Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 06

Nincs értéke a legfontosabb vagyonnak, a munkaerőnek.

Az ipari forradalom urbánus viszonyai között a munkáltató, a tőkés számára a munkása és családja tulajdona terhes lett volna. Ezért lemondott a munkaerő feletti tulajdonról, helyette bérbe vette a család tagjait. Egy munkáscsaládnak általában, két munkaadója, a gyermekmunkák esetében több munkaadója is lehetett. Ez a foglalkoztatási és munkavállalói szabadság tette lehetővé a magasabb foglalkoztatást. A bányákban a nők, a textiliparban a férfiak foglalkoztatási lehetősége korlátozott volt. Mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak érdeke volt, hogy a családtagok elérő munkaadónál dolgozhattak.

Ez is az ipari forradalom egyik jelentős vívmánya volt.

Előtte azonban nézzük meg röviden a rabszolga és a feudális társadalom foglalkoztatását.

A rabszolgatartó társadalmak.

Ebben a tekintetben a rabszolgatartó társadalom következetes volt, mert a rabszolgákat a tulajdonos vagyonának tekintette. Nem a ragszolga idejét, hanem a rabszolgát, és ha volt a családját vette meg, azt a vagyonának. a rabszolgatársadalmakban az uralkodó osztály vagyonát a rabszolgái darabszámával mérték, annak ellenére, hogy az áruk a piacon nem egységes volt, hanem minőségre ment. A többség ára a fizikai képességükkel arányos volt, nem voltak árukban nagy különbségek. Ezzel szemben a versenysportokban, a művészetekben és a szép és szexuálisan vonzó lányok árában óriási különbségek voltak.

Azt később tudtam meg, hogy a politikai hatalom értékelte, nemzeti vagyonnak tekintette a rabszolgák mennyiségét. Mivel a rabszolgák életviszonyai mostohák voltak, nagy volt a halandóságuk. Például törvény írta elő, hogy a rabszolgák számára egészséges ivóvizet kell biztosítani. Az ezt megsértő tulajdonostól elvették a rabszolgáját.

A rabszolgaállomány fenntartása nemcsak a tulajdonos érdeke, de a társadalom feladata is volt. A rabszolgák gyermekei a rabszolgatartó tulajdonát jelentették. Ezzel a rabszolgatartó osztály érdekelt volt a minél nagyobb szaporulatukban. Ez sem volt elég. Az államok egyik feladata volt a hadseregével rabszolgák szerzése. A légiók parancsnokai elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy a megbízójuk, a szenátus legyen velük megelégedve. Munkájuk megbecsültsége a hódításukon múlt, és nagy vagyont csak rabszolgák szerzésével és kincsrablással szerezhettek.

A rabszolgatartás a földművelésben, a legtöbb munkást igénylő ágazatban szinte eltűnt. A viszonylag kevés munkaerőt foglalkoztató iparokban a céhrendszer alakult ki. Ezek többsége családi vállalkozás volt. Az ipari forradalom után csak a gyarmatok ültetvényein éledt fel, és működött tőkés vállalkozás formájában. Ennek az volt a magyarázata, hogy a gyarmatokon nagy kereslete volt a gyapot, a cukornád, a dohány termelésének, amihez ott nem találtak munkaerőt. Az Amerikába bevándorló európaiak többsége földművelő paraszt akart lenni, akik végül modern farmerekké váltak. Az amerikai ültevények munkaerő igényét elsősorban Afrikában rabolt rabszolgákkal elégítették ki. Kiderült, hogyha nincs a piacon szabad munkaerő, akkor erőszakkal, rabszolgát szereznek.

Az Afrikában elrabolt, Amerikában eladott négerek gazdasági szempontból óriási előnyt jelentettek az ott élő földbirtokosoknak. Amerika tőkés osztálya kezdetben az ültetvényeiket rabszolgákkal művelő földbirtokosok lettek.

Amennyire a rabszolgáknak volt köszönhető az amerikai gyarmatokon kialakuló tőkésosztály, ez a 20. században nehéz kolonccá váltak a munkaerejükkel gyengéknek bizonyult volt rabszolgák. Ma már sehol nincs jelentős rabszolgatartás, sőt mindenütt, de elsősorban az Egyesült Államokban, sokkal jobban élnek, mint azok, akik Afrikában maradhattak. Ugyanakkor azonban az Amerikában a gyarmatok földbirtokosait meggazdagító rabszolgák utódai az átlagosnál sokkal kisebb értékű, visszahúzó etnikum lettek.

A kiscsaládos feudális társadalom.

A rabszolgatartó társadalmak ideje lejárt az első évezred utolsó századiban. Ahogyan kiszelektálódott a búza és az árpa télállósága, létrejöttek a természetes csapadékra épülő gabonatermelés technikai eszközei, a talajforgató eke, az igavonó hám, a lovak patáit védő és járásukat stabilizáló patkó, és létrejöttek a gabonatermelés új feltételei, amelyek Európa egészét magas-kultúrát eltartóvá tették, olyan társadalmi felépítmény vált szükségessé, ami ennek a feladatnak megfelelt. Ez valami tejesen új agrártársadalom létrejöttét eredményezte.

Létrejött a földbirtokos osztály uralma alatt a kiscsaládos feudális társadalom. Valami forradalmian új, és a korábbiaknál sokkal hatékonyabb feudális agrártársadalom. A létrehozója annak, hogy a földesurak a földjük megművelését nem a világ minden társadalmában jellemző nagycsaládra, hanem a szülőkből és a gyermekeikből álló kiscsaládra bízták. Ezzel létrejött az első, és sokáig az egyetlen kiscsaládos társadalom.

Ettől kezdve a kis Nyugat-Európa lett az emberiség élcsapata. Ez tette Nyugat-Európát az emberiség élcsapatává. Ennek ellenre nyoma sem található annak, hogy a kiscsaládra, mint a társadalom sejtjére épült társadalom általánossá vált Nyugat-Európában. Arról nem tudunk semmit, ki találta ki, és hogyan győzte meg mind a politikai hatalmat, mind a nyugat-európai keresztény egyházat ennek általános bevezetéséről és működtetéséről. Érthetetlen, hogy a Nyugat-Európát a világ minden más, nagy családos kultúrája fölé emelő intézménnyé emelő, majd mára már világszerte elterjedt kiscsaládos feudális társadalom történelmi szerepe méltatásnak a nyoma sem található.

Az egyértelmű, hogy a földbirtokos számára a kiscsaládos jobbágyrendszer sokkal jobb megoldás volt, mint a jobbágyteleknek a nagycsaládokra bízása.

A kiscsalád elsődleges előnye, hogy lehetővé teszi a jobbágytelkek állandóságát, azzal, hogy ennek a kiscsalád munkaereje, a két szülő és a gyermekei, viszonylag állandó. A földbirtokos érdeke, hogy a jobbágyával kötött szerződése állandó maradjon, a szülők munkaképes korának végéig tartó legyen, és azt a legidősebb fia örökölhesse. Ez a nagycsaládos rendszerben megoldhatatlan, mivel a nagycsalád létszáma, munkaereje nagyságrenddel is megváltozhat. Minden nagycsaládos rendszerben 5-10 évenként újra kellett osztani, a családok létszámához, munkaerejéhez igazítani a telkeket.

A kiscsalád legnagyobb előnye, hogy a szülők nemcsak az elsődleges értéktermelők, de a jövedelem felett is rendelkezők. A nagycsalád legnagyobb hátránya, hogy az egyetlen jogi személy a legidősebb férfi, aki sok esetben már nem teljes munkaképes, értéktermelő. A családfő rendelkezik minden családfői joggal, és esetleg tucatnyi felnőtt sorsával, jövedelmével. Az értéktermelők többsége minden tekintetben jogtalan. A kiscsalád jelenlegi utódja a farmer, a nagycsaládé a kolhoz elnöke.

A jobbágytelkek újraosztása érdektelenné teszi a talajerőre vigyázást. A kiscsaládban nemcsak a területnek, de a háznak, a gazdasági épületeknek birtokosa és örököse folyamatosan biztosított.

A kiscsalád sokkal rugalmasabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád. Ahogyan kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer egymást követték Nyugat-Európában a társadalmi haladás állomásai. A reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom a kiscsaládos Nyugat egymást követő győzedelmei voltak. Ezek egyike sem győzhetett igazán ott, ahol a nagycsaládos rendszer fennmaradt.

Érdekes módon, a kiscsalád bevezetésének hátterével, eredményeivel alig foglalkoznak a történészek, pedig elsősorban a kiscsaládos rendszernek köszönhető, hogy Európa nyugati fele ezer évre a világ élcsapatát jelentette, a keleti fele pedig lemaradt.

A tőkés osztálytársadalmak.

A két első, említett osztálytársadalmon belül is voltak tőkés vállalkozások, de a társadalmi súlyuk eltörpült a mezőgazdaság mellett. A 18. században azonban fordulat következett be. Eddig az ipar elsősorban az uralkodó osztály igényeit elégítette ki. Ezek nem olcsó tömegárukra vágytak, hanem luxus igényűek voltak. A lakosság pedig olyan szerény igényeket jelentett az iparok számára, amivel a főfoglalkozású ipari vállalkozások nem is foglalkoztak. A lakosság nagy többségének az igényeihez mérten a városok alacsony hatékonyságú céhipara is drágának bizonyult. A lakosság nagy többségnek az ipari termekkel szembeni igényét a háziipar elégítette ki. Ruházatukat maguk a földműves családok elégítették ki.

Ezzel szemben az ipari forradalom először jelentett a háziiparral és a céhiparral szembeni versenytársat. Nemcsak azokban a társadalmakban, ahol győzött, de legyőzte szinte az egész elmaradt világ háziiparát is. A gyáripar olyan olcsó árut hozott a piacra, amivel nemcsak a céhipart, de a háziipart is legyőzte, nemcsak otthon a gyarmattartó országban, de a gyarmatokon is. A nyugat-európai gyárak termékei nemcsak otthon győztek, hanem az elmaradt világban is. Ehhez azonban a fegyverek és a szállítás forradalma is nélkülözhetetlen volt. A vasút és a gőzhajó elérhetővé tette a világ legtávolabbi, és a legkevésbé versenyképes országait is.

A gazdasági hódításnak feltétele volt a Nyugat példátlan katonai fölénye is.

Az ipari tömegáruk világpiai győzelmét nemcsak a gyáripari termékek olcsósága teremtette meg, hanem a szállítás és a hadviselés forradalma is.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője.

Nemcsak a történészek, de a társadalomtudományok művelői sem vették tudomásul, hogy a három látszólag nagyon eltérő társadalom csak abba különbözött egymástól, hogy kik alkották az uralkodó osztályt. Azt senki sem vette tudomásul, hogy mindháromban az uralkodó osztály elsődleges feladata a nyomort fokozó adóztatás, a háborúskodás, valamint az ember tudásvágyának az üldözése, közös jellemzőjük volt. A lakosság elviselhetetlen növekedésének lefékezése jelentette számukra a közös alépítményi feladatot. Ez a közös fakadt, hogy a termelésből élés minőségi előrelépést jelentett az életfeltételekben. A mintegy 150 ezer évig tartó gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége ugyan nagyon eltérő, de ezen belül nagyon alacsony volt.

Nem találtam ugyan arra vonatkozó adatot, mennyi volt a gyűjtögető társadalmak élettereinek az eltartó képessége. Minden bizonnyal a csapadékos trópus adott a legtöbb táplálékot, a sivatag és a tundra a legkevesebbet. Elég volna egy olyan térkép készítése, hogy a földünkön, hol mennyi volt a növények évenkénti gyarapodása. Ez határozta meg, hogy mennyi állat élhetett meg ott. Ezzel párhuzamos volt a gyűjtögető ember eltartó képessége is.

A másik eddig sehol nem talált mutató az, hogy a begyűjtött termék és zsákmány meddig volt eltartható. Ez pedig óriási volt a hideg északon, és nagyon alacsony a meleg, párás környezetben. Ezen az alapon tartom a sarkok közeli tengerpartot, különösen, ha olyan folyó is van, ahova ívni járnak a tengeri halak.

Még kevesebb figyelmet kap az a szempont, hogy hol érzik magukat jobban a vírusok és a bacilusok. Megfeledkezünk arról, hogy a betegségek ellen nem volt lehetőség a védekezésre. Aki ezt tudomásul veszi, belátja, hogy miért nem a párás trópusokon volt az ember számára a paradicsom.

A véleményem szerint, a gyűjtögető társadalmakban a várható életkor mindenütt a 25 év körül ingadozott. Ez az a szint, ami mellett az emberi faj még fennmaradhat, de nem növekszik a lakosság száma. Ezt én találtam ki, mert a gyűjtögető társadalmak mindegyikében szinte nem változott, csak e körül ingadozott a lakosság száma. Az emberi faj természetes szaporasága ilyen várható életkor mellett a létszáma tartása körül ingadozik. Ha ennél rövidebb, kipusztul, ha hosszabb, túlnépesedik. Jó volna, ha a demográfusok is kiszámolnák, hogy az emberi faj szaporasága milyen várható életkor mellett stagnál.

Ezt azért tartom fontos adatnak, mert a jégkorszak megszűnése után kialakult szántóföldi növénytermelés és a pásztorkodás azonnal elviselhetetlen túlnépesedést jelentett. Ezt elsősorban az öntözéses gabonatermelésre való áttérés esetében láthatjuk. Előtte ugyanis nagyon ritka jelenség volt a közmunka, az önözéses gabonatermelő társadalmakban azonban azonnal megjelent. Márpedig a közmunka a túlnépesedést bizonyító tény.

Minden gabonatermelő és pásztortársadalom olyan életfeltételeket jelentett, amiben meghosszabbodott a várható élekor, általánossá vált a túlnépesedés, ami ellen csak a halálozást fokozó társadalmi felépítmény lassítja elviselhetővé a társadalom stabilitását.

Az osztálytársadalmak ötezer éves múltjának elkerülhetetlenségét csak az érheti meg, aki tudomásul veszi, hogy a 25 év feletti várható életkort az olyan társadalmi felépítmény viselheti el, amelyik tudomásul veszi, hogy a stabilitást csak az olyan felépítmény teheti elviselhetővé, amelyik fokozza a halálozást. Vagyis az elmúlt ötezer évben objektív szükségszerűség volt a szervezett halálozás okozása. Márpedig, aki ezt tudomásul veszi, csak akkor várhat túllépés a szervezett halálokozáson, ha sikerült a gyermekvállalást a létszám újratermelés szintjére visszaszorítani.

A történelembe n ugyan voltak kísérletek a gyermekvállalás korlátozására, de azok említésre sem méltók. Egyetlen szervezett és eredményes megoldásról tudok, Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszer a jobbágytelkek számára csökkentette a gyermeket vállalható családok számát. Ez csak azért sikerülhetett, mert az uralkodó osztálynak, a földesuraknak és a katolikus egyháznak közös anyagi érdeke volt a kevesebb gyermekvállalás.

Az a tény, hogy gyermekvállaló család csak annyi lehet, ahány jobbágytelek volt, azt eredményezte, hogy a házasulhatók kora jó tíz évvel kitolódott. Ezzel a gyermekvállalhatóság is. Máig nem találtam olyan történészt, aki felismerte volna, hogy mit jelentett, hogy ezelőtt mindegy ezer éve olyan feudális társadalom alakult ki Európa nyugati felén, amiben a gyermekvállalás jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott ki.

Semmi nyoma nem található annak, hogy az európai fiatalok a nemi érettségüket követő tíz évben el voltak zárva a legerősebb ember ösztönükkel éléstől. Ez most sem válik ismertté, amikor a fiatalok a fogamzásgátlóknak köszönhetően kiélhetik a nemi ösztönüket függetlenül attól, mikor házasodnak.

Megjegyzem, hogy a mai házasságkötők életkora visszamászott oda, ami a középkorban volt, de a szexuális életük szabadságát legfeljebb a katolikus egyház szeretné a házasság utánra korlátozni.

A nyugat-európai feudális társadalom világraszóló eredményéért iszonyú árat fizetett a térség fiatalsága. A nemi érettségük legvadabb tíz évében nem élhettek normális szexuális életet. Számomra ez a klasszikus példája annak, hogy a társadalomtudományok csak a jogi és az anyagi sérelmekkel számolnak. Azon ezerszer annyi felháborodás olvasható, hogy a lakosság többségnek, a nőknek általában nem volt választó joguk. Ma ugyan szinte mindenkinek van, a felük azonban nem is él a lehetőséggel. Ennél ezerszer nagyobb jogfosztás volt a házasság előtti fiatalok számára a szexuális élet tilalma, mégsem beszélünk róla.

A tudomány és technika forradalma.

Az emberiség legnagyobb találmányának tartom a fogamzásgátlás megoldását. Ennek ellenére erről említés sem történik róla. Ez ugyan a gyűjtögető társadalmakban nem volt probléma, hiszen a létszám tartásához szükség volt az emberi faj fennmaradására. Említést sem találtam arról, hogy fajunk csak azért élhette túl a gyűjtögetés mintegy 150 ezer évét, mert fizikai adottságaihoz képest nagyon szapora faj.

Mindkét nem szexuális ösztöne erős, tartós és magas szaporaságot tesz lehetővé. Ez biztosította, hogy fajunk a gyűjtögetés 150 ezer éve alatt nemcsak fennmaradt, de a föld szinte minden életterében berendezkedhetett.

A szexuális vágya mindkét nemünknek három évtizeden át folyamatos. A nők évente minden hónapban néhány napon keresztül termékenyek. A termékenységük a szülés után egy évvel helyreáll. Minden nő, aki megéli terménysége egész korát, 6-8 gyermeket szülhet. Ezt csak a magas gyermekhalandóság csökkentette. Alig található adat arra, hogy mekkora volt az első évet sem megélők aránya. Pedig fajunk újszülöttei a legkevésbé életképesek. Kevés ösztönös képességgel jönnek a világra, és mintegy 15 évig az önálló életre képtelenek.

Az ember újszülött korábban sokáig életképtelen, de ugyanakkor az agya, a kezei, a hangképző képessége több év alatt alakul ki. Az a közelmúltban derült ki, hogy az emberi agy kapacitásának, felvevő képességének a kifejlődése a születést követő 4-5 évig tart.

Az osztálytársadalmak munkaerőigénye.

Az osztálytársadalmak egészen a jelenkorig a kínálatához viszonyítva egyre kevesebb tudást és fizikai erőt igényeltek. Korábban ugyanis szinte csak olyan eszközök, szerszámok jelentek meg, amelyek ugyan hatékonyabbá tették a munkavégzést, de csökkentették a használatukhoz szükséges tudást és képességet. A munkaerő mennyisége és képessége egyre gyarapodott, az újabb eszközök azonban egyre kevésbé igényelték a használójuk képességét. A 20. század eleje volt talán az a mélypont, amikor minimumára csökkent a munkaerő képességével szemben támasztott minőségi igény.

Ez okozta az egyre nagyobb gazdasági válságokat. A fordulat a leginkább a rakodási munkák eddig a képzetlen munkások tömegét igényelték, pár évtized alatt a ki- és berakodást mérnökök végezik, tied és század idő alatt, nagyságrendekkel olcsóbban. A hajók ki- és berakodási ideje a hetekről egyetlen napra esett. Ezt jól illusztrálná, hogyan alakult száz év alatt a hajók kikötőkben való tartózkodása. Korábban a rakodásokat képzetlen munkások milliói, ma ezer magasan képzett mérnök komputerekkel tized annyi idő alatt végzi el.

A bányákban korábban képzetlen munkaerő milliói csákánnyal, lapáttal dolgoztak, ma nagyon drága kombájnokkal mérnökök végzik.

A változás általános, ezt jól jellemzi a tény, hogy ma a vállalkozásokban hússzor annyi mérnökre, és tized annyi képzetlen munkásra van szükség.

Csak a művészetekben és a spotokban volt minőségi igény.

A tudományos és technikai forradalom hatására hiány lett a munkaerő minőségének a felső kétharmada, és a képzetlen munkaerő átlaghoz viszonyított ára csökkent.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, csak két ágazatban volt hiány a minőségi munkaerőben, a művészetek és a sportok felső néhány százalékában. Ami óta ezt felismertem, lelkesen kutatom a két ágazat múltját. Egyre jobban kiderült, hogy ezek kezdettől fogva nem osztálytársadalmi alapon, hanem a teljesítményük alapján szelektálódtak. Eleve úgy kezelték ezeket, mintha nem is az osztálytársadalom tagjai lennének. A legnagyobbak ismertebbek, gazdagabbak és maradandóbbak lettek, mint az uralkodó osztály felső harmada. A több ezer éves múljuk olyan korai képességfeltáráson, képzésen alapult, akárcsak ma.

Megszállott híve lettem annak, hogy a jelenkor fejlett társadalmában, minden szakmában olyan korai tehetségfeltárást, képzési módszert, anyagi és erkölcsi elismerést kellene alkalmazni, mint ezen a két területen ma is működik.

A profit is járadék.

A klasszikus közgazdaságtan alapítói tévedtek abban, hogy a tőkejövedelmet nem járadéknak tekintették. Azt természetesnek vették, hogy a föld és a bánya tulajdonosát külön, meg nem dolgozott jövedelem illeti meg, de a tőke utáni meg nem dolgozott jövedelmet nem a tőke járadékának, hanem profitnak minősítették. Azt természetesnek tartották, hogy a földesúrnak, a bányatulajdonosnak a bérbeadás esetén munkanélküli jövedelem jár, amit akkor is élvezhet, amikor maga vállalja a működtetését is. Ezzel szemben a tőkés a tőkeéje használójától nem bérleti díjat kap, hanem indoktalan jövedelmet élvez, profitból részesül, de akkor is érdem nélküli ez a jövedelem, ha a tőkéjét maga működteti.

Már a klasszikus közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a föld, a bánya, a tőke azért ad meg nem dolgozott jövedelmet, mert hiány van a földben, a bányakincsekben és a tőkében is.

A közgazdaságtan hibái abból származnak, hogy kitalálták az érték kereslet és kínálat nélküli fogalmát, az újratermelési költséget. Mivel ez megfoghatatlan, megelégednek azzal, hogy a kereslet és kínálat arányától függően ingadozó árak centruma. De ez sem ragadható meg. Ezért aztán megelégedtek azzal, hogy a piac kereslettől és kínálattól függő árait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelés szabályozója a jövedelmezőség legyen.

Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.

Az ENSZ hűen követte elődje, a Népszövetség statisztikai eredményeit. Mindkettő aranybánya lett a közgazdászok számára.

Az ENSZ statisztikusai felismerték, hogy a jelenkorban, amikor a lakosság számának alakulásában nemcsak a mértékek, de még az előjelek is különbözők lettek, értelmetlenné vált a tagországok társadalmi fejlettségét a nemzeti jövedelmük nagyságával mérni.

Nagy lépést tettek előre azzal, hogy az országok társadalmi fejlettségét az egy lakosra vetített három mutatóval mérik. Ezek az egy laksora jutó jövedelem, belső forgalmi áron mérve, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezek eredője alapján mérik a társadalmak fejlettségét. Ez klasszisokkal jobb a korábbi mércénél, az országokban termelt nemzeti jövedelem éves összegénél.

Ezzel szemben két mutatót még ajánlanék.

A második helyen az egy lakosra jutó nemzeti vagyont javasolnám. Az olyan országok, ahol gyors a lakosság növekedése, éppen ez a mutató teljesíthetetlen. S kínai reform kidolgozóinak éppen az a legnagyobb érdeme, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény teljesíthetőségének az elengedhetetlen feltétele a népesség növekedéssel arányos vagyonképzés. Ez a lakosság gyors növekedése estében teljesíthetetlen feladatot jelent.

Kevés közgazdasági probléma volt rám nagyobb hatással, mint annak felismerése a társadalom számára elengedhetetlen igény, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel párhuzamosan növekedjen a nemzeti vagyon is. Ez Rácz Jenő és Bródy András könyve alapján vált ismertté a számomra. Tehát nem elegendő, ha az egy lakosra jutó jövedelem növekszik, ezzel párhuzamosan növelni kell az egy lakosra jutó vagyont is. Sajnos ennek felismerése idején még nem volt elismert, hogy a nemzeti vagyon nemcsak a fizikai vagyon, hanem az emberi vagyon is. Vagyis a munkaerő értéke is vagyon. Ennek figyelembe vétele nélkül is egészen más, mivel az emberi vagyon, a képzett munkaerő értéke nagyobb, mint a foglalkoztatását biztosító fizikai vagyon. Hatvan éve mégis jól működött az iránytűm akkor is, ha a népesség növekedéssel járó fizikai vagyonigényt veszem figyelembe. Rácz és Bródy csak a fizikai vagyonnal számolt, de még azt is csak az átlagos európai vagyonigénnyel, ami akkor az egy laksora jutó jövedelem 3-4-szerese volt. Ez is elég nagy annak bizonyítására, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése esetén elviselhetetlen felhalmozási igényt jön létre.

Az óta megtanultam, hogy a vagyonigény időben és kultúrák között jelentősen eltérő, de ezek az eltérések lassan változnak. Ezt a mutatót egyedül az Egyesült Államokban mérik. Ebből kiderül, hogy ez az arány elsősorban etnikai hovatartozástól függ, az államokon belül is jelentősen eltér. 2015-ben az Egyesült Államokban az éves jövedelem ötszerese volt a kelet-ázsiai etnikumok vagyona. Ez a mutató a protestánsoknál 3.5, a latinoknál 2.5, az afrikaiaknál 0.9. Ezek a számok is meggyőzően bizonyítják, hogy miért marad le a vitathatatlan szuperhatalom a másik három óceánokon túli angolszász társához képest. Egyszerűen azért, mert azokban a visszahúzó két etnikum sokkal kisebb arányban van jelen.

Magyarként vágyam lenne a hazai etnikumok jövedelmükhöz viszonyított vagyonát látni.

Egy ilyen mutató sokat mondanak a kiegyezés és az első világháború, a két háború közti Horthy rendszer, a bolsevik megszállás és a rendszerváltás utáni szakaszban látni. Egy ilyen felmérés sok magyarázatot adna arra, hogy miért alakult úgy a történelmünk, ahogyan alakult.

A két háború közt az iskolázottságot mérték. A sorrend fentről lefelé egyértelműen így volt a zsidóság, a svábok, a protestánsok, a katolikusok, a görög keletiek és a cigányok. Ebből az is megállapítható, hogy mint vesztettünk a zsidóságuk öthatodának, a svábok felének elvesztésével. Az is egyértelmű, hogy a cigányságunk lényegese az amerikai feketék mögött áll. Nem véletlen, hogy az ilyen tényeket nem mérjük.

Honismeretemet jónak tartom, de sokkal jobb lehetne, ha mérnénk a lakosságunk etnikai és vallási összetételében a jövedelem és vagyon arányát. Még ennél is többet mondana az, hogy ebben a bontásban milyen a gyermeknevelés aránya.

Visszatérve a csodálatos eredményt elérő Kínára. Ott nemcsak a lakosság gyors növekedése támasztott felviselhetetlen felhalmozási igényt, hanem az is hogy az alapanyag iparok fejlesztése nagy felhalmozási igényt támasztott. Kína ugyan a népességének növekedését leállította, de a példa nélküli gyors urbanizáció, infrastruktúra építése, a munkahelyek teremtése eleve óriási felhalmozási igénnyel jár. Kína a lakosság növekedésének leállása mellett is a világ legmagasabb felhalmozási rátájára kényszerült.

Nem értékelték a munkaerőt az osztálytársadalmak.

A munkaerő nélkül ugyan nem működhetett a társadalom, de mivel a keresleténél több és jobb volt belőle, a közgazdaságtan eltekinthetett az értékétől, levegőnek tekinthette. A munkaerő olyan termelési tényező volt, ami több és jobb volt, mint a vele szemben támasztott kereslet. Ebből aztán az következett, hogy a termőföldnek, az ásványi kincseknek és a tőkének volt vagyonértéke, ami után földjáradék, bányajáradék, profit járt a tulajdonosának, a vagyonok értékét a járadéka alapján állapították meg.

A föld és a bányakincs utáni járadékot a tulajdonból fakadó indokolt jövedelemnek tartották, a tőkei utáni profitot azonban meg nem dolgozott, indoktalan jövedelemnek tekintették. Nem vették tudomásul, hogy mindhárom jövedelem a vagyonhiányból fakadó járadék volt.

A legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt olyan árunak minősítették, aminek ára volt, de mivel több és jobb volt belőle, mint amennyi a kereslete, vagyonnak nem is minősítették. A klasszikus közgazdaságtan a munkaerő bérét az értékétől független jövedelemnek tekintette. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a földet, a bányát a járadéka tőkésítése alapján vagyonnak kezelték. Ez a tőke esetében azt jelentette volna, hogy a tőke értékét is a profitja tőkésítése alapján kell megállapítani. A gyakorlatban a tőkepiacon ez is történt. Ebből annak kellett volna következni, hogy a munkaerő megvásárolásáért kifizetett összeget tőkésítve kaptuk meg a munkaerő értékét.

Ebből az következett, hogy a munkaerő is olyan, mint minden más áru, aminek az ára az értéke felett van, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata, és fordítva az ára az éréke alatt van, ha nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete. Erről Marx is megfeledkezett, fel sem vetette, hogy a munkaerő kínálata és kereslete hogyan aránylik egymáshoz. Ezt azért sem tehette meg, mert akkor a kizsákmányolását nem tudta volna tényként megállapítani.

A munkaerő ugyanis minden osztálytársadalomban több és jobb volt, mint a kereslete. Marxnak az sem okozott problémát, hogy a munkaerő értékét is az újraterelési költsége határozza meg. Márpedig a bérekből egyre több és jobb munkaerő termelődött újra. Ezzel azonban oda jutott volna, hogy a munkaerő egy olyan áru, ami akkor is bővítetten termelte újra magát, ha az éréke alatt vásárolták meg.

A munkaerő tehát nem termelési tényező, aminek értéke van, hanem a termelés alanya. Még az osztálytársadalmakban is olyan helyzetet teremtett magának, amiben nemcsak gyorsan szaporodik, de a jóléte is nő. Nem az ember van a társadalomért, hanem a társadalom az emberért.

Az kétsége sem vonható tény, hogy az ember nemcsak biológia tekintettben van a fajok élén, hanem a sikerében is. Ebben a példátlan sikerben az ember volt a főszereplő. Nemcsak példátlan a sikere volt, hanem hatványozottan gyorsul.

Az osztálytársadalmaknak az utóbbi ötezer éves történelme azért volt szenvedéssel teli, mert az ember szaporaságát nem volt képes az igényéhez szabni. Minden kínunk oka az volt, hogy a jólétünknek következtében egyre jobban szaporodtunk. Kevesebb áldozattal járt volna, ha csak olyan mértékben szaporodunk, amilyen mértékben a létszámunk optimálisan alakult volna.

Ezért a társadalomtudományok elsődleges feladata a létszámuk szabályozása volna.