.

Ez a tudományos és technikai forradalom után anakronisztikussá vált, hiszen a szellemi vagyon lett a nemzeti vagyon legdinamikusabban növekvő, az egyre inkább a legfontosabb eleme.

Azt a tényt, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya viszonylag állandó, a közgazdaságtudomány már közel száz éve felismerte, de nem hasznosította, sőt a szellemi vagyont figyelembe sem vette. Ezért csak azt állapította meg, hogy a fizikai nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya csökken. Ha számolna a szellemi vagyonnal is, kiderül, hogy az arány továbbra is viszonylag stabil marad. Ez az aránytartás az iránytűm hatvan éve. Ezt megköveteli, hogy nemcsak az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet, hanem a nemzeti vagyont is hasonló a nemzeti jövedelemmel azonos arányban kell növelni. Vagyis nem csak az egy laksora jutó a nemzeti jövedelem, de az egy laksora jutó vagyon párhuzamos alakulását is nyomon kell követni. Ebből pedig az következik, hogy óriási a lakosság növekedéséből fakadó felhalmozási igény. Az egy laksora jutó jövedelem és vagyon csak akkor termelhető újra, ha a lakosság növekedésével arányosan nemcsak a jövedelmet, de a vagyont is azonos mértékben kell növelni. A lakosság az egy százalékos növekedése esetében az egy lakosra jutó egyszerű újratermeléshez a társadalom egészének nemzeti jövedelmét öt százalékkal kell növelni, és a növekmény négyötödét felhalmozásra, vagyonnövekedésre kell fordítani.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb tartós lakosságnövekedés mellett nem biztosítható a versenyképes növekedés.

Mivel a közgazdaságtan az egy laksora jutó nemzeti vagyon alakulását nem követte nyomon, megelégedett a nemzeti jövedelem alakulásának vizsgálatával, azt sem egyénre, hanem országra vetítette, a mérlegelései eleve hamisak lettek.

Jelenleg csak az emberiség kétötöde él bővített újratermelésben, vagyis csak ezek esetében nő mind az egy laksora jutó jövedelem, mind az egy laksora jutó vagyon. Ez csak azért lehetséges, mert ebben a kétötödben a lakosság alig növekszik. Tekintettel arra, hogy 1 százalékos népesség növekedés estén az újratermeléshez, vagyis az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához a nemzeti jövedelem 5 százalékos növekedésére lett volna szükség. Ezt azonban még a fejlett Nyugat sem érte el.

Ezzel szemben az emberiség nagyobbik felében, a háromötödében, az egy laksora jutó jövedelem ugyan lassan nő, de a vagyon csökken. Ez csak rövid időszakban tartható, mert elszegényedést jelent.

A közgazdaságtan a társadalom vagyonigényével nem foglalkozik. Megelégedik azzal, amire a tőkés osztálytársadalomnak csak a fizikai vagyonra volt szüksége. Csak ennek alakulásával foglalkozott.

A múlt és a jelen megértéséhez azonban nélkülözhetetlen a társadalom teljes, fizikai és szellemi vagyonigényét kielégíteni. A fizikai vagyonon belül nemcsak a tőkével, hanem az egésszel, a közvagyonnal és a személyes tulajdonban lévővel együtt. A szellemi vagyonnal pedig különösen, annak képzését nem lehet fogyasztásnak tekinteni. Ebből fakadóan, mind az oktatás, mind a munkaképes korúak tanulása is értékképzés, vagyongyarapítás.

Az élettér eltartó képessége.

Történészként megtanultam, hogy a legfontosabb társadalmi feladat a lakosság nagyságának az élettér eltartó képességéhez való igazítása. Minden természeti környezetnek megvan az adott technikai szinthez igazodó optimális eltartó képessége. Ettől eltérő népesség esetén csökken a társadalom működésének hatékonysága. Voltak, és vannak alul, és vannak túlnépesedett társadalmak.

A társadalom feladata az optimális eltartó képességhez igazodni, akkora népességet tartani, ami közel van az optimumhoz.

A magas-kultúrák mindegyike túlnépesedő volt, a társadalomnak kellett ezt féken tartani. A túlnépesedés féken tartása mindig jelentős és hatékonyan megtörtént. Ennek ellenére nem ismerünk olyan magas-kultúrát, amiben nem volt állandósult a túlnépesedés.

A gyarmatosításig minden magas-kultúra a technikai színvonalához képest túlnépesedett. A két Amerika, Ausztrália, Szibéria csak a bevitt nyugati technikához viszonyítottan lett alulnépesedett. Ezt fokozta az őslakosság jelentős többségének kipusztulása. Ezek a korábban magas-kultúrát nem ismerő térségek csak a Nyugat által meghódítottan lettek alulnépesedettek, vagyis eltartó képességükhöz képest ritkán lakottak.

Az emberiség óriási többsége túlnépesedett térségekben él. Vagyis a többség ott él, ahol jobban élne, ha kevesebben lennének. Ennek ellenére, a népszaporulat éppen a túlnépesedett, de elmaradott térségekben nő nagyon gyorsan.

A történelem tanúsága szerint a technika és a munkamegosztás fejlődése során egyre nő az optimális eltartó képesség.

A gyűjtögető életmódban az optimális népsűrűség négyzetkilométerenkénti 0.1-3 fő körül mozgott.

Az osztálytársadalmakban megnőtt, és kinyílt az olló.

A pásztortársadalmakban az optimális népsűrűség az 1 fő körül mozgott.

Az öntözéses földművelés jelentette a másik végletet, ahol már az ókorban elérhette a néhányszor tíz főt.

A természetes csapadékos földművelés mellett, a nyugat-európai középkorban a mezőgazdaságra épülő társadalmak optimális népsűrűsége 10 fő körül mozgott.

Mára a világgazdaság kialakulásának következtében a fejlett társadalmak népesség eltartó képessége szinte korlátlan. Az elmaradottaknál is nő, de messze nem úgy, ahogyan a lakosság.

Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy bármennyire eltér a lakosság száma az optimálistól, azon csak nagyon lassan lehet változtatni. Az évenkénti 1-2 ezreléknél gyorsabb népességváltozás aránytalanul sok nehézséggel jár. A demográfiában megkívánt a türelem.

A politika, a társadalomtudományok, azon belül a közgazdaságtan lebecsüli a lakosság növekedésével járó, és túlbecsüli a csökkenésével járó nehézségeket. A tények sokkal inkább az ellenkezőjét igazolják. Nem Japánt, és Németországot kell félteni, hanem Indiát, és még sokkal inkább az afrikai országokat. A tények tanúsága szerint az évi 1-2 ezrelékes fogyás előny, az ennél gyorsabb népességnövekedés hátrány, a fél százaléknál nagyobb pedig tragédia.

Az emberiség kettészakadt

A fajunk kétötöde a történelmében példátlanul gazdagodik. Különösen a távol-keletiek. Az utóbbiak ugyanis nemcsak a népességnövekedésüket állították le, de a fogyasztásukat is félen tartják. A fejlett Nyugatnál is többet dolgoznak, és sokat megtakarítanak.

Számomra érthetetlen, hogy a közgazdászok milyen kevés figyelmet fordítanak a megtakarításra, a vagyonképzésre. A nyugati közgazdászok figyelmen kívül hagyják, hogy a növekedés négyötödét fel kell halmozni, mivel minden többlettermelésből csak egyötödöt volna szabad fogyasztani, a négyötödből fizikai és szellemi vagyont kell képezni. Ezzel szemben a Nyugat egyre kevesebbet dolgozik, és nem megtakarít, hanem eladósodik, vagyis felél a vagyonából is. Ma a távol-keleti népek nemzeti jövedelme és vagyona háromszor gyorsabban nő, mint a fejlett Nyugaté. Ilyenre fajunk történetében még nem volt példa. Még ennél is nagyobb tragédia, hogy az emberiség háromötöde, kivéve a nyugati puritánokat, és a távol-keleti konfuciánusokat, gyorsa veszíti a vagyonát.

A túlnépesedett ország vagyonának nem csak az értéke, az ára is nő.

Ausztráliában járva tapasztalhattam, hogy ott minden viszonylag olcsó. Nagyon olcsó a telek, az élelem és az üzemanyag. Az oda érkező japánok nem is értik, hogyan lehet, hogy náluk az 50 négyzetméteres lakás tízszer annyiba kerül, mint Ausztráliában a 150 négyzetméteres. Nálunk az élem is sokkal drágább, pedig óriási állami támogatást élvez.

Ez után már megértettem, hogy miért kétszer nagyobb Japánban az egy lakosra jutó vagyon, mint Ausztráliában. Azért mert mindenből kevés van. Telekből, termőföldből. Japán azért a legvagyonosabb ország a világon, mert a népességéhez és nemzeti jövedelméhez képest a legszegényebb.

A japán csoda meggazdagította a lakosságot, azok nagyobb jövedelme felverte a telekárakat. Hazatérve, és a japán pénzügyi válságot látva, megnéztem, hogy az egy laksora jutó vagyon lényegesen nagyobb Japánban, mint az Egyesült Államokban. Azt pedig tudtam, hogy a japánok nagyobb vagyona harmadát sem érné, ha az Egyesült Államokban volna. A japán lakások 90 százaléka semmit sem érne Amerikában. A föld ára pedig a tizedét sem. Vagyis a japánok azért is gazdagok, mert szegények.

(Itt csak röviden jegyzem meg, hogy a közgazdaságtan mellékesen kezeli azt a tényt, hogy amiből hiány van, annak az ára értéke felett van, amiből felesleg, annak pedig alatta. Ha valaki ezt szem előtt tartja, akkor világossá válik, hogy mikor, és miért van a tőkének profitja, mikor, és miért van a munkás kizsákmányolva.)

A telekhiány Japánban azért okozott pénzügyi válságot, mert a vagyon áremelkedése nagyobb hitelfedezetet eredményez, a nagyobb hitel pedig emisszió, azaz vásárlóerő. Ha a vagyon áremelkedését is figyelembe vették volna, akkor mínusz 2-3 százalék lett volna az alapkamat. Márpedig ilyen negatív kamat mellett nem működhet egészségesen a gazdaság.

Kisebb mértékben, de ugyanez következett be 2008-ban az Egyesült Államokban is, az ingatlanárak növekedésének hatására.

Ez a magyarázata a jelenlegi válságnak is. Ahol nincs elegendő felhalmozás, ott a lakossági jövedelmekhez viszonyítva, vagyonhiány keletkezik. Amiből hiány van, annak az ára értéke fölé kerül. Mivel a vagyon áremelkedése fedezetet jelent a túlköltekezésre, és beáll a pénzügyi vállság.

A Nyugat azért van pénzügyi és ebből következő gazdasági válságban, mert túlfogyaszt, és nem, eleget halmoz fel.

A fogyasztással összhangban lévő felhalmozás csak a Távol-Keleten történik meg.

A Nyugaton az egy laksora jutóm jövedelem ugyan nő, de ez elsősorban fogyasztásra kerül, az egy laksora jutó vagyon a jövedelemhez képest csökken. Nem a működő vagyon, hanem annak a nettó értéke, hiszen nő az adósságállomány.

Az eladósodás mérése sem megoldott, hiszen csak az adósságnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát mérik. Vagyis csak a hitelező fedezetét. Ezzel szemben a társadalom nettó vagyonának alakulását kellene látni. Az adósság egyenleget pedig nem a nemzeti jövedelemhez, hanem a nettó vagyonhoz kell mérni.

Először az adóságok, és a követelések egyenlegét kell megállapítani. Maga az adósság nagysága nem mond semmit, ha nem állítjuk vele szemben a követeléseket.

Példával illusztrálom. Japánnak van a nemzeti jövedelméhez mérten a legnagyobb államadóssága. Ennek ellenére, az országnak nem adóssága, hanem követelése van.

Először is, hogy az ország belső forrásokból veszi fel a hitelét, az ország nem adósodik el, csak az állam, mert ugyanakkor a vállatok, és a lakosság vagyona nő.

Másodszor, Japánnak sokkal több külföldi állampapírja van, mint amennyi a külföldiek kezében lévő állampapírja. Mindenekelőtt az Egyesült Államok legnagyobb hitelezője, ha az egy laksora jutó hitel alapján rangsoroljuk.

Ehhez járul, hogy a japán állam alacsonyabb kamattal tudja eladni az állampapírját, mint amennyit kap a megvásárolt külföldi állampapírokért. Tehát a kamatok egyenlegén is többletforráshoz jut.

Az állam eladósodását két mutató alapján kell mérni. Mekkora a nemzeti vagyonhoz mérten az adósságok és követelések mérlege, és mekkora a kamatkiadásainak és kamatbevételének egyenlege a nemzeti jövedelméhez viszonyítva. Mindkét mutató alapján Japán nem a legjobban eladósodott, hanem a legnagyobb hitelező ország a világon.

Ha az adósságot a fenti módon mérjük, akkor a tragédia a mediterrán országokban van, ahol nemcsak nettó adósságuk nagy, hanem annak a kamatai is. Elég volna arra gondolni, hogy Japán, vagy a nyugat-európai puritán országok állampapírjait másfél százalékos kamattal megveszik, a mediterrán országok pedig ennél négyszer magasabb kamatot kénytelenek fizetni. Akik ezeket a puritán nyugati államokkal közös valutába fogadták, aligha tartozhattak a szakma javához. Nálunk azok sem okosabbak, akik ezt az ostobaságot fenn akarják tartani.

Ugyan az Egyesült Államok is el van adósodva, de még ezen is keres, hiszen a külfölddel szemben álló követelései és befektetési sokkal magasabb jövedelmet hoznak, mint amekkora az adósságuk utáni kamat.

Röviden szólni akarok a távol-keleti országok, mindenek előtt Kínai kolosszális állampapírkészletéről. A távol-keleti országok ezt bölcsen teszik, mert a birtokukban lévő hatalmas amerikai állampapírkészlet a garancia arra, hogy a pozitív egyenlegüket eltűri az Egyesült Államok. Aminek félni kell a távol-keleti hitelezőktől, nehogy piacra dobják a birtokukban lévő állampapírokat.

Az Egyesült Államok is jól jár azzal, hogy a távol-keleti országok jó vevők a hiteleikre. Ennek köszönhetően, lényegesen alacsonyabb kamatot kell fizetnie, mintha ugyanekkora államadósságot csak a nyugati piacokon kellene eladni.

Összefoglalás.

A fentieket azért írtam le, mert bizonyítani kívántam az alábbiakat.

1. Az emberiség háromötöde még az egy laksora jutó vagyonának újratermelése sem képes. A következő évtizedekben ezen nem is lehet változtatni, mert nem tudja sem a népszaporulatát leállítani, sem a lakosságát több munkára és takarékosságra szorítani. Rohan a katasztrófa felé.

2. A puritán Nyugat nem dolgozik, és nem takarékosodik kellőképpen. Ebben nem is remélhető javulás, tehát a Távol-Kelettől gyorsan lemarad.

3. A Távol-Kelet a világtörténelem legnagyobb diadalát éli. A fölénye néhány évtized után egyértelművé válik.