HIDEGHÁBORÚ

Kopátsy Sándor                EP                    2012-10-23

HIDEGHÁBORÚ

Szelényi a magyar eseményeket a világpolitikai helyzettől függetlenül magyarázza. Ugyan ő is megjegyzi, hogy kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy a magunk útját járhassuk. Ezzel elismeri a világpolitikai viszonyok determináló szerepét, mégis elmulasztja a hazai események és a világpolitikai közti determináció hangsúlyozását.

A magyar történelmet is csak a világpolitikába ágyazva lehet megérteni. Csak akkor nem tévedünk el, ha a hidegháború világpolitikai szerepét szem előtt tartjuk.

A hidegháború emlékét általában negatív világjelenségként könyvelik el. Az utókornak azonban rendkívül pozitív véleménye lesz róla.

A hidegháborúnak köszönhetjük:

- A gyarmatok békés és gyors felszabadulását.

- A korábbi gyarmattartó birodalmak az Egyesült Államok engedelmes szövetségesei lettek, és egymással összefogtak.

- A Szovjetunió imperialista szuperhatalommá vált, ami szükségszerűen az összeomlásához vezetett.

Ha a hidegháborút a második világháború folytatásának tekintjük, azt látjuk, hogy 1990-re, vagyis ötven év alatt az Egyesült Államok minden világpolitikai célja megvalósult.

Máig nem vált világossá, hogy Roosevelt eredeti célja a gyarmati rendszer, az imperializmus elpusztulása volt. Az imperialisták egymás közti háborúját is csak ennek tekintette. Számára a fasiszták és a gyarmattartó demokráciák között nem volt minőségi különbség, tehát ezek egymás közti harca minél több áldozattal jár, és minél jobban kimerítette azok erejét, annál jobb.

Ugyan a gyengébb felet támogatta, de csak azért, hogy tovább tartson a háborúzásuk. Ez a politika az emberiség egészének az érdekét szolgálta.

Az események azonban nem tették lehetővé, hogy az Egyesült Államok a háború külső szemlélője maradjon. A németek és a japánok azonban túlértékelték a saját erejüket, és az ellenfelüket támogató, de a háborúból magát kívül tartó Egyesült Államokat is bele kényszeríttették a háborúba.

Azt, hogy Hitler hadat üzent az Egyesült Államoknak, Hitler baromságának tekintettem, és nem értettem a német vezérkar ostobaságát. Csak később ismertem fel, hogy a német vezérkar nem volt ostoba, hanem felmérte a realitást. A háborút nem lehet megnyerni, amíg az Egyesült Államok kimeríthetetlen hátország marad.

Ezért követte el a náci Németország a másik ostobaságot. Ennek az volt a célja, hogy az elhúzódó háború számára teremtsenek a folytatásához a szükséges élemet, és a nyersanyagot biztosító hátországot. Ez ostobaság volt és ez már Lengyelország megszállása idején kiderült.

- Nem mérték fel reálisan, hogy a bolsevik Szovjetunió, illetve Sztálin nagyobb ellenséget látott a tőkés imperialistákban, mint a náci Németországban. Azok oldalán soha nem lépett volna be a háborúba. Hitler Németországa számíthatott volna a Szovjetunióra, amíg az fizetni képes a szállításokat.

- Leértékelték a Szovjetunió katonai erejét, és a várható logisztikai nehézségét. Nem számoltak azzal, hogy az elmaradt kelet-európai úthálózat nem kedvez a villámháborúnak. Nem számítottak arra, hogy a távolságok legyőzése, az elmarad szovjet infrastruktúra viszonyai között, milyen nehézségekkel jár. Még a katonai győzelem esetén milyen nehézségekkel fog járni az élelem és a nyersanyagok begyűjtése, majd hazaszállítása.

- Azt a német vezérkar jól látta, hogy a szovjet hadsereg alkalmatlan a németek katonai megtámadására. Ezt Moszkvában is világosan látták. Tehát nem volt semmi ok egy hátbatámadástól való félelemre.

- A német vezérkarnak látni kellett volna, hogy több ezer kilométeres szárazföldi szállítás katonai biztosítása megoldhatatlan még akkor is, ha volna mit.

- A még súlyosabb vezérkari hiba az orosz téllel való számolás hiánya. Nemcsak a németek haditechnikája, de a felszerelés sem volt a téli hadviselésre alkalmas.

18 évesen azon háborogtam, hogyan, hogy Magyarország milyen felszereléssel és ruházattal indították a frontra a magyar hadsereget. Lovas és kerékpáros alakultatok mentek még a magyar télhez sem megfelelő ruházatban az orosz tankok és időjárás ellen.

A náci Németország a győzelem előfeltételeinek megteremtése nélkül indított háborút egy olyan ország ellen, amelyik boldogan vállalta volna a békés kiszolgálást.

Nemrég olvastam egy katonai elemzést a keleti frontról. A német tankok és legénységük olyan technikai és emberi fölényt élvezett, hogy a veszteségük mind emberben, mint felszerelésben szinte soha nem érte el a szovjet oldal veszteségének ötödét. A németek azonban a háború alatt csak tized annyi tankot és repülőt küldhettek a frontra.

Az könnyen belátható, hogy a katonákkal és az üzemanyaggal takarékoskodni kellett. Ezt pedig csak technikai fölénnyel lehetett elérni. Tehát keveset, de jobbat kellett biztosítani. Végül mégis a többség győzött.

A lénye az, hogy a második világháború nem ért véget, még közel fél évszázadon át tovább folyt a hidegháború formájában. Ezért csak 1990 fejeződött be.

Ha így számoljuk, egészen más végeredményhez jutunk, mint amit a békeszerződések idején gondoltak. Ezért vizsgáltam meg az országok fejlettségi rangsorát 1930 és 1990 között. Megleptek az eredmények.

A második világháború fő szereplői közül kiemelkedő nyertes csak Japán és Németország lett. Ezek helye javult lényegesen a rangsorban. Ma már látom ennek az okát is. E két ország lakossága volt a legpuritánabb, vagyis a kor követelményeinek legjobban megfelelő. A háborút elveszették, de a békét magasan megnyerték.

A háború nyertesei közül csak az Egyesült Államok nem vesztett. Ez az ország lett végül az egyetlen szuperhatalom. Meg kell azonban jegyezni, hogy a három volt gyarmati társa, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a társadalmi fejlettség rangsorában eléje került.

Meglepő módon a kelet-európai államok, vagyis a Szovjetunió helye nem változott.

A háború fő nyertesének tartott Nagy Britannia minden háborús célját elvesztette, a vizsgált hatvan év során a legtöbb pozíciót vesztett. Franciaország és gyarmattartó társaik Németország mögé estek vissza.

A háborúban sokat szenvedett távol-keleti országok mindegyike, eltekintve Észak-Koreától, még Japánnál is többet nyertek.

A mérleg nagyon egyértelmű, hogy 1930-1990 között a szereplők teljesítményét meghatározta az, hogy hol, mennyire puritán a lakosság viselkedése.

Weber elégedetten foroghat a sírjában, felismerése fényesen igazolódik. Roosevelt is meg lehet elégedve, hiszen a történelem mentének volt a meghatározója, megnyerte nemcsak a meleg, de a hidegháborút is.

A 20. század történészei pedig sok mindent jobban megértenének, ha szem előtt tartják, hogy a nyolcvanas évek előtt hiú ábránd volt a két táborból ma másikba kerülni. Márpedig mind az 56-os magyar, mind a 68-as cseh forradalom sokkal előbb próbálkozott.