Ami kimaradt a történelemből

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 07

Ami kimaradt a történelemből

A magyar történészek máig sem hangsúlyozzák, hogy a pogány pásztortársadalomról a keresztény, kiscsaládos jobbágy földművesre ugyan átállítottuk az országunkat, de ezer évig nem volt magyar etnikumi polgárságunk. Ezt ugyan a második világháború után végre megállapították a fiatal marxista történészek, de az ebből fakadó következményeket máig sem vontuk le. Nem azzal kezdjük a feudális korunk ismertetését, hogy amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos, nemesi osztály a lakosság egyetlen százalékát tette ki, nálunk a nemesség az ország lakosságának 6, a magyar etnikumúnak 12 százalékát tette ki. A magyar társadalom alapvető deformációja abból fakadt, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban, az Alpoktól északra szinte érintetlenül megmaradt az urbanizáció, a Kárpát Medencében azonban eltűnt. A honfoglalásunk idején már csak romok emlékeztetettek arra, hogy Pannonia és Dácia urbanizált provinciák voltak.

A magyar történészek máig sem hangsúlyozzák, hogy tízszer annyi nemesünk volt, mint nagybirtokos földesurunk. Ugyanakkor nem volt városi polgárságunk.

A feudális, földművelő társadalommá történő átalakulásunkból csak azt hangsúlyozzuk, hogy bölcsen, a nyugati, a latin, és nem az ortodox, görög szertartású kereszténységet választottuk. Ugyanakkor említést sem teszünk a százszor fontosabb döntésről, hogy a nagycsaládos pásztor társadalmunkból kiscsaládos földművelő jobbágytársadalommá váltunk. Márpedig a hatalom legfontosabb társadalmi döntése, a családorma átalakítása volt.

Az emberi faj mindig nagycsaládos volt, és ez a gyűjtögetésből élésnek megfelelt, mert annak eredményessége szempontjából a tapasztalt volt az elsődleges.

Ezzel szemben Nyugat Európában a középkori agrártechnikai forradalom a természetes csapadékra épülő gabonatermeléssel olyan termelési módot hozott létre, amiben már nem a találékonyság, hanem a fizikai munka vált elsődlegessé.

Még nem találkoztam olyan agrárszakemberrel, aki bemutatta volna, hogy amíg a gyűjtögetésben a tapasztalat, a találékonyság volt az elsődleges, az öntözéses gabonatermelés azonban csak centralizáltan, a feltételek biztosítása esetében lehetett hatékony. A csatornahálózat kiépítése, üzemeltetése csak centralizált formában történhetett.

Ezzel szemben a természetes csapadékra épült gabonatermelés estén a jobbágytelkekre osztott földön nincs szükség centralizált döntésekre, minden jobbágycsalád egymástól független gazdasági egység és a jobbágytelkek állandó területet jelentsenek. Márpedig a nagycsalád létszáma, munkaerő kapacitása nagyon eltérő, és nagyon változó. A földesúrnak azonban az az érdeke, hogy a telkek viszonylag nagyok, és változatlanok maradjanak, mert a földek termőerejének megőrzése, javítása csak az örökletesség esetén biztosítható.

Hatvan éve várom, hogy nyomára akadjak annak, kik, mikor ismerték fel a kiscsaládban rejlő előnyöket. Eddig semmi eredményre nem jutottam, pedig ahogyan a búza és az árpa fagyálló lett, Európa nyugati felén szinte azonnal kiscsaládos jobbágyrendszert alakítottak ki. Ugyanakkor ez csak itt a viszonylag kis Nyugat-Európában történt meg. Itt is csak azért történhetett meg, mert a római katolikus egyház mögéje állt.

A római katolikus egyház dogmává emelte, hogy gyermeket csak olyan szülők vállalhattak, akik számára a földesuruk előzetesen jobbágytelket biztosított.

A kiscsaládos jobbágyrendszer bevezetése egyúttal gyermekvállalási korlátozást jelentett. A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer volt az első társadalom által létrehozott és felügyelt gyermekvállalást korlátozó.

Tekintve, hogy a szántóföld nagysága nagyon lassan nőtt, és a földesuraknak nem volt érdekük csökkenteni a jobbágytelkek nagyságát. Ennek köszönhetően, nyugat-európai feudális társadalomban 2-3 első potenciális szülés kimaradt. Ez azt jelentette, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban sokkal kisebb volt a túlnépesedési nyomás, mint az emberiség minden más társadalmában.

A társadalomtudományok máig nem jutottak el annak felismeréséig, hogy minden már nem elsősorban gyűjtögető társadalom képessé vált arra, hogy a várható életkor meghaladja a gyűjtögető társadalmakra jellemző mintegy 25 évet. Az emberi faj jellemzője az olyan szaporaság, ami a 25 év körüli várható életkor mellett biztosítja a létszáma fenntartását. Ha az ember várható életkora meghaladja a 25 évet, a létszáma növekedése felgyorsul.

A termelés megjelenése a gyűjtögető társadalmakban.

A történészek az önözéses gabonatermelés és a pásztorkodás előtti néhány évezreddel nem foglalkoznak, pedig ekkor már kiegészítő táplálékot jelentettek a kapás kultúrnövények és a háziállatok.

A jelenkori genetika egyértelműen megállapította, hogy több évezreddel a felmelegedés előtt voltak háziállatok és kapás kultúrnövények. Senkinek sem tűnt fel annak lehetetlensége, hogy a felmelegedéssel szinte azonnal megjelentek a szántóföldi kultúrnövények és az igavonó állatok. A vadon termő növények és az életterük elpusztulása következtében kihalásra ítélt állatok néhányának kinemesítése évezredeket igénylő feladat.

A kutya és a rénszarvas már mintegy tízezer évvel előbb együtt élt az emberrel. A rizs, a köles, a búza, az árpa, a burgonya és a kukorica több ezer éve kapásnövényként kiegészítő táplálékot jelentettek.

A két amerikai kultúra jó példája annak, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermelés előtt voltak háziállatok és kapásan termelt kultúrnövények. Ezt a két kultúrát azonban nagyon másként érintette a klímaváltozás. Egyrészt viszonylag közel voltak az egyenlítőhöz. Másrészt a térségükben nem voltak gravitációsan öntözhető síkságok, ahol az öntözéses gabonatermelés adottságai hiányoztak. Harmadrészt nem voltak az igavonásra, és a szántóföldi talajművelésre alkalmas háziállatok.

Fajunk fejlődése előtt minőségileg fejlettebb életmódot csak az eurázsiai folyamok síkságai kínáltak. Mivel Amerikában és Ausztráliában a tengerszint emelkedése nem teremtett több millió négyzetkilométernyi öntözhetővé váló területet, nem volt igavonásra alkalmas háziállatuk. Ezért aztán nem is alakíthatták ki az önözéses gabonatermelést. A két amerikai kultúra megmaradt a kapáskultúrájuk szintjén. Ausztráliában pedig még megragadtak a gyűjtögetésben.

Fajunk társadalmi egységei a gyűjtögetés mintegy 150 ezer éve alatt, a mintegy százfős emberi közösségek szinte izolált, egységekben éltek. Ezek a közösségek alig tartottak egymással kapcsolatot. Ritka kivételt is csak a közösségen tagjai között kötött házasságok jelentettek. Az ilyen esetben a betelepülő egyén kapcsolata az eredeti közösséggel megszakadt.

Ezt abból következtetem, hogy Ausztráliában mintegy 40 ezer éve néhány kis létszámú csoport érkezhetett. Ezek egy egész kontinensnyi térségben szétszóródtak, izolált közösségeket alkottak. A nyelvészek szerint 500 egymást nem, vagy alig értő nyelvet alakítottak ki. Nyoma sem található annak, hogy egymás tapasztalatait kicserélték, hasznosították. A mintegy százfős közösségeket nem szerveződtek nagyobbakká.

Ezt bizonyítják azok a tények is, hogy a hegyvidékeken ugyan megjelentek a kiegészítő táplálékot jelentő haszonnövények, de ezek egymástól izolált fajok maradtak. Amerikában sok ezer éve termelték a burgonyát, de ezek sok száz faja ennyi idő után is fennmaradt. Minden völgy évezredeken keresztül termelte a maga burgonyáját.