AZ 56-OS FORRADALOM

Kopátsy Sándor                 PH                   2012-10-16

AZ 56-OS FORRADALOM

A magyar 56-os forradalom a Szovjetunióban indult el. A bölcsőjét a KGB-ben ringatták. Ez világossá vált, amikor 1953 nyarán Moszkvába rendelték a magyar Politikai Bizottság tagjait, és Nagy Imrét. A két Politikai Bizottság együttes ülését Berija vezette. Ő közölte, hogy Magyarországon a politikai helyet tarthatatlanná vált, Rákosi Mátyásnak vissza kell vonulni a hatalom éléről, és az új miniszterelnök Nagy Imre lesz. A pártvezetésbe új kádereket kell behozni.

Az események a magyar párt vezetőit is meglepték, a Rákosi szűk köréhez tartozókon kívül a többség azonban örömmel fogadta.

Rákosi lecserélését Beria bonyolította le, ez mindenkit meglepett. Csak később vált világossá, hogy a szocialista tábor vállságát a szovjet titkosszolgálatok ismerték fel először. Történelmi tradíció Oroszországban, hogy a legjobb káder állománya és a legnagyobb rálátás a világpolitikai és világgazdasági helyzetre a civil és a katonai titkosszolgálatoknak volt.

A KGB vezetése ismerte fel először, hogy a vállság elsősorban a szovjet mezőgazdaságban van. A Szovjetunió kénytelen volt kenyérgabonát importálni. Amíg a tőkés országokban agártechnikai forradalom történt, a Szovjetunió mezőgazdasága elmaradott, és megrekedt volt.

A mezőgazdasági szektor reformja akkor kapott a legfelső vezetéstől is támogatást, amikor Hruscsov megszilárdította a hatalmát. Ő köztudottan agrárpolitikusnak tartotta magát.

Ebben a politikai környezetben merült fel Lenin politikai stratégiája, az új gazdaságpolitika, ami a lazítás megkezdését a paraszti mezőgazdaságban képzelte el.

A részetekről, természetesen nem tudok, csak a tényekből következtetek. Azokban az években meg kellett tanulni, hogy a lényegetlennek tűnő események is elárulhatják a tényleges politikai fordulatokat.

Az állampárton belül is azonnal tapasztalni lehetett, hogy sokan érzik a változások közeledését.

Nagy Imre tábora elsősorban az agrárkörökből verbuválódott, de szinte minden szakmából jelentkeztek azok, akik a változásban reménykedtek.

Közben azonban Moszkvában változtak az erőviszonyok. Ezt jelezte, hogy Beriját likvidálták, és Nagy Imrét is félre lehetett állítani. A reform szellemét azonban már a párton belül sem Moszkvában, sem Budapesten nem lehetett visszaterelni a palackba. Ennek világos jele volt, hogy 1956. októberben, a Rákosi-szárny vezetését átvevő Gerő Ernőt Moszkvából rávették arra, hogy Titohoz utazzon egyezkedni.

Még világosabb jelzés volt számunkra az, hogy Berija első helyettesét, Andropovot küldték Budapestre nagykövetnek.

A nálam sokkal jobban informáltak számára egyértelművé vált, hogy Nagy Imre a jövő embere. Ezért aztán már nemcsak a népi káderek, de a politikai karrieristák is Nagy Imre mögött gyülekeztek. Ebben a népes táborban azonban nem ismertem senkik, aki tovább akart menni a párton belüli hatalom változásán, a bolsevik diktatúra megdöntésére gondolt volna. Talán a legkevésbé köztük is Nagy Imre. Rákositól, Gerőtől és társaiktól akartak megszabadulni. Demokratikusabb bolsevik diktatúrát akartak. Maximum olyant, amit Tito működtetett Jugoszláviában. Arra, hogy a közvélemény óriási többsége ennél sokkal többre, teljes politikai fordulatra vágyik, senki sem gondolt.

Jellemző módon, Nagy Imre, amikor a palament erkélyéről szólt a lelkes tömeghez, Kedves elvtársakat mondott. Amit az üdvözlésére összegyűlt tömeg azonnal füttyel elutasított. Megdöbbenve láttam, hogy itt az emberek nem jobb párturalmat, hanem demokráciát akarnak. Senki sem akart többé elvtárs lenni. Nagy Imre sem vette tudomásul, hogy itt már nem az ő célját segíti a tömeg, hanem ő került a tömeg uszályába. Nemcsak ő, de az egész vezérkara is. A forradalom lelkesedése győzött a realitások felett. Egyikük sem látta, amit én, hogy ebben a forradalomban már nincs külső segítsége, hiszen Moszkvában a hívei, és a két fő támogatójáról Mao, és Tito, nem is beszélve a csatlós államok vezetőről. A bolsevik táborban teljesen izolálódott.

Azt hitte ő és közvetlen környezete, hogy a magyar társadalom óriási többsége mögöttük áll. Ebből csak az volt igaz, hogy a magyar társadalom óriási többsége olyan gyökeres változást akar, amiben ugyan több párt versenyezhet a hatalomért, de a kommunisták pártja aligha. Őket pedig nemcsak elzavarják, de közülük élve is kevesen úszhatják meg.

Jelentős politikai fordulatot a Nyugat, azaz az Egyesült Államok sem akart. Ezt egyértelműen bizonyítottak a magyar forradalommal párhuzamosan pergő szuezi események. Az erről érkező hírek egyértelműen bizonyították, hogy az Egyesült Államok a felelőtlen szuezi kalandba keveredő Angliával, Franciaországgal és Izraellel szemben a Szovjetunióval fog össze. Amerika számára az ötvenes években még a gyarmati rendszer felszámolása, és szövetségeseinek a Szovjetuniótól való félelme volt az elsődleges érdeke. Egyértelmű volt, hogy a Szovjetunió a magyar forradalom katonai leveréséhez az Egyesült Államoktól, az egyetlen létező erőtől, szabad kezet kapott.

Ez bármennyire egyértelmű volt már november elsején, máig abban a hitben tartják a politikusok, és a történészek a közvéleményt, mintha lehetőségei lettek volna a forradalom győzelmének.

Ami az 56-os forradalom idején reális cél lehetett, azt jó tíz évvel később Kádár János valósította meg. A több párt rendszer kimondása után, szerencsénkre volt egy ember, Münnich Ferenc, a Nagy Imre kormány belügyminisztere, aki rábeszélte Kádár Jánost a szovjet oldalhoz menekülésre.

Ideje volna belátni, hogy a forradalom leverése után létrejöhető rendszer vezetésére csak Kádárnál sokkal rosszabbak jöhettek volna szóba.

Természetesen, az lett volna a még lehetséges legjobb, ha Nagy Imre ragaszkodik eredeti céljához, egy emberségesebb bolsevik rendszerhez. Szembeszáll azokkal, akik nála sokkal többet, már irreális megoldást akarnak. Neki kellett volna megmondani, hogy egyelőre nincs más lehetőség, mint megszabadulni a sztálinista módszerektől, és visszatérni oda, ahonnan Sztálin eltért.

Akkor is tudtam, most is tudom, hogy Nagy Imre ilyen lépését nem fogadta volna el a tömeg, és a katonai beavatkozás már elkerülhetetlen volt, tehát csak azon lehetett, kellett gondolkozni, hogy a tankokkal levert forradalomnak hogyan legyen a folytatása. Nagy Imre azonban nemcsak november 4.-én nem ismerte fel az elkerülhetetlent, hanem még a csapatokat biztatta, hogy ellenálljanak. Ez már a realitásérzék teljes csődjét jelezte. Ennél csak akkor ment tovább, amikor a jugoszláv követségre menekült, majd a fogságban is Tito segítségére épített.

Ma már talán az utolsó élő vagyok, aki 1953. nyarától kapcsolatban lehetett Nagy Imrével, Vass Zoltánnal és Donáth Ferenccel. Mindhárman életem nagy ajándékai közé tartoznak, ezért is kötelességemnek érzem, hogy elmondjam, a forradalom során megdöbbentően naivok voltak. A magyar társadalom iszonyúan sokat fizetett azért, hogy ők nem azt tették, akit Kádár János vállalt.

Kádárt nem ismertem, sőt nem is értettem, de az idő teltével rájöttem, hogy ő volt a 20. század legnagyobb magyarja. Ezt már többször leírtam, de megértéssel alig találkoztam.

A forradalom leverése után húsz évvel minden megvalósult abból, amit Nagy Imre 1956. október 23. előtt céljának tartott. Igaz, ez sem volt sok, de tudni kellene, hogy nem lehetett több. A mi sorsunk Jaltában dőlt el. Ez alul csak 1990-ben szabadultunk fel. De a magyar történelemben soha nem volt olyan jó a sorsunk, mint amivel meg lehettünk volna elégedve, de az nem is lehetett reális cél. A történelemnek azt kell értékelési mércének tekinteni, ami reálisan elérhető. Ehhez pedig soha nem voltunk közelebb, mint Kádár idején. A nagyon szűk reális lehetőségeket jól kihasználtuk. Voltak jobb, ragunk múló lehetőségeik is, de azok kihasználási foga volt sokkal rosszabb.

A magyarságnak azt kell megtanulnia, hogy a múltját ne az elérhetetlen célokkal, hanem az elért eredménnyel kell mérni. Ezer éves történelmünk során kevés esetben volt olyan determinált a mozgásszabadságunk, mint a második világháború után. Az ország vezetőinek mozgásszabadsága a legkisebb volt, de ami volt azt minden szomszédunknál jobban kihasználtuk. Barakkba voltunk zárva, de minden rabtársunknál szabadabban éltünk.