Piacosítsuk a munkaerő termelését II

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 21

Piacosítsuk a munkaerő termelését

II.

A klasszikus közgazdaságtan azért engedhette meg, hogy a lakosság és a munkaerő újratermelését figyelmen kívül hagyja, mert abból mindig több és jobb volt, mint amennyit a társadalom hatékonyan képes volt hasznosítani. Ezért az osztálytársadalmak a halálozást fokozták nyomorral és háborúzással, a fennálló viszonyok kritikáját, a dogmákban való kételkedést, a tudásvágyat pedig üldözték. Ebben a tekintetben nem volt az osztálytársadalmak között azért különbség, mert más volt az uralkodó osztály.

A jelenkor minden olyan társadalmában, ahol leállt a túlnépesedés a lakosság és a munkaerő bővített újratermelésére áldoz a társadalom a legtöbbet. A jövedelem elvonás progresszív, a visszaosztás pedig nivelláló. A fejlett társadalmak a legtöbbet az egészségvédelemre, vagyis az élet meghosszabbítására, az öregek ellátására, a gyermekvállalás támogatására, az oktatásra, a tudományra költenek. Szinte a túlnépesedő osztálytársadalmak minden feladata megfordult.

Az egészségvédelem.

Az emberek természetes életösztöne ugyan minden társadalomban az érintettek oldalán mindig működött, de a túlnépesedő társadalom mégis halálozást fokozó volt. Ez alól csak néhány kivételes társadalmi helyzetet találtam a múltban, ez csak akkor jelentkezett, amikor a halálozás mértéke népességfogyást okozott.

Tartós, és történelemformáló szerepe az egészségvédelemnek az ókori görög-római kultúrában volt az egészségvédelemnek. A görög és a római társadalmak azért hanyatlottak le, mert képtelenekké váltak arra, hogy a közel-keleti fertőző betegségek ellen védekezzenek. Ez a két városi kultúra azért hanyatlott le, mert képtelen volt a gabonaimporttal behozott fertőzések ellen védekezni. Ezer évre a korábbi tört részére zuhant a városainak a lakossága. Védekezni csak a fertőzetlen víz szállításával, illetve az italok borral való keverésével lehetett védekezni. Ez a védekezési mód azonban olyan drága, munkaigényes volt, ami ezt a két kultúrát ezer évre versenyképtelenné tette. A történészek máig nem ismerték fel, hogy a mediterrán kultúrák azért hanyatlottak le, mert képtelenek voltak a kenyerükről és a fertőzésmentes italukról gondoskodni. Ezt a tudósok máig nem tárták fel, a mediterrán népek kereszténységük azonban ösztönösen a kenyérben és a borban látta a megváltását.

Az egészségvédelem piacosítása.

A jelenkori fejlett társadalmak legjelentősebb, és várhatóan a leggyorsabban növekvő kiadása az egészségvédelem. Ezt az Egyesült Államok egyoldalúan piacosította. Csak a szolgáltatók oldaláról. Ennek az lett a következménye, hogy az egészségvédelem, az orvostudomány ott fejlődött a legjobban, de az egészségvédelem ráfordításai is ott nőttek a leggyorsabban. Hasonló várható életkor biztosítása ebben az országban kétszer-háromszor annyiba kerül, mint ott, ahol nem piacosították. Mi ennek az oka? Az, hogy a lakosság nincs érdekeltté téve az egészségvédelmében, a szolgáltatók pedig a takarékosságban. Közel negyven léve, még aktív koromban döbbentem meg azon, hogy az Egyesült Államokban az egészségvédelem számláinak harmada a halál előtti hónapban végezett szolgáltatásokra vonatkozik. Vagyis kórház vállatok felismerték, hogy a halál előtti beavatkozások jelentik számukra a legbiztosabb üzletet. Az életmentéssel járó beavatkozások mindig kockázatosak, a halált közvetlenül megelőző reménytelen műtétek azonban viszonylag kockázatmentesek. Már ekkor, a 80-as évek elején, az Egyesült Államokban több volt az egészségügyi perekkel járó jogi szoláltatás költsége, mint a magyar egészségügyé.

Az ottani piacosítás hibája, hogy a lakosság nincsen érdekelve az egészségesebb életvitelben. A dohányos, az alkoholista, a túlsúlyos egészségbiztosítása azonos, mint azoké, akik egészségesen élnek. Nem veszik figyelembe, hogy a lakosok egészségvédelmének költsége elsősorban az életvitelükön múlik. Csak az olyan egészségvédelem lehet hatékony, amiben a lakosság ugyanúgy érdekelt, mint a szolgáltató. Nem elég tehát az egészségvédelmet piacosítani, a lakosságot is érdekeltté kell tenni abban, hogy egészségesen éljen.

Az öregkori ellátás.

Ezt még a tőkés osztálytársadalom találta ki, a maga zseniális módján. Bevezette a nyugdíjpénztárakat, melyekre bízták a bérarányos megtakarítások tőkepiacon történő kezelését. Ezzel mesterséges keresletet teremtettek a tőkepiacon, ami az ottani hozadékok emelkedését idézte elő. De még ez is csak akkor tetszett a tőkéseknek, amikor a nyugdíjpénztárak tőkés vállatok lettek. Azzal senki nem foglalkozott, hogy a bérarányos alapképzés általában nem lehet olyan jövedelmező, hogy a növekvő nyugdíjas kor fedezetét biztosítsa.

Az ilyen nyugdíjrendszer a kontraszelekciós gyermekvállalásra hat, sérti a társadalom legfontosabb érdekét, az eredményes gyermekvállalást. A legális életkeresettel arányos nyugdíjrendszerek már száz éve működnek, de még nem ismerte fel senki, hogy ez a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalást okoz. Nem találtam olyan fejlett társadalmat, amiben a családok gyermekvállalása nem kontraszelekciós, vagyis a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. Márpedig a társadalom jövőjének semmivel sem lehet annyival ártani, mint a családok gyermek nevelési potenciáljával fordítottan arányos gyermekvállalásra.

Nem véletlen, hogy még nem publikált senki olyan felmérést, hogy a vállalt gyerekek iskolázottsága hogyan függ a szülők jövedelmétől és iskolázottságától. Ebből ugyanis az derülne ki, hogy a fejlett társadalmak elsődleges érdeke a gyermekvállalásnak a szülők nevelési potenciájához igazítása lenne. Jelenleg minden fejlett társadalomban ez fordítottan működik. Bizonyításul csak a nők termékenységi mutatóját találtam. Nincs olyan fejlett társadalom, amiben a nők termékenysége 1.8 alatt volna. Ezen belül olyan sincs, ahol a diplomás nők mutatója meghaladná az 1.5-ot. Tehát nincs olyan fejlett társadalom, ahol a gyermekvállalás nem az anyák várható nevelési eredményével fordítottan arányos.

A katasztrofális gyermekvállalás oka a gyermekszámmal arányos gyermeknevelési támogatás. Minden vállalt gyermek után azonos támogatás jár függetlenül attól, hogy az anyáknak az mibe kerül. Sokat mondó volna egy olyan adatfelvétel, hogy milyen keresetű és iskolázott anyáknak mennyibe kerül a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy a különbség óriási, százszoros is lehet. Mivel a diplomás nők mindegyike dolgozik, és viszonylag jól keres, szakmai karrierre számíthat, ezek számára óriási a gyerekvállalásukból fakadó jövedelem kiesés. Ezzel szemben a képzetlen háztartásbeli anyák vesztesége elhanyagolható.

Ezért idézem évtizedek óta a véleményem. „Ha a családok felső jövedelmű és iskolázott harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó harmad, és az alsó csak annyit, mint jelenleg a felső, ötven év múlva étszer-háromszor gazdagabb társadalom lennék, mint a jelenlegi gyermekvállalás mellett. Vagyis a társadalom jövője semmitől nem függ annyira, mint a gyermekvállalás családi hátterétől. Ráadásul ezt volna a legkönnyebb megjavítani.” Elegendő volna, ha a gyermeknevelés támogatását a felnevelés várható, majd az elért eredményéhez kötni.

Ennek a legjobb megoldása az olyan öregkori ellátási rendszer lenne, aminek a nagysága a felnevelt gyermekek teljesítményétől függne. A jelenlegi nyugdíjrendszer ezzel ellentétes hatású. Azok kapnak nagyobb nyugdíjat, akik a gyermekvállalásuk rovására a keresetük maximalizálására törekedtek.

Azt ugyan eleve tudtam, hogy minél nagyobb a család jövedelme, annál több gyermek eredményes felnevelésére képes. Ezért nem tartottam a kínai egyetlen gyermek vállalását engedélyező megoldást optimálisnak. Vagyis az ideális gyermekvállalási korlátozás az, amiben a nők termékenységi átlaga 2, de ez a szülők nevelési képességével arányosan megosztott legyen.

Az egyetlen gyermekvállalás régi figyelemmel kísérője vagyok. Ezt azonban csak a kálvinista falvak világában ismerhetem. Vagyis az adott élettér eltartó képességéhez kell igazítani a gyermekvállalást. Ezt a néhány száz lakosú falvakban könnyű volt felismerni és nyomon követni.

Az 1990-es kínai egyetlen gyermekvállalási korlátozása mégis megdöbbentett. Ez az egységes korlátozás a viszonylag homogén falusi társadalomba elképzelhető volt, de a milliószor népesebb Kínában durva leegyszerűsítésnek tartottam. De elfogadtam, mert nem tudtam mi a reálisan megvalósítható az 1.300 millió lakosú Kínában. Az eredménye azonban megdöbbentettek. Kínában ugyan több ezer éves tapasztalta volt a mandarin rendszernek, ami szinte minden társadalmi rétegből szelektálta a képzésre alkalmasakat, és az abban helyt állókat. Az ENSZ legutóbbi felmérése mégis megdöbbentett. Negyed század alatt a kínai oktatási rendszer a világ élvonalába emelkedett. Kiderült, hogy az egyetlen gyermek nevelését a szegény szülők is a minél jobb iskolázottságban látják. Kína a gyakorlatban bebizonyította, hogy egyetlen jól képzett gyermek nagyobb érték a társadalomnak, mint 3-4 képzetlen.

Nemcsak a közvélemény, de a pedagógusok is háborognak azon, hogy a magyar oktatási rendszer színvonala csökken. De addig senki sem jutott el, hogy a csökkenés elsődleges oka a gyermekvállalás mögötti családok struktúrájának romlása.

A liberális privatizáció okozta társadalmi károk felismerése, sőt felmérése is megindult, de senki sem jutott el odáig, hogyan alakult a munkanélkülivé vált munkások, mindenekelőtt a cigányság gyermeknevelésének az eredménye.

Az oktatás piacosítása.

Az osztálytársadalmakban az oktatásnak még nem a tudásmennyiség és a képesség kifejtés volt a célja. A társadalomnak csak olyan képzett elitre volt szüksége, amelyik a dogmák és törvények betartását biztosította. Ez alól két terület volt kivétel, a művészek és a hívatásos sportolók képzése. Erre sokáig nem figyeltem fel, holott az a két ágazat volt kivétel az osztálytársadalmakban is. De ennek a megfelelése megmaradt a jelenkorban is. Ma a társadalom minden szektorában a képességfejlesztés vált elsődleges feladattá.

A művészek és az artisták képzése.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy ezen a két területen volt nagyobb a képességek kereslete, mint a kínálata, ezét itt nem számított a származás, az osztályhelyzet, mindenki a képessége arányában érvényesült.

Ebből következeik az is, hogy a társadalom addig osztályra tagozódó, ameddig felesleg van a társadalom igényéhez képest. Ahogyan a tudományos és technikai forradalom minden szakmában több képességet keresett, mint amennyit a spontán kínálat adott, megszűntek az osztályviszonyok. Ma a fejlett világban nincs olyan szakma, amiben a kiválókból nem kellene több, az alacsony képességűekből viszont sokan vannak, nincs sikerük.

Ezért kellene olyan oktatási rendszert alkalmazni, amit a művészek és a hivatásos sportolók területén évezredek óta tettünk és teszünk jelenleg is. Ezen a két oktatási ágban eleve olyan oktatási rendszert alkalmaztak, amilyenre a jelenkor képességigényes társadalomban minden szakmában indokolt lenne. Nagyon korán kell a képességeket felderíteni, és minél homogénebb tanulócsoportokban képezni. Ez a módszer éles ellentétben áll az osztálytársadalmakban évezredek óta alkalmazott pedagógiával.

Az értékelmélet az emberre, a munkaerő értelmetlen.

Az értékelmélettel először az erdészet által termelt választék esetben kerültem szembe. Egyértelművé vált, hogy a társadalom érdekét szolgáló árakat nem lehet az előállításukhoz szükséges ráfordítással mérni. A kitermelt fa ugyanis 50-100 év alatt érik meg arra, hogy kitermeljék. Az megállapíthatatlan, hogy mibe került a társadalomnak az, hogy a területet elfoglalta. Maga a földjáradék időben kezelhetetlen fogalom. Ennél is nagyobb problémát jelentett az, hogy a kivágott fákat tucatnyi termékre osztják, ugyanannak a száz éves fának a törzse a legértékesebb, hiszen drága bútor, vagy hámozási rönk lehet belőle. A többsége akkor még tűzifa lett. Az ágak már annyit sem értek, hogy elszállításukat fedezze. A farost és a papíripar ma már felhasználhatja, de viszonylag alacsony hatékonysággal. A földben maradt tuskó inkább teher volt, mint érték.

Arról fogalmunk sem lehetett, hogy száz év alatt az erdészetnek mennyi fenntartási költsége és bevétele volt.

Tehát a termékek választékának termelési költsége megfoghatatlan volt. Ezért döntöttünk úgy, hogy a ráfordításokkal nem foglalkozunk, a választékok ára legyen a világpiaci ár. Az erdészetek számára a világpiaci árakon számolt nyereség maximalizálása legyen a feladat. A megoldás nagyon bevált, az erdészetek egyik évről a másikra hitelen élüzemek lettek.

Ezzel az értékelméletet lecseréltem piacosításra, vagyis a piac jelzései alapján történő orientációra.

A klasszikus közgazdaságtan azt hirdeti, hogy az árak az értékük körül ingadoznak. Az értékelméletet azonban azonnal feladták azzal, hogy az árak centrumába belefoglalták a földjáradékot, a bányajáradékot illetve a profitot. Ezek nagyságát azonban nem elmélet, hanem a tények, vagyis az árak alakítják. Máig nem veszik tudomásul, hogy a járadékok és a profitok nagyságát a kereslet és a kínálat alakítja. Föld- és bányajáradék azért van, mert hiány van a termőföldben és a bányakincsben, profit is csak a tőkehiányból fakadó jövedelem. Marx alapvetően tévedett, amikor a profitot, a tőkearányos nyereséget a tőkés tulajdonformából és nem a tőkehiányból vezette le.

Mindez azonban csak az áruk és a szolgáltatások esetében van így, a legfontosabb áru, a munkaerő esetében pedig nevetséges az értékelmélet. A munkaerő kizsákmányolását nem lehet azzal magyarázni, hogy értéke alatt fizették meg. Ha valaminek az ára az értéke alatt van, akkor csak szűkítetten termelődhet újra. Ezzel szemben az osztálytársadalmak mindegyike sokkal gyorsabban termelte újra a munkaerejét, mint amennyit hasznosítani tudott. Egyetlen közgazdász sem vette tudomásul, hogy minden osztálytársadalomban több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit az élettere hatékonyan igényelhetett. Ezért nem volt reális magyarázat a munkaerő kizsákmányolása. A tény az volt, hogy minden osztálytársadalomban a lakosság gyorsabban szaporodott, és jobb minőségű volt, mint amennyit hatékonyabban felhasználhatott. Ennek ellenére egyetlen osztálytársadalom sem vette tudomásul, hogy a kevesebb létszáma jobban élhetett volna. Ezt ugyan nem vallotta be, mégis mindegyik úgy akarta a jobban élés feltételeit biztosítani, hogy erőszakkal igyekezett a társai rovására terjeszkedni. Ezt pedig csak erőszakkal lehetett elérni, amihez elsősorban létszámfölényre volt szüksége. A túlnépesedő társadalmak az ellen túlnépesedéssel igyekeztek védekezni.

Ha az osztálytársadalmak ötezer éves történelmét jellemezni akarjuk, akkor csak a túlnépesedését lehet általános jellemzőjüknek tartani. Ez ellen csak egyetlen védekezési mód létezett, a halálozás fokozása.

A szántóföldi növénytermelés és a pásztorkodás ugyanis a gyűjtögetésnél lényegesen jobb életfeltételeket teremtett, ami megállíthatatlan túlnépesedést okozott. Ez ellen egyetlen védekezési mód volt, az osztálytársadalmak halálozás fokozása. A halálozás fokozása volt az egyetlen eszköz, aminek segítségével elviselhető szinten lehetett tartani a túlnépesedést, ezt egyetlen társadalom sem vallotta be, nem fogalmazta meg, hogy miért fokozza a többség nyomorát, miért háborúzik, miért üldözi a tudásvágyat.

A tudásvágy üldözése.

Kamaszkorom óta foglalkoztatott a biblia miért tekintette eredendő bűnnek a tudásvágyat. Már olyan korban éltem, amikor a társadalmi felemelkedésnek a fő útja a tudásvagyon növelése volt. Értehetetlennek tartottam, hogy miért minősítette az Úr Adámnak a fajunk jövőjére vonatkozó kíváncsiságát, eredendő bűnnek. Aztán rájöttem, hogy ez nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás véleménye volt, hanem minden kultúrát a tudásvágy elnyomása jellemezte. Nem találkoztam olyan vallással, amelyik a tudásvágyat, a dogmák igazsága feletti kételkedést nem eredendő bűnnek tekintette. Nemcsak minden vallás elsődleges feladata volt a dogmák vitathatatlan elfogadása, de még az ókori görög drámákban is a tradíció megsértése volt a megbocsáthatatlan bűn. A hisztérikus inkvizíció is ezt üldözte.

Magyarázattal mégsem találkoztam. Azt csodálom, hogy a biblia megfogalmazói ezt mégis következetesen figyelembe vették. Ugyanakkor, ismereteim szerint a zsidó vallás következetesen hirdette, hogy eljön egyszer a megváltó, aki ez alól felszabadulást hoz.

Mivel az emberi faj szaporasága a 25 év körüli várható életkor felett elviselhetetlenné válik, a földművelésből és a pásztorkodásból élő népek várható életkora pedig ennél egyre hosszabb lett, egyre indokoltabb lett a társadalmak halálozás fokozása.

A kereszténység létrehozói nem ismerték fel a megválthatóság feltételét, a fogamzásmentes szexuális élet megoldását. Krisztust megválóként tekintették, holott az eredendő bűnt, a tudásvágy kártékonyságát nem oldotta meg. Ez csak kétezer évvel később történt meg, amikor a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet, ezzel a szexuális ösztönük szerint élők ülők akaratától, és nem az ösztönétől függővé vált a gyermekvállalás. Gyorsan kiderült, hogy a viszonylag jól élők egyre több szexuális életet élnek, de egyre kevesebb szülést vállalnak.

A 20. század végére a fejlett, iskolázott lakosság már annyi születést sem vállal, ami a létszám tartásához elegendő volna, ezért a társadalomnak kell támogatni, ösztönözni a gyermekvállalást. A túlszaporodás megszűnésével azonban azonnal spontán megszűnt az osztálytársadalmak halálozást fokozó funkciója is.