Kopátsy Sándor EH 2017 04
17
Új ENSZ-re van szükség
Az ENSZ megalakulása akkor
történt, amikor még Kína az Egyesült Államok szövetségese volt, tehát a
Szovjetuniótól eltekintve, minden vétójogos tagra számítni lehetett. Roosevelt
számára pedig a volt gyarmattartókkal szemben a Szovjetunió fegyveres erőktől
való félelemre volt szüksége. Máig nem fogalmazzuk meg a tényt, hogy a
hidegháború, a szovjetunió haderejétől való félelem nélkül nem jöhetett volna
létre a demokráciák katonai szövetsége a NATO. Ezt követően, egészen a
Szovjetunió széteséséig, egyetlen kivétellel, a vétója mindig a volt
gyarmattartók érdeke ellen volt. Az egyetlen kivétel a két Korea közti háború
volt, de addigra már Kína kommunista diktatúra, a demokráciák ellenfele, a
Szovjetunió szövetségese lett. Ez volt az egyetlen eset, amikor a Biztonsági
Tanács két tagjának a vétójogát figyelmen kívül hagyták.
Ismereteim szerint az ENSZ alkotmánya
Keynes érdeme volt. Ő angol létére még a második világháború végén is Európa
centrikus volt, lényegében Churchill személetét képviselte. Ez fejeződik ki
abban, hogy a Biztonsági tanácsnak nemcsak Nagy Britannia, de még Franciaország
is vétójogú tagja lett. A háború végén csak két vitathatatlan katonai
szuperhatalom maradt. Mint említettem Kína csak azért lett ugyancsak vétójogú
tag, mert ugyan nagyon elmaradott, szegény, de az Egyesült Államok egyetlen
használható szövetségese volt Japán ellen.
Ezzel szemben a háborút vesztett
Németország és Japán tényleges erejéhez nem fért kétség nemcsak Franciaország,
de Nagy Britannia esetben sem. Ez a háborúvesztés és Németország kettéosztása
után egyértelműen bebizonyosodott a két első gazdasági csodával,
Németországéval és Japánéval.
Az a világpolitikai és
világgazdasági helyet, ami a második világháború végére kialakult, gyorsan,
mára alapvetően megváltozott.
A köztársasági Kína hamar átalakult bolsevik kommunista Kínává. Kína
katonai erejét már az 50-es években, a koreai háborúban megmutatta. Az, hogy a
bolsevik rendszer hatékony lehet, csak az 1990-as kínai reform után vált
nyilvánvalóvá azzal, hogy egyrészt a gazdaságát piacosította, másrészt a sikert
ellehetetlenítő túlnépesedését megállította.
A marxisták máig sem
tudatosították, hogy a kínai kommunisták
győzelmével először győzött a marxizmus egy puritán kultúrájú társadalomban. Ezzel
beigazolódott Max Weber század eleji felismerése, hogy a jelenkorban csak a puritán népek képesek arra, hogy a társadalmukat
hatékonyan működtessék. Vagyis nem az ideológia az alapvető feltétele a
sikernek, hanem a lakosság puritanizmusa. Akár Keynes, akár Marx ideológiájú a
társadalmi felépítmény, az hatékony, ha a gazdasága piacos és a népessége nem
túlszaporodó.
A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert marxista diktatúra volt, hanem
azért, mert nem piacosította a gazdaságát, a lakossága pedig nem volt puritán. A
kommunista Kína lakossága ugyan puritán volt, de a gazdaságát nem piacosította,
a túlnépesedését pedig nem állította le. Amikor ezt a két hiányosságát
kiküszöbölte, piacosította a gazdaságát és megállította a túlnépesedését a
keynesi polgári demokráciáknál sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Ebből ugyan nem
következett volna az, hogyha a Szovjetunió piacosítja a gazdaságát, Kínáéhoz
hasonló sikert érhetett volna el. A Szovjetunióban vegyes kultúrájú népek
éltek, de puritánoknak legfeljebb az észteket lehetett tekinteni, de ők a
lakosság huszadát sem jelentették. A politikai hatalmat birtokló oroszok
számára a politikai dicsőség fontosabb volt, mint a személyes szabadság és a
jobb élet.
A kínai kommunisták győzelmével az Egyesült Államok elvesztette
szövetségesét, a Szovjetunó pedig egy nála hatszor népesebb puritán országot
nyert meg szövetségesének. ebből kezdetben semmit nem lehetett látni, de
mára egyértelművé vált. A kelet-európai, a balkáni és közel-keleti népek
marxizmusa a Szovjetunió szétesésével nemcsak elvesztette közép-európai csatlósait,
de maga is elemeire hullott szét. Az
Európa keleti felét uraló marxizmus csődjével egy időben, Kínában 1.300 millió
lakosú, puritán kultúrájú Kína piacosította a gazdaságát, és megállította a túl
népesdését. Ennek hatására a kínai marxisták a világtörténelem egyik legnagyobb
fordulatát indították el. Ezt a nyugati liberálisok a marxizmus bukásáról
beszélnek, pedig csak az történt, hogy csődöt
mondott a marxizmus az olyan európai kultúrákban, ahol a keynesi demokráciák
sem győztek volna. Ugyanakkor a Távol-Keleten ötször annyi kínai a marxizmus
elképzelhetetlen fölényét bizonyítja.
Ahol az európai marxizmusok
megbuktak előtte a tőkés iparosítás még jobban lemaradt. Ráadásul a Szovjetunió
utódállamai és csatlósai a tőkés gazdaság visszaállítása után éppen úgy, vagy
még jobban lemaradnak, mint a megelőző tőkés évszázadok alatt. Oroszország, és
az olajban gazdag volt tagországok az olaj és nyersanyag árak magasságának
köszönhetően maga export bevételt élvezhettek. Ennek most vége, mivel a kínai
iparosítás lényegében befejezte a magas nyersanyagigényű szakaszát.
Ennél is nagyobb jelentősége lett
annak, hogy az Egyesült Államokban a nagyon magas olajárak hatására megoldották
a palagázok és –olajok feltárását mintegy 40 dolláros költségszinten. Ennek
hatására nagyon gyorsan a 150 dollárról, 50 dollár környékére zuhantak az árak.
Ezzel belátható ideig nem kell azzal számolni, hogy 60 dollár fölé
emelkedhessenek az olajárak.
A belátható jövőben még nagyobb
veszély fenyegeti az olajkitermelőket azzal, hogy a közúti közlekedésben teret
hódítanak a villanymotorok. Ezt jelzik az egyre hatékonyabb akkumulátorok.
Ezért tartom történelmi eseménynek, hogy a villany gépkocsikat gyártó Tesla cég
részvénypiaci ára meghaladta a Fordét.
Végül még 50 éves távlatban sem
várható, hogy a kínai iparosításhoz hasonló nyersanyag kereslet megismétlődhet.
A kínai csoda alapja a puritán munkaerő példátlan olcsóság volt. Ma már tized
annyi puritán sem él a világon, mint amennyi Kínában megjelent. Amennyire
köztudott a kínai munkaerő olcsó ára, és kiváló minősége, annyira meglepő, hogy
2005 óta máig a kínai vérek ugyan minden más országénál gyorsabban emelkedtek,
de az emelkedésnek csak a százaléka volt nagy, de például a német bérek
emelkedése százalékában ugyan kicsi, de összegében nagyobb volt.
A munkaügyekkel foglalkozó
közgazdászok sem vették tudomásul, hogy minél fejlettebb az alkalmazott
technika, annál kisebb súlya van a munkaerő árának, és nagyobb súlya a
minőségének. Márpedig a kínai munkás a futószalagok mellett talán a legjobb a
világon. Jelenleg a német munkás minden
órája a munkaadónak 44, az amerikainak 38, a japánnak 25, a kínainak pedig csak 4
dollárba kerül. Vagyis a kínai tömegáruk elsősorban olyan országokba jutnak,
ahol tízszer drágább a munkaerő foglalkozatása. Száz éve ez az arány tized
ekkora sem volt. Ráadásul a munkaerő minősége sokkal kisebb szerepet játszott.
Két napja még azt olvastam a The
Economist tanulmányában, hogy ma a Gyöngyfolyó térségében 30-40 százalékkal
magasabbak a bérek, mint az ország belsejében. Ennek ellenre a munkaadók nem
hagyják el a drágább bérű térséget, mert ebben jobb a vállalkozói környezet, az
együttműködés.
Ugyanakkor szakmai naivitás azt
hirdetni, hogy a tömegáruk kínai importját ki lehet váltani az Egyesült
Államokban történő termeléssel, a tervezett 46 százalékos büntető vámmal.
A 2017-ben megváltozott helyet.
1990-ben a Nyugaton azt várták,
hogy alapvetően a tőkés demokráciák javára fordult meg a helyzet. Ma azt
látjuk, hogy az európai bolsevik
rendszerek bukásával alig valamit nyertek a polgári demokráciák, de óriásit
vesztettek a Távol-Keleten. Lényegében az történt, hogy az eleve
reménytelen bolsevik marxizmus megbukott Európában, ugyanakkor elképzelhetetlen
sikert ért el a kommunista Kína a gazdasági és születésszabályozási
reformjával. 1990-ben nem kellett a polgári demokráciáknak attól aggódni, hogy
a Szovjetunió és csatlósai megelőzik őket. Ma pedig elfogadott jövőkép, hogy az
1.3 milliárdos lakosságú Kína felzárkózik a világgazdaság élvonalába.
1990 előtt a tőkés demokráciák
fölénye egyértelmű volt Európában. Ma pedig az európai demokráciák növekedése a
marxista Kínáénak a negyede. Az is nagyon valószínű, hogy a század közepére
Kína felzárkózik az Egyesült Államok szintjére, de ezen kívül nem lehet más
jeltős felzárkózó. Ez a már látható jövő határozza meg, milyen ENSZ-re van
szükség.
Az államok súlyát a nemzeti jövedelmük nagyága határozza meg.
Az egy állam, egy szavazat nem alkalmas arra, hogy a közösség akaratát jelentse
a döntés. A kor követelményeinek csak az olyan döntések felelnek meg,
amelyekben minden tagnak a súlyát a nemzeti jövedelmének a nagysága jelenti. A
jelent és a belátható jövőt az jellemzi, hogy a lemaradók egyre szaporábbak, az
élenjárók pedig létszámot veszítenek. Ha az emberiséget fel akarjuk osztani,
akkor három csoportba lehet sorolni.
A puritán népek. Ezek teszik ki ma az emberiség kétötödét, a
világgazdaság négyötödét. Ezek a Nyugton, vagyis Európában, Amerikában és
Óceániában élő angolszász, germán és skandináv népek országaiban a lakosság többségét.
Ezeket az jellemzi, hogy az egy lakosra jutó jövedelmük és vagyonuk már ma is
az átlag többszöröse, és ez az arány egyre nőni fog. E mellett a várható
életkoruk, iskolázottságuk is lényegesen magasabb.
A Nyugat latin és ortodox népei. A latin népek többségben az európai és amerikai latin államokban
élnek. Az ortodoxok többségben csak a kelet-európai és a balkáni államokba n
élnek. Még meg nem magyarázott okokból az ortodox európai népek, az ortodox
keresztények a hazájukon kívül sehol nem lettek gyarmattartók, államalapítók.
Elsősorban Észak-Amerikába vándoroltak, ott pedig puritánok lettek. Európában
az utóbbi 50 évben a túlnépesedésük lelassult, majd megállt. Amerikában a latin
népek gyorsan szaporodtak, de ez mára szinte leállt. Európában a puritánokhoz
képest egyre jobban lemaradnak, elsősorban azért, mert kényelmesebben élnek.
Amerikában a leggyorsabban szaporodó európai faj lettek, de Latin-Amerikában a
két jelentős etnikai kisebbségüknél, az amerikai őslakos indiánoknál, és az
afrikai fektéknél lassabban szaporodnak.
A gyorsan lemaradó népek. Ezek a Dél-Ázsiában a Közel-Keleten,
valamint a Szahara felett élő, ősi kultúrájú népek, valamint a magas-kultúrát
nem ismerő, minden népnél gyorsabban szaporodó, Dél-Afrikában élők. Ezek
jövőjét látóval még nem találkoztam.
Az ENSZ legfelsőbb fóruma a Közgyűlés. Ezen minden tagország részt
vesz és a szavazatának súlya a nemzeti jövedelmével arányos. A tagság megvonása a Közgyűlés joga. Ez ad
biztosítékot arra, hogy egy országot kizárhatnak a nemzetközi
munkamegosztásból.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa.
Ennek hét, vagy nyolc tagja
lehet. A tagság nem választáson, vagy alkotmányon múljon, hanem az a hat, vagy
hét ország automatikusan tagja a Biztonsági Tanácsnak, amelyik a nemzeti
jövedelme lapján az első hat, vagy hét. A létszámuk lapján bizonytalan vagyok.
Az első két tag biztos, az Egyesült Államok és Kína. A nemzeti jövedelme
alapján Japán harmadik helye is biztos. A visszamaradó helyekre négy állam
jöhet szóba. A 4. és 5. helyre Németország és Nagy Britannia az esélyes. A két
bizonytalan helyre Franciaország és Oroszország pályázata indokolható.
Franciaországot az indokolná, hogy az emberiség ötödét jelentő latin népeknek
legyen képviselője. A tagságról alkotott véleményem ellen szól az, hogy ez is
túl Európa centrikus. Más kontinensen ugyanis nem látok olyan országot, ami az
első hétbe kerülhetne. India ugyan lehet ilyen gazdag, de meggyőződésem szerint
ez a birodalom nem lesz egybe tartható. A gazdasági növekedése ugyan lehetővé
teheti, hogy a nála tízszer, hússzor kisebb puritán, sokkal gazdagabb
államokénál nagyobb lesz a nemzeti jövedelme. India tagsága mellett szól, hogy képviselője lenne az emberiség gyorsan
növekvő kétötödének.
A Biztonsági Tanács tagjainak nem
volna vétójoga, de a határozatainak érvényességéhez kétharmados támogatás lenne
szükséges. Ehhez most négy tag támogatása is elegendő lehet. 2050-ben azonban elég lenne az Egyesült
Államok és Kína szavazata is, de egyedül az egyik szuperhatalomnak csak akkor
lenne kétharmados a támogatása, ha a többi tag kétharmada is támogatja.
Elképzelésem szerint, csak a fentihez hasonló alapszabály,
illetve alkotmány biztosíthatja az ENSZ tekintélyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése