Kopátsy Sándor                 EE                   2017 05 04

Az emberi faj fejlődésének négy szakasza.

(Nem végső fogalmazás, egy hónap múlva újra kézbe vedszem)

Ez az írást az a mostani felismerésem indokolja a rádöbbenésem, hogy fajunk történetében az elmúlt század minőségi változást hozott.

Az első szakasz a homo sapiens megjelenése volt. Néhány millió évnek kellett eltelni, amíg az emberszabású majomból eljutott a fajfejlődés a homo sapiens, egy a korábbiaknál minőségében fejlettebb fajunk megjelent.

A második szakasz a gyűjtögetésből élés volt. Ez már csupán mintegy 150 ezer évig tartott, amíg a homo sapiens csak a természet ajándékaiból tartotta el magát, de ennek ellenére ennek az időszakban fajunk már nem állat, hanem ember volt. Ebben a szakaszban az emberiség ugyan az életterei eltartó képességét nem tudta növelni, de minden élettérben képes volt ahhoz igazítani az életmódját. Egyetlen faj maratunk, de nagyon eltérő módon éltünk.

A harmadik szakaszban fajunk már abból élt, amit munkájával termelt meg magának. Ez a szakasz már alig hétezer évig tartott. Azt a szakaszt az állandó túlnépesedési nyomás jellemezte. Fajunk spontán szaporasága nagyságrenddel gyorsabb volt, mint ahogyan az életterünk eltartó képességét növelni tudtuk. Ezért ebben a szakaszban az embernek kellett a halálozását úgy fokozni, hogy a növekvő létszám életképes maradjon. Ebben a szakaszban minden társdalom csak olyan társadalmi felépítményben tudott tartóssá válni, ami növelte a halandóságot, azzal, hogy növelte a többség nyomorát, jelentős hadsereget tartott fenn, ami jelentős értéket és embert pusztított el, valamint üldözte a természetes tudásvágyat.

A negyedik szakaszt a tudományos és technikai forradalom beindulása jelenti.

Ennek előfeltételét a fogamzásgátlás tudományos megoldása jelentette. Ez tette lehetővé, hogy a szexuális élet ne jelentse a fogamzást, vagyis a szexuális ösztön kielégítése ne okozzon a felek akaratával ellentétes születést. Ez tette lehetővé, hogy az ember maga önthessen a fogamzásról. Ha nem lenne megoldható a fogamzásgátlás, nem lenne megállítható a túlnépesedés, a túlnépesedés esetén pedig szükségszerű marad a halálozást fokozó osztálytársadalom. De az is bebizonyosodott, hogy hiába oldotta meg a tudomány a fogamzásgátlást, ezzel élni egyelőre csak az emberiség gazdagabb, iskolázottabb fele tudott.

Az osztálytársadalmon való túllépést azonban a túlnépesedés leállása csak ott jelentette, ahol a lakosság viselkedése puritán, a társadalom pedig már gazdag és iskolázott volt.

I.

A homo sapiens megjelenése.

A tudomány közel kétszáz éve lázasan keresi az emberszabású majmok és a homo sapiens közti láncszemeket. Sajnos ehhez nagyon nehéz érdemek leleteket találni. Csak az biztos, hogy az ember őseit néhány millió évvel előbb kell keresni. Nagyon kevés, és nagyon keveset mondó lelet került a birtokunkba. Ezekből csak azt lehet megállapítani, hogy őseink mikor álltak két lábra, mekkora volt az agyuk térfogata, és hogy mindenevők voltak.

Nem vagyok ebben a tárgyban szakértő, tehát igyekszem keveset mondani, és közlöm, hogy végső mondanivalóm szempontjából ezeknek sincs jelentősége. Szeretném tudni, hogy mikor jelnet meg a tűz használata, mikor indult el, ha egyáltalán elindul a gondolatokat is közölni képes beszéd, valamint temetkeztek-e a homo sapiens ősei.

Változatlan környezetben nem változtak a fajok.

1985-ben Ausztráliában, eredeti őskörnyezetben sétálva döbbentem arra, hogy 70 millió évvel visszamentem az időben, és olyan környezetben járhatok, amilyen ekkor Afrikában a természet volt, amikor Ausztrália kiszakad a mai Afrikából és elúszott a Csendes Óceán másik oldalára. De azt is felételezhetem, hogy ekkor nagyon hasonló volt Európában is.

Az óta az összes többi kontinensen eltűntek az erszényesek, és megjelentek a magzatburkos emlősök. Az egyenlítő közelben marad Ausztráliában azonban nem volt fajfejlődés, ott 70 millió éve nem járt a biológiai fejlődés órája.

Itt azzal a növény és állatvilággal találkozom, ami Afrikában 70 millió éve volt. Eurázsiában, Afrikában, de még az akkor távoli Amerikában is folytatódott a lassú fejlődés. Ausztráliában azonban állt a biológiai óra.

A biológia terén álló fejlődésű Ausztráliában mintegy 40 ezer éve megjelent a homo sapiens, de itt az sem fejlődött tovább. A kontinens felfedezői itt azt az embert találták, amilyen 40 ezer éve az ő őseik is voltak. Mintegy negyvenezer éve itt is megjelent ugyan az ember, de itt az sem fejlődött tovább. A kontinens felfedezői olyan őslakossággal találkoztak, amelynek ők voltak negyvenezer éve. Ugyanakkor meglepett, hogy ezen a kontinensen mintegy 500 nyelv alakult ki, és más kontinenseken nem ismert szerszámok, fegyverek jelentek meg. A bumeráng tehát ausztráliai találmány. Vagyis az ember biológiailag nem fejlődött, de az új természeti környezetéhez igazodott.

A Magellán Szigetek 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, amikor még ott is csak hüllők voltak.  Azok máig megmaradtak, mert az egyenlítő közelében nem változott lényegesen az éghajlat, tehát ott sem járt a biológiai óra. A szomszédos kontinensre tehát az erszényesek, majd az emlősök onnan kerültek, ahol megjelentek. Ezeken a szigeteken Darwin is járt, de nem akadt fenn azon, hogy itt miért áll 110 millió éve a biológiai óra.

A tengerekben, a néhány az száz méter alatt több biológiai zóna létezik, és a legmélyebben, az óriási nyomás, és a teljes sötétség százmillió évek alatt sem változott a környezet, tehát nem történt faj fejfejlődés. Ugyanakkor a vulkáni kürtőknél egészen más környezetben ismeretlen fajok jelennek meg.

Azt, hogy a változatlan környezetben nincs biológiai fejlődés, már Darwin idejében is igazolták az akkor is ismert tények.

Madagaszkár szigete, mivel csak 30 millió éve szakadt ki Afrikából, ahol már voltak emlősök, kétszikű növények, de mivel izolált volt, ott a felfedezéséig, azaz 30 millió éve a változatlan éghajlatban máig megmaradtak az Afrikától való elszakadása idején kialakult biológiai szinten.

Annak ellenére, hogy az ausztráliai felismerésem jelentőségét felismertem, nem vette tudomásul senki.

Már ennyi is azt sugallja, hogy az emlősök sem a meleg éghajlaton alakultak ki, mert a meleg éghajlaton akkor sem járt a biológiai óra. Ezt bizonyítja a tény, hogy a mindig meleg Ausztráliában az erszényesek nem lettek emlősök. Az erszényesből ott váltak magzatburkossá az állatok, ahol a hideg éghajlat még az sem engedte meg a magzatnak, hogy az erszényből szopni kimásszon. Az emlősök tehát a hideg éghajlatú tájakon alakultak ki, és vándoroltak el a meleg éghajlat felé. Az afrikai emlősök születési helye csak a teles éghajlatú tájakon lehetett. Itt az erszényesek korán megszült magzatai ugyanis életképtelenek voltak. Az anyjuk erszényében találtak ugyan védelmet, azonban szopni csak az erszényen kívül tudtak. Ez a védelem a tartós hidegben nem volt elég, ezért lettek az erszényes fajok, a hideg ellen védekezve, magzatburokban maradók.

Arra azonban sokáig nem találtam magyarázatot, hogy a homo sapiens és elődei az előemberek miért a meleg éghajlaton éltek. Vagyis a biológiai fejlődés, ha nem is ugrott, de a meleg éghajlaton fejlődött tovább. Az északon kialakult magzatburkosok a számukra kedvezőbb, melegebb éghajlatra vándoroltak. Ezt ma már azzal magyarázom, hogy az előemberek, különösen pedig az ember születése után négy-öt évig életképtelen, a vele született adottságok, az ösztönös képességeik nagyon korlátozottak maradtak. Az életképtelen újszülött számára kedvező adottság a meleg éghajlat mindaddig, amíg nincs meleg lakás és ruházat. Valószínű, hogy már az ember biológiai elődei is a születés után viszonylag a életképtelenek voltak. Végül azonban a homo sapiens a legkevésbé életképtelenül születő újszülöttel szaporodó faj lett. Azt már korábban felismertem, hogy az újszülött ember négy-hat éves koráig életképtelen, a vele született ösztönök, a biológiai elődeihez viszonyítva, a legkevésbé életképes.

Az újszülött embernek nincs egyetlen olyan fizikai tulajdonsága, fizikai ereje, járóképessége, szaglása, egyensúlyérzéke olyan szinten, ami az emlősök újszülötteit jellemzi.

Márpedig, ha az ember születése után 4-5 évig életképtelen, erre az időre van szüksége, hogy életképessé váljon. De ebből fakad az is, hogy a biológiai elődeinél nagyságrendekkel nagyobb kapacitású agyra van szüksége. Ezzel magyarázatot kaptam arra, hogy fajunk miért Afrikából származik. Olyan újszülött, amelyik a születése után négy-öt évid életképtelen, ott marad nagyobb valószínűsséggel életben, ahol meleg az éghajlat. A homo sapiens fontos sajátossága, hogy az egyetlen emlős, amelyik a leghosszabb ideig, négy-öt évig életképtelen, és az agyának a kapacitása ez alatt válik teljessé. Az ember csak akkor telepedhetett meg hidegebb éghajlaton, amikor már a hidegtől védett, tűzzel melegített lakásban, meleg ruházattal védte meg az újszülötteit. Már ebben az éghalthoz történő alkalmazkodásban a homo sapiens nem mutációval és szelekcióval vált védekezővé azzal, hogy ennek megfelelő lakás, fűtést, ruházatot készített.

A biológusok szinte semmi figyelmet nem fordítottak arra, hogy az embert sem hagyta figyelmen kívül a mutációjának a szelekción keresztüli alkalmazkodása sem. De ennek a szerepe sehol nem vált jelentőssé. Ennek két bizonyítékával találkoztam.

Az északon élt emberek viszonylag nagyobb testűek és viszonylag rövidebbek végtagosak lettek, nagyobb az orruk. A rövidebb végtagok a súlyemelő spotban tűntek fel. Kínában az európaiakkal való találkozásuk alkalmával azok nagyobb orra tűnt fel.

A másik ilyen szelekcióval kialakult különbség az ember bőrének D-vitamintermelő képessége. Ez Afrikában vált számomra feltűnővé, ahol a hamiták a napsütésben levetkőznek, a szemiták felöltöznek. Ezt az magyarázza, hogy az északi népeknek a napsütés ellen ruházattal kell védekezni. A hamitáknak pedig a bőrük olyan kevés D-vitamint termel, hogy szükségük van ennek a vitaminnak a folyamatos fogyasztására.

A különbségek azonban nem jelentősek annyira, hogy fajunk osztódását eredményeznék. A szemiták, de az indoeurópaiak is kénytelenek a túlzott D-vitaminképződés ellen ruházattal védekezni, a hamiták pedig a négy évszakos és ködös Nyugat-Európában rendszeresen D-vitamint fogyasztani.

A homo sapiens rövid élete során minden éghajlati övön berendezkedett, és ennek lettek ugyan szelekciós hatásai, de sehol nem vált olyan erőssé, hogy más fajokká váltak volna.

Az ember jellemzői.

Már korábban kétszer nekifogtam egy kis könyvvel ennek a témának. Már ezekben is az ember fejlett agyának szerepét tartottam a fő szereplőnek. A homo sapiens elképesztő sikerét elsősorban a fejlett agyának köszönheti. Ezért az első faladatnak az agyunk fejlődésének a feltárását kell felderíteni. Ebben még alig ért el addig jelentős eredményt a tudomány. Sikerült ugyan feltárni az emberszabású majmoktól a homo sapiensig való fejlődés lépéseit, hogy egyre nagyobb és fejlettebb agy jelent meg, de arról, hogy minek köszönhető az ember agyfejlődése, nyomát sem találtam. Keveset tudunk, mikor és hogyan történt a két lábon járás, a beszéd, a tűz a kőszerszámok, a halál utáni életben való hit megjelenése és elterjedése.

A két lábon járást.

Ezt azzal magyaráztam, hogy az ember agya olyan feladatokat adott a két mellső végtagnak, ami lehetetlenné tette volna a járásra, nagyobb ugrásra használását. A tudomány régen felismerte a két lábra állás jelentőségét, de nem az agyunk igényével magyarázta. A két lábra állt ember futása ezzel nem lett gyorsabb. Elődeinknek elsősorban a fákra épített menedék volt a fontos, ennek is jobban megfelelt a négylábúság. A két mellső végtagra az agyunknak volt szüksége.

Ezt felismerve hangsúlyozom, hogy az embernek nemcsak az agya fejlettsége jelent minőségi ugrást az elődeihez képest, hanem a kezei is.

Pár éve elgondoltatott egy német tudósnak az a felismerése, hogy az ember a súlyához viszonyítva a legnagyobb talpméretű emlős. Ez azt jelenti, hogy az ember talpának a súlyához viszonyított a nagysága a legnagyobb. Mindig nagyon imponál, amikor egy tudós fontosnak nem tűnő tényekre is felfigyel. Ez a mutató még érdekesebb lenne, ha a tenyereinkre is támaszkodnánk. Pedig a két lábra állásunk kisebb tenyeret, és hosszabb újakat eredményezett.

Az ember nem sokra ment volna, ha a kezei nem hasonló mértékben fejlettebbek, akárcsak az agya. E kezek tették lehetővé, hogy az ember szerszámokat készítsen, a tüzet hazavigye és megőrizze, akár csiholja. Az ember keze az agya igényére fejlődött azzal egyenrangúvá.

Az ember beszédkészsége.

Az anatómusok ugyan szervezetünk adottságnak tekintik az ember hangszálainak nagy kapacitását. Ez a nagy kapacitás is az agy igényének köszönhetőn fejlődött ilyen óriásivá. Csak a fejlett agyú embernek volt annyi közölni való gondolata, aminek kifejezéséhez nagyon fejlett beszédkészségre, szövegek közlésére, kotta leéneklésére szüksége. Az embernek a hangok éneklésére, a beszédkészsége az agyának idénye tette ilyen mértékben minden elődénél sokkal fejlettebbé. Az ösztönre hatáshoz nincs szükség beszédre, elég hanggal erre figyelmeztetetni.

Hit a halál utáni életben.

A halál utáni életben hívés is a fejlett agy igénye volt. Csak az ember agya volt olyan fejlett, hogy nem tudta elfogadni az élet végességét, ki kellett találni az élet halál utáni folytatódását. Ez a túlvilágban való hit tette elfogadhatóvá az élet nehézségeit. Ezt a világot azonban csak a földön kívül, a csillagok között lehetett elképzelni. Ez volt az indítóok a csillagászatra, ennek érekében az eszközeire, a számolásra, a geometriára. A túlvilágban való hit fontos szerepet játszott abban, hogy az ember a biológia fogalmai szerint megmagyarázhatatlan fejlődést érhetett el.

II.

A gyűjtögetésből élés

A Dél-Afrikában megjelent homo sapiens látszólag folytatta elődei életformáját, azt ette meg, amit talált. Ezt a képességét az elődeitől örökölt ösztöne biztosította. Ez a fajfejlődésben általánosan örökölt képesség. Ősszüleink nem megtanulták, hanem születésükkel örökölték, tehát ösztönösen tudták, hogy mi az ehető. Nem minden faj újra kezdi a táplálkozását. Az egyik növényevőnek születik, a másik húsevőnek. A majmoktól származó elődeink ösztönösen mindenevők voltak. Ennek a választékából örökletesen tudták, mi számukra a táplálék.

Mivel az ember fizikai adottságai eleve alkalmatlanok voltak a ragadozó életmódra, kénytelenek voltak azzal megelégedni, amit elérhettek, tehát kénytelenek voltak gyűjtögetésből biztosítani a táplálékukat. A talált táplálék szűkössége és az agyuk fejlettsége lehetővé tette, hogy a talált táplálékot emészthetőbbé és tartósabbá tegyék. Szinte nyomát sem találom annak a felismerésnek, hogy mint jelentett az ember számára, hogy már megsütött, megfőzött táplálékot, mindenekelőtt húst és magvakat ehetett.

A hús megsütése, megfőzése tette lehetővé, hogy az elhullt, a ragadozók talált megölt állatok maradványait is elfogyaszthassák, tovább tárolhassák, emészthetőbbé tegyék. A történészek alig szenteltünk annak figyelmet, hogy a meleg éghajlaton a húsok nagyon gyorsan elromlanak, ehetetlenné válnak. Arra még utalást sem találtam, hogy mennyivel emészthetőbb a megsült, megfőzött hús, mint a nyers.

A tápláló magvak esetében is óriási értéknövekedést hoz azok megtörése, megsütése, megfőzése. Elég arra gondolni, hogy a gabonák őröletlen magja is táplálék, de tized annyi megemésztett kalóriát sem jelent, mint megtörve, megkelesztve és megsütve. A kalászos füvek magja lettek az emberi faj fő tápláléka, de azok szinte semmit nem érnének, ha nem törnék meg a magvakat, azokat nem szelektálnánk, vízzel, sóval keverve, élesztővel kelesztve nem sütnénk meg, az őrlemény más részét pedig nem főznénk meg.

Jó példa a burgonya is. Annak nyersen nagyon alacsony, és nehezen emészthető a gyökérgumója, de megfőzve, megsózva egyik legfontosabb táplálékunk.

De szinte máig nélkülözhetetlen szerepe van a szőlőből készített bornak, az árpából készített sörnek. Ez esetben ugyanis nemcsak könnyen emészthető alkoholhoz jutottunk, de a fertőzött vizek is csak ezeknek köszönhetően váltak veszélytelen italokká. A sivatagi kultúrák nélkülözhetetlen itala a sör, a Római Birodalom a fertőzött talajvizek a bor nélkül ihatatlanok lettek volna.

Számomra a keresztény vallásokban a kenyér és bor szentsége a gabonatermelés és a borfogyasztás nélkülözhetetlenségre utal. Pedig ezek történelmi szerepe csak a termelésből élő társadalmakban vált világossá.

A gyűjtögetés 150 ezer éve alatt a létfeltételt elsősorban a táplálék biztosítása jelentette.

A gyűjtögető társadalmak legfontosabb képessége.

A gyűjtögető társadalmak legnagyobb történelmi tette, hogy fajunk a föld szinte minden természeti környezetében, alig 150 ezer év alatt, képes volt kialakítani az ahhoz idomult életmódját.

Darwinnak ez sem tűnt fel. Ő ugyan zseniálisan felismerte, hogy a fajok, ha más környezetbe kerülnek, a mutáció és a szelekció hatására a környezetükben életképes új fajjá váltak. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy az ember már olyan faj, ami az agyának a köszönhetően a legkülönbözőbb természeti környezethez képes alkalmazkodni, a nélkül hogy eltérő fajokká osztózna. Pedig az emberi fajnak ez a kiemelkedő szerepének kimondása elfogadhatóbbá tette volna elméletének elfogadását mind a politika, mind a vallások számára. Ha ezt a tudomány elfogadja, a 20. században nehezebben hódítottak volna a fasizmusok, amelyek a fajok közti különbséget hangsúlyozták.

A gyűjtögető társadalmak azért terjedtek el viszonylag nagyon gyorsan szinte a földünk minden természeti környezetében, mert az életterek kedvezőtlen éghajlati feltételek során, táplálékhiány okán túlnépesedtek. A gyűjtögető közösségeknek ezek a kirajzásai lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy fajunk szinte minden természeti környezetben megjelent. Óriási nyomás kellett ahhoz, hogy a túlnépesedett gyűjtögető társadalomból kirajzás történjen. Ezt csak az éhhaláltól való menekülés válthatta ki.

Az a tény, hogy az ember néhány tízezer év alatt szétszéledt a föld minden természeti környezetében, példátlan a biológia történelmében. Az, hogy mennyi viszonylag izolált, főleg a gyűjtögetésből élő közösség élhetett a klímaváltozás előtt, arra csak abból következtetek, hogy a nyelvészek jelenleg mintegy hétezer nyelvet ismernek. Mivel a nyelvek jelentős hányada, minden bizonnyal eltűnt, néhány tízezer saját nyelvén beszélő gyűjtögetésből élő közösség lehetett. Erre annak alapján következtetek, hogy Ausztráliában 40 ezer év alatt 500 nyelv alakult ki. Az ugyanis nagyon valószínű, hogy az ott élő népek egyetlen, vagy néhány más nyelven beszélő személy kis csoport utódai.

Ennek alapján az is valószínű, hogy a nyelvek egymástól függetlenül kialakultak csupán 40 ezer év alatt. Ez pedig azt bizonyítja, hogy az ember fejlett agya spontán, egymástól függetlenül is kialakítja a gondolatokat közlő kommunikációt, a nyelveket. Márpedig, ha a beszéd esetében egymástól függetlenül kialakul, akkor más emberi képesség sem a környezet hatására, hanem az emberi faj belső igényéből, a környezetétől függetlenül alakult ki. Ezt bizonyítják a pattintott kőszerszámok is. A régészek minden gyűjtögető kultúrában megtalálják a rájuk jellemző kőszerszámokat, de ezek alaptípusai egymástól függetlenül jelentek meg abból az ember igényből, hogy bizonyos feladatok elvégzéséhez szerszámokra volt szüksége.

Ezért tatom valószínűnek, hogy bizonyos ismeretek, eszközök, szerszámok, nyelvek, kultuszok nem egyetlen feltaláló találmányai, hanem az ember fejlett agyának az általános igényeit elégítették ki. Ezt leginkább meggyőzőnek látom a halál utáni világban való hit általános kialakulásában, az elődök maradványainak tiszteletében is. Nem valaki találta ki, hogy van túlvilág, hanem ezt szinte mindenütt kitalálták az emberi közösségek. Vagyis a föld nagyon eltérő természeti környezetében mindenütt közös volt a túlvilág feltételezése, a halottak kultusza, ezt nem egymástól vették át a közösségek, hanem minden közösségnek közös igénye szülte.

Ezért tartom hibásnak azok logikáját, akik az egymástól távoli kultúrák közös elemi mögött az egymásközti kapcsolatot vélik. Ennek jellemzője volt, amikor a norvég Heyerdahl azt a tényt, hogy piramisokat nemcsak az egyiptomiak, hanem a mayák is építettek, azt a következtetést vonta le, hogy közöttük a piramisok építése előtt kapcsolat volt. Nem vette tudomásul, hogy a termeszek várai, a hangyák bolyai nem azért épülnek mindenütt egyformán, mert átveszik egymástól a példáját, hanem azért, mert termeszek, illetve hangyák is ösztönből építkeznek azonosan. Az egymást nem ismerő kultúrák pedig azért építettek piramisokat, mert az adott technikai szinten ez a legegyszerűbb monumentális épületforma.

Az egymástól távoli kultúrák pattintott kőszerszámai sem azért hasonlók, mert egymástól tanulták, hanem azért, mert az ember egymástól függetlenül felismerte a kipattintható szerszámok igényét.

Még egyszerűbb megérteni, hogy a hidegben élő emberi közösségek nem egymástól tanulták az öltözködést, a hajlékuk formáját, hanem az ember a hasonló igényeit hasonló módon elégítették ki.

Az ember fejődése nem azért történt egymástól függetlenül, mert tapasztalatot cseréltek, hanem azért, mert közös faj tagja voltak.

III.

A klímaváltozás hatása.

Tévedés azt hinni, hogy az ember akkor is gyorsan áttért volna a gyűjtögetésről a termelésből való megélésre, ha nem változnak meg jelentősen a több ezer éven keresztül használt életterei.

A nagyon embertípusú személetünk abban is jelentkezik, hogy úgy tálaljuk a gyűjtögetésről a termelésből történő élésre való áttérést az ember találékonysága szülte. Pedig az ember máig sem ért volna rá a szántóföldi öntözéses növénytermelésre és a pásztorkodó állattartásra, ha nincs klímaváltozás.

Ugyanilyen ember centrikus az állatok domesztikációjának magyarázata. A domesztikációt is helyesebb volna domesztikálódásnak nevezni. Ugyanis csak kétféle állatfaj szelídült az emberhez. A többségük, amelyek az ember segítsége, védelme, etetése, itatása nélkül kipusztulásra voltak ítélve. Néhányuk, azért, mert számukra az optimális élettér az emberi lakhely környezete. Nem kap hangsúlyt a tény, hogy főleg olyan állatokból lettek háziállatok, amelyek az ember védelme, etetése, itatása, gondozása, védelme nélkül kipusztultak volna. Ez csak néhány háziállat esetében történt más okból.

A macska számára a tárolt gabona a rágcsálói, mindenekelőtt az egerek fő táplálékának, az egérnek ez volt az ideális környezete. Egyiptomban, és a falusi világban a macskának azért nagy a becsülete, mert nélküle nem lehetett volna megvédeni a gabonát az egerektől. Egyiptom sokkal szegényebb lett volna macskák nélkül. Ez igaz gyermekkorom falvaira is. Ezért volt büszke a háziasszony, ha másokénál jobb macskája volt. A régi falusi világban az egerek ellen csak a macska volt a védelem.

A tengerimalac Amerikában minden háztartásban jelen volt. Szinte háziállatként élt. Ez volt az ideális élettér mind a tengeri malacnak, mind a háziasszonyoknak. A tengeri malacok felették a háztartási hulladékot. A nagyon szapora malacok, pedig folyamatos húst is jelentettek.

A disznó az egyetlen jelentős háziállat, amit ugyan nem fenyegetett a kihalás, mert mindent megeszik, és nagyon szapora. Erről azt nyomoztam ki, hogy Kínában lett először háziállat. A nagyvárosok szemetére települt rá. Ráadásul nagyon szapora. Ezért a létszámát szervezetten csökkenteni kellett, mert az életterükben nemcsak a romló anyagok felzabálását végezték el, de az emberi közösség számára kártevőkké is válnának. A vaddisznó túlnépesedésének pusztító erejével először vadászként, találkoztam. Ismereteim szerint, a vaddisznó az egyetlen nagytestű vadállat, ami spontán gyorsan túlnépesedő. Mivel nincs ellene az állatvilágban olyan ragadozó, ami képes volna a vaddisznók számát szinten tartani. Az ember vadászata nélkül évente legalább háromszorosra nőne a létszámuk. Szerencsére, ezt gyermekkoromban a járványa, a sertéspestis öt-hét évenként megoldotta. Ennyi idő alatt a vaddisznó állomány úgy elszaporodott, hogy a pestis robbant, és egyetlen év alatt az állomány tizedére, vagy még jobban csökkent. Ezzel újra kezdődhetett a túlszaporodásuk ciklusa.

Példájukon tanultam meg, hogy minden fajnak van olyan szaporasági szintje, amelyik felett robbannak a járványai. Ez számomra fontos kulcsot adott arra, hogy az emberi faj történetében a járványok szerepét helyükre tudjam rakni. Ennek és a brojler baromfi pusztulásának köszönhetően találtam magyarázatot néhány, az emberiség történelmét alakító lakosságpusztulásra.

A vidék és a város eltérő halálozása.

A történészek sem tudatosítják, hogy egészen a 19. századig minden társadalom minden városára jellemző volt a nagyobb halálozás, mint amennyit a születések pótolni tudnak. Ezért minden osztálytársadalom demográfiai tekintetben kettévált. A városok spontán népszaporulata negatív, a vidéké pozitív volt, Ennek az egyenlege még mindig elviselhetetlen túlnépesedés volt. A túlnépesedést csak a halálozást fokozó osztálytársadalmak tudtak féken tartani.

Az ugyan köztudott, hogy a városok közművesítése és az egészségügyi forradalom volt köszönhető, hogy városok magas halanódsága megszűnt. Ennek ellenére mégsem hangsúlyozzák a társadalomtudósok, hogy mára a városok lettek a vidéknél is hosszabb életet, jobb iskolázást biztosító települések. Ez az osztálytársadalmak történelmében azért lett fontos történelmi esemény, mert éppen akkor történt, amikor az emberiség nagyobbik, szegényebb felében felgyorsult a népesség spontán növekedése, és ezen belül a féktelenül elszabadult az embereknek a városokba áramlása.

Amíg a fogamzásgátlással való élés lassan terjed a szegény, iskolázatlan vidéken, ugyanakkor a legnagyobb halálokozó népbetegségeket olcsó és egyszerű eszközeivel visszaszorította az egészségügy.

A 20. század egyik legfontosabb jelensége a világ népességének ötszörösére növekedése volt, amin belül szinte megszűnt a fejlett társadalmakban, mind a Nyugaton, mind a fejlett Távol-Keleten a népesség növekedése. A 20. század mintegy 6 milliárdos népesség növekedése csupán az emberisség kevésbé fejlett négyötödében történt. Leggyorsabban a Szahara alatti Afrikában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten.

1990-ben Kínában, ahol az emberiség ötöde él, erőszakkal megállították a népesség növekedését azzal, hogy a lakosság városokban élő felében kikényszerítették az egyetlen gyermek vállalhatóságát. Ettől kezdve már az emberiség kétötödében szűnt meg a túlnépesedési nyomás. Ez sem volt elég arra, hogy fajunk létszáma évente továbbra is mintegy 70 millióval növekszik. Csökken a növekedés százaléka, de a mennyisége változatlan maradt, mert most az emberiség háromötöde nagyobb létszámot jelent, mint száz éve az egész emberiség. Ezek ismert adatok, de alig ismert, hogy az emberiség szegényebb négyötödben féktelen urbanizáció folyik anélkül, hogy a gyorsan növekvő városok lakosságának az életfeltételeit biztosítani tudnák.

Ezen belül kivételt csak a lakossága növekedését megállító, és a nagyon gyorsa urbanizáció feltételeit példátlanul magas felhalmozási rátájának köszönhetően, Kína képes viszonylag megteremteni. Az emberiség az urbanizáció feltételeit megteremteni nem tudó háromötödében a gyors urbanizálódás megállíthatatlanul, és a feltételek biztosítása nélkül folyik. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felmérte volna, milyen társadalmi katasztrófák keletkeznek ezekben az infrastruktúra nélküli sokmilliós városokban.

Egyetlen adatot ismerek, hogy a fejlett társadalmakban a milliós városok vagyonigénye az egy lakosra vetített jövedelem mintegy ötszöröse. A jelenkorban, egy gazdag országban, ahol az egy lakosra jutó 40 ezer dolláros jövedelem mellett az egymilliós város vagyonigénye, 40 ezermillió dollár. Mivel az elmarad, ugyanakkor a szegény társadalmakban évente hetven millió ember kötözik a többmilliós nagyvárosokba. A jelenleg folyó urbanizáció a szegény világban nagyságrendekkel nagyobb felhalmozási igénnyel jár, mint ami az érintett társadalmakban előteremthető.

IV.

A tudomásos és technikai forradalom kora.

A jelenkor emberiségéről azt fogja megállapítani az utókor, hogy a 20. század derekán az emberiség kétötödében megszűnt a túlnépesedés. A fejlettekben spontán, a még elmaradott Kínában erőszakkal. E század egyik legfontosabb jelensége volt a világ népességének ötszörösére növekedése, amin belül szinte megszűnt mind a Nyugaton, mind a fejlett Távol-Keleten a fejlett társadalmakban a belső népesség növekedése. A századi mintegy 6 milliárdos népesség növekedés csupán az emberisség kevésbé fejlett négyötödében történt. A század utolsó évtizedében, Kínában erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. A leggyorsabban növekedés a szegény, lemaradó világban, a Szahara alatti Afrikában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten történt.

1990-ben Kínában, ahol az emberiség ötöde él, erőszakkal megállították a népesség növekedését azzal, hogy a lakosság városokban élő felében kikényszerítették az egyetlen gyermek vállalhatóságát. Tehát ettől kezdve az emberiség kétötödében megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ez sem volt elég arra, hogy fajunk létszáma évente továbbra is mintegy 70 millió lakossal továbbra is növekszik. Mert most az emberiség háromötöde háromszor nagyobb létszámot jelent, mint száz éve az egész emberiség.

Ezek ismert adatok, de alig ismert, hogy a négyötödben példátlan sebességgel féktelen urbanizáció folyik. Ezen belül kivételt csak a lakossága növekedését megállító, és a nagyon gyors urbanizáció feltételeit példátlanul magas felhalmozási rátájának köszönhetően, viszonylag meg tudja teremteni. Az emberiségnek a feltételeket megteremteni nem tudó háromötödében anarchikus urbanizáció folyik. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felmérte volna, milyen társadalmi katasztrófák keletkeznek ezekben az infrastruktúra nélküli sokmilliós városokban.

Egyetlen adatot ismerek, hogy a fejlett társadalmakban a milliós városok vagyonigénye az egy lakosra vetített jövedelem mintegy ötszöröse. Ez az egymilliós város esetében 1 milliószor 40 ezer, azaz 40 ezermillió dollár. Évente hetven millió ember kötözik a világ szegényebb felében milliós nagyvárosokba. Ezért a jelenleg folyó urbanizáció a szegény világban nagyságrendekkel nagyobb felhalmozási igénnyel járna, mint amennyi forrás a rendelkezésükre áll.

Ha nincs klímaváltozás, még mindig gyűjtögetnénk.

Az a tény, hogy szinte nincs emberisség izolált élettérben, ezért nem képzelhető el a fajunk fejlődésének megállása sem, mert a tudományos és technikai forradalom arra a szintre emelte a kor fejlett társadalmait, hogy maguk találják meg a módját annak, hogy a természeti környezetünk, a társadalmunk környezetét a maguk igénye szerint módosítsák.

Ez a múltunkban igaz volt, hogy képtelenek voltunk a környezetünket magunk igényéhez igazítani, a mi életünket kellett a környezethez igazítani. Ebben a tekintetben azonban a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a környezetéhez idomuló fajunk a környezetét igényéhez alakító faj lettünk.

Erre klasszikus példának az önözéses gazdaságra térést említem. A gyűjtögetésről az öntözéses szántóföldi gabonatermelésre máig nem térhettünk volna át, ha nem emelkedik meg hetven mérettel a tenger, és nem szelídül hozzánk a szarvasmarha és a bivaly.

Azzal, hogy a felmelegedés annyi jég elolvadását okozza, ami a tengerszint 70 méteres emelkedését okozta, az egyetlen folyam völgye sem lett volna önözhető. Ma már megállapított tény, hogy a búzát, az árpát, a rizst évezredekkel a felmelegedés előtt termelték kapásan, azaz emberi erővel történő talajműveléssel. A jégkorszakban az önözhető területek legfeljebb néhány ezrelékét jelenthették annak, amik a tengerszínt emelkedése után gravitációsan önözötté váltak. Máig nem mondta ki senki, hogy a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel keleti folyamvölgyek csak azzal váltak önözhetővé, hogy a felolvadó jég 70 méterrel visszaduzzasztotta a tengeri torkolatokat. Az az óta eltelt mintegy hatezer év alatt tized annyi visszaduzzasztás sem történt, mint amennyit a tengerszint megemelkedésének köszönhetően. Ez is csak a legutóbbi száz évben.

Eurázsiában és Afrikában, a klímaváltozással párhuzamosan domesztikálódott mind a szarvasmarha, mind a bivaly és megjelent a kerék. Amennyire köztudott, hogy a 19. században a szárazföldi szállítás forradalmához nélkülözhetetlen technikai elem volt a kerék, annyira nem kapott hangsúlyt, hogy a hatékony szárazföldi szállítás feltétele volt a kerék. Ez a gőzgépek és a robbanó motorok előtt csak az igavonó állatok erejével volt hatékonyan hasznosítható. A szántóföldi mezőgazdaság az igavonó állatok nélkül létre sem jöhetett. A nagy szállítási távolságok gyors legyőzéséhez aztán már az igavonó állat ereje és sebessége is kevés volt. Erre a sokkal erősebb gőzgép és motor lett alkalmas.

A szántóföldi növénytermelés megjelenéséhez szükséges volt az ember igavonó erejénél tízszer erősebb szarvasmarha és bivaly, ennél gyorsabb és erősebb igavonó erőt csak a gőzgép és a robbanó motor adott.

Itt jegyzem meg, hogy az önözéses gabonatermeléshez a ló nem volt használható. A patás állatok szinte csak a szárazföldi fuvarozásban játszhatott fontos szerepet. A ló patája ugyanis alkalmatlan a vízben járásra, mert felpuhul, ezért a nem önözött, de csapadékos, havas telű Nyugat-Európában is csak patkóval vált használhatóvá.

Tudatosítani kellene, hogy öntözéses gabonatermelés csak ott alakulhatott ki, ahol ki is alakult.

Arra sem kereset senki választ, hogy Amerikában is visszaduzzadtak a folyamok, ott is sok évezred óta kapásan termelték a burgonyát és a kukoricát, mégsem alakult ki ezek a szántóföldi termelése. Ezen a kontinensen egyrészt a tengerszint emelkedése alig érintette a két amerikai kapáskultúra térségét, másrészt nem volt a szántóföldi növénytermelést igénylő igavonó háziállat. Ezért aztán ott még a kereket sem találták ki.

Az osztálytársadalmak hatezer éves történelme.

Az ember fejlett agyának, kezeinek és beszédképességnek köszönhetően, képes volt kihasználni a kínálkozó alkalmakat. Ezt ugyan a fajok többsége is megtette, de ezek mindegyike csak egyetlen természeti környezetben vált életképessé, és ehhez évmilliók kellettek, mert a mutációt hasznosító szelekció ilyen időigényes.

Ezzel szemben már a gyűjtögető ember alig 150 ezer év alatt szinte minden természeti környezetbe be tudott épülni a nélkül, hogy genetikailag megváltozott volna. Ha azonban a fajtestvéreitől izolált élettérbe került, és ott nem történt éghajlati változás, az ember ugyanúgy változatlan szinten maradt, mint minden faj. Ezért egészen addig, amíg be nem következett az embertől független okokból történő változás, ott minden a szintjén maradt.

Egymással párhuzamosan tíztöbb ezer gyűjtögető közösség élte a maga környezetéhez idomult életformáját. Ez a több ezer gyűjtögető közösség nagyon különböző módokon, de azonos fejlettségi színvonalon stagnált. Minden gyűjtögető társadalom lakossága állandó, de az átlag körül nagyon ingadozó volt, mert a gyűjtögethető termékek mennyissége is az időjárástól függően nagyon ingadozott.

Természetjárásaim során megtanultam, hogy a gombák, csigák, gombák és a vad gyümölcsök évenkénti termése nagyon ingadozó. Ezért a egy gyűjtögető közösség területének eltartó képessége évenként nagyon ingadozott, de az átlag mégis szinte változatlan maradt. Ez azt jelentette, hogy a várható életkor a 25 év körül ingadozott. Az ember létszáma csak akkor marad a létszáma stabil, ha az várható életkor 25 év marad. Ebből az következik, hogy csak akkor maradhatott viszonylag a lakosság létszáma állandó, ha a várható életkor valahol a húszas évek közelében volt. Ahol az ember várható életkora ez alá került, a közösség kipusztult. Ennél hosszabb várható életkor nem volt megengedhető.

A termelő társadalom megjelenése.

A termelésre való áttérés jelei ugyan már a jégkorszak vége előtt ezer évekkel jelentkeztek, de jelentéktelenek maradtak. A genetikusak már meg tudják állapítani, hogy melyik növény mikor vált kultúrnövénnyé, melyik állat háziállattá. Mivel ez a folyamat több ezer évvel a felmelegedés előtt már elkezdődött, ha alapvető változás nem is, de az előrelépés, ha lassan is, de megindult.

A biológusok hívták fel a figyelmemet, hogy a kutyát és a rénszarvast jó tízezer évvel a felmelegedés előtt domesztikálták. Az első termelésre irányában történt első lépés, a kapás növénytermelés és a domesztikáció azonban nem volt sem a mai értelemben vett termelés, sem domesztikáció.

Nem tudom magyarázni az okát, hogy ez a legmostohább élettérben történt, a sarkkör közeli tundrán, és szinte máig fennmarat. Itt három faj került válságba, az ember, a rénszarvas és a kutya.

Az ember számára a legszegényebb életteret a sark közeli, nem tengerparti tundra jelentette. Itt a népsűrűség négyzetkilométerenként még az egy lakos alatt volt. Ez nemcsak az ember, de a rénszarvas és a vadkutya számára nagyon alacsonyan betelepült volt. Ez még ma is az, de fokozottan az volt a jégkorszakban.

Az jeges tengerpartot az ember számára az egyik legkedvezőbb élettérnek tartom, az egyenlítő közeli bibliai paradicsommal szemben. Viszonylag korán felismertem, hogy őseink a hideg ellen képesek voltak védekezni, de a kényelmes meleg hátrányaival szemben erre képtelenek voltak. A sark közeli nagy hidegnek azonban előnyei is voltak.

A sarki tengerpartok előnyei.

Csak itt élt olyan állat, amit bukóval, lándzsával el lehetett ejteni. Ráadásul az elejtett állat húsát éves szinten is be lehetett osztani. Vadászó őseink számára az elejtett vad éréke azon múlt, menyire lehetett a zsákmány fogyasztását beosztani. Ez a trópusokon nagyon rövid idő, a sarkok közelben pedig egész évre beosztható volt.

A sark közeli folyókon az ívásra visszavonuló lazacok ikrája a könnyen megszerezhető, egész évre beosztható rendkívül gazdag táplálék volt.

Ezért kőkorszaki viszonyok között ezt a telephelyet választanám. Tudom ehhez meleg sátorra, kunyhóra, meleg ruházatra, takarókra volt szükség. De ezek megoldható feladatok voltak, a meleg éghajlaton azonban nem volt védekezési mód az élelmiszer tárolására, a fertőző baktériumok elleni védekezésre.

A kutya számára is a tundra volt a legszegényebb élettér. A táj két nagyestű ragadozójához, a jeges medvéhez és a farkasokhoz a kutya gyenge versenytárs volt. Ráadásul a kutya egyedül, nagy csapat nélkül életképtelen volt. Ezzel szemben, a kutya minden rossz ragadozói tulajdonsága a vadászó ember számára előny volt. Az egyetlen ragadozó, amelyik rosszul gazdálkodik az energiájával, akkor is vadásznak, csaholt, ha nem éhes, és a számára elérhetetlen zsákmányt is megugatja. Azonban éppen ezekkel a rossz vadász tulajdonságokkal vált a kezdetleges fegyverekkel vadászó ember értékes társává. Ugatása leköti a zsákmányállat figyelmét, könnyű becserkészni. A három faj gyengeségeinek okán vált egymásra szorulttá.

A rénszarvasokkal és kutyákkal közösségben élő emberi közösséget, a nagycsaládokat mégsem lehet állattartó pásztorkodásnak nevezni, mert nem az ember fogadta be a rénszarvast, hanem a világ legnomádabb emlősállata a rénszarvasok óriási csordái fogadták be kutyáikkal az emberi közösséget. Az állattartó pásztor a vele lakó, általa terelt, itatásukról gondoskodó állatok gazdája. A rénszarvas azonban továbbra is magáról gondoskodó, ösztönösen vándorló közösség marad, ami csak befogadja a végelmét szolgáló embert a kutyáival. Amíg minden növényevő állat és a pásztor a szemével keresi, hol talál jobb füvet, a rénszarvas az orrával érzi meg, hogy a vastag hótakaró alatt hol talál magának takarmányt, és ösztöne vezeti olyan távoli tájakra, ahol bőven van takarmány.

A rénszarvasok több ezeregyedű csordái az ember és a kutyái társaságát ösztönösen befogadja, mert ezek jelentenek számára hatékony védelmet a ragozói ellen. A kutyák ébersége, az emberek tüzei, kézifegyverei pedig a tényleges riasztásukat jelentette. Az ugyan tény, hogy a csordához csatlakozó emberek étkezési célra megölnek egyedeket, de ez a pusztításuk eltörpül a ragozókéhoz képest. Minden pásztornép ugyan főleg a saját nyájának húsát fogyasztja, ezt a nyájuk mégsem érzi ragadozásnak. A pásztort a nyáj nem ragadozónak, hanem mentorának érzi.

A rénszarvasokkal együtt élő emberi közösségeket tehát nem lehet még termelésükből élő társadalomnak tekinteni, de mégis látni kell, hogy ezek már lépést jelentettek, a pásztortársadalmak felé. Ezt jól bizonyítja, hogy a megszelídült kutyáikat szinte minden kultúra átvette.

Az élet csak változó környezetben fejlődik.

Ha nincs jelentős klímaváltozás, fajunk még mindig gyűjtögetésből, és legfeljebb század ekkora létszámban élne.

A tudósok még ma is, az élet nyomait ott keresik a világűrben, ahol a földünkéhez hasonló életfeltételeket találnak. Nem értik meg, hogyha a földünkön eleve a jelenlegi életfeltételek lettek volna, és az több tucatszor jelentősen nem változott volna, akkor legfeljebb a mai földi élet kezdeti formáinál tartana. Biológiai fejlődés ugyanis csak az életfeltételek jelentős változásainak sora esetében történik.

Az ausztráliai felismerésem lényege, hogy csak az életfeltételek jelentős változásainak sora esetében juthat el az élet olyan színvonalra, amire máig földünkön eljutott. Ezért a földi élethez hasonló élet keresése a világűrben reménytelen, mert az élet fejlődése idáig csak olyan bolygón juthatott el a mi földünkön kialakult élet színvonalára, aminek története a földünkéhez hasonló volt. Ahol pedig még a mi földünkénél is több és nagyobb változások történtek, ott valami olyan fejlettebb életformáknál tartanak, amiről nekünk fogalmunk sem lehet. Márpedig a világűrben a sok milliárdhoz egy a valószínűsége annak, hogy két bolygónak közel azonos történelme legyen.

Az azonban ma már közismert, hogy a földünk életében az élet megjelenése óta több tucatnyi jelentős éghajlatváltozás volt. Ha ezek nem történnek meg, nem itt, hanem jóval hátrább tartanánk. Egyetlen óriási fajtapusztulás közismert, a dinoszauruszoké. Az ugyan senkiben nem vetődhet fel, hogy a változatlan viszonyok között ezek az óriáshüllők kipusztultak volna. Nem azért pusztultak ki, mert az adott életfeltételek mellett váltak életképtelenekké, hanem azért, mert egy óriási földtani katasztrófa olyan változásokat okozott az életterükben, amiben a többségük életképtelenekké vált.

A tudomány azt is elfogadja, hogy az emlősök sem hódíthatják meg a földet, ha a dinoszauruszok életképességét nem számolja fel egy geológiai katasztrófa, és a kipusztulások nem termet az emlősök számára üres életteret.

A 8-6 ezer évvel ezelőtt történt klímaváltozás.

A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okát nem ismerem, de az kétségtelen, hogy ezt nem az ember földi élete okozta. Akkor még legfeljebb néhány tízmillió ember élt, és a gyűjtögetésük nem okozhatott jelentős környezetkárosodást. Fajunknak a természeti környezetünkre való hatása ezrede sem volt annak, ami most van kialakulóban, és ez mégis sokkal kisebb mértékű felmelegedéssel fog járni annál, ami a legutóbbi felmelegedés során történt. Most százszor annyian vagyunk, és az egy lakos ma százszor nagyobb környezetkárosítást okoz.

Azt már hatvan éve tudom, hogy az emberi faj életében eddig a legnagyobb változást a jégkorszak végét jelentő felmelegedés okozta. Ezt mégsem a darwinizmus cáfolataként kezelem. Azt ugyan mindig hangsúlyoztam, hogy a jégkorszak végét okozó felmelegedés óriási fajpusztulással járt, és mind a háziállatok többségének domesztikációja, mind a már ismert kapás kultúrnövények áttérése a szántóföli termelésre, csak a felmelegedésnek volt köszönhető. Addig mégsem mentem el, hogy kimondjam azt, hogy fajunkat passzív szereplőnek minősítsem abban az óriási változásban, ami a jégkorszak megszűnését követte. Ezt most mondom ki. Fajunk ugyan csak a fejlett agyának, kezének, beszélőképességének köszönheti, hogy az utóbbi alig 6-7 ezer év alatt elképesztő gyorsasággal fejlődött. Amit a tudományos és technikai forradalom előtt elért, az biológiai adottságaiból fakadó szükségszerűség volt. Ezt Marx azzal fogalmazta meg, hogy az osztálytársadalmak alépítménye determinálja a felépítményüket. Ezt ugyan elfogadom, de nyoma sincs annak, hogy valaki az osztálytársadalmak alépítményét kereste volna.

Az osztálytársadalmak alépítménye a túlnépesedésük.

Az óta értem meg az osztálytársadalmak közös a történelmét, amióta tudom, hogy azok közös alépítménye a túlnépesedés elleni védekezés, a kikényszerített halálokozás. Aki ezt nem fogadja el, úgy jár, mint Marx, a forradalmát tudósból vallásalapító próféta lesz.

Elég lett volna, ha a forradalmárok arra is gondolnak, mi lett volna, ha az osztálytársadalmak nem növelik a többség nyomorát, nem viselnek költségemésztő és emberpusztító háborúkat, és nem üldözik az emberek ösztönös tudásvágyát. Ha nem ez lenne minden osztálytársadalom közös jellemzője, évente 2-3 százalékos lett volna a spontán népszaporulat. Ezt azonban egyetlen társadalom sem viselhette volna el. Az elviselhető tényleges létszámnövekedést minden osztálytársadalom 1-2 ezrelékre volt. Ennek ellenére nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, aminek ennél gyorsabb nőtt a népessége. Ennek ellenére nem volt olyan osztálytársadalom, ami nem lett volna gazdagabb, ha kisebb, az egy lakosra vetített gazdagsága. Az optimális lakosságnak azt kell tekinteni, ami mellett a legmagasabb az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, valamint a várható életkor és iskolázottság, ez jelenti azt, hogy a lakossága akkora, mint az életterének optimális eltartó képessége.

Az életterek optimális eltartó képessége.

Ezzel azonban egyetlen történész sem foglalkozott. Minden történész az államok nagyságát a lakossága nagyságával mérte. Ez a mérce valamennyire megfelelt annak, hogy mekkora a katonai ereje. A történészek is elfogadták a politikai hatalom értékítéletét. Számukra is az volt a nagyobb állam, aminek nagyobb volt feltételezett katonai ereje.

Malthus ugyan a 19. század első felében felvetette a túlnépesedés veszélyét, de azt nem vizsgálta, hogy mekkora volna az országa optimális lakossága, vagyis mekkora népesség esetén volnának az egy laksora vetített mutatók a maximálisak. Ő is csak attól félt, hogy a nagyobb népességet nem lesz képes élelmezni a társadalom. De még egyetlen történész munkája sem váltott ki akkora és olyan egységes elutasítást, mint Malthusé.

Az óta az emberiség létszáma tízszeresére nőtt, és 10 milliárd előtt alig lehet megállítani. Ennek ellenére ma lényegesen jobban és tovább él az átlagember, mint valaha. Nem is beszélve a jelenkor társadalmi élvonaláról.

Még egyetlen marxista sem vetette fel, hogy az emberiség ötödében a munkások jövedelme, várható életkora és iskolázottsága az elmúlt száz évben olyan színvonalra emelkedett, amiről Marx még az általa tökéletesnek hitt kommunista társadalomban sem álmodhatott. De ez az emberiség egészére is sok tekintetben elmondható. Marx a társadalmak színvonalát csak a jogegyenlőség mértékével mérte. Ez ellen éppen a marxista párt uralma alatt tiltakoztam, de a liberálisokkal is ma az a bajom, hogy ők pedig csak a politikai demokráciával mérik a társadalmak értékét.

Én a fajunk jólétét az egy főre jutó jövedelemmel, vagyonnal, a várható életkorral és az iskolázottsággal mérem, mint a politikai szabadsággal. A nagyobb politikai szabadságot csak akkor tekintem társadalmi értéknek, ha annak hatása a fenti mutatók emelkedését hozza magával.

Ezért irritál az ENSZ által meghirdetett emberi jogok mindenek fölé emelése is. A táradalom érdekében bármit indokoltnak tartok, ami növeli az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont, a várható életkort és az iskolázottságot. A társadalomnak joga van mindenre, ami ezeknek a mutatóknak az érdekét szolgálja, de nincs joga arra, hogy olyant cselekedjen, ami ezek ellen hat. Ezért például a társadalom érdekét szolgáló halálbüntetéssel is egyetértek.

Kezdettől fogva, a társadalomi érdek szolgálatát az átlagos testmagasság változásával mérem. Ezzel a mutatóval lehet a legkevésbé csalni.

A fajunk egy másik mércéje az alultápláltak aránya. Ez a mutató fajunk történelmében soha nem csökkent olyan mértékben, mint jelenleg.

A 19. század eleje óta, korábban elképzelhetetlen mértékben nőtt a testmagasság, testsúly, a várható életkor és az iskolázottság annak ellenére, hogy a világ népessége tízszer gyorsabban szaporodik, mint Malthus és Marx korában.

Mi volna ma az emberiség optimális létszáma.

Sajnos, azt még senki sem mérte fel, hogy mi volt, mekkora most az emberiség optimális létszáma. Elég arra gondolni, hogyan élhetne az emberiség, ha a létszáma az elmúlt száz évben nem tízszer gyorsabban, hanem csak úgy növekedhetett volna, mint a megelőző hatezer év átlagában.

A tudományos és technikai forradalom társadalma.

Nagyon korán felismertem, hogy a jelenkor puritán társadalmainak fele spontán, forradalmak nélkül, teljesen új társadalmi felépítményt hozott létre. Az átlagos jövedelem, az átlagos vagyon, a várható életkor és az iskolázottság nagyságrenddel gyorsabban nő, mint valaha az osztálytársadalmak történelme során.

Azt, hogy a jelenkor puritán népeinek fele fejlett társadalmakban lényegesen jobban él, mint korábban a nagyon gazdagok, korán felismertem, ezért közgazdászként a változást más mutatókkal mértem.

Kezdem a legmegbízhatóbb mutatókkal.

Az egy laksora jutó jövedelem. Ezt a mutatót indokolt volna a történészeknek az osztálytársadalmak történetében nyomon követni. Meglepő volna látni, hogy ezzel a mutatóval mérve az osztálytársadalmakban milyen kicsi volt a fejlett és a nem fejlett társadalmak közti különbség. A vasút százada előtt, vagyis a 19. század első felében még meglepően kevés volt a munkások és a parasztok életszínvonalában a társadalom fejlettségétől való különbség. Ekkor még csak a tőkések és az államot, a vallást szolgáló tisztviselők éltek jól.

Az uralkodó osztály minden osztálytársadalomban, az elmaradottakban is jól élt. A 19. század elején még a proletárok és a nem gazdag parasztok életviszonya alig valamivel volt a gazdag, iparosodott társadalmakban jobb, mint a nagyon elmaradottakban.

A történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy az ipai forradalom után a munkaerő többségének a feudális mezőgazdaságból a városokba áramlása lényeges romlást okozott az életviszonyaikban. Nemcsak a falusi természet volt a városnál, a szántóföld a gyáraknál egészségesebb munkakörnyezet, de a ledolgozott órák száma is sokkal nagyobb volt. Ezt is jól mutatja a testmagasság alakulása, kétszáz éven keresztül a gyári munkás alacsonyabb volt, mint a jobbágy. A várható élettartam és a táplálkozás is mutatja a romlást. Ez csak a 20 század elejére fordult meg.

A természetes csapadékra épült mezőgazdaság.

A jégkorszak megszűnését követően négyezer év kellett ahhoz, hogy Nyugat-Európában létrejött a természetes csapadékra épülő szántóföldi mezőgazdaság. Az ókori történészek sem hangsúlyozzák, hogy az első évezred végéig, az emberiség fejlett kultúrái a szárazföld alig huszadán voltak, csak az önözhető területeken voltak magas-kultúrák. Azonban ezeken élt az emberiség kétharmada.

Mintegy ötezer évig csak az önözhető területeken lehetett gabonát termelni, és nagy lakosságsűrűséget fenntartani. Az első nem önözéssel termelt gabonára épült magas-kultúra Nyugat-Európában jött létre. Ekkor sikerült olyan búzát és árpát kiszelektálni, amelyik elviselte a néhány hónapos fagyos telet, és elég volt számára az éves 500-1.000 milliméteres csapadék. Erre nem volt sehol kedvezőbb adottság, mint a Golf-áram által érintett Nyugat-Európában. Az itt kialakult gabonatermő adottság azonban tízszer nagyobb területű volt, mint az öntözhető síkságok. Ezek többségét csak az óceánok meghódításával járó felfedezések teremtették meg. Az eddig izolált kontinensek felfedezését követően elkezdődött ezek betelepítése. Mára Észak-Amerika lett a jelenkor gazdasági, katonai és tudományos szuperhatalma.

A nyugat-európai mezőgazdaság azonban ezer évig nem jelentett elegendő alapot arra, hogy a világ lakossága jelentős hányadának elegendő táplálékot termeljen. A 20. századra azonban nemcsak befejeződött a felfedezett kontinensek betelepítése, de ott született meg a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság technikai, majd biológiai forradalma is. A Nyugat társadalmi, gazdasági fölényét az ipari forradalom korábban elképzelhetetlen fejlettsége hozta meg. A gyáripari termelés fölénye biztosította, hogy a kis Nyugat-Európa gazdasági és katonai uralma alá hajtsa az egész világot. A 19. század derekán a vasút, majd azt követően a közúti szállítás ás a mezőgazdaság gépesítésének a forradalma tette lehetővé, hogy szinte az egész világ Nyugat-Európa gyarmata legyen.

A vasút százada.

A szárazföldön való közlekedés és áruszállítás forradalmának jelentőségét alig hangsúlyozzák a társadalomtudományok, pedig ezzel vált az ember először a szárazföldön is az állatoknál sokkal hatékonyabb közlekedő és árumozgató lénnyé. Ezt megelőzően ugyan voltak nagy politikai államok, birodalmak, de ezek nem voltak, nem lehettek gazdaági egységek. Nagy távolságokra elviselhető költséggel csak vízen lehetett mozogni. Azon is csak akkor, ha állt, vagy lefelé folyt. Hegyvidéken szinte minden völgy nemcsak etnikai, de izolált gazdasági egység maradt.

A tengeri és a vasúti szállítás csak a kikötők, illetve csak az állomások között volt nagyon hatékony. Ez a két szállítási mód tette gazdasági egységgé a százezer négyzetkilométernél nagyobb államokat.

Mivel fennmaradt, sőt nőtt a túlnépesedési nyomás, fennmaradt az osztálytársadalmak szükségszerűsége is. A többség nyomorban tartása, az egymás elleni háborúzás és a tudásvágy üldözése. A lakosság túlnépesedését ugyanis csak a többség nyomora, a hadseregek háborúzása és a tudásvágy elnyomása volt képes féken tartani.

Elég lett volna arra gondolni, hogyan alakult volna a népszaporulat, ha nem fokozzák a többség nyomorát, nem háborúznak, és nem üldözik, hanem serkentik az emberek tudásvágyát.

Egyszerű a válasz: Néhány generáció után elviselhetetlen túlnépesedés jött volna létre. Ez tényként jelenik meg az utóbbi száz évben. Az emberiség tízszer, még többször is jobban szaporodik, ahogyan az elmúlt hatezer évben szaporodott. Ez csak azért történhetett meg, mert ebben a században világgazdaság tízszer gyorsabban növekedett, mint előtte bármikor, valamint a tudomány és technika elképzelhetetlen gyors gazdasági fejlődést és a várható életkor növekedést hozott létre.

Fajunk legnagyobb találmánya a fogamzásgátlás.

Ötven éve hangsúlyozom, hogy az emberiség utóbbi hatezer évének a legjelentősebb találmánya a fogamzásgátlás megoldása. Ha ez nem történik meg, mintegy hárommilliárddal többen lennénk, és nemcsak a szegények lennének még szegényebbek, de a jólétben élők sem lehetnének ilyen gazdagok. Az osztálytársadalmak ugyanis csak ott alakulhattak át össznépivé, ahol leállt a túlnépesedés. Ez azonban csak ott történhetett meg, ahol a gyermekvállalást a szexuális kapcsolatban bekövetkező gyermekvállalást elkerülhető lett.

Kínában a gyermekvállalás erőszakos korlátozása is csak azért történhetett meg, mert rendelkezésre álltak a fogamzásgátlók, és biztosították a terhesség megszakítását. Nincs és nem is lehet olyan ország, ahol úgy állt volna le a túlnépesedés, hogy nem vált biztosítottá a fogamzásgátlók elérhetősége. Ez bármennyire könnyen megérthető, nemcsak a vallások, de politikai hatalom sem hajlandó tudomásul venni. Elég arra gondolni, hogy mennyivel többen, és akik vagyunk, mennyivel szegényebbek lennénk, ha tízmilliárdan volnánk.

A népszaporulat felhalmozásigénye.

Az 50-es évek elején jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami először bemutatta a gyors népesség növekedéssel járó vagyonigényt. Pedig ők még akkor nem számoltak a többletlakosság felnevelési költségeivel, de bőven elég volt a fizikai vagyont figyelembe venni, mert ez is háromszorosa volt az egy lakosra jutó jövedelemnek.

Ezt a vagyonigényt ma is figyelmen kívül hagyják, csak azon siránkoznak, hogy fogy a lakosságuk száma. Senkinek nem jut az eszébe, hogy milyen előnyei vannak annak, hogy az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyont növelni lehet.

Az egyre inkább felismerést nyer, hogy Kína 1990 óta a világgazdaság történetének legsikeresebb negyedszázadát produkálta. Ezt csak azért érhette el, hogy piacosította a gazdaságát, és korlátozta a gyermekvállalását. Ez lett az elsődleges feltétele annak, hogy 800 millió lakosát kiemelte a mélyszegénységből, és 300 millióval úgy növelte a városi lakók számát, hogy ezek nemcsak munkahelyet kaptak, hanem megteremtették számukra is a városokban élők vagyoni és oktatási feltételeit is. Ezt csak a Nyugat és a Távol-Kelet azon puritán népei tudták háromszáz év alatt megteremteni, hogy népszaporulatuk elviselhetetlenül gyors növekedése a fogamzásgátlásnak, a jómódnak és az oktatási rendszerüknek köszönhetően leállt.

Hatvan éve megszállottan követem, hogyan alakul az egy lakosra jutó vagyon a jövedelméhez viszonyítva. Ezt a mutatót a társadalomtudományok alig használják. Pedig azt már száz éve felismerték, hogy ez a mutató kultúrától függő. A puritán népek között nagyon magas, a latinoknál közepes, a trópusi népek felé haladva egyre csökken. Az etnikumok vagyonigényét folyamatosan csak az Egyesült Államokban publikálják. Ott a puritánok közt is jelentős különbség van. Az éves jövedelmükhöz viszonyított vagyonuk az ott élő távol-keletieknek ötszörös, a protestáns nyugatiaké négyszeres, a latinké háromszoros, a négereké alig egyszeres.

Amennyire figyelem kísérik az Egyesült Államokban az etnikumok viszonylagos vagyonigényé, annyira nincs adat arról, hogyan alakul a vagyonigény a települési formák szerint. Ezért csak sejtéseim vannak.

Először, minél nagyobb a település, annál nagyobb az egy lakosra jutó vagyonigény. A kívánatos vagyonigény, nem a tényleges. A jelenkor gyorsan szaporodó társadalmaiban a városik lakosok jelentős hányada szinte vagyon nélkül él, pedig a jövedelme is alacsony. A sokmilliós, infrastruktúrában szegény városokat tartom társadalmi atombombáknak.

A milliós városokban a lakosság indokolt vagyonigényét a kultúrájuknak megfelelő átlagnál lényegesen magasabbnak tartom. Ebből fakad az is, hogy a gyorsan urbanizáló, viszonylag szegény társadalmakban a lassú lakosságnövekedés mellett is elképzelhetetlen veszélyeket hordoz magában.

Nem a lakosság száma fontos, hanem az éréke.

A tudományos és technikai forradalom előtt megengedhető volt, ha a népességet darabra számolták. A lakosságot már csak az értékével érdemes mérni. Ma azokban a társadalmakban ahol az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 40 ezer dollárt, a munkaképes lakosság felső tizede háromszor annyit ér, mint az átlag, az alsó tizede pedig negatív értékű, vagyis többe kerül, mint amennyit képes termelni. Itt is hangsúlyozom, hogy a munkaerőnek van erkölcsi értéke is, sőt egyre inkább az a nagyobb. A nem megfelelő munkaerő munkátlansága több kárt okoz, mint amennyi értéket termel, ezért negatív értékű. Az eltérő előjelű értékűeket nem hozzáadni kell, hanem levonni. Minél nagyobb valakinek a politikai, a gazdasági szerepe annál nagyobb az értékében a különbség. A legkártékonyabb lakos az alkalmatlan politikai és gazdasági vezető.

Ezért a jelenkorban a lakosság számának alakulása értékét figyelem kívül hagyva, értelmetlen. Az értékét kell maximalizálni. Ezért javaslom minden társdalomban, hogy az állam a munkaképességüket meghaladó öregek ellátását az általuk felnevelt gyermekük érékével arányosan kell biztosítani.

A jelenlegi társadalmakban az alkalmazottak öregkori ellátását életkeresetükkel arányosan támogatják. Ez kontraszelekciós gyermekvállalást okoz. Minél kevésbé alkalmas a család a gyermeknevelésre, annál nagyobb érdeke a minél több gyermekvállalás. Mivel az öregkori támogatás minden társadalomban a vállat gyerekek számával fordítottan arányos, ez kontraszelekciót eredményez. Nem találtam olyan országot, amelyikben a vállalt gyermekek száma nem fordítottan arányos a szülők keresetével és iskolázottságával. Ennél nagyobb kárt tudatosan sem lehetne okozni a következő generációtól várható eredményben.

Több tucatszor leírtam. „Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsó harmadban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva a társadalom háromszor fejlettebb lenne, mint a jelenleg jellemző a családok gyermekvállalása esetén.” Nem tudok elképzelni olyan rossz politikai vezetést, ami akkora kárt okozhatna, mint a társadalom érekével fordítottan arányos gyermekvállalás.

Ilyenkor teszem fel a kérdést liberális barátaimnak. Mit gondolsz, a választók többségével el lehetne fogadtatni olyan törvényt, amelyik a szülőket nem a felnevelt gyermekek száma, hanem a felnevelésük minősége alapján jutalmazza? Eddig még nem kerültem olyan közösségbe, amelyikben a többség ezt az elképzelésem támogatta volna. Ezért aztán, aki politikai hatalmat akar, az eleve elutasítja, a társadalom boldogítását szolgáló javaslatomat.

Ezt a kínai gyermekvállalási korlátozás során is megtapasztaltam. Ott az optimális, a társadalom érekének leginkább megfelelő gyermekvállalási korlátozás az lett volna, hogy a családok gyermekvállalását a szülők jövedelméhez és iskolázottságával fordítottan arányosan korlátozzák. A családok felső tizedében ne legyen a gyermekvállalás korlátozott. Ettől lefelé fokozatosan olyan mértékben kellett volna csökkenteni a vállalható gyermekszámot, hogy az alsó ötödben az egy is a szülők korához korlátozottan engedett lett volna. Szerencsére, a kínai párt vezetői belátták, hogy igazodni kell a lakosság elvárásához, ezért még az egységes korlátozás is nagy ellenállást okoz. Megértem őket. Az optimális megoldás tehát lehetetlen volt, olyant kellett bevezetni, aminek a megvalósíthatósága még reális, de még így is erőszakot igényel.

Az egységesen egy gyermek is óriási eredményt hozott, az ennél jobb megoldás megvalósíthatatlanságát elfogadom.

A gyermekek képzését talpára kell állítani.

Azt már sokszor bizonyítottam, hogy minden túlnépesedő társadalomban objektív szükségszerűség volt a tudásvágy elnyomása. Ennek ellenére az iskolarendszert olyannak fogadták el, ami értékesebbé teszi a diákokat. Elhitették, hogy az iskolák értékesebb állampolgárokat nevelnek. Ezzel szemben egészen a jelenkorig, az iskolák elsősorban a vallásnak, az államigazgatásnak és az erőszakszervezeteknek nevetek nem gondolkodó, de a feladatukat gondolkodás nélküli közszolgákra volt a társadalomnak szüksége. Nem minél gondolkodóbb, hanem minél kevésbé gondolkodó közszolgákat kellet képezni.

Már az ókorban az iskola feladata nem a gondolkodásra képessé tevés, hanem a törvények gondolkodás nélküli tiszteletre nevelés volt. Azt sokáig mégsem értettem meg, hogy miért volt eredendő bűn a tudásvágy. Azt ugyanis csak öregkoromban ismertem fel, hogy a vallások az ember teremtését nem a homo sapiens megjelenésével, hanem csak az osztálytársadalom megjelenésével azonosították. Ezért a paradicsomot, az ember megjelenését minden vallás a saját életterében a munkából való megéléssel azonosították. Ez pedig nem 150, hanem 6-8 ezer éve volt. Ekkor már azonban gabonát termelt, nem gyűjtögetett a társadalom. A gabonatermelés ugyan sokkal biztosabb életfeltételeket jelent, de sokkal több kemény munkát és kevesebb örömet okozott, mint a gyűjtögetés. A történelem felfogásunk csak azt értékeli, hogy ez biztosabb létet jelentett. Az senkinek nem jutott az eszébe, hogy a termelésből való megélés ugyan jobb és biztosabb életet, ugyanakkor a fajunk szaporaságával már összhangba nem hozható termelési módot jelentett.

Az ember olyan faj volt a megjelenését követő 150 ezer évben, aminek a létszáma a 25 év körüli várható élettel volt a szaporodási ösztönével összhangban. Az ennél hosszabb élet túlnépesedést okozott. Fajunk spontán szaporasága a gyűjtögetéssel volt összhangban, ahol az életterek eltartó képessége munkával nem volt növelhető. A gyűjtögető életmód nem igényelt létszámkorlátozást, mivel azt keményen determinálta a természet.

Nem így a gabonatermelés, mer abban több munkával növelni, javítani lehetett a táplálékot, ezzel az élet várható hosszát. A mintegy 25 éves átlagos életkor azt jelentette, hogy a nemi érettség, a termékenység után az átlag mintegy tíz évig tartott. A csupán két évvel hosszabb, 27 éves várható életkor esetén a nők egyel többször szültek. Ez azonban húsz százalékkal tíz több születést jelenthetett. Márpedig a gabonatermelésre való áttérés szinte azonnal néhány évvel hosszabb várható életkort jelentett. Ez a magyarázata annak, hogy az önözéses gabonatermelésre való áttéréssel szinte azonnal jelentkezett a túlnépesedés, a felesleges munkaerőnek közmunkákra fogása. Egyiptomban a történészek alig képesek időkülönbséget találni az öntözéses gabonatermelés és a piramisok építése között.

Így leírva egyértelmű, hogy a termelésre való áttérés azonnal a túlnépesedést fékező, a természetes halálozást fokozó osztálytársadalomban élésre kényszerült.

IV.

A tudományos és technikai forradalom

A 20. század során a Nyugat puritán népeinek országaiban, vagyis az emberiség mintegy ötödében, megszűnt a túlnépesedés, ezzel az osztálytársadalmak alépítménye is. Ezzel párhuzamosan azonban az emberisség négyötödében, vagy nem állt le spontán a túlnépesedési nyomás. A tények tanúsága szerint csak ott történhet meg a túlnépesedés leállása, ahol megoldott a fogamzásgátlás, az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer, a vagyona pedig az 50 ezer dollárt, a lakosság viselkedése puritán, az átlagos iskolázottság pedig 12 év felett van. Ezek a feltételek hiányában azonban továbbra is csak az osztálytársadalmi forma lehetett a felépítmény.

A század végére azonban a puritán, de még szegény Kínában a politikai diktatúra vezetése felismerte, hogy a gyors népszaporulat és a piacos gazdaság hiánya okán a felépítménye szükségszerűen továbbra is csak a gyors fejlődésre eleve képtelen osztálytársadalom maradt. Ezért a puritán lakosú Kínában erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást és piacosították a gazdaságot. Ugyanakkor fenntartották a marxista párt diktatúráját. Ez óta 26 év példátlan sikerrel telt el. Az egy főre jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság példátlan gyorsasággal növekszik.

Ezzel az emberiség puritán kétötödében megszűntek az osztálytársadalmakra jellemző, halálozást fokozó feltételek. Az új, már nem osztálytársadalmi felépítmény fajunk történelmében példátlan egy laksora vetített fejlődést mutat.

Jelenleg gyorsan fejlődő világnak a fele politikai demokrácia, a másik fele politikai diktatúra. A demokráciák is egyre jobban az átlag fölé emelkednek. A politikai diktatúra pedig elképesztő gyorsasággal zárkózik fel az élvonalhoz.

Ezek a sikeres társadalmak három közös jellemzője: egyrészt a lakosságuk inkább csökken, mint növekszik, másrészt a lakosságuk viselkedése puritán, harmadrészt a gazdaságuk pedig piacos. Jelenleg már minden ország, amiben a lakosság erkölcse nem puritán, fejlett vagy felzárkózó.

Ezzel szemben az emberiség háromötödében a lakosság mintegy tízszer gyorsabban szaporodik annál, ami még elviselhető. A Nyugat nagycsaládos múltú, ortodox keresztény és latin országaiban lassú a túlnépesedés, még sincs gyors társadalmi fejlődés.

A latin-amerikai országokban még az alulnépesedés a jellemző, de ennek ellenére elviselhetetlen a népszaporulat, és a vegyes etnikumú lakosságukban alig vannak puritánok. Az indián és a néger etnikum szaporodása továbbra is gyors, ezért a latin kultúrájú népekkel sem képesek lépést tartani a puritánokkal. A gyermekvállalásuk ugyan gyorsan csökken, a többségében kiváló életterük viszonylag alulnépesedett, ennek ellenére nem látom a felzárkózásuk biztonságát. A gazdagok és a szegény társadalmak között, a középen fognak maradni.

Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika jövője viszont reménytelen.

Ebben a három túlnépesedő kultúrában nyomát sem találom annak, hogy képesek lehetnek a népszaporulatuk megállítására és a lakosságuk puritán viselkedésre. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy nem lesz megoldás, mivel a fajok életében a stagnálás ugyan előfordul, de a jelenkor utazási, szállítási, kommunikációs feltételei mellett az izoláció elképzelhetetlen. Márpedig nem izolált állapotban nem áll le a biológiai fejlődés órája.