Mesterségesen teremtett foglalkoztatási válság

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 28

Mesterségesen teremtett foglalkoztatási válság

Az Európai Unió végzetes hibát követett el azzal, hogy 28 tagországának közös felépítményt hozott létre. A létrehozói abban a téves hitben éltek, hogy Európa, legalábbis annak nyugati fele egységbe szervezhető azzal, hogy nyugati keresztény, azaz római katolikus és református.

Az ugyan a Nyugat számára bebizonyosodott, hogy az óceánon túli gyarmatokon, ahol az alapokat a protestáns angolszászok rakták le, nemcsak minden európai etnikumot, de még afrikai rabszolgákat és ázsiai menekülteket is fejlett társadalmakká építhettek. A két világháborúban a négy volt angol gyarmatnak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően megmenthették nemcsak a kelet-európai bolsevik marxizmus, de a német fasizmus diktatúráitól a polgári demokráciákat, Európa szinte minden etnikuma számára nemzeti államok létrejöttét biztosították.

Az EU két alapítója, a német kancellát Adenauer és a francia elnök, De Gaulle római katolikus volt, de az egyik puritán német, a másik pedig latin francia. Már itt zavart okoz, hogy a vallást és a viselkedési kultúrát azonosítjuk. Nem vesszük tudomásul, hogy az Alpokban élő germánok akkor is puritánok, ha politikai okokból katolikusok maradtak. A franciák pedig latin népek maradtak annak ellenére, hogy az Alpoktól északra élnek.

Ezt a hibát már ötven évvel korábban a német, Max Weber is elkövette, amikor a puritán népek fölényét a reformátusok puritanizmusával azonosította. Ő is abban a hitben élt, hogy a kereszténység minden egyháza egyúttal viselkedési magatartás is jelent. Azt hitte, hogy a reformátusok azért puritánok, mert a kereszténységük puritán volt. A valóság, hogy az angolszászok, a germánok és a skandinávok eleve, már a keresztény vallásra térésük előtt puritán módon élők voltak.

Az európai társadalomtudósok fel sem vetik azt, amit az említett Max Weber Amerika-hatásnak nevezett, amikor azt állította, hogy a lengyelek a saját hazájukban megrögzött lengyel módon viselkednek, de Amerikában egy generáció után puritán módon élők lesznek. Egyetlen európai történész sem vette tudomásul, hogy minden európai etnikum, ha Amerikába, vagy Óceániába, angol gyarmatra települ át, gyorsan puritán lesz, eltekintve a mediterránoktól, akik erre csak nagyon lassan képesek. Ugyanakkor, ha mediterrán gyarmatra kerültek, még az otthonuknál is mediterránabbak lesznek.

Ez a magyarázata annak, hogy Amerika nagyobb fele Latin-Amerika lett, csak az angol gyarmatok váltak puritán, fejlett államokká. Az Egyesült Államokban az európai népek beolvadása csak a latin népeknek nem sikerült. Ott a lakosságot az eltérő viselkedése alapján így sorolják. Protestánsok, latinok, afrikaiak és már egyre inkább emlegetik az európai puritánoknál is puritánabb távol-keleti, konfuciánus népeket.

Ők ezt szakszerűen teszik, mert nem vallásról beszélnek, hanem a legnagyobb különbséget az eltérő vagyonigényükben látják. A kelet-ászai népek egy éves jövedelmének ötször nagyobb a vagyona, a puritánoknak háromszor, a latinoknak kétszer, az afrikaiaknak pedig csak egyszer akkora. Az, hogy milyen vallásúak, fel sem merül.

Európa egységének realitását azonban máig sem vizsgálta senki. Pedig ez a kulcskérdés. Én ebből Olaszországban kigyógyultam. Ott hiába 150 éve egynyelvű az ország, északról délre haladva, a lakosság magatartása az Alpokban puritán, a Pó völgyében szinte francia. Délen pedig egyre mediterránabb. Észak-Olaszország, önálló államként Franciaország szintjén élhetne, és Dél-Olaszország is jobban élne a maga lábán járva, mint jelenleg.

Ez a felismerésem vezetett a gondolatra, hogy ideje volna, hogy a Kárpát Medencében kialakult utódállamok sorsát, hogy befolyásolta az önálló állammá válásuk. Ennél is időszerűbb volna megvizsgálni, hogyan alakult a 28 EU tagállam egymáshoz viszonyított helyzete a tagság óta.

Ezzel jutottam el a jelen témámhoz. A The Economist múlt heti számában jelent meg egy kis tanulmány, a latin tagországok adatiról az utóbbi tíz évben. Nem véletlen, hogy Brüsszelben a jól fizetett bürokraták ilyennel nem foglalkoznak. Katasztrofális a latin tagállamok sorsa. 2007 óta az euró övezet országaiban a nemzeti jövedelem 3 százalékkal nőtt. Ezen belül Franciaország 5 százalékkal nőtt, Spanyolország 2016-ra mászott vissza a kiindulási szintre. Olaszország még ma is 6, Görögország pedig 25 százalékkal alatta van. Történt ez annak ellenére, hogy ezek az országok az EU kasszájából sokkal többet kapnak, mint amennyit befizetnek. Az EU eredeti céljai között kiemelt volt a kevésbé fejlett tagországok felzárkóztatása.

A létféle foglalkoztatás.

A latin országok, elsősorban a mediterránok hamar kitalálták, hogy a szakszervezetek nem a munkát vállalni akarók, hanem csak a már munkaviszonyban lévő tagság érdekét védik, és a kormánnyal szemben olyan foglalkoztatási feltételeket harcolnak ki, melyek elviselhetetlenül alacsony foglalkoztatást teremtenek. Ez ellen a latin országok kormányai azzal védekeztek, hogy kitaláltak egy másodosztályú munkaviszonyt, ahol könnyebb a munkaerőtől való megszabadulás. Ez nemcsak a kormány, de a társadalom érdeke is. A munkaadók pedig kaptak a lehetőségen, és egyre inkább arra törekednek, hogy a foglalkoztatási kedvezmény ne csak a gyenge, képzetlen, az állam nyelvét sem ismerő munkaerőt, hanem minden jelentkezőt ilyen megkülönböztetett felmondási feltételek között vegyenek fel.

Önmagában a megkülönböztetett foglalkoztatási feltételek a társadalom érdekét szolgálták, hiszen másként még a 2007 előtti állapotot sem lehetett volna visszaállítani. Az elmúlt tíz évben felvett munkaerő nagy többsége csak azért talált munkát, mert a munkaadó tudta, hogy szükség esetén megszabadulhat tőle.

Spanyolországban 2007-ben az úgynevezett hosszú távra foglalkoztatott munkaerőnek csak 2-3 százaléka volt munkanélküli, ami a tőkés piacgazdaságokban alacsonynak számít. Európában, a germán és a skandináv országokban is ritkán fordul elő. Ugyanakkor a munkaerőnek 10 százaléka volt munkanélküli.

Minden kultúrának, minden szinten más foglalkoztatási szabályozásra van szüksége. Ezt jól kifejezte, hogy a két háború között a diplomásoknak volt havi fizetésük, a munkások hetibért kaptak. A cigányokat naponta fizettük. Azt csak a rendszerváltás után tapasztalhattam meg, hogy az egységes havi fizetés ellenére minden képzettségi szint más időre osztja be a jövedelmét. A képzelten lakosság azonnal elkölti a jövedelmét. A legrövidebb időt a tulajdonosnál töltött jövedelem a családi pótlék és a munkanélküli segély.

Egyértelmű volna, hogy a képzelten munkaerőt, mindenekelőtt a cigányokat heti bérrel indokolt volna fizetni, és munkaviszonyukat egyszerűbben megszűntetni.

Amennyire a már gazdag, iskolázott puritán országokban indokolt az egységes havi fizetés, annyira elsietett, ennek az EU tagországok mindegyikében általánosan alkalmazni. Nem volt tehát indoktalan a mediterrán országokban a két eltérő munkaviszony bevezetése, de hiba volt, ennek a rendezetlensége. Hiba volt azonban, hogy a lehetőséggel élve tíz éve szinte minden pályakezdő diplomást is a védetlen munkavállalásban alkalmazhatni.

Magyarországban is évek óta javaslom a tartósan munkanélküli képzetlen munkaerő, a cigányság többsége számára is a megkülönböztetett munkaviszony bevezetését. Ez azt jelentené, hogy ezeket kedvezőbb feltételek mellett is alkalmazhassák. Kedvesebb nyugdíjjárulékot kellejen utánuk fizetni, és indoklás nélkül el lehessen bocsájtani.

Elvem szerint minden etnikumot, minden képzettségi szinten olyan feltételek szerint kell alkalmazni, aminek következtében a foglalkoztatási szint számukra legyen azonos. Nem jó az a foglalkoztatási szabályozás, aminek következtében a munkaerő etnikai és képzettségi szintjei között nagyon eltérő foglalkoztatási szintek alakulnak ki. Ezért a vegyes etnikumú, és nem viszonylag homogén országokban eleve súlyos hiba az egységes foglalkoztatási feltétel.

A tartós munkanélküliség okozta kár a munkaerő értékével fordítottan arányos. A liberális rendszerváltás legnagyobb hibája az volt, hogy nem mérték fel a munkanélküliség okozta erkölcsi és szakmai károkozást. A foglalkoztatás társadalmi hasznát a vállalati nyereséggel mérték. Figyelmen kívül hagyták a munkátlanság által okozott társadalmi kárt. Még azt is, hogy a munkanélkülieket a társadalomnak kell eltartani.

A rendszerváltás óta nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek leállítása nemcsak társadalmi értékvesztést, de pénzügyi veszteséget nem okozott.

Az ugyan közismert, hogy az osztálytársadalmakban szinte mindenütt jellemző volt a közmunka, ezt tudomásul vették, de arra már senki sem tért ki, hogy a közmunkák végső soron jelentős szerepet játszottak a társadalom stabilitásában.

A Nagy Fal és a Nagy Csatorna Kína, a piramisok építése jelentős szerepet játszott a több évezredes Kína stabilitásában. A piramisok építése nélkül nem lehetett volna Egyiptom évezredeken keresztül tartósan a világ fejlettei között. A feudális Franciaország a gót katedrálisok nélkül nem lehetett volna Európa leggazdagabb országa.

A 20. század első felének gazdasági sikerei is a közmunkákon alapultak. A bolsevik diktatúra erőltetett, öncélú iparosítása volt alán a történelem legnagyobb közmunkája, a gyenge munkamorálú lakosság megdolgoztatása. A náci Németország gazdasági sikerét a közmunkák és a fegyverkezés garantálta. Az Egyesült Államok pedig az autópályákat építő közmunkákkal, majd a második világháború anyagi igényének kiszolgálásával lehetett példátlan szuperhatalom. Az 1990-e kínai reform pedig az erőltetett iparosítással, és infrastruktúraépítéssel ért el páratlan eredményeket.

Ezzel szemben az Európai Unió a minél kevesebb munkával akart a világgazdaság élvonalában maradni.