Az Európai Unió csődje

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 05 21

Az Európai Unió csődje

A német-francia Unió Adenauer ötlete volt. Felismerte, hogy Németország egyedül nem lehet partnere az Egyesült Államoknak, csak akkor, ha Európa nyugati felének képviselője lehet. Azt is belátta, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha Franciaország közben egyenrangú partnernek érezheti magát. Ez sikerült is annak ellenére, hogy Franciaország Németországhoz képest folyamatosan visszaesett.

A francia elnök, de Gaulle örömmel fogadta az ajánlatot, mert neki is hasonló, de még kevésbé reális ábrándjai voltak. Az, hogy Franciaország rosszul járt a Németországra szabott felépítmény elfogadásával, most az elnökválasztás során vált egyértelművé.

Addig azonban egyik ország sem jutott el, hogy az egész Nyugat-Európa szükségszerűen egyre jobban leértékelődik, együtt sokkal gyengébb lesz, mintha szuverén államok térsége marad. Nemcsak az egész Európára, de annak a nagyobbik erősebb, gazdagabb protestáns nyugati felére is igaz, hogy egységként egyre kisebb értékű lesz a közös felépítményre kényszerítve, mint amennyire szuverén államok estében ment volna.

Azt egyikük sem értette meg, hogy ketten együtt kevesebbek lettek, mint egymástól függetlenül, mindegyik a saját alépítményének megfelelő felépítménnyel. Ráadásul, a két jelentősen eltérő alépítményű ország esetében a gyengébbnek mindig az erősebb igényihez kell idomulni. A közös felépítmény mindig a gyengébbnek okoz nagyobb kárt.

Egyértelműen hiszek, és még soha nem csalódtam abban a történelmi materialista tételben, hogy minden társadalmi alépítmény más felépítményt igényel. Ebből fakadóan abban sem kételkedem, hogy két eltérő alépítményű ország egyikének sem lehet hatékony a közös felépítményük. Márpedig Németországnak és Franciaországnak lényegesen eltérő a társadalmi alépítményük. A germán népek sokkal inkább hasonlítanak az angolszászokra és a skandinávokra, mint a franciákra, nem is beszélve a mediterránokról. Ezért ezek számára még hatékony lett volna a közös vámunió, és az összehangolt pénzügyi politika. Ezt ma már látják, hogy az EU hatékonyabb lenne, ha a tagországokat három szintre osztanák. Abban is egyetértés van, hogy az első szintű közösségbe csak az angolszászokat, a germánokat és a skandinávokat szabad egybevonni.

Közben azonban Nagy Britannia kiszállt az EU-ból. Franciaországhoz azonban Németország ragaszkodik, hiszen jelenleg ketten jelentik az EU gerincét. Az EU második szintjét a latinok, a közép-európaiak és a balti népek. A harmadikok pedig az ortodox keresztények.

Ezt a fiatal Marx keményebben úgy határozta meg, hogy minden társadalom felépítménye az alépítménye által determinált. Azonban ő maga vette a legkevésbé komolyan, hiszen élete során azt hirdette, hogy az általa kitalált, kommunista felépítmény minden társadalom számára ideális felépítményt jelent. Nagyon eltérő kultúrák, de ugyanazt a hibát követték el, hogy a saját kultúrájukra szabott felépítményt rákényszerítették alapvetően más kultúrájú és fejlettségű országokra. Sztálin minden nép számára a Szovjetunió rendszerét akarta rákényszeríteni, Adenauer pedig a Németországban bevált demokráciát akarta Európa kétharmadában általánossá tenni. Egyik sem vette tudomásul, hogy Európa heterogén, amit elért, elsősorban annak köszönhette, hogy szuverén államok járhatták a maguk útját.

A távol-keleti országok sikerét azzal magyarázom, hogy a sikeres puritánoknál puritánabbak, és homogénebbek. A kínaiak, a japánok, a koreaiak azért sikeresebbek még a puritán nyugati államoknál is, mert homogénebbek. Ha vannak olyan országok, amelyeknek közös az alépítményük, akkor a távol-keletiek azok. Ennek ellenére köztük fel sem merül, hogy egymással közös unióban éljenek, de ezek e nélkül is sikeresek. De még a Távol-Keleten is hiba lenne, ha a már gazdagok, Japán, Dél-Korea és Tajvan egymással, még kevésbé hogy a még szegény Kínával vámuniót, közös valutát akarnának. Így is sikeresebbek, mint a puritán nyugati államok.

Európa nyugati felén is azt látjuk, hogy a homogén kultúrájú államok a sikeresebbek. Európa hat legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, a kontinens hat leghomogénebbek országa. Ezt egyedül Svájc látszik cáfolni, hiszen a lakossága négy nyelven beszél és két keresztény egyházhoz tartozik. Ennek ellenére homogének, mert ettől függetlenül nagyon hasonlóan élnek. Az alpi népek eltérő nyelvük, vallásuk ellenére nagyon hasonló módon élnek. Tehát, Európa hat legfejlettebb társadalmú országa a többieknél homogénebb.

Ezt nekünk, magyaroknak lett volna és lenne ma is figyelembe venni. Ezt csak fokoztuk azzal, hogy tagjai lettünk a Habsburg Monarchiának, ami még nálunk is heterogénebb volt. Mi még az Osztrák Magyar Monarchia, és azon belül Magyarország szétesését a háborúvesztéssel magyarázzuk, és szörnyű igazságtalanságnak tartjuk. Lassan száz év után sem lájuk, hagy nem voltunk alkalmasak, de talán lehetetlen feladat is volt, a Kárpát Medence tucatnyi nyelvű és kultúrájú népét, három kereszténységet azonos felépítmény alatt a jelenkorban nem lehet hatékonyan közös országban tartani.

Ezt az egynyelvű Olaszországban láttam. Hiába közös a nyelük és a vallásuk a déli és az északi olaszok között áthághatatlan különbség van. Két országként mindketten többre mennének.

De az is világos példa, hogy a két nálunk sokkal nagyobb, gazdagabb puritán nép országa, Nagy Britannia és Németország azért van az említett a hat, kis állam mögött, mert sokkal kevésbé homogének.

Nagy Britannia lakosságának közös a nyelve, de nem közös a viselkedésük. Az angolok, a skótok és az írek nagyon másként élnek. Az írek ugyan megtanultak angolul, mégis önállósultak. A skótok most táncolnak az elszakadásuk feletti döntésen.

A germánok sem homogének. A bajorok nagyon mások, mint a szászok. Az osztrákok is jobban jártak, hogy külön országban élnek. Ezt azzal oldják meg, hogy a tartományok szinte szövetséges államokként élnek.

A britek és a germánok azért sikeresek, mert a viselkedésük mégis rokon, mindnyájan puritánok és közös a nyelvük. A köztük lévő különbség mégsem jelenti azt, hogy közös országban nem élhetnek egyformán, puritán módon.

Franciaország ezer év óta megtett mindent annak érdekében, hogy egy homogén állam legyen. Az is lett, de latin kultúrájú maradt. Sőt a latin népek között, a kultúrán belül messze a legfejlettebb lett, de a puritánok mögött maradt.

Amerikában, lényegben csak két európai kultúra népe volt képes az államok alapítására, az angolszászok és az ibériaiak, vagyis a spanyolok és a portugálok. A puritán és a latin kultúrák teljesítő képessége között ott még nagyobb lett a különbség, mint Európában. Európában a latin népek közül a franciák szinte a puritánok közelében maradtak, a négy mediterrán ország egy lakosra jutó jövedelme, vagyona pedig fele a puritán országokénak. A különbség Amerikában azonban még egyszer akkora lett. De ott senkinek nem jut eszébe, hogy legalább a portugálok és a spanyolok szoros közösséget, pláne közös devizát használjanak. A két észak-amerikai, angolszász ország sem akar egyesülni, nem akarnak közös politikai és gazdasági felépítménye legyen.

Ez csak Adenauer, és de Gaulle közös ötlete volt, amit az országaik lakossága is lelkesen fogadott, mert elhitték, hogy az EU vezetőként szuperhatalmak lehetnek.

Mivel az EU vezetése, sorsa a legerősebb tagon, Németországon múlt, az annak megfelelő felépítménye lett a közösségé is. Erre a koronát az EU tagjainak többségét jelentő euró övezet tette fel. A közös valuta felgyorsította az EU csődjének feltárulását.

Németország számára az euró mintegy 30 százalékkal leértékeltebb valutát jelentett, mint a német márka. Ennek köszönhetően Németország a világkereskedelem történetének legnagyobb külkereskedelmi bevételéhez jutott. Az ország egy lakosra jutó külkereskedelmi többlete hússzor nagyobb, mint Kínának az állandó vitát felvető külkereskedelmi többlete.

Franciaország a közös valutának kisebb, de hosszú távon mégis elviselhetetlen vesztese lett. A hátránya azonban sokkal nagyobb annál, hogy sokáig kibírja. A munkanélkülisége még egyszer akkora, a költségvetési egyenlegének az előjele is ellenkező. A német politikai vezetés és a közvélemény azt hangsúlyozza, hogy ezért Franciaország gazdaságpolitikája hibás. Az fel sem merül, hogy Franciaországnak az erejéhez képest felértékelt, Németországnak pedig leértékelt a valutája.

A négy mediterrán ország elviselhetetlen eladósodása gyorsan kiderült. Ezeket a megkövetelt költségvetési egyensúly önmagában is a padlóra küldte. A csődjüket a számukra felértékelt közös valuta felgyorsította. Néhány év alatt kiderült ki, hogy az euró övezet olyan közösség, amibe könnyű volt belépni, kilépni azonban lehetetlen. A kilépést az tette lehetetlenné, hogy a soha vissza nem fizethető hiteleket elsősorban Németországból kapták. A négy mediterrán ország menthetelten eladósodását az okozta, hogy az államkölcsöneik kamatja nemcsak nekik olcsó, de a fejlett tagoknak, elsősorban a németeknek magas kamatú euró befektetést jelentettek. A mediterrán országok számukra olcsó kamatokozású euró hitelek viszont lehetővé tették, hogy alacsony kamatú, számukra olcsónak tűnő hitelekkel tölthették be azt a költségvetési lyukat, amit korában inflációval tömtek be. A német pénzintézetek csak azt látták, hogy számukra magas kamatozású euró hitelekhez jutnak. A hazai állampapírok után ugyanis negyed akkora kamatot kaptak, mint a mediterrán országok hitelei után. A mediterrán országok pedig ezeket a hiteleket olcsónak érezhették. Egyik félnek sem jutott az eszébe, hogy ezek a hitelek nem lesznek visszafizethetők. A hitelezők, döntően a németek nem számoltak azzal, hogy a mediterrán országok nemcsak az euró államkötvényeiket, de a hitelek törlesztését nem lesznek képesek fizetni. Ráadásul ezeket a soha vissza nem fizethető hiteleket a hitelminősítők is sokáig fedezetteknek minősítették. Nemcsak a mediterrán országok, hanem a puritán hitelezők, elsősorban Németország, bíztak. Annak ellenére, hogy mostan már világos, hogy a mediterrán országok hiteleiket soha nem fogják visszafizetni, Brüsszelben és Németországban hallani sem akarnak arról, hogy vére tudomásul vegyék, a 18 tagország közös valutája vagy szélhámosság, vagy a világgazdaság történetének legnagyobb ostobasága volt.

Az EU egyre tovább építése volt az elsődleges oka annak, hogy az EU 28 tagországának a világgazdaságban képviselt súlya közel a felére esett, és ez a súlyvesztés csak tovább gyorsul.

Az Európai Uniót létrehozó Németország és Franciaország arról álmodott, hogy az egységes EU vezetőiként szuperhatalmak lesznek. Hatvan év után egyértelművé vált, hogy nemcsak ez a két ország nem lett szuperhatalom, hanem Európa nyugati fele is sokat vesztett a világgazdasági súlyából.