Magunkat változtató faj lettünk

Kopátsy Sándor               EB                     2013-04-16

Magunkat változtató faj lettünk

Azt soha nem vontam kétségbe, hogy a természeti környezethez, mint minden fajnak, nekünk is alkalmazkodni kell. A fajtörténelemben szédületes fejlődésünket annak köszönhetjük, hogy fajunk nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni. Ez azonban nem a darwini elv alapján, a mutáció és a szelekció segítségével, nagyon lassan, hanem az ember fejlett agyának köszönhetően, tudatos alkalmazkodással, nagyon gyorsan történt.

A gyűjtögető életmódban élésünk egészen a jégkor végéig. A tudomány nem fordított figyelmet arra, hogy mennyire érte fajunkat felkészülten, vagy felkészületlenül a természeti környezetének a jelentős klímaváltozással járó alapvető átalakulása.

Nagyon keveset tudunk az első pásztortársadalomról, a rénszarvast és a kutyát domesztikáló törzsi pásztorkodásról. Pedig ez már termelő, de még nagyon alacsony népességeltartó volt. A létéről ugyan tudtunk, hiszen ma is működik, de az idejét először a genetikusaknak sikerült megállapítani. Ezek közel tizenötezer évvel a felmelegedés előtt jelentek meg.

Különösen elgondolkodtató, hogy társadalmi életünk első lépését ott tették meg őseink, ahol a természeti környezet, mai szemmel nézve is, a legmostohább volt.

Nagyon általános az a felfogás, még tudományos körökben is, hogy ott kedvezőbb a természeti környezet, ahol gazdagabb a flóra és a faunka, ahol bőven van csapadék, napsütés, vagyis az egyenlítő közelében. Ez azonban csak a flórára és a faunára, de nem az emberre igaz. Minél gazdagabb a flóra, annál gazdagabb a fauna, és annál nagyobb az élettérért folyó harc. Márpedig az ember fizikai adottságai gyengék, nem a fajok közti nagy harcra megfelelők.

Fajunk múltját csak akkor érthetjük meg, ha a tényeket annak tükrében vizsgájuk, hogy fölényünk alapja a rendkívül fejlett agyunk. Mi, emberek, ott boldogulunk jobban, ahol nem a fizikai képességek, hanem a szellemiek játsszák a fő szerepet.

A jégkorszaki pásztorkodás ott alakult ki, ahol a legszegényebb volt mind a fauna, mind a flóra. Az északi tundrákon nagyon alacsony volt az egységnyi területen megtermő tápérték. Ha az ember eltartók képességével mérünk, talán 100 négyzetkilométeren egyetlen emberrel kell számolnunk.

Mégis megmagyarázható, hogy miért itt alakult ki az első pásztorkultúra. Elsősorban azért, mert itt nem lehetett a gyűjtögetésből megélni. De nemcsak az ember léte forgott itt veszélyben, hanem a vadkutyáé és a rénszarvasé is. Itt ugyanis nagyon kevés faj, és abból is csak a legerősebbek maradhattak meg. Az ide szorult medvék lettek a fajuk legerősebbjei, a jávorszarvasok, pedig a fajuk leghatalmasabbjai.

A kutya vad őse és a rénszarvas kipusztulás előtt álltak.

A kutya eleve ostoba ragadozó. A térség másik két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkassal nem veszi fel a versenyt. Szinte a természet az ember kiszolgálójának találta ki. Őrizni kiváló, de a zsákmányolásra alkalmatlan. Hangosan ugat, ha lát valamit. Azt is ugatja, amit képtelen elejteni. Akkor is vadászik, ha nem éhes. Olyan, amit csak kitalálni lehet a bunkóval, lándzsával vadászó ember számára. Még nagyobb hasznot hajtott azzal, hogy riasztotta a gazdáit.

A rénszarvas ugyan megélt ezen a kevés táplálékot adó területen, de a ragadozókkal, a medvével és a farkassal szemben védtelen volt. Az emberek és a kutyák védelmére szorult.

Az ember is kipusztult volna. A kutyákkal és a rénszarvasokkal közösségben azonban biztonságban megélhetett. Ennek az volt a feltétele, hogy a rénszarvasokkal együtt maradjon. Ezt a társadalmat pásztornak minősítettem, de hozzá kell tennem, hogy nem az emberek terelték a nyájat, hanem a nyáj vitte magával az embert. Ugyanis az ember nem tudott volna a sok száz kilométeres úton tájékozódni, nem tudta volna magával vinni a sátrait, felszerelését, és nem tudta volna, hogy hol van a hó alatt a zuzmó, a legelni való. A rénszarvasok ösztöne tudta, hová kell vándorolni, hol talál a hó alatt zuzmót, és igásállatként szállította a felszerelést. De a ragadozók elleni védelmüket csak az ember és a kutyák biztosították.

Még újabb ismeretet adtak a biológusok azzal, hogy néhány haszonnövény korát megállapították.

Például, az Andokban a burgonyát jó 15 ezer éve termelik. Ez azt jelezi, hogy a gyűjtögető ember felismerte, hogy a természet ajándékaira nem lehet mindig számítani, jó, ha az asszonyok termelnek élelmet. Véleményem szerint már tartottak otthon tengerimalacot is. Az állat is rájött, hogy az ember lakóhelye számára a legjobb élettér.

Itt jegyzem meg, hogy az embernek csak két okból sikerült a domesztikáció. Vagy olyan állat szelídült hozzá, amelyik az ember védelem és táplálása nélkül kipusztult volna, vagy amelyik felismerte, hogy az ember mellett van a legjobb módja. Ilyennek tartom a tengerimalacot és a macskát.

Indokolt volna alaposabban foglalkozni a termelésre való áttérés kezdeti formáira.

Amit én tudok, abból az következik, hogy az embernek a termelésre való áttérése a viszonylag mostoha természeti környezetben indult meg. A sarkkörhöz közel, és a magas hegységekben. Ez a folyamat a jégkorszak megszűnésével azért gyorsult fel, mert az életterek többségében szükségállapot alakult ki.

Klímaváltozás.

Fajunk többsége csak akkor lépett nagyot, amikor a nagymértékű felmelegedés hatására az eddigi gyűjtögető életmód nem volt folytatható. A kor embere rákényszerült arra, hogy maga termelje meg létszükségleteit. Rá kellett lépni a termelésből való élés útjára. Ettől kezdve az ember a természeti környezetének tudatos alakítójává vált. Ma már az emberiség 99 százaléka olyan természeti környezetben él, ami nem is hasonlított arra, ami a jégkorszak végén volt.

Az elmúlt hatezer év során, egyre gyorsuló ütemben alakítottuk át a térség flóráját és faunáját. Kevés változás csak a tundrákon és az egyenlítő környéki őserdőkben történt, vagyis ott, ahol csak nagyon kevés ember él. A legnagyobb változás a négy évszakos mérsékelt övezetben volt.

Azt azonban a tudomány sem hangsúlyozza, hogy a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés minőségi változást hozott. A fajunk a természeti környezethez igazodóból, a természeti környezetének átalakítóvá vált.

A társadalomtudományok azonban csak az ember és a természet egymásra hatását vizsgálják, nem veszik tudomásul, hogy fajunk életének alakulásában nem a természet hatása, hanem a magunk által létrehozott hatás lett a sokkal jelentősebb. Ma már sokkal inkább az általunk létrehozott hatások alakítanak bennünket. A természethez való alkalmazkodás nagyon másodlagos lett.

Saját életem alakulása hívta fel a figyelmemet arra, hogy abban a főszerepet az játszotta, hogy mikor, hol és milyen környezetben éltem.

Magam is meglepődtem azon, mivel magyaráztam életem alakulását. „Szerencsém volt, hogy pusztán születtem, ahol több kapcsolatom volt az állatokkal, mint az emberekkel. Az elemi első két osztályát falusi iskolában jártam. A középiskolás koromban megyeszékhelyen éltünk. Egyetemre a fővárosban jártam. Aztán csak évtizedek múlva juthattam a fejlett Nyugatra.”

A kerékpár is nagy hatással volt rám. Miután megkaptam, bejártam vele a Dél-Dunántúlt, tapasztalhattam meg az etnikumok közti különbséget. A Trabanttal való ország- és világjárásnak is sokat köszönhettem.

A közelmúltban pedig a társaságomban az öregkori frissességem így magyaráztam. „Azt, hogy túl a kilencvenen egészségesen élek, elsősorban annak köszönhetem, hogy mindent házhoz hoz az elektronika, a számítógéppel való szerkesztés, és a korlátlan kommunikáció.”

Ösztönösen éreztem, hogy sorsom alakításban nem a természeti, hanem a társadalmi, az emberi környezethez való igazodás volt a fontos tényező. Most, hogy újra előszedtem biológiai mániáimat, döbbenek rá, hogy amit magamról tapasztalom, az vonatkozik a fajunk életének alakulására is.

Megint egyik nagy csodálómra, Max Weberre hivatkozom. Ő vitte tudományos szintre a köztudottat. Ha a falusi ember városba költözik, jelentős tudati, viselkedési változáson, sőt fejlődésen megy át. Ennél is nagyobb a változás, ha a faluból Amerikába vándorol. A tudatunk, a viselkedésünk változását egyre kevésbé a természeti környezet, egyre inkább a társadalmi környezetünk, az egymásra hatásunk alakítja.

Természetszeretetemnek köszönhetem, hogy a városlak értelmiség felső százezredébe tartozom abban a rangsorban, hogy mi mennyi időt töltött a természetben. Ennek ellenére allergiás vagyok az ügybuzgó természetvédőkre. A természetet nem védeni, hanem ápolni kell, hogy olyan legyen, amiben öröm élni. Az angolparkokat jobban szeretem, mint az őserdőt. Tapasztalatom szerint az énekes madarak is ott érzik jobban magukat.

Tudom, hogy sok kárt teszünk a természetben, nem tudunk vele bánni, de azt látom, hogy minél fejlettebb a társadalom, nagyobb a jólét és az iskolázottság, annál szebb a környezet, tisztábbak a folyók, több az énekesmadár. A társadalom egészségét azon is mérem, hol mennyit költenek a kertekre.

Ezért irritált kezdettől fogva az a pánik, amit a tudósok a klímaváltozástól várnak. Képtelenek megérteni, hogy a környezetünk minden változása ugyan nehézségekkel is jár, de csak azok legyőzése hozhat előrelépést. A változások egyenlege mindig pozitív.

Fajunk jövőjét nem a klímaváltozástól, hanem a túlnépesedésünktől féltem. Az, hogy néhányszor többen vagyunk, mint amennyi az optimális létszámunk volna, százszor annyi környezeti kárt okoz, és elhárítási költséggel jár, mint a várható felmelegedés.

A mi József Attilánk bölcsen fogalmazott: „Aki király akar lenni, pokolra kell annak menni.” Aki fél a kihívásoktól, az úgy hal meg, hogy nem volt érdemes élni. A zseniális művészek megérzik azt, amit a tudósok még nem értenek meg.

Amikor az emberi közösség tagjaira való hatásáról beszélek, akkor azt állítom, hogy fajunk fejlődés egyre kevésbé a természeti környezettől, és egyre inkább az agyunkat ért hatástól függ.

Minél több környezetben fordulunk meg, minél több információ éri az agyunkat, annál fejlettebbek leszünk. A jelenlegi térbeni mobilitásuk, a hozzánk eljutó információk egyetlen generáció alatt megtöbbszereződtek. Elképzelni is nehéz mire jutottak volna a múltunk legnagyobbjai, ha úgy változtathatták volna a környezetüket, annyi információhoz juthattak volna, mint mi a jelenben. Ma a fejlett társadalmak középosztálybeliek agya százszor annyi információhoz jut, mint száz éve a legkivételezettebbek.

Arra sem hívjuk fel a figyelmet, hogy mint jelent az, hogy például Mozart zenéjét akkor elképzelhetetlen minőségben, naponta százmilliók élvezhetik.

A mai tudomány még felmérni sem tudja, hogy mire lesz képes az ember száz év múlva. Ennek ellenére a tudósok hada azzal bíbelődik, milyen nehézségek származnak abból, ha néhány méterrel magasabb lesz a tengerszínt, és néhány fokkal a hőmérséklet. A következő száz év során várható fejődés hibahatára sokszorosa annak, amibe a védekezés kerülhet.

Nem lehetett az EU vezetéséről elég rossz a véleményem

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-04-13

Nem lehetett az EU vezetéséről elég rossz a véleményem

Az EU tagságunk óta látom, hogy Brüsszelbe a másodrangú garnitúrát küldik. Ezért a vezetés szín vonala messze a tagországok vezetése alatt van. De minél alkalmatlanabb emberekre bíznak egy fontos feladatot, annál nagyobb képű kioktató lesz belőlük.

Azt, hogy kikre bízzák az EU nehézsúlyú tagjai a közösség felső vezetését, jól jellemzi, hogy a legfontosabb pozíciók betöltőinek kiválasztása. A féltucatnyi élcsapatból ketten vannak Luxemburgból, a gyakorlati első vezető Portugáliából, az elvileg külügyminiszter ugyan Angliából, de őt otthon is kevesen ismerik. Ha nem rájuk bízzák az EU sorság, egyiktől sem hallattak volna még olyanok is, akik naponta figyelik a világpolitika és a világgazdaság folyamatait.

Ezek a vezetők mégsem tűrik, hogyha nem kapnak beosztásuknak megfelelő tiszteltet. Most velünk, azaz a választásokon nagy fölénnyel nyert, Fidesz kormánnyal szórakoznak.

Ami fontos feladatuk volna, azzal nem törődnek, amit elrontanak, arról hallgatnak. Válságba hozták az Európai Uniót, de nem ezzel törődnek, hanem az alkotmányunk betűin, a bíróságaink önállóságán okoskodnak, oktatnak ki bennük.

Fogalmuk sincs arról, hogy mi volna az Európai Unió, és a tagországainak érdeke, de a demokrácia jogi formáin okoskodnak.

Ami az EU tényleges baja, arról tudomást sem vesznek.

Uralkodásuknak következtében a világgazdaság betegembere lett Európa nyugati fele.

Miért?

1. A három nagyon eltérő kultúrájú, és három jelentősen eltérő gazdasági szintű Európa 27 országából akartak szoros közösséget szervezni. Aki hisz ennek realitásában, az vagy nem ért a feladatához, vagy nyomos anyagi érdeke fűződik hozzá, a fejlettek élni akarnak a helyzetükből fakadó előnnyel, a gyengék pedig alamizsnákban reménykednek.

2. Közös valutát vezettek be a közel azonos mértékben heterogén 17 országba. Ezen, kezdetben sokat kerestek a fejlett puritán országok, mindenek előtt Németország, de mára kiderült, hogy a közös valutával ezen nemcsak keresni lehet, de kötelezettségek is járnak. Németország keresett a legtöbbet, de most ők sírnak, mert a nyereség egy részét a becsapottak megmentésére kell fordítani. Addig mégsem jutottak el, hogy a közös valutának a legtöbbet Németország köszönhet.

3. Az EU lett a fejlett világ legkevesebbet dolgozó közössége. A brüsszeli vezetés elnézte, hogy a negyednyi fejlettségű országokban is azok legyenek a foglalkoztatási szabályok, mint a már gazdag puritán országokban. Ráadásul ezeket a normákat a szegényebbek, főleg a mediterrán népek sokkal lazábban kezelték. Elég példának az, hogy a szegény Görögországban, a gyakorlatban közel tíz évvel előbb mentek nyugdíjba és évi 150 órával kevesebbet dolgoztak, mint a skandináv tagállamokban. A munkaviszonyban dolgozók éves ledolgozott órák száma 100 órával kevesebb volt, mint a sokkal gazdagabb Egyesült Államokban, és 200 órával kevesebb, mint a Távol-Keleten.

4. A tartós munkanélküliek aránya, különösen a 30 év alattiaké botrányosan magasra szökött. Ez a mutató háromszor magasabb, mint az Egyesült Államokban, és ilyen nem is létezik Dél-Koreában. Márpedig, ha van tagország, amelyik ettől nagyon szenved, az a rendszerváltás utáni Magyarország. Mi a bőrünkön érezzük, hogy milyen káros a tartós munkanélküliség. Nemcsak a gazdaságot teszi tönkre, hanem az erkölcsöket is.

5. A tagországok államadóssága, belépésük óta kétszeresére nőtt. Ezt sem tartották Brüsszelben olyan fontosnak, hogy bárkitől számon kérjék. Az elviselhetetlen adósságot tudomásul sem vették. Aki azt hitte, hogy a mediterrán országok a hitelük visszafizetésére képes adósok, a középfokú vizsgán sem mehetnének át.

6. A pénzügyeken keresztül vezetett, vagyis a liberális gazdaságpolitikára esküdtek. A gyengébb tagországokkal szemben a költségvetési szigor apostolainak a szerepét játszották, de a politikailag erős Franciaországnak elnézték a megengedhetőnél sokkal nagyobb költségvetési hiányt.

Ez a hat főbűn is elég ahhoz, hogy lesújtó véleményünk legyen az EU vezetőiről. Én inkább felelőseknek tartom azokat, akik őket ilyen, a képességüket messze meghaladó, fontos posztokra kijelölték. Az EU okosai most például, minket azért szorongatnak, hogy meg lesz-e a 3 százalékot nem meghaladó költségvetésünk. Ennek egyik élharcosa az a Viviane Reding, luxemburgi biztos, akinek az országa a legnagyobb európai adóparadicsom. Az ország bankjaiban 2.500 milliárd euró adózás elől menekülő tőke van. De erről máskor.

Mindezekért az első felelősnek Németországot tartom. A németek találták ki, hogy olyan európai közösséget kell alakítani, amiben egyértelmű a vezető szerepük. Ezt csak akkor érhették el, ha elnyerik Franciaország támogatását. Ennek két feltétele volt, a latin országok felvétele, és az abnormálisan nagy mezőgazdasági dotáció.

Az Európai Unió meggondolatlanul és gyorsan bővült.

Franciaország felismerte, hogy számára olyan közösség nem felel meg, amiben nincsenek bent a latin országok. Akkor ez az ország lett volna az egyetlen gyenge láncszem. Be kell tehát venni a nála is gyengébbeket. Ezt Németország annak tekintette, hogy neki is szövetségeseket kell beszervezni. Ez a sok évszázados történelmi befolyási területét, a közép-európai és a balti államokat jelentette. A gyors bővüléstől úgy megszédültek, hogy már a balkáni országok tagságát a franciákkal közösen támogatták. Ha nem robban be a jelenlegi vállság, mohamedán Törökország és Ukrajna is tag lenne.

Még nagyobb szakmai hiba volt a közös valuta bevezetése. A 17 euró övezeti ország olyan vegyes társaság, amiben a közös valuta szakmai agyrém.

Az EU költségvetésének a kétharmadát a mezőgazdaság támogatására költeni sem kisebb szakmai hiba. Ha valamiben eleve versenyképtelen Európa nyugati fele, akkor az a mezőgazdaság. A Nyugat, ha a két Amerikát és Ausztráliát is a Nyugat részének tekintjük, akkor a világgazdaságon belül a legnagyobb komparatív előnye a mezőgazdaságban van. Ez különösen igaz az egyetlen komoly vetélytárssal, a Távol-Kelettel szemben.

Ha Brüsszelben akadna valaki, aki kiszámítaná, hogy mibe került a tagországok mezőgazdaságának dotációja, akkor kiderülne, hogy egyrészt ezzel a pénzzel az oktatásban, az egészségügyben, a tudományos kutatásban, csodákat lehetett volna elérni. Ezzel szemben az EU mezőgazdasága az iszonyú támogatás ellenére éppen olyan versenyképtelen maradt, mint lenne támogatás nélkül.

Ezt az ostobaságot két okból találták ki a németek. Egyrészt ezt várták el tőlük a Kereszténydemokrata Pártjuk választói, másrészt ezzel lehetett megvásárolni Franciaországot.

Nemcsak országomat, de a szélesebb hazámat, a Nyugatot is csak sajnálni tudom, hogy ilyen vezetés alatt áll.

Gondolatok egy temetés után

Kopátsy Sándor                 PV                   2013-04-12

Gondolatok egy temetés után

Tegnap egy kisebb, részben református faluban voltam temetésen. A buszmegállótól távoli temetőbe a református tiszteletes asszonnyal közös gépkocsiban mentünk. Életemben először találkoztam azzal, hogy az egyházi szertartást papnő vezeti le. Ez okot adott az elgondolkodásra. Az én vallásom, aminek nem vagyok gyakorló híve, de a társadalmi szerepét nemcsak ismerem, de el is ismerem, katolikus. Tudom, hogy vallásom 500 évvel el van maradva, helyesebben már akkor is nagyon elmaradott volt.

Általában történészként, mindig nagyon érdekelt a vallások társadalmi szerepe. Ehhez hárult a közelmúltban lezajlott pápaválasztás, és a népszámlálás vallási hovatartozásról közétett, nagyon hiányos adatainak ismerete is.

Azok közé tartozom, akik türelmetlenül várjuk vallásunk megreformálódását. A sok megérett reform közül, most a tiszteltes asszonnyal autózva, a nők papságának indokoltága járt az eszemben.

A pápaválasztás eredménye arról győzött meg, hogy a Vatikán felismerte, hogy hívei, főleg az egyházi életben rendszeresen résztevők csökkennek, ugyanakkor Latin-Amerikában és főleg Afrikában, gyarapodnak. Ezért választottak argentin bíborost pápának.

Addig azonban nem jutottak el, hogy a vallásgyakorló híveik többsége nő. A többség, minden bizonnyal, a diplomások körében is megvan. Ezt azért mondom, mert ma már a fejlett országokban több a diplomás nő, mint a férfi. Ezzel szemben, a katolikus vallásban nő pap nem lehet.

Nem tudom, hogy a teológusok között valaki nézi-e az ilyen statisztikát, de ha esetleg nézik, akkor sem veszik tudomásul. Ha tudomásul vennék, akkor legalább olyan reformokat elfogadnának, ami a hatalmukat nem veszélyezteti.

Ha valamivel, ezzel híveket nyerhetnének a nélkül, hogy megbotránkoztatnák azokat a híveket, amelyek számát növelni szeretnék. Súlyos tévedés ugyanis minél konzervatívabb egy vallás, annál nagyobb szüksége van a nőkre, ha a jelkor fejlett, racionális világában, ahol végre a nők társadalmi ragja azon az úton jár, amin nem lesz megengedhető, hogy az istennel való kapcsolattartás útja csak a férfiakon keresztül történhet, amin a szentségekhez járulás csupán férfiak közreműködésével történhet.

Magyarok a fronton

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-04-13

Magyarok a fronton

Ritka nagy örömmel olvastam Tamás Pál írását a Népszabadságban. Ritka örömmel, mert hetek óta irritál a magyar katonák második világháborús viselkedése feletti vita a keleti fronton. A soha egyértelműen nem bizonyítható számok felett vitatkoznak, de fel sem vetik a kérdést, mit is kerestünk mi ott.

Tamás Pál sem veti fel, de élvezet volt olvasni a nacionalista elfogultságtól mentes írását. Nemcsak az ország, de az EU is hősiesen hadakozik a legfőbb Bíróság függetlensége felett. Az azonban senkinek nem jut eszébe, hogy ezerszer fontosabb volna a történelemszemléletünk tárgyilagossága érdekében vitázni.

Előtte éppen ennek a tárgyilagosságának a hiánya felett keseregtem, amikor olvasom a vitát.

Sajnos, az általam legfontosabbnak tartott két kérdést még Tamás Pál is megkerüli.

1. Mit kerestünk mi a Szovjetunióban?

Néhány hete olvashattuk Romsics Ignác Kassa bombázását boncoló kitűnő írását. Abból kiderül, amit akkor is tudtunk, hogy Kassát bárki bombázhatta, csak a Szovjetunió nem. Sokféle érdeket lehetett, csak a megtámadott Szovjetunió nem. Szerencsére, Hitler sem akarta, hogy részt vegyünk a háborúban. Annál inkább a magyar kormány, és a hadsereg, élükön a lovas-tengerész kormányzónkkal, hisztérikusan hadakozni akartak. Az, hogy Hitler nem akart bennünket a fronton látni, meg is indokolta. Egyrészt a magyar hadsereg felkészületlen, másrészt akkor éppen a román olajra volt nagyobb szüksége. Sztálinnak pedig érdeke volt, hogy kevesebb ország legyen a lerohanók között. Egyedül álló történelmi alkalmat jelenthetett ahhoz, hogy a Trianonban elszakított, a Bécsi Döntésekkel visszakapott, többségében magyarok által lakott országrészek megmaradjanak. A szovjet kormány ugyanis hivatalosan kijelentette, hogy tudomásul veszi a határmódosításokat. Ráadásul közölte, hogy nem ő bombázói voltak. Ezt a tényt Romsics is elismeri, de nem hangsúlyozza, hogyha valami, ennek az alkalomnak az elszalasztása a magyar kormány legnagyobb történelmi bűne volt. A két háború közti rendszer azzal igazolta bűneit, hogy a revíziónál minden fontosabb. Amikor erre sor került, Hitlertől elfogadta annak ellenére, hogy a nyugati demokráciák tiltakoztak. Amikor Sztálin jóváhagyta volna, akkor a hazaszeretetüket is legyőzte a hisztérikus kommunista ellenességük. Nem akadt máig magyar történész, aki kimondta volna a revizionisták elleni legsúlyosabb vádat, a szlovákiai és a romániai határmódosítások azzal váltak semmivé, hogy megtámadtuk a Szovjetuniót.

2. Ki viselt embertelenebb háborút, a magyarok ott, vagy a szovjetek itt?

A vitatkozóknak nem azt kellene méregetni, hogy ki mit követett el, hanem először tisztázni a sorrendet.

Mi már az első világháborút is ok nélkül kezdtük. A szerbek megölték azt a trónörököst, akinek trónra lépésétől féltünk, mert Ferenc Ferdinánd, akárcsak az öngyilkos bátyja, irritálta a magyar kormányt azzal, hogy a csehek barátai voltak. A mi uraink szemében pedig ez önmagában vörös posztó volt. Minden bizonnyal örültek a trónörökös halálának, de akkor már lehettek úriemberek, akik nem tűrik, hogy a kutya szerbek beleszóljanak a Monarchia ügyeibe. Ráadásul, a magyar politikai vezetések tudnia kellett volna, hogy a háborúvesztés a Monarchia megszűnését és Magyarország feldarabolását fogja jelenteni, a katonai vezetésnek pedig fogalma sem volt arról, mire alkalmas a hadseregünk.

A második világháborúba lépésünk még ennél is indoktalanabb volt. Azt elhiszem, hogy uraink Hitler győzelmében biztosak voltak. Annyira ostobák mégsem lehettek, hogy a győztes Hitler megtartja Magyarországot. De azt már nem hiszem, hogy fogalma lett volna a katonai vezetésnek arról, mint vállalunk a Szovjetunióba való háborúskodással. Érettségizett diák voltam, de elszörnyedtem azon, hogy tankok nélkül, huszárokkal, kerékpáros alakulatokkal vonultunk a gépesített szovjet hadsereggel szembe.

Horthynak, mint volt tengerész parancsoknak pedig illett volna tudni, hogy a tengeren lévő hatalom nélkül, nem nyerhető meg a háború. Őt azonban már korábban, baráti társaságban közölte, hogy a hatalmat támadókra lövetni fog. Azzal a különbséggel, hogy a nyilasokra fájó szívvel, a kommunistákra pedig örömmel.

Számomra a vita alapvetően félrecsúszott, egyforma mértékkel mérik a hadüzenet nélkül támadót, és azt, aki végül, sok iszonyat után győzött.

Általában, a magyar politikusok és történészek olyan háborúvesztés utáni békéket tartanak elvárhatónak, amiben nem bűnhődik a vesztes. Nem hajlandók tudomásul venni a háborúk alaptörvényét: Jaj a legyőzöttnek!

Azt, hogyan viselkedtek a magyar katonák a Szovjetunióban, nem lehet szárazon csupán számokkal szembeállítani, azt méricskélni, hogyan viselkedtünk mi, a hódítók ott, és hogyan viselkedtek itt a győztesek. Ők már látták, mit követtek el a magyar katonák hazájukban. Bennük tehát élt a bosszú.

Még nagyobb hiba, hogy a mi bűneink között említést sem tesznek az aknaszedésre használt magyar zsidókról. Még egy utalást sem találtam arra, hogy azok közül hányan haltak meg. Az általunk elkövetett bűnök között a legnagyobbnak azt tartom, ami a zsidó munkaszolgálatos alakulatokkal történt a fronton. Én, sajnos, frissen találkoztam a zsidó iskolatársaimmal, akik túlélték a borzalmakat, csontra fogyva, kelésekkel borítva tértek haza. Annak ellenére, hogy nálam sokkal magyarabbak voltak, ha ez alatt azt kell érteni, hogy nemcsak szolgálták, de tisztelték is a rendszert, sőt a túlélők közül sokuk itt maradt.

Kohl, ex-kancellár levelét megírta

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-04-12

Kohl, ex-kancellár levelét megírta

Sokat várt az euró övezet fő létrehozója, mire tudomásul vette, hogy összeomlóban van az a koncepciója, hogy az EU minél több tagországának közös valutája legyen. Még a nagyon hosszú szünet után is rövidebb szünet követte a levél nyilvánosságra hozását.

Az okos politikus kénytelen volt bevallani, hogy súlyos szakmai hibát követett el, amikor vállalta, hogy országának közös pénze legyen nemcsak a franciákkal, de még nem is csak az olaszokkal, hanem gyorsan minden mediterrán néppel és a baltiakkal is. De megpróbálta kimenteni magát. Azért vállalata el a közös valutát, mert segíteni akarta a heterogén politikai közösség megszilárdítását.

Addig tehát mégsem jutott el, hogy a mentégül felhozott magyarázkodás éppen annyira szakmai rövidlátáson alapult, mint a közös valuta. Nincs is szükség a szakmai tévedésük indoklásra, elég megnézni, hogyan működött a tagállamok közti különbség. Mivel az euró bevezetése óta a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek, összeomlik a védekezés, hogy a céljuk önzetlen volt. Vagy ebben is ostobák voltak, vagy látták, hogy ebből hasznot húzhattak. Ezzel pedig a becsületük szenved vereséget.

Az ugyan tény, hogy nemcsak nyertek, hanem a végén vesztettek is. Ez akkor válik világossá, ha korrekt mérleget készítenek a nyereségük és a veszteségük egyenlegéről.

Jelenleg, a közelgő választások előtt, a német közvélemény, csak azt látja, hogy mennyit vesztenek. Elsősorban a német adófizetők pénzéből kell a menthetetlen mediterrán országok pénzügyi összeomlását halogatni.

Elég volna, ha a német közvéleményt tájékoztatnák a mérleg másik oldaláról is.

- Mennyi német tőke települt a tagországokba, ezek mennyi profitot könyveltek haza.

- Mennyi profitot számoltak el a német pénzintézetek a mediterrán országok állampapírjai, hitelei után.

- Mennyivel olcsóbban üdültek a német turisták a mediterrán országokban, annak okán, hogy mesterségesen magas szinten tartották a valutájukat.

Maradjunk annyiban, hogy a közös valutának köszönhetően a puritánok lettek gazdagabbak, a latinok szegényebbek. Pedig a számlák rendezése még messze van a végétől.

Kohl kancellár úrnak azt kellene bevallani, hogy lelkükben feléledt a német nagyhatalmi mániájuk. Nem elégedtek meg azzal, hogy gazdagok, politikai hatalomra is törtek. Nála is messzebb látó elődje, Audenauer kancellár már korábban felismerte, hogy csak akkor lehetnek Európa nyugati felének urai, ha maguk mellé tudják állítani a franciákat is. Ezt azzal érhették el, hogy egyrészt a francia mezőgazdaság óriási agrártámogatást kap, másrészt a négy mediterrán országot is felvették.

Arra még várni kell, de az is kiderül, hogy a németeknek még a franciákkal sem lehet közös pénzük. Ezzel az is egyértelművé válik, hogy Németországnak is meg kell elégednie azzal, hogy gazdag és demokrata.

Ha pedig a Nyugatnak egyszer közös pénze lesz, az csak a protestáns, puritán, már gazdag országok közös dollárja lehet.

Ennek a felismerésétől nemcsak a brüsszeli vezetők, de még Kohl, ex-kancellár úr is messze van.

Az ember az értelmével fejlődik.

Kopátsy Sándor                   EB                 2013-04-12

Az ember az értelmével fejlődik.

Azt minden vallás ösztönösen megérezte, hogy az ember más biológiai lény, mint az elődei. Ebben talán Darwin sem kételkedett, de mégsem vette tudomásul, hogy az emberi faj fejlődése már nem az elődei útján történt, és egyre inkább más törvény alapján alakul. Abban igaza volt, hogy az általa felismert törvények alapján jelent meg, de abban tévedett, hogy az általa felismert úton jár tovább.

Darwin érdeme annak bizonyítása, hogy a fajok történelmében a tudatosságnak nem volt szerepe. Az elődök, azaz az emberen kívül minden faj történelme a tudattól függetlenül alakult. Génjeik mutálódtak, és a mutációk közül a környezet tudatuktól függetlenül szelektált.

Darwinnak azonban elkerülte a figyelmét, hogy az ember már nemcsak idomult a környezethez, hanem azt nagyon jelentősen igényükhöz módosította. Ezzel önmagának az alakítója lett.

Nemcsak akkor, de még ma sem gangsúlyozza a tudomány, hogy fajunk nagyon rövid idő alatt, a fejlett agyának köszönhetően, berendezkedett szinte minden természeti környezetben.

Az embernek a környezetekhez történő alkalmazkodása már nem a szelekció és a mutáció útján, hanem az ember tudatos viselkedésének a környezetéhez illeszkedésével történt. Nem a fajunk génjei közült történő szelekcióval, hanem az életmód tudatos módosításával jött létre fajunk életvitelének a környezetekhez való illesztése.

Fajunk életének közel százezer éve azzal telt el, hogy az ember agyának köszönhetően, képes volt életvitelét a természeti környezetéhez igazítani. Ehhez nem volt szüksége a nagyon időigényes mutációk szelekciójához.

Ismereteim szerint, annak, hogy fajunk nagyon eltérő természeti környezetekben élt sok tízezer éven keresztül, csak viszonylag lényegtelen szelekciós maradványai jöttek létre. A nagyon hideg éghajlatban élő emberek végtagjai rövidebbek, a bőrüknek a napsugárzás hatására történő D vitamin termelő képessége pedig megnőtt. Nyilván számos más ilyen genetikai módosulás is történt, de fajunk ezektől függetlenül egyetlen faj maradt. Kimondhatjuk tehát:

Fajunk életben is volt szelekció és mutáció, de ezek szerepe elhanyagolható.

A homo sapiens biológiai életében azonban a nagy változást a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés hozta. Ennek jelentőségét azonban szinte csak a politika és a gazdaság történészei hangsúlyozzák, a biológusok említésre méltónak sem tartják. Pedig a fajunk biológiájában is minőségi változást jelentett.

A gyűjtögető embert a természethez történő tudatos alkalmazkodás jellemzi. A termelő ember azonban a természeti környezetét tudatosan az igényeihez alakító faj lett.

A kettő között minőségi különbség van. A gyűjtögető ember az adott természeti környezetéhez idomul. A termelő ember tudatosan megváltoztatja a környezetét, amihez aztán kénytelen a viselkedését hozzá igazítani.

Darwinnak sem tűnt fel, hogy a kora emberisége nagyon jelentős mértékben módosítja környezetét. Már a kora emberisége alapvető módon megváltoztatta a természeti környezetét, és ennek megfelelően nagyon eltérő módon élt. Neki sem tűnt fel, hogy fajunk életmódjaiban egyre nagyobb különbségek alakultak ki. Ezek többségét nem a természeti környezet, az éghajlat különbözősége, hanem az ember eltérő természetmódosító tevékenysége hozta létre.

Ha valamit, ezt épen Darwin hazájában, az ipari forradalom által gyökeresen megváltozó Angliában lehetett a legjobban észlelni. Száz év alatt ugyanis a szigetország természeti környezete többet változott, mint előtte több ezer év alatt.

Ezt a változást azonban nem az embertől független természeti erők, hanem az emberek agyában megszületet, és megvalósított technika hozta létre. Ehhez, az ember által megváltoztatott környezethez kellett az embereknek alkalmazkodni kellett.

Darwin azzal hívta ki maga ellen a vallásokat, hogy az embert az elődei világába sorolta be. Nem mutatott arra, hogy a majom és az ember között minőségi különbség van. Az ember már döntően maga alakítja a természeti környezetét, ezzel szemben minden elődje még passzív tárgya volt a természeti környezete változásainak. Ezért fejődésének maga vált az alakítójává.

Annak ellenére, hogy az emberi faj eredetének útját tudományosan jól tárta fel, nem hangsúlyozta, hogy a fejlődését már nem a mutáció és a mutáció, hanem az emberi agy képessége alakítja.

A 20. század elején Max Weber azzal lépett tovább Darwin elméletén, hogy felismerte, az emberi faj teljesítménye elsősorban a szellemének megfelelésétől függ. Nem Darwinnal vitatkozott, de kimondta, hogy ott hatékonyabb a társadalom működése, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi.

Weber egy másik Darwini tételt is megcáfolt azzal, hogy kimutatta a faluról a városba, az elmaradtból a fejlett társadalomba költöző ember modernebb lesz. Vagyis, a környezetváltozás a fejlődés motorja. Ebből csak azért nem lett nagyobb vallási és nemzeti felháborodás, mert nem vették észre, hogy mit is mond Weber. Szerencséjére, megállapításainak lényegét maga sem hangsúlyozta.

Fajunk korai történetének szakértői ugyan tudják, hogy fajunk otthagyta szülőföldjét Közép-Afrikát, de azt már nem jutatják, hogy miért stagnált a fejlődése ott, ahol megjelent, és miért fejlődött magas kultúrává északabbra. Mi volt az oka annak, hogy szülőföldjén csak az hozott változást,amikor megjelentek ott a mérsékelt éghajlatban óriássá emelkedett fajtestvérei?

Az emberi faj fejlődésének törvényei ugyan nagyon mások, mint a korábban megjelent fajoké, de abban közös a motorjuk, hogy fejlődést csak a megváltozott környezet hozhat. 

Az emberi fajnak is kötelessége a létszámának szabályozása.

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-04-04

Az emberi fajnak is kötelessége a létszámának szabályozása.

Mintegy tizenöt éve ismertem fel, hogy minden osztálytársdalom elsődleges feladata a túlnépesedésének lefékezése. Mivel eddig minden osztálytársadalom emberpusztító volt, a tény nem tagadható. Márpedig, ami minden osztálytársadalomra jellemző, annak objektív oka van.

Ahogyan az emberiség fejlett hatodában leállt a túl népesdés, ezekben megszűnt a társadalom népességpusztító feladata, a Nyugat társadalomtudományai azt hirdetik, hogy a túlnépesedés elleni védekezés káros, és elutasítandó. Ebben az sem zavarja a tudományt, hogy az elmúlt száz évben az emberiség tízszer gyorsabban szaporodik, mint előtte egész életében, hogy korunknak százszor nagyobb problémája a túlnépesedés, mint a klímaváltozás.

Tekintettel arra, hogy fajunk jelenleg is évente mintegy 150 millióval szaporodik, az elsődleges társadalmi feladat az volna, hogy ezt megállítsuk. A társadalomtudományok és a vallások, farizeus módon, azzal vigasztalnak, hogy a népesdés tempója csökken, és egyszer talán 50-100 év múlva, leáll.

Arról még nem találtam írást, hogyan alakult volna a fajunk sorsa, ha száz éve a létszámunk kétmilliárdnál megáll. Ezt fel sem merik vetni, pedig egyértelmű, hogy sokkal magasabb lenne az átlagos életszínvonal, a várható életkor és az iskolázottság, nem fenyegetőzhetnék a klímaváltozással, a nyersanyagok várható hiányával.

Az emberiség elviselhetetlenül gyorsabb növekedésénél is nagyobb hiba, hogy szinte csak ott gyors a népesség növekedése, ahol annak a feltételei reménytelenek. Fajunk tehát nemcsak tízszer gyorsabban szaporodik, mint amit az érdeke megengedne, hanem a túlnépesedést a kontraszelekció jellemzi. Ez nemcsak a kultúrák, és államok esetében van így, hanem a kontraszelekció még ott is működik, ahol nincs túl népesdés.

Mindez annak okán jut az eszembe, hogy az okos politikusok és társadalomtudósok annak alapján ítélik meg a közelmúlt diktatúráit, hogy mennyi embert pusztított el a politikai erőszak. Ez azonban a társadalmak minőségének nem az egyetlen mércéje.

Ami a halálozást illeti.

Tekintettel arra, hogy sok halálok van, ezek között ugyan lehet minőségi különbségeket látni, de nem biztos, hogy csak a háborús veszteségek negatívak, a többi pedig nem számít. A Szovjetunióban a rendszer hetven éve alatt sokkal többen elhullottak a dohányzás és az alkoholizmus okán, mint az internáló táborokban.

Az elmúlt ötven évben pedig a túlsúlyosság több emberéletet követelt, mint a háborúkkal járó veszteségek.

Az emberiség legnagyobb halálokozója azonban a nyomor. Az volt fajunk életében mindig, és az még ma is az elmaradott világban.

Történészként is azt tapasztaltam, hogy a háborúk által okozott nyomor és járványok több halállal jártak, mint a fegyveres harcokban elesettek.

Filozofálni lehet azon, hogy mi a rosszabb halálok, a kivégzés, vagy a tüdőrák. Az azonban súlyos logikai hiba, ha csak egyetlen halálok alapján minősítjük a társadalmakat.

Ötven éve egyetlen olyan módszert ismerek, ami lehetővé teszi a történelem folyamán működő rendszereket. Ez az átlagos testmagasság. Jó tíz éve pedig a legjobb mutató az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkort és az átlagos iskolázottság eredője. Ezt a mutatót szinte csak az ENSZ használja. Szerintem az a jobb társadalmi rendszer, amiben e három mutató alapján gyorsabb a fejlődés. Az mégsem jutott egyetlen politikusnak eszébe, hogy ennek alapján mérje a diktatúrákat.

Annak ugyan örülök, hogy mind a fasiszta, mint a bolsevik diktatúra összeomlott, de azt mégis szívesen megnézné m, hogy mire jutottak volna, ha nem a liberalizmus, hanem a három mutat alapján, nézzük a diktatúrák fejlődését.

Meggyőződésem szerint, a náci diktatúra volt a legvadabb fasizmus, a legtöbb a bűne is, mégis a romjain a német csoda virágzott ki. Ha száz éves távlatban nézzük meg a nagyobb európai országok teljesítményét, Németország fölénye a nyugati demokráciákkal szemben, vitathatatlan.

Ha a csendes óceáni térségben pedig az Egyesült Államokat és Japán száz éves fejlődését vetjük szembe, az utóbbi eredménye a jobb.

Történészként az a véleményem, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a kultúrájuk megfelelésétől függ. Az elmúlt száz év legáltalánosabb tanulsága, hogy a puritán és a konfuciánus népek, rendszerüktől függetlenül, minden más kultúrához tartozó néppel szemben, fölényt élveztek.

Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a tudománynak a tényekből kell következtetni az okokra. 

Klímaváltozás

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-04-03

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-04-03

Klímaváltozás

Gyermekorom falusi világában tanultam meg, hogy fajunk egyik tulajdonsága, hogy csak a rossz hír a hír. Minél inkább magam is tudós lettem, rájöttem, hogy ez a tudományban ugyanúgy igaz. A tudós is ember, a fantáziáját sokkal inkább izgatja a rossz hír, mint a jó.

Ennek konkrét példájaként éltem meg, amikor egy külföldre került hazánkfia megszervezte a Római Klubot, amiben sikerült összegyűjteni számos világhírű tudóst, akik azzal ijesztették a világot, hogy elfogynak a nyersanyagok. Elsősorban az energiahordozók és a színes fémek. Akkor már tudtam, hogy az elmúlt száz év messze legnagyobb jövőnket fenyegető gondunk a túlnépesedésünk. Az utóbbi száz évben fajunk létszáma háromszor annyival nőtt, mint előtte százezer év alatt. A Római Klub okos tudósai még azt sem ismerték fel, hogy elképesztő bővében lenne energiahordozónk, színes fémünk, ha csak annyira szaporodnánk, mint fajunk eddigi életének 999 ezre ideje során.

Az óta a tudományos és technikai fejlődés bohócot csinált a nagyhírű tudósok kollektívájából.

- Ma százszor annyi energiahordozót termelünk, mint száz éve. A legutóbbi években az amerikai tudósok feltárták az olaj- és gázvagyon egy másik technológiáját, aminek segítségével csak Észak Dakotában többet termelnek, mint száz éve, és ami alapján a potenciális vagyon megkétszereződött. Minderről legfeljebb a szakmai körök vettek tudomást.

- A színesfémek kinyerése területén is forradalom történt. A kinyerésük kohászati módszere mellett megjelent az elektrolízissel és a baktériumokkal való kinyerés. Ezzel az eddig gazdaságosan kinyerhető színesfém vagyon megkétszereződött, illetve szinte minden fémet tartalmazó érc kinyerhetővé vált.

A híres tudósok bohócoknak bizonyultak. Attól a Római Klub divatja idején fogalmam sem lehetett, hogy mit hoz a következő évtizedek tudománya a bányászatban és a kitermelésben, de azt tudtam, hogy már olyan korban élek, amiben az ember képes lesz megoldani az igényei kielégítését.

Amikor a klímaváltozás kutatási téma felmerült, már arra lehettem büszke, hogy túllépem Darwinon azzal, hogy felismertem, fajfejődés csak ott van, ahol változik a környezet. Mivel ezt senki sem hitte le nekem, hát káromkodtam, és fütyörésztem. Arról azonban fogalmam sem lehetett, hogy mekkora tudományos mániává szélesedik a felmelegedés katasztrofális hatását felfújó tudományos láz.

Ennek idején mát tudtam, hogy minden faj csak akkor fejlődhet, ha változik a környezete. Aki tehát az emberiség fejlődését tekinti minden emberi cél között az elsőnek, az örüljön annak, ha valami változtat a környezetünkön.

Mivel tudom, hogy fajunknak csak az a jó hír, ami katasztrófát jósol, csak káromkodtam és fütyörésztem.

Az én értékrendemben a fajom érdeke az első. Szeretem a hazámat, a családomat, de nem szeretem azokat, akiknél a sorrend fordított, akiknél az első ő maga, aztán jön a családja, aztán hazája, és csak a végén áll az emberiség érdeke. A rangsor ugyan nem jelenti a másik leértékelését, de csak ennek alapján érvényesüljenek a konkrét döntések.

Nem tudok hazafi lenni, a más népek rovására. Nem tudok családot szeretni, ha nem látom a többi család érdekét.

Mivel számomra az emberiség ügye az első, mindent annak érdekében igyekszem megítélni.

Talán az értékrendemet illusztrálni tudom, a természet szeretetével. Számomra szinte minőségi mérce az emberek viszonya a természethez. Ennek ellenre nagyon alacsonyan minősítem azokat a természetvédőket, kik mindent meg akarnak őrizni a meglévő természetből. Meg sem értem azokat, akik vagyonokat áldoznak egyes ritka fajok megmentésére. Például, hogy ne halljon ki a tigris. Ezek számára a tigris eszmei értéke sokszorta nagyobb, mint egy számára idegen, beteg emberé. Számomra az embert szolgáló természet a legszebb. Lehet az egy park, egy teaültetvény. Értékelem ugyan azt is, ha valami olyan egyedet látok, ami ki fog pusztulni, de a megmentését csak akkor tartom feladatnak, ha az emberiség érdekét szolgála.

Életem talán legjelentősebb felismerésének tarom, hogy az emberi faj, akárcsak minden faj akkor léphet előbbre, ha a megváltozott környezethez kényszerül igazodni. Az emberiség életének legnagyobb előrelépését az utolsó jégkorszak megszűnésének köszönheti. Ez a nagyon jelentős éghajlati változás kényszeríttette a fajunkat arra, hogy a gyűjtögetésből a termelésre térjen. Ez nemcsak abban a tekintetben volt óriási előrelépés, hogy sokkal többen, és sokkal jobban élhettünk, hanem abban is, hogy a természeti környezetünk átalakítójává váltunk. Az emberi faj azzal lett a fejtörténetben minőségi ugrás, hogy maga módosítja az igényeihez a természetet, ezzel olyan környezeti változást hoz létre, ami az embert is megváltoztatja.

Ez a vitathatatlan tény máig nem lett felismert, ezért kelthet a vak tudomány pánikot azzal, hogy a változó környezet károkkal jár. A történelemtudomány ugyan nem cáfolhatja, hogy ma is legfeljebb pár millióan lehetnénk, és csupán abból élnénk, amit gyűjtögetnék. De az a felmelegedés fajunkat a termelésből megélésre kényszeríttette. Ebben a védekezéshez nagyon csekély eszközökkel rendelkező fajunk jelentős hányada elpusztult, de a megmaradtak ezerszer többen, és elképesztően jobban élnek.

A feltételezett felmelegedés káros hatásainak kivédésére nemcsak ezerszer többen vagyunk, de ezerszer több eszközzel is rendelkezek a jelentkező károk elhárításához. Annak ellenre, hogy a kárelhárítási képességünket elsősorban a tudományos eredményeinknek köszönhetjük, a legnagyobb pánikkeltők éppen a tudósok.

A tudósok jelentős hányada abba a hibába esik, hogy a nagy teljesítményű számítógépek azt is képesek kiszámítani, aminek a logikája még nem feltárt. Tipikusan ilyen eset a klímaváltozás. Ennek számos tényezője még nem ismert, legalábbis annak a hatásuk kifutási módja. Hallani sem lehet arról, hogyan fog hatni a felmelegedés a sarkkörökhöz viszonylag közelebb eső térségekben, ahol nyilván megnő a flóra éves hozama. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyereséget jelenthet, ha Kanada és Szibéria közel 30 millió négyzetkilométernyi térségében megnő az eltartó képesség. Ott sokkal több erdő hozama nőhet meg, mint amennyi kártevés történik a trópusok közelében.

Az előrejelzések legnagyobb hibája pedig abból adódik, hogy figyelembe sem v eszik, hogyan fog alakulni fajunk létszáma, és az azzal járó környezetkárosítás.

Az éghajlat alakulásával foglalkozó tudósok, éppen úgy, mint gyermekkorom falusi lakossága, ösztönösen fél a változástól, még akkor is, ha az esetleg több előnnyel, mint hátránnyal jár. 

Kassai kérdések

Kopátsy Sándor                PH                    2013-04-04

Kassai kérdések

Nagy örömmel olvastam Romsics Ignác fenti címmel megjelent írását a Népszabadságban. Eleve örülök, minden olyan tényfeltárásnak, ami leleplezi a Horthy-rendszert, aminél rosszabb két évtizede aligha volt a magyarság történelmében. A rossz minősítést mindig a történelmi környezethez, a magyarság érdekéhez viszonyítva értem. Húsz év alatt több kárt okozó rendszer nem volt. Ennek ellenére, most a hivatalos politika egyre jobban felértékeli.

A kassai bombázás, mivel az adott ürügyet a Szovjetunió hadüzenet nélküli, és a náci Németország által nem elvárt megtámadására, a negyvenes évek legostobább és legsúlyosabb veszteséggel járó baromsága volt.

A történtek idején a húszadik évemet járva, egy másodpercig sem merült fel bennem, hogy primitívebb, ostobább döntést nem hozhattak volna, mint a Szovjetunó elleni háború elindítását. Még ma is, több mint hetven évvel az esemény után, nem vagyok képes indulatok nélkül beszélni a háborúba lépésről.

Amit Romsics leír, ilyen részleteiben nem ismerhettem, de a lényeg nem az, hogy kiknek a repülői bombázták Kassát, mert, ha Szovjet gépek lettek volna, mi akkor is barmok voltunk. Akkor is elég lett volna, ha a Szovjetunió letagadja, nem vállalja. Ez az írás abban mond számomra újat, hogy Hitler eleve nem akart minket bevonni. Ő tudta, hogy a magyar hadsereg felkészületlen, hogy a magyar kormány revíziós igényei lehetetlenné teszik, az egyetlen olajforrásukat jelentő Románia szövetségesként való megtartását. Most tudtam meg, hogy az őrült Hitlernek és a német vezérkarnak mennyivel több esze volt, mint Horthynak és a magyar vezérkarnak.

A Hitler kegyeként, de jogosan visszaszerzett, magyarok által lakott területeknek ugyan nem örültem, mert személyesen az első naptól kedve tudtam, hogy a náci Németország nem nyerheti meg a háborút. Ezért, amit Hitlertől kapunk, az csak a háború végéig lehet a mienk.

Ezeket a területeket csak akkor tarthattuk volna meg, ha Sztálin garantálja. Erre azonban előzőleg reményünk sem lehetett. Erre jött az alkalom, hogy Hitler ostobasága elindította a háborúját a Szovjetunió ellen. Az akkor is világos volt, hogy Sztálin sokkal közelebb volt Hitler náci, mint Churchill gyarmattartó, tőkés rendszeréhez, és nem is volt felkészülve az addig legyőzhetetlennek bizonyult német hadsereggel szemen.

Hitlernek sem adhattak volna az ellenségei jobb tanácsot, mint a Szovjetunió megtámadása. A háború vége jó néhány évvel kitolódik, ha Hitler nem nyitja meg a keleti frontot.

Azt nem várhattam el a magyar kormánytól, hogy felismerje, milyen óriási esélyt adott a számára a Szovjetunió elleni háború. Ugyanis, ha ebből kimaradunk, érdemeket szerezhetünk a magyarok által lakott területek megtartásához. A legszebb álmunk teljesülése lett volna, ha Sztálin egyetért a bécsi döntésekkel.

Ezt a bajba jutott Szovjetunió azonnal megértette, és közölte, hogy nem akarja felülbírálni a Magyarországot érintő határmódosításokat. Sajnos, Romsics ezt a fontos tényt meg sem említi. Pedig ez nemcsak akkor volt érthető, hanem a háború után is, amikor a Szovjetunió Észak-Erdélyben korlátozta a megtorlásokat. Pedig ez fontos volna arra is, hogy a Szovjetunió megtámadása tette semmissé a lényegében jogos határmódosításokat.

Történelmünk számra nem annak a tisztázása fontos, hogy ki bombázott, hanem mi lett volna az érdekünk.

Még a nácibarát, kommunistagyűlölő urainknak is az volt az érdekük, hogy a náci Németország minél jobban vérezzen ki a keleti fronton. E helyett elküldtük Ukrajnába a felkészületlen magyar hadsereget. Horthy, Bárdossy, Werth és az egész hatalmi elit azonban vakon hitt Hitler legyőzhetetlenségében. Mindent erre a lapra tettek.

Horthyt kezdettől fogva kiskaliberű, buta embernek tartottam. A Romsics által idézett Hitlerhez intézett távirata mégis tovább erősítette a meggyőződésem. „Boldognak mondhatom magam, hogy fegyvereink vállvetve a dicsőséges és legyőzhetetlen német sereggel részt vesznek a kommunista veszélyfészek elpusztítására és kultúránk fenntartására irányuló keresztes hadjáratban.” Eddig azt hittem a legostobább Jelszó Antall Józsefé, a „konyec” volt. Tévedtem.

Én a címet legfeljebb így módosítanám: A kassai ostobaságok.

A négyszintű Európai Unió

Kopátsy Sándor                 PG                  2013-04-05

A négyszintű Európai Unió

Örülök minden olyan jelzésnek, ami arra mutat, hogy az EU nem lehet egység, ha a szervezete nem veszi tudomásul, hogy háromkultúrájú, és gazdasági tekintetben sem egyszintű. Ezért örültem a The Economist írásának, ami azt bizonygatja, hogy a mediterrán, és az északabbi EU tagok nem azonos kategóriába tartoznak. Az euró zónában egészen másként viselkednek az északi és a mediterrán tagok. Északiaknak Finnországot és a három balti országot tekinti, és állítja szembe a mediterránokkal. Világosan kimutatja, hogy az északiak mennyivel másként viselkednek, mint a déliek.

Nem reális, hogy a fejlett, skandináv Finnországot emeli ki. Ez ugyanis északi, de skandináv és nagyon gazdag. Ezért egészen más kategória, mint Litvánia, ami sokkal inkább a nem zónatag Lengyelországgal közös kultúrájú és gazdasági színvonalú.

Finnország a fejlett puritán közösség tagságának minden tekintetben megfelelő. A három balti ország közül csak Észtország kerülhet majd be a puritánok közé, hiszen skandináv kultúrájú. De még ezt sem szabad elsietni.

Az írás azonban azért érdekes, mert megmutatja, hogy a puritán Nyugat, és a mediterrán országok különbségén kívül, vannak más kultúrájú és fejlettségi színvonalú tagországok is. Ezek többsége e kettő egyikébe sem sorolható.

Vegyük csak sorba a be nem soroltakat.

Csehország a leginkább szerves része a puritán Nyugat-Európának. Az euró zóna kemény magjába is beférne.

A katolikus Közép-Európa bolsevik uralom alól felszabadult államai. Ide sorolnám a két délebbi balti országot, Lengyelországot, Szlovákiát, Magyarországot, Horvátországot és Szlovéniát. Ezek katolikusok, gazdasági tekintetben fél-perifériák, de ezer éve a Nyugat felé orientáltak. Ezek közül legfeljebb a szlovének, mint a többi alpi nép, gyorsan be fognak épülni a puritánok közé. A többi ugyan beépülhet, de ehhez generációk kellenek. A gazdasági elmaradottságuk okán a szabad munkaerőpiac óriási károkat okoz a felzárkózásuknak. A közös valutára és a munkaerőpiacra egyelőre nem érettek.

Az írás a két balkáni tagországot nem említi, pedig azok még a mediterránoknál is problematikusabbak. Nem véletlenül a kereszténységük már ezer éve más vágányon jár. A szorosabb integrálódáshoz még a mediterránoknál is messzebb vannak.

Ez az írás sem képes elszakadni Európától. Nem veszi tudomásul, hogy a puritán és gazdag Nyugat-Európa országainak a négy, az integrációra leginkább megfelelő négy országa az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Brüsszelben azonban a németek és a franciák uralkodnak, akik hallani sem akarnak egy olyan közösségről, aminek a súlypontja nem is Európában van, és ráadásul angolul beszélnek.

Politikus és kora

Kopátsy Sándor               PP                     2013-04-04

Politikus és kora

Horn Gyula sokkal fontosabb politikai szereplő volt annál, hogy elhagyhatjuk étékelését. Ezt most Pünkösdy Árpádtól megkaptuk. Köszönet érte.

1953 óta csak akkor érthetjük meg a rendszerváltás előtti politikai eseményeket, ha szem előtt tartjuk Moszkva elvárásait.

A Nagy Imre Moszkvában történt hatalomba helyezése óta történelemírásuk nem a realitás vágányán haladt. Nemcsak az érzelmek vitték tudománytalan vágányra, hanem elsősorban annak hiánya, hogy kik, kiket, honnak irányították.

Azt, hogy ebben a tekintetben kezdettől fogva tisztán láthattam, elsősporban Donáth Ferencnek köszönhetem. Vele már szoros kapcsolatban voltam, amikor szinte mindenki meglepetésére Moszkvába hívták a magyar párt vezetőit, és Nagy Imrét. A két párt vezetőinek közös ülésén Rákosit a miniszterelnökségről leváltották, és ellenlábasát, az általa háttérbe szorított Nagy Imrét pedig a helyére ültették.

Moszkvában a Rákosi leváltását bejelentő ülésről megtudtuk, hogy annak Berija volt az előadója, és Rákosi bírálója.

A titoktartó bolsevik rendszerben megtanultuk, hogy az apró információkból hogyan lehet építkezni.

Kiderült, hogy Nagy Imrét azért nem tudta Rákosi Rajk Lászlóval és társaival párhuzamosan a kirakatperekben felszámolni, mert Berija védelme alatt állt. Ez még akkor sem sikerült, amikor Beriát likvidálták, mert a KGB-ben utána sem történt a stratégiájában változás. Ezt jelezte a tény, hogy az első helyettese Andropov került Budapestre nagykövetnek.

Ennyi már elég volt arra, hogy a párton belül reformernek azt tekintsük, akinek jó kapcsolata van a KGB-vel. Már a Pénzügyminisztériumban ilyen reformernek tekintettük a fiatal Horn Gyulát. Bátran követelte a reformokat. Ebből tudtuk, hogy komoly erők voltak a háta mögött.

Azt, hogy mit vártam a jövőjétől, jól jellemzi, hogy 1974-ben, egy baráti társaságban ott volt egy elvtársa, aki a KB külügyi osztályán volt előadó. Ő számolt be arról, hogy Horn Gyulát az osztályukra helyezték, és az ő felettese lett. Azt mondtam: Horn Gyulát nemcsak a leendő külügyminiszternek, hanem Kádár utódjának is tartom. Ennek még élő tanúi vannak.

Horn Gyula azért lehetett bátor, mert tudta merre alakulnak a politikai viszonyok, milyen irányban tartanak az események Moszkvában.

A rendszerváltás előtti közel negyven évet nem értheti meg az, aki nem tudja, hogy a bolsevik rendszer modernizációjának fő szereplői Moszkvában, és a KGB felső vezetésében voltak. Nem véletlen, hogy Beria, Andropov és Gorbacsov onnan indultak. De az sem, hogy ma Oroszországban Putyin csapata is onnan verbuválódott. Az, hogy a titkosrendőrség elitalakulat, több évszázados orosz hagyomány. Ebből fakadt, hogy ez a legjobban informált szervezet ismerte fel először, hogy a rendszer nem működik versenyképesen, és legalább a gazdaságban piacosítani kell.

Ezt otthon nem merték elkezdeni. A kísérletekre a kis Magyarországot tartották a legalkalmasabbnak. Abban az értelemben is leninisták voltak, hogy a reformot a mezőgazdaságban kell kezdeni. Erre a célra adva volt az agrárpolitikus Nagy Imre.

Az is nyilvánvaló volt, hogy Nagy Imre csapatát a munkás és paraszti származású fiatalokból kell összeállítani. Ezért már nem a moszkovitákra, mint a hazaiakra építettek. Ezek második vonalába tartozónak éreztük a Szovjetunióban végzett Horn Gyulát is. Az is tudott volt, hogy néhányukkal kiemelten foglalkoztak. Ezért éreztem, hogy Horn Gyula is közéjük tartozik. Méghozzá alkalmas is a kiemelt feladatra.

Aztán, mint a mesében minden várakozásom beteljesedett.

A bolsevik megszállás két legjelentősebb alakja Kádár János és Horn Gyula volt.

Abban, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk nekik volt a legnagyobb érdemük. Ezt jobban látták és látják Nyugaton, mindenek előtt Németországban, mint Budapesten. Általában a nyugati történészek és politikusok pozitívebben látják a reform kommunisták szerepét, mint a magyarok.

Kádár ösztönösen járta a reform kommunisták útját, Horn tudatosan.

Annak ellenére, hogy Horn politikai szerepét nagyra értékelem, mint a nagy politikusok, és is egyszer nagyot tévedett. Ennek feltárása hiányzik Pünkösdy Árpád könyvéből.

Horn Gyula, amikor fölényes győzelemre vitte a pártáját, az abszolút többség birtokában az SZDSZ-el kötött koalíciót, és lényegében a sokkal kisebb partnerének a kezébe adta a gyeplőt. Nem vette tudomásul, hogy 1994-ben már nem a több évtizedes moszkvai bolsevik szövetségi rendszer a megfelelő, főleg nem a szuverenitását visszanyert Magyarországon. A Szovjetunió által követett reformstratégára, hanem a magyar társadalom karakteréhez igazodóra lett volna szükség.

Horn az SZDSZ-el kötött koalíciótól azt várta, hogy a megújulásra szoruló MSZP a liberálisoktól kaphat ehhez segítséget. Ez a koncepció már a rendszerváltás előtt is működött a pártjában, amikor a közép-jobb pártnak induló MDF élére ültették az úri középosztály reprezentánsát, Antall Józsefet. Az SZDSZ-el való koalíció irányba vitte Horn Gyulát a saját pártjának nagyon erős liberális szárnya is.

Horn nem ismerte fel a megváltozott helyzetet. A szuverenitását visszanyerő magyar társadalom jobb-közép társadalom lett, itt a demokratikus játékszabályok mellett, ha van közép-jobb párt, azt nem lehet megverni. A magyar társadalomban a liberális politikának nincsenek gyökerei, az ilyen párttal való szövetség több szavazót visz el, mint amennyit hoz.

Az, hogy a magyar társadalom alapvetően elutasító a liberalizmussal szemben, az első két választáson azért nem derült ki, mert a liberálisoknak volt a legnagyobb kapcsolati tőkéjük, politikai kultúrájuk.

Horn Gyulának a liberálisokkal kötött koalíció helyett az MDF kiábrándult politikusaival kellett volna keresni a szövetséget. Amit megtett helyette Orbán Viktor a Fidesszel. Neki kellett volna az MSZP-t nemzeti irányba vinni.

Az óta Orbán vehette birtokába a politikai hatalmat azzal, hogy a középé-jobb magyar társadalom számára létrehozta a közép-jobb Fideszt. Nem lett volna ilyen könnyű dolga, ha a szoclib koalíció nem járatja le magát. Ez a koalíció azonban Horn Gyula műve volt.

Az EU feladata

Kopátsy Sándor                PG                    2013-04-06

Az EU feladata

Európa volt ötszáz éven keresztül az emberiség társadalmi, tudományos és kulturális élcsapata. Ezt a pozícióját száz év alatt elvesztette. Döntően azért, mert nem vette tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a világgazdaság elmaradottabb kilenctizedét nem érdemes gyarmatként, befolyásövezetként uralma alatt tartani. A 20. században már csak a fejlettek közti munkamegosztásra lehet építeni.

Ezt a tényt, nemcsak a közgazdászok, de a politikusok sem vették tudomásul. Európa iparosodott polgári országai a 20. században egymás elleni háborúban pusztították egymást. A két világháborúban aztán kiderült, hogy csak a puritán angolszász gyarmataik, mindenekelőtt az Egyesült Államok segítségével, kerülhetik el a zsarnoki diktatúrák hatalomra jutását. A háborúkban, az elsősorban ellátást biztosító négy volt angol gyarmat, mindenek előtt az Egyesült Államok, fölénye valósult meg. Ettől kezdve e négy ország nélküli Nyugatnak nincs értelme.

Európa viszonylagos lemaradását jól jellemzi a tény, hogy az ENSZ adatai alapján a tíz legfejlettebb állama között nincsen egyetlen volt európai nagyhatalom, csak hat, viszonylag kicsi, puritán ország és a négy volt angol gyarmat. Európa nemcsak a fasiszta tengelyhatalmakkal, de még a Szovjetunióval szemben sem voltak egyenrangú katonai ellenfél. A század elején még a világot uraló Nyugat-Európa az Egyesült Államok ernyője alá kényszerült. Ennek a leértékelődésnek az volt a következménye, hogy a volt gyarmattartók kigyógyultak világhatalmi ábrándjukból.

Nemcsak a politikusok, de még a történészek sem ismerték fel, hogy a nyugat-európai korábbi nagyhatalmakat csak a hidegháború, a Szovjetuniótól való katonai félelem hozta össze. Európa demokratikus államainak tudomásul kellett venni, hogy önmagában egyikük sem lehet önálló.

Európa nyugati fele csak azért fogott össze, mert erőtlenek voltak a kor kelet-európai katonai szuperhatalmával szemben. Ezt most, hogy megszűnt az imperialista Szovjetunió, illene megérteni, hogy Szovjetunió katonai erejétől való félelem nélkül fel sem merülhetett volna az Európai Unió gondolata.

A másodrangú hatalmakká süllyedt volt nagyhatalmak azt érezhették, hogy csak akkor szabadulhatnak meg az Egyesült Államokra szorultságuktól, ha összefognak.

Nem véletlen, hogy az egyesülési kényszer elsősorban Európa nyugati felének a két legnagyobb országát, az évszádos történelmi ellenséget, Franciaországot és Németországot hozta össze. Mindketten úgy érezték, hogy Európa nyugati fele felett uralkodva, szuperhatalmi státuszba kerülhetnek. Mivel ehhez ketten is kevesek voltak, igyekeztek minél több államot bevonni.

Két alapvető szempontot azonban figyelem kívül hagytak.

1. Európa a kultúráiban és a gazdasági fejlettségben túlságosan heterogén ahhoz, hogy szoros közösség formájában hatékonyan működhessen.

Németország az északi és a keleti térség országait, Franciaország pedig a latin országokat akarta mag mögé állítani. Azt egyikük sem mérlegelte, hogy a nem puritán, vagyis a mediterrán, a közép-európai népek országai még alkalmatlanok arra, hogy a lényegesen gazdagabb puritán, északnyugati népek országaival szorosabb közösségben hasznos tagok lehessenek. A nem puritán népek országai az Európai Unió tagként nem növelik, hanem csökkentik a közösség erejét.

Az Európai Unió szervezői sem mérték fel, hogy mik a szorosabb közösség tagjaival szemben támasztott követelmények. Ez nemcsak a tagtoborzás előtt, de még ma sem történt meg, pedig már egyértelműn kiderült, hogy kik a tagságra alkalmatlanok.

Nem ismerték fel, hogy csak a közösségben való tagság alapvető követelménye a közel azonos fejlettségi szint. Ezt, hogy mit kell érteni fejlettségi szint alatt, jól fel lehet mérni az ENSZ által használt három mutatóval, az egy laksora jutó jövedelemmel, a várható életkorral, és az átlagos iskolázottsággal.

A jelenlegi tagságon belül az első mutatóban a legnagyobb a különbség. Vannak olyan tagországok, amelyek egy lakosra jutó nemzeti jövedelme negyede a felső harmadénak. A szorosabb közösség tagjai közt legfeljebb néhány tíz százalékos különbség volna megengedhető. Ennél nagyobb különbség esetében a kevésbé fejlettek munkaerejének java a fejlettekbe vándorol.

Sokkal nagyobb súlyt kellett volna helyezni a közös hivatalos nyelvre. Ezt a Habsburg Birodalom császára már a 18. században felismerte, hogy a sok népes birodalom követelménye a közös nyelv. Ezért akarta bevezetni a közös hivatalos nyelvet. Gyorsan kudarcot vallott, mert a közös hivatalos nyelvet is csak hasonló fejlettségű népek fogadják el. Ezzel szemben a 21. században az Európai Uniónak tucatnál több hivatalos nyelve van.

A fejlettségi homogenitás elve önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a tagországok száma a jelenlegi harmadánál megálljon.

2. Nemcsak az Európai Unió, de még egész Európa sem lehet alkalmas arra, hogy szuperhatalmi súlya legyen.

Európa nyugati fele nem lehet katonai szuperhatalom, mert kicsi, és nyersanyagokban szegény erre a szerepre.

Ma szinte humorosan hangzik, hogy az alapító atyák, akik ugyan a jelenlegieknél nagyságrenddel jelentősebb egyéniségek voltak, a közösség első formáját szén- ás acélipari közösségnek szánták. Nem mérték fel, hogy Európa nyugati fele éppen ebben sem lehet versenyképes.

Ennél nagyobb butaság csak az volt, hogy a közösség pénzügyi erőforrásait a mezőgazdaság önellátásának biztosítására szánták.

Ha valamilyen ágazatban reménytelen a versenyképesség, akkor a bányászat és kohászat, illetve a mezőgazdaság az.

Ma már egyértelmű, hogy az Európai Uniónak a világkereskedelembe való beépülésben azt kellett volna megcélozni, amit Németország megvalósított. Nagy tudásigényű termékeket exportálni, és megvásárolni az ipari és mezőgazdasági nyersanyagokat.

Mi lett volna a feladat?

A Nyugat puritán országaira korlátozni a közösséget. Drasztikusan megfogalmazva. Európából csak a Pireneusoktól, és az Alpoktól északra, és a Bécs Helsinki vonaltól nyugatra lévő térség országai, és a tengeren túlról az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland lenne a Nyugat Uniója. Egy ilyen közösség egy értelművé tenné, hogy a jelen század szuperhatalma ez a puritán közösség. Ez kulturálisan és gazdaságilag homogén lenne, katonai fölénye és nyersanyagokkal való ellátottsága pedig még Kelet-Ázsiával szemben is fölényt jelentene.

Csak annak a közösségnek az alsó szintjéhez tartozhatnának az európai latin, a közép- és kelet európai országok.

A Németország és Franciaország által uralt Európai Uniónak nincsen realitás.

A jelenkor Európáját ugyan nem szabad összehasonlítani a 18. századéval, mégis nagy a kísértésem, hogy a Szent Római Birodalommal. Az is akkor vált működésképtelenné, amikor megbukott benne Ausztria egyeduralma, és Poroszország király az osztrák császár egyenrangú partnere lett. Most az Európai Unió azért válik vérszegénnyé, mert két hatalom, Németország és Franciaország érdekegyeztetése alapján működik. A jövő Nyugati Uniója csak az angolszász hegemónia alapján lehet a Távol-Kelettel versenyképes. Az is csak akkor, ha a szorosan szerveződő magja a Nyugat összes puritán országokra kiterjed, de csak azokra korlátozódik.

Tudom, a történelem órája lassan jár, az ilyen Unióra még generációkon keresztül várakozni kell, de nincs más megoldás.

Kiegészítés a MARSLAKÓK-hoz

Kopátsy Sándor                PH                 2013-04-01

Kiegészítés a MARSLAKÓK-hoz

Nagy örömömre a munkáim szerkesztésében segítő barátom valamilyen okból elővette és feldolgozhatóbbé tette a MARSLAKÓK címmel megjelent kis könyvemet. Ez adott alkalmat arra, hogy újra végig olvassam, ami nem szokásom. Csak ritkán kerül a kezembe egy korábbi írásom. Büszkén mondhatom, hogy nem csalódtam bennük.

Most végigolvastam, és nagyon időszerűnek találtam. Elsősorban azért, mert Koestler Arthur könyvét, A 13. Törzs címen –megjelentet végigolvashattam. Ez a könyv kitűnő alkalmat kínál arra, hogy az egész könyv egy egészen más bevilágításba kerülhessen.

Amennyiben igaz, hogy a Hitler és általunk is, írott zsidók nagy többsége nem közel-keleti sémita, hanem dél-kelet európai türk eredetű, kiderült, hogy rokonok vagyunk. Azt, hogy Koestlernek igaza van, vagy nincs, nem lehet vitatni, hiszen a 13. törzs genetikai eredete nem vitatható, meg kell állapítani. Az, hogy valaki szemit, vagy türk egyszerű genetikai vizsgálat dönti el.

Márpedig ebben az esetben, a Közel-Keletről érkező zsidóság szinte egyetlen európai rokona a magyarság. A marslakók tehát a 20. század elején, Budapesten a magyarokkal, vagyis a rokonaikkal, találkozó kazár eredetű zsidók voltak.

A magyar történészek feladata, és már ez el is indult, hogy az akkor már zsidó vallású kazárokkal való kapcsolatunkat feltárjuk.

Nem a szakmám, de az ismert források szerint a tíz magyar törzs állammá szerveződése a 9. század derekén történt, és az áldást a zsidó vallású, kazár főkán adta azzal, hogy a nagyvezér, vagyis az államfő Álmos és utódai legyenek. A Magyar állam megalapítása tehát nem 1001-ben, hanem a másfél évszázaddal korábban történt. Ez azonban nomád, pogány vallású állam volt, ami csak jó száz évvel a honfoglalás után alakult át letelepedett földművesek, feudális keresztények állammává.

László Gyulának a véleménye szerint a honfoglaló tíz törzs közül az egyik kabar, azaz kazár zsidó volt. Vagyis mi magyarok hoztuk be először a kazár zsidóságot, ami mint a tíz törzs egyike, a magyarság tizede honfoglaló zsidó volt.

Az is érdekes, hogy a marslakók születése idején Magyarország magyar etnikumú lakosságának tizede zsidó etnikumú volt. Nálunk talált az államalkotó néphez viszonyítva, a legtöbb zsidó új hazát, és Budapest volt az a város, ahol legtöbb zsidó élt, nemcsak arányukban, hanem létszámuk alapján is.

Ezt bizonyítja a tény, hogy a magyar gazdasági életben ők tették ki a magyar tőkések óriási többségét. Hasonló volt a részarányuk a tudományok, a művészetek, a szabad pályás értelmiség között. Hozzáteszem, hogy Budapesten volt a két legnagyobb zsinagóga. Joggal mondhatjuk, hogy Európa keleti felén a társadalom fejlődésének élesztőjét jelentő zsidóságnak Budapest volt a centruma.

Bartók és Ady

Marx György fizikus tudósként nem említi a kor humán óriásait. Az első világháború előtt a budapesti szellemi élet éppen úgy csúcson volt, mint a műszaki tudományok.

Azt már az eredeti könyvben is említettem, hogy Bartók ugyancsak marslakó volt a zenében, mint ahogyan Neumann és Teller.

El kellene mondani, hogy Bartók nehezen lehetett volna a kor zeneszerző zsenije, ha nem karolja fel a pesti zsidóság. Becslésem szerint, a koncertjei hallgatóinak, a zenéjét megértőknek óriási többsége a pesti zsidó polgárok voltak. A tanítványai között éppen úgy tucatnyit lehet felsorolni, mint amennyit a könyv a műszakiak közül kiemelt. A magyarok szerepe a 20. század zenei világában joggal kezelhető párhuzamosan a matematikusokéval, a fizikusokéval.

Számomra Ady is marslakó volt. Megértem, hogy a magyar költő hangja nem lehet olyan nemzetközi, mint a matematikusé, de a nagyságát, legalább mi magyarok, kötelesek vagyunk tudomásul venni. Ady sem lehetett volna magyar marslakó, ha a zsidó polgárság nem tekintette volna zseninek. Ady útjának egyengetésében a zsidó polgárság szerepe még inkább egyértelmű, mint Bartók esetében. Az ő páratlan önbizalma nem lehetett volna ilyen erős, ha nem érezheti maga mögött a zsidó polgárság szellemi és anyagi támogatását.

Az irodalmi életünk is csak azért lehetett a nemzetközi élvonalban, mert élvezhette a budapesti zsidó polgárság szellemi és anyagi támogatását. A Nyugatot és szerkesztőit joggal állíthatjuk a század első harmadában a világ legjobbjai mellé. Büszkén tanítjuk a kor irodalmát, de nem tesszük hozzá, hogy anyagi támogatója a zsidó nagytőke, olvasótábora a zsidó polgárság volt.

De megfelelő szakembernek szinte minden művészeti ágban volna mivel dicsekedni.

A Marslakók könyv átdolgozásában a vezérlő elv a két rokon, a magyarság és a türk 13. törzs találkozása legyen.

A változás a fejlődés motorja

Kopátsy Sándor                 EB                   2013-04-01

A változás a fejlődés motorja

A társadalom alépítménye, és felépítménye között az összhang a válságok korrekcióin, néha forradalmakon keresztül valósul meg.

Az ember az egyetlen faj, amelyik az eszével alkalmazkodik a változásokhoz, tehát nagyon gyorsan úgy változtat az életmódján, hogy a korábbinál jobb lesz az alkalmazkodása, fejlettebben lép túl rajta. Ennek ellenére minden változást el akar kerülni, fél annak hatásától.

Fajunk eddigi története ugyan csak egyetlen a földünk egészének természetét lényegesen érintő változást élt meg, az utolsó égkorszak végét jelentő felmelegedést. Ennek hatására történt életében az első nagy minőségi változás. A természet ajándékaiból élő ember átalakult a természetet szolgálatába állító fajjá.

Fajunk életének mintegy 95 százalékában már új életformát hozott a fajok történetébe azzal, hogy nagyon gyorsan képes volt a föld szinte minden természeti környezetéhez igazodni, vagyis alkalmazkodni. Ez volt a fajok életében az első eset, amikor a faj nem a szelekcióval és a mutációval idomul a környezethez, hanem az eszével alkalmazkodik hozzá. Ez az alkalmazkodás nagyon gyors, talán ezred annyi időt sem igényel, mint a Darwin által felismert szelekció.

Ennek volt köszönhető, hogy fajunk néhány tízezer év alatt a föld szinte minden természeti környezetében életképessé vált. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, amivel Darwin a fajfejődést magyarázta. Az ember az eszével ismerte fel, hogy az adott környezetben hogyan élhet meg. Ezek az életmódok annyira eltérőek voltak, hogy ennek alapján külön fajoknak lehetne minősítni, annak ellenére, hogy semmiféle genetikai változással nem járt, ugyanaz a faj maradt az ember annak ellenére, hogy nagyon eltérő módon élt.

Végig sem gondolta senki, hogy az ember nagyon gyorsan a megjelenése után olyan fajként terjedt el a föld szinte minden természeti környezetében, amelyik nagyon eltérő módon élt, táplálkozott, mégis ugyanaz a faj maradt.

Fajunk életében általános életmódváltozást a hozott, hogy a felmelegedés hatására a gyűjtögetés számára elpusztult életterükben áttértek a termelésre, a természet ajándékaiból való élésről a termelésből való élésre. Az ember a természetet változtatva, azaz termelésből élt. Ez az életmódváltás azért jelentkezett minőségi ugrásként, mivel változtatta a természeti környezetet, vagyis az embert magát is változtatta. Az embernek ettől kedve már ahhoz a környezeti változáshoz is igazodni kellett, ami ő maga változtatott meg. Ennek következtében az elmúlt mintegy hatezer év alatt az ember viselkedése, életvitele nyomán, óriási változások történek az ember természeti környezetében. Ráadásul az ember környezetalakítása exponenciálisan gyorsult. Ma már az emberiség 99 százaléka olyan környezetben él, ami nem is hasonlít arra, amilyen eredetileg volt.

A tudományos és technikai forradalom hatására az emberiség már olyan mértében megváltoztatta a környezetét, hogy az már észrevehetően hat az éghajlatra is.

Amíg a legutóbbi felmelegedést az emberen kívülálló okok hozták létre, most olyan felmelegedés folyik, amit az emberiség életmódja hozott létre. Ezzel elkezdődött fajunk fejlődésének újabb szakasza. Az első, viszonylag hosszú a természetbe való beilleszkedés volt. A második viszonylag rövid a természet szolgálatba állítása. Ebben a természeti környezetben nem történtek akkora változtatások, aminek következtében az éghajlat is megváltozik. De ez az elmúlt száz évben úgy felgyorsult, hogy már az éghajlatot, és ezzel az életterünket is módosítja.

Elég arra gondolni, hogy az elmúlt száz év alatt a létszámunk közel négyszeresére, a termelés értéke pedig tízszeresére nőtt.

A fajunk létszámának növekedése ugyan százalékban kifejezve lassult, de még így is tízszer gyorsabb, mint a megelőző hatezer évben volt, és a növekmény létszáma változatlan maradt.

A létszám gyors növekedésénél is jelentősebb a hatása annak, hogy az egy lakosra jutó természetterhelés, a nyersanyagfogyasztás, a levegőszennyezés, a természeti környezet terhelése exponenciálisan gyorsul.

Mivel az ember a gyorsan változó környezetben maga is gyorsan változik, beindult egy öngyorsító feladat. Az ember egyre gyorsabban változtatja a környezetét, ennek hatásár maga az ember is változik. Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, milyen változásokat hoz létre rajunk az, ahogyan változtatjuk életmódunkat, ennek révén a természeti környezetünk hogyan fog változni.

Az szinte biztos, hogy az éghajlat változása meg fogja változtatni az életvitelünket, de az előre nem látható, hogyan. Félni nem kell a hogyantól, mert biztos, hogy javítani fogja az összhangot életvitelünk és a megváltozott környezetünk között.

A jégkorszak megszűnésével járó felmelegedés sokak számára ugyan óriási megpróbáltatással, pusztulásukkal járt, de fajunk győztesen, fejlettebb fajként került ki a megpróbáltatásból.

Az emberiség ma már ezerszer annyi eszközzel rendelkezik, mint hatezer éve. A félelemre semmi, a távlati reményekre annál több az ok.

A környezetünk változásától nem élni, hanem arra felkészülni kell.