Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 07 08

Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Nagy Britannia húsz éve ébredt rá arra, hogy anakronizmus egy kínai várost gyarmataként kezelni. A már példátlan reformsikert elért Kína pedig bölcsen olyan feltételek között vette tudomásul Hong Kong gyarmati státuszának megszűntetését, hogy a városállam politikai szuverenitása fennmarad. Ez a városállam a világ egyik legfejlettebb társadalma marad.

Ebből az alkalomból a The Economist múlt heti száma rövid elemzést írt. Ez az újság hetven éve heti informátorom, és ha valamiből a legtöbbet tanultam, akkor ez a lap az első. Meggyőződésem szerint, sok tízezer társadalomtudósnak hasonló a véleménye. Ez az újság lényegesen liberálisabb, mint amire a fejlett nyugati országoknak szüksége volna, és még inkább az, amit Magyarország számára reálisnak tartok. Amit pedig a kínai reform elemzéséről ír, ostobaságnak tartom. A londoni szerkesztők képtelenek megérteni, hogy 1990-ben Kína lakossága évente mintegy 30 millió fővel növekedett, ami tízszer nagyobb terhet rótt a társadalomra, mint amennyit képes volt elhordani, és a gazdasági fejlettsége tizednyi volt Angliához képest.

Ez a lap szerkesztősége képtelen megérteni, hogy egy ilyen szegény és túlnépesedő ország politikai felépítménye nem lehet olyan liberális, mint amilyen megfelel a világ ötször gazdagabb, nem szaporodó népességű államoknak. Politikai demokrácia csak olyan társadalmakban lehet hatékony, ahol néhány ezrelék alatt van a népszaporulat, 40 ezer dollár felett van az egy lakosra jutó jövedelem, 70-80 százalék felett van az urbanizáció. 1990-ben Kínában tized ekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, közel 3 százalék a lakosság növekedése. Ekkor Kína még ott sem tartott, ahol India. Ma Kínában háromszor nagyobb az egy laksora jutó jövedelem, mint Indiában. Elsősorban azért, mert Indiában nem csökkent a népszaporulat, és a politikai felépítmény demokrácia maradt. Elég lenne, ha a The Economist szerkesztősége egymás mellé állítaná Kína és India fejlődését 1990 óta. Akkor Indiában valamivel magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem, ma harmad akkora. Az alapvető különbség annak a következménye, hogy Kína lakossága 1990 óta szinte a szinten maradt, Indiáé pedig 600 millióval lett nagyobb. Ha valaki tudomásul veszi, hogy a gyermekvállalás drasztikus csökkentésére egy szegény ország csak durva politikai erőszakkal képes, eleve kénytelen lemondani arról, hogy Kína a gazdasága piacosítása mellett politikai demokrácia lehetett volna. Az indiai politikai demokrácia sem nyugat-európai szintű, de ott fel sem merülhet a gyermekvállalás kikényszerítése. Ehhez hozzá kell tenni, hogy India olyan heterogén társadalmú birodalom, ahol szóba sem jöhetett volna, hogy megfékezhető a gyermekvállalás elviselhetetlen aránya.

Kína azonban több szempontból szerencsés helyzetben volt.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami felértékelte azokat az államokat, amelyek lakossága kulturálisan viszonylag homogén. Kínában él az emberiség közel ötöde, és mégis kulturálisan nemzeti államnak tekinthető. Ezt annak köszönheti, hogy a birodalom írása nem hangokat, hanem szavakat közöl. A soknyelvű országnak ezért lehetett közös írású adminisztrációja. Nem véletlenül, a kínai írást mandarinnak hívják.

Azt már korán felismertem, hogy a gazdaságföldrajzi tekintetben nagyon tarka Európa szükségszerűen soknyelvű volt. Ezért csak a hangokat kifejező betűírás felet meg az igényének. Ezzel szemben, a folyami hajózás számára mintegy tízmillió négyzetkilométernyi térségű Kelet-Ázsiának lehetett közös politikai birodalma, és gazdasága. A történelemformáló gondolatok egyik legnagyobbjának tartom a Kínai Nagy Csatorna építésének történelemformáló szerepét. E nélkül Kína soha nem lehetett volna évezredeken keresztül fennmaradó, homogén birodalom. tudomásul kellene venni, hogy a tarka etnikumú birodalmak mind viszonylag rövid életűek voltak.

A földrajz tudomány sem tanítja, hogy tartós politikai állam csak az lehet, ami viszonylag gazdaságföldrajzi egység. Márpedig Kelt-Ázsia csak akkor válhatott gazdasági egységgé, amikor az egymással párhuzamosan a Csendes Óceánba ömlő folyamok hajózható csatornával lettek összekötve.

A gazdasági összefonódás aztán közös kultúrát teremt, aminek egyik feltétele a közös közigazgatási nyelv. Kína ezt is megoldotta. Ott olyan írásmód jött létre, ami nem hangokkal, hanem szóképekkel működik, ezért a különböző nyelveken írt szöveget minden nyelven lehet olvasni. Ez tette lehetővé, hogy a közigazgatás nyelve közös legyen. A birodalom adminisztrátorai mandarin nyelven kommunikáltak, de a leirt utasításokat az érintettek a saját nyelvükön olvashatták. Ennek jelentőségét megértheti az, aki végiggondolja, hogy a római Birodalom nyelve ugyan a latin volt, de a lakosság kilencven százaléka számára ez ismeretlen nyelv volt. A szenátus és az adminisztráció latin nyelve a lakosság óriási többsége számára érthetetlen volt.

Kína térsége ugyan eredetileg etnikai, nyelvi tekintetben gazdag mozaik volt, de a folyamai csatornákkal voltak összekötve, ezért a tömegáruk szállítása is viszonylag olcsó volt, létrejöhetett a gazdasági kooperáció.

A soknyelvűséget pedig megoldotta a fogalmakat jelentő írásmódjuk. Szinte senki sem gondolt arra, hogy a mandarinokra bízott adminisztráció csak azért működhetett, mert a hatalom akaratának megvalósítóinak nemcsak közös volt a nyelvük, a mandarin, de az ezen a nyelven leírt parancsokat mindenki a maga nyelvén olvashatta el, ha ismerte az írásmódot.

Nem túlzás tehát annak állítása, hogy Kína csak azért lehetett évezredeken keresztül tartós birodalom, mert egységes volt a vízi utakon kiépült úthálózata, és az írásukat minden írástudó etnikum a maga nyelvén olvashatta.

A konfucianizmus szerepe.

A keresztény Nyugat társadalomtudománya máig nem mérte fel annak jelentőségét, hogy a Távol Keleten nem volt a saját klérusa alapján működő vallás. Azt, hogy ez miért alakult ott másként, mint Dél-Ázsiában, a Közel Keleten és végül Európában, még senki sem próbálta megmagyarázni. Ennek az okát az előző cím alatt leírtakban vélem. A kínai és a japán császár személyében minden hatalom csúcsa valósult meg. Ők nemcsak a korlátlan politikai, de a vallási és a katonai hatalmat jelentették. Bármelyikbe, bármikor, bárhol belenyúlhattak.

Ezért alakult aztán ki, hogy a korlátlan hatalom végrehajtói számára működött az iskolarendszerük is. A császár volt nemcsak a politikai, de a legfőbb egyházi és katonai hatalom birtokosa is. Így volt ez az ókori Európában is. Róma püspöke minden nyugati keresztény számára a legfőbb egyházi hatalom volt. A kelet-európai ortodox keresztény egyház első embere a kelet-római császár, végül az orosz cár volt. Kínában sem volt a császár hatalma megosztható. Ezért aztán nem is alakulhatott ki vallási klérus. Ennek hiányában hatalom nélküli erkölcsi elvárások alakultak ki. Konfucius, a filozófus lett a kínai kultúra erkölcsi elvárásainak elsődleges megfogalmazója.

Ezen lényegében nem változtatott az sem, hogy a második világháború után a marxista forradalmárok hódították el a császár korlátlan hatalmát.

A homogén kultúrájú és nyelvű Kína továbbra is diktatúra maradt. Ha nem az marad szétesett volna.

Kína nem lehetett politikai demokrácia.

A The Economist szerkesztői képtelenek megérteni, hogy az 1990-es kínai reform miért elbukott volna, ha politikai demokráciát is be akar vezetni.

A világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői felismerték, hogy a bolsevik rendszer még a keményen puritán Kínában sem lehet hatékony, ha a gazdaságban a piac jelzései nem érvényesülnek és évente mintegy 30 millióval nő a lakosság száma.

Az a felismerés, hogy a gazdaság működtetését a politikai hatalom birtokosaira bízzák, még a nem puritán népek bolsevik marxista Szovjetuniója sem engedheti meg. Ezt Lenin a polgárháború végén azonnal felismerte, és be akarta vezeti az új gazdaságpolitikát. Ez nemcsak azért nem sikerült, mert a nagy tekintélyű Lenin hamar meghalt, de sokkal inkább azért, mert a Szovjetunió népei nem puritán magatartásúak voltak.

Sztálin halála után újra felmerült a gazdaság óvatos piacosítása. Ezt éppen ránk bízták volna, de nem csak a magyar kommunisták, de a magyar nép óriási többsége is csak akkor akarta tudomásul venni, ha egyúttal a politikai demokráciát is bevezetik. Erre aztán bevonultak a szovjet tankok, és véget vetettek a politikai demokráciának. A The Economist szerkesztősége erre sem emlékszik. A kínai kommunisták pedig annál inkább.

Most, húsz évvel Hong Kong Kínához csatolása után még mindig a nyugati liberálisok azt feszegetik, hogy súlyos hiba volt a politikai diktatúra, az egy pártrendszer fenntartása. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy mi lett volna akkor, ha a tankokkal nem tiporják el a politikai demokráciát követelőket. Tegyük hozzá ezt a döntést az akkor tejhatalmú Teng hozta, aki a reformok szőlőatyja volt.

Ez a párhuzam kísért, mert 1956. november, 3.-án nekem is az lett volna a javaslatom, hogy Nagy Imre kötelessége a szovjet haderő behívása. Ha ezt megteszi, sokkal könnyebb lett volna a dolgunk a rendszerváltásig.

Most pedig azt állítom, hogy Kína történelmének a legnagyobb csodáját annak köszönheti, hogy Teng a hadsereg tankjaival leverte a demokrata követelőket. Arról is meg vagyok győződve, hogy Kína széthullik, ha demokráciával kíséretezik, de ennél százszor fontosabb érvem, hogy a demokratikus rendszerben lehetetlen lett volna a gyermekvállalás korlátozása. Márpedig az évente 25-30 millió lakosság növekedés esetén az elért siker tizede sem valósulhatott volna meg. Most az írhatná meg a The Economist szerkesztősége, hogy milyen csúfos kudarcba fulladt a nagy reformterve, mert nemcsak Kína esett volna szét, de ma ezermillióval több volna a napi egy dollárnál is kesesebből élő, nagyon szegény, hatszáz millióval a városlakó és negyede az egy laksora jutó jövedelem.

A világ legrangosabb gazdasági hetilapja szerkesztőinek ez is témájuk lehetne, nemcsak a politikai demokrácia az egyetlen mértéke annak, hogy milyen fejlett egy társadalom. Ennél sokkal fontosabb mércéje a társadalmi fejlettségnek, hogy mekkora az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, meddig élnek az emberek és hány évet töltenek iskolában. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a mutatók mennyi embert érintenek, és milyen mértékben javulnak.

A kínai reform hússzor több lakost érint, mind Anglia lakossága. Az évenkénti növekvés pedig az előző 27 évben háromszor, négyszer gyorsabban nőttek, mint ebben az országban.

Annak feltételezése is tejesen indoktalan, hogy ami ma jó Angliában, az jó Kínában. A távol-keleti társadalmaik az elmúlt ezer évben is nagyon más felépítményűek voltak, mint Nyugat-Európában.

Azt ugyan elfogadom, hogy Hong Kong nem Kína a politikai felépítménye szempontjából. A világ legnagyobb forgalmú kikötője. Évszázadon keresztül angol közigazgatású kikötő volt. Minden kétszáz kínaiból egy lakik ebben az önkormányzatban. Az egy laksora jutó jövedelmük 1990-ben hússzor, ma ötször nagyobb, mint az anyaországban. Kína 1990-ben még ennél is nagyobb mértékben volt lemaradva Nyugat-Európától. Tehát nincs semmi tudományos értelme annak, hogy Kínában, 1990-ben ugyanazt a politikai felépítményt kellett volna kiépíteni, ami jellemző volt már a 20. század második felében a puritán nyugat-európai államokra.

A születéskorlátozás korlátozásának realitása.

A The Economist elemzésének fő hibája, hogy fel sem veti a kínai reform legfontosabb feladatát, a gyermekvállalás korlátozását. 1990 előtti években, Kínában a lakosság évente 25-30 millióval gyarapodott. A kínai vezetés felismerte, hogy ekkora népszaporulat mellett az egy főre jutó jövedelem és vagyon, az iparosítás igényének megfelelő urbanizáció nem növelhető. Ekkora népesség növekedés akkora fogyasztás és felhalmozás igénnyel jár, amit még a példátlanul magas kínai felhalmozási hányad sem fedezhet. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az évente mintegy 30 millió új munkaalkalom teremetése, az ekkora urbanizáció csak akkor valósulhat meg, ha a lakosság éves növekedését sikerül 1-2 ezrelékre korlátozni. Ráadásul ez is elsőssorban a várható életkor növekedéséből származik. Vagyis a nyugdíjasok száma növekedik.

A munkaerő értéke fontosabb, mint a mennyisége.

A nyugati társadalomtudományok egyik fogyatékossága, hogy a munkaerő értékét a mennyiségével méri. Az is ugyan vitathatatlan tény, hogy a következő nemzedék milyen családból került ki, mégsem mérik az ebből fakadó eredményt. Évtizedek óta hirdetem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban attól függ, milyen annak a családi háttere. Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felső harmadban, fél évszázad múlva a társadalom teljesítménye kétszer nagyobb volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás családi háttere mellett. Vagyis a jelenkori társadalmak következő nemzedékének a teljesítménye elsősorban attól függ, milyen volt a gyermekvállalás családi háttere. Ezzel szemben ezt egyetlen társadalom sem vesz tudomásul, sőt a kontraszelekciós módon támogatja a gyermekvállalást.

Minden társadalom olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtet, ami nem a felnevelés várható eredményével, hanem a felneveltek számával arányos. Márpedig minél kisebb eredmény várható a felneveléstől, azzal arányosan nagyobb a társadalmi támogatás. Ennek aztán az lett a következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a felnevelés várható eredménye, aránylag annál nagyobb a támogatás. A tényleges felnevelés várható szülői költsége ahhoz viszonyítva annál nagyobb a társadalmi támogatás. Vagyis a képzelten, nagyobb valószínűséggel munkanélküliek a szülők, a várható ráfordításhoz viszonyítva annál nagyobb az államtól kapott támogatás.

A gyermekvállalási támogatás mindkét szülő számára azonos.

A gyermekvállalás várható eredménye sokkal inkább az anyák, mint az apák jövedelmével arányos. A legjobb gyermeknevelők a diplomás, jó kereső anyák. Ugyanakkor ezek gyermekvállalása jár a legnagyobb költséggel. A magasan képzett anyák számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás. Ezek keresete eleve a legmagasabb, és ennek a további alakulását sérti a szüléssel járó jövedelem kiesés. Még nem írta le senki azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gyermekvállalással járó jövedelem kiesés nagyságrendileg nagyobb az anyák, mint az apák számára. Ez a különbség nemcsak az életkeresetre, hanem a várható nyugdíjra is vonatkozik.

Ezért is vagyon ellensége a keresetarányos öregkori ellátásnak, helyette híve egy olyannak, aminek a nagysága nemcsak a felnevelt gyermekek értékével arányos, de az anyák számára megkülönböztetett támogatást adjon.

Az csak a kínai gyermekvállalás korlátozása után elért eredmény láttán vált tudatossá bennem, hogy a kevesebb gyermek felnevelésének várható hatékonysága a vállalt gyermekek számával fordítottan arányos. Ez annál erősebben jelentkezik, minél alacsonyabb a család jövedelme.

Több évtized óta a diplomás szülők több gyermekvállalásának a lelkes támogatója voltam. Ezzel a problémával a szocialista rendszerben az egyház gimnáziumokban érettségizett, de a velük szemben támasztott megkülönböztetett akadályok ellenére diplomát szerző fiatalok tapasztalatai arról győztek meg, hogy ezek megkülönböztetett kincset jelentettek.

Az egyház iskolákban érettségizettek nem is számíthattak arra, hogy felveszik az egyetemre őket, ipari nagyvállalatokhoz mentek tisztviselőknek. Ott a megkülönböztetett minőségüknek köszönhetően egyre jobb állást kaptak, és pár év után már a vállalat és a pártszervezet ajánlotta, mint a dolgozóit egyetemi felvételre. Tehát az egyházi iskolában érettségizetteket, mint nagyvállalati munkásokat vették fel az egyetekre. A néhány éves gyakorlatnak köszönhetően, ott is előnyt évezhettek. Ez a közös sorsuk összehozta őket és közösséget alakítottak, a Nagy Családos Közösség, a NACSAK néven. Mint hithű katolikusok több gyermeket is vállaltak. A rendszerváltás után még sikeresebbek lettek.

Azt tehát megtanultam, hogy a jól kereső diplomások sikeres gyermeknevelők, de az nem tudatosult bennem, hogy a kevesebb gyermek vállalása annál indokoltabb, minél gyengébb a család jövedelme. Az csak a múlt években tudatosult, hogy a felnevelés átlagos értéke a gyermekszámtól függ.

A kínai egységesen egyetlen gyermek vállalását megengedő rendszert eleve hibásnak tartottam, mert a kínai családok felső tizede sikeresebben nevelt volna 3-4 gyermeket, mint az alsó tized egyetlent. Mégis tudomásul vettem, hogy az a kegyetlen korlátozás nagyobb politikai feszültséget váltott volna ki, mint az egységes korlátozás.

Meglepetés a közelmúltban közölt iskolai teljesítmény volt.

Az EBSZ ötévenként felméri a tagállamok oktatási eredményeit egy PISA mutató alapján. Ennek egyetlen nagy meglepetése lett. Kína jelentősen javított az eddig is a gazdagságához viszonyított jó eredményén. Ezzel először vált kimutathatóvá, hogy az egyetlen gyermeket a családok alsó harmada is eredményesebben neveli, a felső harmad pedig további áldozatokat is vállalt annak érdekben, hogy minél jobb iskolát választhasson. Ezt mutatja az a tény, hogy az egyetlen gyermekek átlagosan is lényegesen eredményesebben tanulnak, de a módosabb szülők, akár lakhelyváltozással is, de elérik, hogy a gyermekük a legjobb iskolák egyikébe járhasson. Ezt bizonyítja a tény, hogy a világ tíz legjobb középiskolája közé négy kínai is bekerülhetett.

Az újságok arról számolnak be, ami az Egyesült Államokban harminc éve is jellemző volt, hogy a jómódú szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, ott emelkednek legjobban az ingatlanárak. Ez a jelenség már Budapesten is tapasztalható.

A PISA adatok azt sugallják, hogy mintegy húsz év múlva tovább erősödik a kínai gazdasági csoda, mert addigra az egyetlen gyerekek fogják adni a munkaerő felét. Márpedig semmi sem növeli úgy a társadalmak hatékonyságát, mint a munkaerő minőségének a javulása.

Ennek tudatában talán a Nyugat liberális közgazdászai is be fogják látni, hogy az egy dolgozóra jutó teljesítmény elsősorban a munkagépeket működtető munkaerő minőségétől függ. Sokkal kisebb baj, ha nem nő a munkaerő mennyisége, mint az, ha nem javul annak a minősége.

Azt nem tudom, hogy a gyermekvállalást korlátozó kínai reformerek tudták-e, hogy ezzel a munkaerő minősége fog javulni, de az elszomorít, hogy a Nyugat legtekintélyesebb szaklapja ezt utólag sem veszi tudomásul. Mert, aki ezt egyszer reálisan felméri, nem a születendő gyermekek számát akarja növelni, hanem a minőségük javulását tekinti elsődleges feladatának.

A távol-keleti népek gazdasági csodái eddig is arra épültek, hogy a munkaerejük nemcsak fegyelmezettebb, de évente lényegesen több órát is teljesít. A már gazdag távol-keleti országok, Japán, Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan oktatási rendszere eddig is a világ élvonalában volt, de ez után a térség népességének négyötödét kitevő Kína is az élcsapat részévé válik.

Ezzel szemben az Európai Unió egyre kevesebbet dolgozik, az oktatási rendszere pedig leszakad.

A The Economist szerkesztőinek pedig azt ajánlom, hogy vegyék tudomásul, nem az 1.300 milliós Kínának kellett volna a 7 milliós Hong Kong politikai felépítményéhez igazodni, hanem előbb eljutni odáig, ahol Hong Kong tart. Ez a század közepére várható. Aki előbb lesz demokrácia, az úgy jár, mint India, lemarad és szét fog esni.