Human Developmnet Report 2010

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 13

Hét év után újraolvasva

Human Developmnet Report 2010

Nagy öröm volt a számomra ennek az ENSZ kiadványnak újra olvasása. Az elmúlt hét év alatt többször kézbevettem megnézni a statisztikai táblázatait. Már a 80-as években érdeklődéssel vártam az ENSZ által bevezetett új mutató adatait. A megjelent új mutatót, az HDR-t, amivel a tagállamok társadalmi fejlettségét mérik. Az már forradalmi korszerűsítés volt, hogy az országok társadalmi fejlettségét nem az ország nemzeti jövedelmének, hanem három, egy lakosra vetített mutató eredőjével, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel, a várható életkorral és az iskolázottsággal mérik.

Ebben eleve két aggályom volt.

Amíg az egy laksora jutó nemzeti jövedelem lineáris skálán mérhető, a másik kettő esetében az torzít. A várható életkor növekedése bizonyos biológiai határin túl, lehetetlen, és a társadalmi értéke nem lineáris. A munkaképesség határán túli élet már nem társadalmi érdek, hanem társadalmi teher. Az iskolázottság átlaga sem lineáris. A munkaképes kor előtti oktatás csak költség, de nem veszteség. A munkaképes korban történő képzés pedig egyértelműen a szellemi vagyon gyarapítása, amit felhalmozásnak kell tekinteni. E két mutatót ugyan megkerülhetetlennek tartottam, de a lineáris hatásukkal nem értettem egyet.

Az alapfokú oktatásnak az értéke nagyon másodlagos. A tudományos és technikai forradalom előtt a lakosság írás és olvasás ismeretét a gazdaság csak azok esetében hasznosította, akiket az állam és a vallás szolgálata érdekében tovább képeztek. A munkaerő nagy többsége hasznosult a nélkül, hogy írt, vagy olvasott volna. Az írás és olvasás általános, elkerülhetetlen ismerete csak a jelenkorban lett általános társadalmi érdek.

Azt csak most ismertem fel, hogy az oktatás hatékonysága csak az idő és költség ráfordítással nem mérhető. Ezt is az ENSZ-nek köszönhetem. Azt már a nyugat-európai feudális társadalom sikerén felmértem, hogy a kiscsalád lényegesen jobb gyermeknevelő, mint a nagy. Az is előnyös, ha a szülők már a húszas éveikben járnak, tapasztaltabbak. Azt is tudomásul vettem, hogy a gyermeknevelés hatékonysága a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. A társadalom számára tehát fontos, hogy a gyermekvállalás nagysága ezzel legyen arányos. Az sajnos nem tűnt fel, hogy a több gyermek vállalása kisebb oktatási eredménnyel jár. Az egy gyermek nevelésére történő költség és idő a gyermekszámmal csökken. Erre a legutóbbi Kínai felmérések figyelmeztettek. Az egy gyermek vállalását kikényszerítő törvény hatására az oktatás hatékonysága látványosan emelkedett.

Beigazolódott a húsz éve hangsúlyozott tanácsom. Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva kétszer akkora lenne az ország egy lakosra jutó jövedelme, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett elérhető.

A másik tanácsom sem kisebb hatású lenne. Az öregkori ellátást nem a kereset nagyságával, hanem a gyermekvállalás eredményével arányosan kellene biztosítani. A jelenkori nyugdíjrendszer ugyanis a gyermekvállalás nagysága és minősége ellen ösztönöz. Ez az oka annak, hogy nem találtam olyan országot, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása meghaladta volna az 1.5-öt. Ezért a nők gyermekvállalása a végzettségükkel fordítottan arányos.

Ez a két tény is azt bizonyítja, hogy az iskolázottság csak az idejével nem mérhető. Véleményem szerit, Finnországban, vagy a távol-keleti országokban az egy év többet ér, mint Nigériában a három. Érettségi elnöki tapasztalatom alapján tudom, hogy a középiskolák legjobb tizede többször annyit ér, mint az alsó tizedük.

Jó ötletek tartom, hogy az országok három csoportba sorolását, de megfontolandónak tartanám, az alkalmazott módszert a csoportok átlagához igazítani.

Hiányzó mutató.

Az első mutató, az egy főre jutó jövedelem után a második az egy főre jutó vagyon legyen. Ez a mutató leplezné le a népszaporulattal járó vagyonigény fontosságát. A klasszikus közgazdaságtan ezt a mutatót soha nem használta. Az 50-es években Rácz Jenő és Bródy András írt erről először magyarul. Megmutatták, hogy ez a mutató csak a kultúrától függ, a gazdasági és társadalmi fejlettségtől független. Az óta ezt a mutató lett az egyik leggyakrabban használt mércém. Nem régen került a kezemben egy statisztika az amerikai etnikumokról, a távol-keleti lakosok vagyona az egy éve jövedelmük négyszerese, a protestáns európai népeké háromszoros, a latinoké kétszeres, a feketéké kevesebb, mint az éves jövedelmük.

Azonnal lefordítottam ezeket az adatokat a két háború közti magyar lakosságra. A zsidók vagyona volt a jövedelmük négyszerese, a sváboké háromszoros, a magyaroké kétszeres, a cigányoké még egyszeres sem volt.

Az etnikumok iskolázottsága is hasonló arányú lehetett.

Nem lehet egységes mutatója a különböző kultúráknak.

Az ENSZ statisztikusai ugyan nagy lépést ettek előre, de lehetetlen feladatot vállaltak azzal, hogy minden kultúra és annak minden fejlettségi szintje egységes mutatókkal mérhető, összevethető.

A minden kultúrában, minden jövedelmi szintre alkalmazható egységes mutatókat lehetetlennek tartom, mert ez csak akkor volna lehetséges, ha minden alépítménynek közös felépítménye lehetne. Marxnak abban még nagyon igaza volt, hogy minden társadalmi felépítményt az alépítménye determinálja. Ebbe az irányban tett első lépésnek tartom, hogy az ENSZ három mutatós rendszerével mért adatokat eleve három kategóriára, fejlettekre, közepesen fejlettekre és elmaradottakra, osztva tálalják. Ezen is túl kell lépni, a ragsort más módszerrel kell kezelni a puritán, a latin és az elmaradt dél-ázsiai és dél-afrikai országok rangsorolását.

Bevallom, nekem a társadalmak hatékonyságának megítélésében Max Weber a mesterem, aki 120 éve azt írta, hogy a jelenkori társadalmakat csak a protestáns viselkedésű népek képesek hatékonyan működtetni. Abban ugyan tévedett, hogy a protestáns kereszténység alakította ki a puritán viselkedést, mert a puritán kereszténység csak ott verhetett gyökeret, ahol a hívők eleve puritánok voltak, és ezért a latin népekre szabott római katolikus vallást átreformálták puritán kereszténységgé. De az is tény, hogy a katolikusnak maradt germánok puritán módon élnek. Az alpi népek puritánok attól függetlenül, hogy katolikusok maradtak.

Weber másik tévedése, hogy nem vette, akkor még nem is vehette tudomásul, hogy a kelet-ázsiai konfuciánus népek még az európai protestánsoknál is puritánabbak, a jelenkor társadalom működtetésére még hatékonyabban képesek.

A jelenkorban a kelet-ázsiai népek sikeresebb társadalomépítők, még a Nyugat protestáns népeinél is. Az idézett kiadvány adatiból is az olvasható ki, hogy az ENSZ tagjai közül a legfejlettebb, és az elmúlt fél évszázadban az első húszában csak a Nyugat protestáns és a Távol-kelet konfuciánus társadalmai vannak. Ezek rangsora alig változna, ha csak a lakosság puritanizmusa, vagyonaránya alapján állították volna össze a rangsort. Weber felismerést a tények tükrében így módosítanám: A jelenkor társadalmait azok a népek képesek hatékonyan működtetni, akiknek a jövedelmükhöz képest nagy a vagyonuk.

Van még egyszerűbb mércém is.

Az én mércém még egyszerűbb. A társadalmak fejlettségét a 18 éves korosztály testmagaságával, a fejlődés tempóját, pedig annak változásával mérem. Ebben legfeljebb egy korrekciót kell figyelembe venni. A terepviszonyokat, mert a hegyvidéki emberek viszonylag alacsonyabbak, mint a síkvidékiek. Ennek az oka, hogy ember izomzata megkeményedik, ha szintkülönbségeket kell legyőzni. Ezért aztán a hollandok a legmagasabbak. A testmagaság változása ezért jobb mércéje a fejlődésnek.

Ezt akkor vettem tudomásul, amikor végre 2000-ben hozzájutottam a sorozási adatokhoz. Két meglepetés ért.

A két háború között magasabbak voltak a sorozott katonák, mint a háború előtt. Ez azért lepett meg, mert rosszabb véleményem volt a Trianon utáni magyar társadalomról, mint az utániról. Végül be kellett látnom, hogy az ország mai területe a Kárpát Medence egészénél gazdagabb.

A legnagyobb magasságnövekedés pedig a Rákosi rendszerben volt. Én is elfogadtam, hogy az nagyon rossz volt. Az utánjárás azonban meggyőzött, hogy az újszülöttek táplálkozása ezekben az években javult a legtöbbet. Az arisztokraták és az úri középosztály helyzete ugyan pokoli volt, de mindenkinek lett vagy saját földje, vagy állása. Ráadásul a konzervatív falusi konyát a közétkeztetés váltotta fel. Ugyanaz a jövedelem minél differenciáltabban van elosztva, annál nagyobb átlagos testmagasságot eredményez.

A tudomány az eredmények alapján keresi az okot.

Az ENSZ közgazdászai nem a tények alapján kereték meg az eredmény okait, hanem a vélt okok alapján állapították meg az eredményt. Az helyes lépés volt, hogy az okokat elve nem az országok növekedése, hanem a tényleges fejlődés egy lakosra vetítve mérték.

Max Weber még abból indult ki, hogy megállapította a tényt, hogy a protestáns vallású népek egyre jobban gyorsulva a nem protestáns nyugati kultúrák fölé kerekedtek. E tény alapján állította, hogy a puritánság a másokénál gyorsabb fejlődés alapja.

Ebből következően az ENSZ statisztikusainak is azzal kellett volna kezdeni, hogy mi jellemzi a sikeres társadalmakat, a puritánságot. Szerintem, a nagyobb foglalkoztatottság, a nagyobb szorgalom, és takarékosság, vagyis a jövedelmükhöz viszonyított nagyobb vagyon. Ezért azt kellett volna megnézni, hogy melyik országokban mekkora és hogyan alakult a foglalkoztatás és az éves jövedelmükhöz viszonyított vagyon.

Ami a foglalkoztatást illeti.

A puritán népeknél nemcsak a foglalkoztatás magas, de magas az egy évben ledolgozott órák száma, és a nyugdíjba vonulás előtt ledolgozott órák száma. E három mutató összevonása után kiderül, hogy a puritán népek között is óriási a különbség. A távol-keleti népek országaiban magasabb a foglalkoztatási ráta, évente mintegy 300 órával többet dolgoznak, mint a nyugati protestánsok, 6-8 évvel később mennek nyugdíjba. Még nem láttam olyan mutatót, hogy Európában, az óceánokon túl, és a Távol-Keleten mennyi ledolgozott óra után mennek a munkavállalók nyugdíjba, de becslésem szerint a távol-keletiek több tíz százalékkal több munkaórát teljesítenek minden nyugdíjba töltött évhez. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért van a Nyugat, és azon belül a nem puritán népek országaiban szinte minden nyugdíjpénztára fedezethiányban.

Hogyan csoportosítsuk az ENSZ országait.

Az ENSZ a tagországok társadalmi fejlettségük alapján három csoportba osztja. Ez azért nem is nagyon rossz felosztás, mert az elért eredmény a sorrend alapja. Helyesebb volna, ha a lakosságuk puritánsága alapján bontanák a tagországokat három csoportba. A puritánokra, a latin és a kelet-európai keresztényekre, valamint a túlnépesedésük okán lemaradókra.

A puritánok.

Európában az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint az óceánokon túli négy angolszász ország. Ezek között az első tízben van Európából a négy skandináv, és Svájc és Hollandia. A négy óceánokon túli angolszász ország, jelenleg tehát a Nyugat legfejlettebb tíz országán belül a számbeli többséget az óceánokon túli angolszászok adják. A második tízben vannak az európai angolszász és germán országok, valamint Japán, Dél-Korea és Tajvan.

A Távol-Keleten a második tízben van Japán, dél-Korea és Tajvan. Ott azonban a legnagyobb esemény a kínai csoda, amivel a század közepére a második tízbe kerül Kína. Ezzel az első húszban a számbeli többséget a Távol-Kelet fogja jelenteni. Kína a második szuperhatalom lesz, és az emberiség kétötöd része fejlett és gazdag társadalmakban él. Ebbe legfeljebb Franciaország fér bele. Ma csak az emberiség egyötöde fejlett és gazdag. A század közepére a kétötöd lesz az átlaghoz viszonyítva még sokkal gazdagabb.

A latin-amerikai és a kelt-európai népek csoportja.

Ezek képviselik nemcsak ma, de a század közepén is a középmezőnyt. A többséget a latin-amerikai országok jelentik, ahol mostanra leállt az elviselhetetlen túlnépesedési nyomás. A legutóbbi adatok szerint latin-amerikai országokban a nők termékenysége negyven év alatt a 6-ról 2-re, a népesség számát tartó szintre zuhant. Ez nemcsak azért világtörténelmi esemény, mert ezek az országok jelentik a világ továbbra is növekedő létszámára élelmezési fedeztet. Ezektől várható Dél-Ázsia és Afrika továbbra is elviselhetetlenül növekvő népességének az élelmezése.

A politikusok és a tudósok által gerjesztett pánik a felmelegedés miatt a legtöbb előnyt Kanadának és Oroszországnak fogja hozni. Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága, a térséget ért felmelegedés a két ország számára fog a legtöbb előnnyel járni. Ennek a tengernek a hajózhatósága lényegesen közelebb hozza a világgazdaság négyötödét egymáshoz, feltárhatók lesznek a térség bányakincsei, az enyhébb éghajlatnak köszönhetően megnőnek a térség mezőgazdasági hozamai.

Az egyre jobban lemaradó társadalmak.

Ebbe a csoportba tartozik Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika. A spontán népszaporulat százaléka ugyan itt is csökken, de a növekmény nagysága még mindig messze van a növekedést lehetővé tevő felett. Ennek a térségnek az egy laksora jutó mutatói nemcsak a puritán népekhez, de a világ lakosságának átlagához képest is csökkenni fognak.

Éppen az ENSZ folyamatosan közölt adatai bizonyítják, hogy a túlnépesedés ezek térségében is megállítható, valamint az oktatás kibontakozása elképesztő sok tehetség feltárását, a fejlett világban hasznosítását ígérheti.

1990-2010 közti világesemények.

A húsz éves jelentés óriási adatanyagot közöl, de mégsem von le alapvető következtetéseket.

A messze legnagyobb esemény a Kínai Csoda volt. Ezt nemcsak 2010-ben, de 1990-ben is kellett volna látni. Az ENSZ statisztikusai azért tértek át az egy lakosra vetített adatokra, mert ezzel kikapcsolták azt az elemet, ami elrejtette az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés fékező hatását. Tekintettel arra, hogy a népesség növekedésével arányosan növelni kell a fizikai nemzeti vagyont, ami az egy lakosra jutó jövedelem többszöröse, az egész százalékokkal növekvő lakosságú országokban elviselhetetlen felhalmozási igény keletkezik. Ezt 1990-előtt Kína és India szembeállítása bizonyította. Ebben a húsz évben ugyan Kína nemzeti jövedelme évente 10 százaléknál gyorsabban növekedett, de India is gyorsan, Kínánál 2-3 százalékkal kisebb mértékben növekvő nemzeti jövedelmű ország volt, de a lakossága, akárcsak Kínáé, 1990 előtt, évente 3 százalékkal nőtt. Ennek a növekménynek a vagyonigényét azonban India nem lehetett képes szinten tartani. Az ENSZ által készített statisztika is azt igazolja, de említést sem tesz róla, hogy Kína lakossága 1990 óta lassan csökkent, ennek következtében 500 millióval kevesebb lakosa lett, mint ha a gyermekvállalást változatlanul hagyták volna. Ugyanezen idő alatt India lakossága 600 millióval nőtt.

Akinek csak halvány fogalmai vannak arról, hogy mibe került Indiának a 600 millióval több lakos felnevelése, és a vagyonigényük megteremtése, az azonnal belátná, hogy Kína is ott tartana, mint Kína, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást.

Indiának kezdettől megvolt az előnye, hogy a gazdasága piaci hatások alatt működött. Kína az 1990-es reformmal ezt a hátrányát behozta azzal, hogy a gazdaságát piacosította. Kína azzal pedig, hogy a gyermekvállalást politikai erőszakkal korlátozta, óriási előnybe került Indiával szemben.

Ennek az anyagnak az írása közben a The Economist legújabb száma tanulmányban mutatja be a Kínai Csodát. De nemcsak 2010-ig, hanem 2016-ig, tehát annak a bizonyítását, hogy a gyors népszaporulat eleve lehetetlenné teszi a gyors társadalmi fejlődést, a következő írásban bizonyítom.