Meghalt Eric Hobsbawm

Kopátsy Sándor                PP                  2012-10-03

Meghalt Eric Hobsbawm

Még tartott az első világháború, amikor az arab Egyiptomban zsidóként született. Tízen évesen Hitler Németországában élt. Azét maradt életben, mert Angliába menekült. 68 éven keresztül kommunistának vallotta magát. Ennek ellenére úgy halt meg, hogy a Nyugat egyik legnagyobb értelmiségijeként gyászolja, a kommunisták azonban alig veszik tudomásul, hogy közéjük tartozott.

Számomra mindig fontos volt a véleménye. Minden könyvét olvastam, tanultam belőlük, annak ellenére, hogy többségével nem értettem egyet. Most vettem elő, egyik könyvéről írt százoldalnyi jegyzetemet.

Kihasználom az alkalmat, hogy tanácsoljam: Sokkal hasznosabb az okosak az enyémmel ellenkező véleményét tanulmányozni, mint a velem egy véleményen lévő ostobákét.

Ez a tanácsom talán soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban, de általában, nekünk magyaroknak. Ránk jellemző, hogy felértékeljük a velünk egyetértő ostobákat, és ostobáknak tartjuk a velünk nem egyetértő zseniket is. Ez a rossz tulajdonságunk most éppen dáridóját tartja.

Nálunk elképzelhetetlen, ahogyan a nyugati újságok Hobsbawm haláláról emlékeznek. Teljes az egyetértés abban, hogy korunk egyik legnagyobb szelleme volt. Azt, hogy végig kommunista volt, ha meg is említik, ebben nem látnak ellentmondást. Ők Marxot is zseninek tartják. Ezzel nálunk, aki marxista volt, ráadásul az is maradt, nem is lehet értékes.

Számomra Eredi Ferenc, Fehér Lajos, de Kádár János is az életem során leghasznosabb fél tucathoz tartoznak. Nem voltak Hobsbawmhoz mérhető értelmiségiek, de a népüknek nagyon hasznosak, az elmúlt száz év történetének leghasznosabb fél tucatjához tartoztak.

Hobsbawm világtörténész volt, és köztük a legnagyobb fél tucat egyike.

Olyan nagy volt, hogy képes volt kultúrákban gondolkodni. Abban Max Weber felismerésének folytatója. Amit Weber a Nyugaton belül felismert, azt ő az emberiség egészére kiszélesítette. Folytatója lett nagy angol elődjének, Toynbeenek, aki először, már a múlt század harmincas éveiben rámutatott arra, hogy a történelmet nem lehet megérteni annak kulturális háttere nélkül, aki túllépett a nemzetállamokon, és a kultúrát tekintette a társadalmak makro egységének.

Hobsbawm utolsó nagy könyve a kultúrák harcáról szól. Mint zsidó, elsősorban azt látta meg, hogy a kultúrák között politikai harc folyik. Ez igaz, hogy elsősorban Izrael állam léte okán nagyon éles politikai, érzelmi ellentét alakult ki az arab népek és az Izrael létét garantáló Nyugat, főleg az Egyesült Államok között. Ugyanakkor nem vette tudomásul, hogy a kultúrák egymás erősítő hatása először jelenik meg a történelműnkben, és ennek sokkal nagyobb az egymást erősítő hatása, mint az egymás érdekeit sértő. Ma hihetetlennek hangzik a jóslatom, hogy nemcsak a fejlett világon belül, de a kultúrák között sem lesznek háborúk, mert az érzelmi feszültségeknél százszor fontosabb az egymást segítő érdek.

Nem meglepő, hogy Bobsbawn is csak az újságokban emlegetett politikai ellentéteket látja. Arról alig van szó, hogy milyen óriási érdekközösség hálója fonja be az emberiséget. Fajunk életében teljesen új jelenség, hogy a kultúrák egymásra vannak utalva.

Jó példa erre az Egyesült Államok és Kína közötti politikai fezültség. Még a két fél sem fogta fel, hogy mennyire egymásra vannak utalva. Az Egyesült Államokban a tömegtermékek ára közel még egyszer ilyen magas volna, ha azok nem Kínában készülnének. Ezzel szemben ezeket olyan exporttal fizetik ki, aminek a kiesése súlyosan érintené az ottani vállalatok hatékonyságát. Nem is szólva arról, hogy még a tized akkora Vietnám is legyőzhetetlen volt. A jelenkori haditechnika sajátsága, hogy viszonylag könnyű a kevésbé fejlett katonai legyőzése, de megoldhatatlan az ilyen birodalmak megszállása, a terrorjuk elleni védekezés.

Még jobb példa a mohamedán világgal való szembenállás. Az Egyesült Államoknak ugyan nagyon könnyű az arab államok bármelyikét legyőzni, de a terrorizmusok ellen lehetetlen védekezni. Még nem láttam arra vonatkozó adatokat, hogy mennyibe kerül a Nyugatnak csupán a légi közlekedésben a védekezés. Becslésem szerint a szeptember 11.-i merénylet óta évente tízszer annyiba kerül, mint a merénylők által okozott kár. Ez esetben sem arról van szó, hogy keresztény Nyugat, és a mohamedán Közel-Kelet között érdekellentét áll fenn, hanem arról, hogy az Egyesült Államok a saját politikai és gazdasági stratégiájához karja az arab kultúra országait kényszeríteni. A Nyugatnak azt kellene megtanulni, hogy a kultúrák kulturális, vallási és gazdasági sokszínűségét tudomásul kell venni. A kevésbé fejlett kultúrák igazodnának a fejlettekhez, ha élhetnék a maguk életét. Eddig azonban Hobsbawm sem jutott el.

Hobsbawm legnagyobb érdemét abban látom, hogy olyan kommunista volt, aki felmérte, hogy egyrészt a kommunista ideológia a Nyugatnak is sokkal több hasznot hozott, mint amennyit ártott, másrészt a kelet-európai kultúrának semmivel sem volt rosszabb rendszere, mint a Nyugat számára bevált politikai és gazdasági liberalizmusának átvétele lett volna.

Aki a világtörténelmet úgy ismerte, mint ő, tudta, hogy fajunk története során a kultúráknak nagyon különböző kulturális és politikai felépítménye volt. Pedig a világ fejlett kultúrái közel azonos színvonalon voltak. Mégis mindegyiknek más társadalmi felépítménye, vallása volt. Csak az ostobák képelhetik el, hogy most, amikor nagyságrendekkel nagyobbak a különbségek, minden kultúrának azonos politikai, ideológiai  felépítménye legyen.

Hobsbawm, mint zsidó még inkább látta, hogy a kommunizmus volt az erő, amelyik fajtestvéreinek teljes pusztulását megakadályozta. Ha a második világháborúban Oroszország nem harcol a nyugati demokráciák oldalán, nemcsak az európai zsidóság értékesebb fele, de teljesen elpusztul. Talán Magyarország az egyetlen ország, ahol még a politika sem hajlandó megérteni, hogy a kommunista és a fasiszta rendszer közti egyenlőségtevés a zsidóság számára elfogadhatatlan. Nem azért, mert a Szovjetunióban nem volt antiszemitizmus, hanem azért, mert az a rendszer ugyan nem nekik szegény és zsarnok volt, hanem azért mert abban népként biztonságban voltak.

Hobsbawn sokkal okosabb volt annál, hogy lássa, a Szovjetunióban a zsidóság végig a súlyánál sokkal nagyobb szerepet játszott. Nemcsak a gazdaságban, de a politikai hatalomban is. Kelet-Európában csak a bolsevik rendszer nem üldözte a zsidóságot, nem engedte szerephez jutni a nép ellenszenvét a nála sokkal jobban érvényesülő zsidósággal szemben.

Tárgyilagos történésznek azt is el kell ismerni, hogy a kelet-európai népek számára a szovjet bolsevizmus minőségileg jobb rendszer volt, mint a cári rendszer, de sok tekintetben jobb a fejlett nyugati demokráciáknál is. ez természetesen nem azt jelenti, hogy az élet könnyebb, az egyéni szabadság nagyobb volt, mint Nyugaton. Negyed annyi egy főre jutó jövedelem mellett irreális elvárás azonos követelményeket támasztani. Irreális ez nemcsak akkor, de most is, és nemcsak Kelet-Európában, de Európa nyugati felén is.

Mint Angliában dolgozó, nagy tekintélyű tudós abba is beláthatott, hogy milyen szerepet játszottak a kommunista pártok a fejlett tőkés demokráciák társadalmi fejlődésében. Abban, hogy a munkások bére emelkedjen, hogy jogaik bővüljenek, hogy a gyermekeik iskolázottabbak legyenek, hogy legyen szavazati joguk, egészségügyi ellátásuk, nyugdíjuk, pozitív szerepük volt. Nem azt állítom, hogy a munkásosztály jogainak kibővülése, életviszonyaik javulása a kommunisták nélkül meg sem valósulhatott volna, csak azt, hogy ebben történelmi szerepük volt.

A kelet-európai kommunizmus, vagyis a Szovjetunió pozitív szerepe nemcsak a második világháborúban volt nemcsak más, de más előjelű is, mint a fasizmus.

A két rendszer közti előjelkülönbség a háborút követő évtizedekben, a hidegháborúban válik egyértelművé. A Szovjetunió ugyan, részben a Jaltában kapott felhatalmazásoknak köszönhetően, óriási szerepet játszott abban, hogy a gyarmatok gyorsan és békésen felszabadultak, az évszázadok óta egymással háborúzó tőkésállamok az Egyesült Államok mögé egységesen felsorakoztak. Ha nincs az imperialista, állig felfegyverkezett Szovjetunió, soha nem jön létre a német-francia szövetség, majd az Európai Unió. Ez a tény bármennyire egyértelmű, alig kap hangot. Ha a Szovjetunió hadereje nem haladja meg sokszorosan bármelyik nyugat-európai, illetve távol-keleti demokratikus államét, az Egyesült Államok mögé nem zárkóznak fel tőkés demokráciák.

Annak, hogy a Szovjetunió nem folytat a teherbíró képességét sokszorosan meghaladó fegyverkezést, nem esik szét darabjaira. De akkor az Európai Unió sem jön létre.

A történelemtudománynak ugyan nem feladata, hogy a „mi lett volna, ha…” kérdésbe merüljön bele, de akkor sem lehetne tudomány, ha nem vizsgálná, hogy mi volt az oka, hogy úgy történtek az események, ahogyan történtek. Ebből pedig az derül ki, hogy a kommunizmus, mind annak nyugat-európia, mind a kelet-európai, mind a kelet-ázsiai változata igen jelentős szerepet játszott a 20. században. A kelet-ázsiai pedig még talán ennél is fontosabb szerepet játszik a 21. században.

Hobsbawm számára nagyon másodlagos, hogy egyes országok a volt csatlósok közül, egyenlőséget tesznek a fasizmus és a kommunizmus között, helyesen, ő csak azt látja, hogy a világtörténelem szempontjából a két rendszernek még az előjele sem azonos. Számára egyértelmű, hogy a bolsevik Szovjetuniónak óriási szerepe volt abban, hogy a második világháború nem húzódott el még több évig, hogy a nácik által uralt térségben élő zsidósságnak legalább kis része túlélte a háborút, hogy kétmilliárd ember a gyarmati sorból szuverén államok polgárja lehetett, hogy a volt gyarmattartók Európában és a Távol-Keleten egységesen az Egyesült Államok mögé álltak.

Hobsbawm nem úgy támogatta, védte a Szovjetuniót, hogy ott paradicsom van, hanem úgy, hogy az a rendszer mind az ott élők, mind az emberiség sorsa szempontjából jobb rendszer működik, mint a cárok uralma alatt.

A kultúrák tudósaként látta, hogy a kelet-európai népek kultúrájának még jelentősen más felépítményre van szüksége. Ezt még megérte, hiszen kiderült, hogy Kelet-Európa népeinek a nyugati liberalizmus hatékonysága még a bolsevik rendszert sem éri el.

Én, mindig hálával fogok gondolni rá, mert sokat tanultam tőle.