Kopátsy Sándor                 ED                   2017 05 03

A lakosság csökkenésének a pótlása

Nemcsak a társadalomtudomány, de még a közgazdaságtan sem ismerte fel annak a veszélyét, hogy a már gazdag Nyugat-Európa népessége fogy, a közép-európai népekből pedig a munkaerő javát csapolja meg a nyugatra vándorlás. Arról nem találtam adatokat, hogy a 20. században második világháború követő áttelepedések és áttelepítések mennyi embert mozgattak meg.

A második világháborúban elpusztult 30 millió férfi. Ezek hiányát az újjáépítéshez megfelelő munkaerőt általában idegen, mediterrán, arab, mohamedán és török bevándorlókkal pótolták.

Eben a tekintetben a legnagyobb emberveszteséget elszenvedő Németország „szerencsés” volt, mert közel 15 millió Közép- és Kelet-Európában értékes germánt hazatelepítettek. Még utalást sem találtam arra, hogy Németország ezzel mekkorát nyert. A szinte csak batyuval kitelepített szászok, svábok tíz év multán felzárkóztak a korábban náluk sokkal gazdagabb németekhez. Ennek értékelése elmaradt, pedig a betelepített mediterrán, balkáni, török és arab népekhez viszonyítva, csak ezek voltak sikeresek.

Európa egésze a nagyon értékes zsidóságát elveszette. Ennek a veszteségnek a reális felmérése elmarad, az erkölcsi elítélése azonban folyik. Még nem írta le senki, hogy mit veszetett Európa keleti fele a zsidósága elvesztésével. Annak ellenére, hogy ebben a tekintetben talán Lengyelországot és Magyarországot érte a legnagyobb veszteség. Ez a két ország 20-30 százalékkal gazdagabb lenne, ha megtartja a zsidó és germán etnikumát. De nemcsak most, hanem száz év múlva is. Ezt fel lehet mérni azon, hogy mint köszönhetett a vasút századában ennek a két etnikumnak ez a két ország lakossága.

Az 56-os forradalom méregében máig nem említette meg senki, hogy mit vesztettünk azzal, hogy százezer diplomás, illetve még egyetemi hallgató hagyta el az országot. Ezt azonban az Egyesült Államokban felmérték. A második világháború utáni két betelepedés volt a legsikeresebb, a háborút követő európai zsidóké, és az 56-os forradalmat követő magyar fiataloké.

Ezzel el is jutottam odáig, hogy súlyos hiba a betelepülőket darabra számolni. A be- és a kitelepülőket értékük alapján kell elszámolni.

Nemcsak Németország, de egész Nyugat-Európa lakossága a második világháború óta etnikai tekintetben többet változott, mint az utóbbi 2.500 éven valaha. A változás oka, hogy előtte minden ország népessége spontán gyorsabban szaporodott, vagyis lakossága több volt, mint amennyit az élettere optimálisan eltartott volna.

A 20. század második felében azonban a fogamzásgátlás megoldottsága, a viszonylagos jólét és iskolázottság elérte azt a szintet, ahol már a szülők annyi gyermeket sem vállaltak, amennyi a létszám megtartásához szükséges volna. Az ilyen társadalmak arra kényszerültek, hogy anyagilag támogassák a gyermekvállalást, biztosítsák a gyerekek egészségügyi ellátását, iskolázását. Annak ellenére, hogy a túlnépesedő osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká, talán semmi sem jellemzi jobban, mint az állam gyermeknevelési támogatásának a megjelenése. Ötezer éven keresztül minden társadalom közömbös volt abban, hogyan oldják meg a családok az életét meghosszabbítását, és a gyermekvállalást és felnevelést támogassák. A jelenkorban ez az egyik legnagyobb állami kiadás.

Alig található anyag arról, hogy melyik etnikum betelítése milyen képzettségi szinte volt sikeres. Az ugyan egyértelmű, hogy a török beleülők törökök maradtak, izoláltan élnek. Ugyanez nyilvánvaló az arabokról Franciaországban, de legfeljebb utalások vannak arra, hogy magas a bűnözésük, alacsony az iskolázottságuk, izoláltan a maguk negyedeiben élnek, és a következő nemzedékükre is ez jellemző. Ezzel szemben a sikeres befogadásokról csak az Egyesült Államok közöl adatokat. Ezért aztán a közvélemény ezeket a problémákat még a valósságnál is sötétebben látja.

Annak azonban a nyomát sem találom, hogy a nagyon más kultúrából érkezetteket, hogyan kellene foglalkoztatni, a gyermekeiket oktatni.

A befogadás feltételeinek vizsgálata szinte ismeretlen. Ez Németországban és az EU brüsszeli bürokratáinál jellemző módon jelenik meg az utóbbi másfél évben. Nem azt nézik, ki mennyire alkalmas a beépülésre, hanem kitalálták, hogy csak azt fogadják be, akit a hazájában valamilyen okból, etnikuma, vallása miatt, üldöznek. Ennél ostobább szelekciós elvet kitalálni sem lehetne.

Egyértelmű két feltétel. Egy világnyelv ismerete és a szakmai képzettség. A diplomásokat, a mesterembereket örömmel kell fogadni. Az iskolázatlan, szakma nélkülieket pedig még nyelvismerettel sem szabad.

Magyar tapasztalatok.

Trianon után egyetlen betelepítés történt. A tiszta magyar Székelyföldtől eltekintve, az erdélyi magyar arisztokraták és tisztviselők helyzete reménytelen lett. Ezek hívás nélkül is menekültek. Az arisztokráciára és az úri középosztályra támaszkodó Horthy rendszer ezeket joggal érezte a magáénak, és a nehéz helyet ellenére is megoldotta befogadásukat. Elosztották őket a városok arányában. Számukra tisztviselő negyedeket építettek, állást kaptak. A revizionista és antiszemita úri társadalom egyik szilád bástyája lettek.

Inkább érzelmi, mint méretük alapján történt a Kárpátokon túli Romániában élő csángók betelepítése. Először a Jugoszláviától visszacsatolt Dél-Vidékre mentek, majd annak elszakítása után a kitelepített svábok házaiba költözhettek. Ezek nem ütötték meg a sváboktól maradt mértéket, de különösebb nehézségek nélkül beépültek a baranyai és tolnai környezetbe.

A Benes-dekrétum alapján kiüldözött jelentős számú szlovákiai magyart ugyancsak a svábok házaiba költöztettek. Ezek viszont beépültek a svábok által hagyott színvonalba.

A bolsevik rendszerben aztán nem történt a térség országai között számottevő lakosságmozgás. Egyetlen kivételt az 56-os forradalom és annak leverése okozott. Ekkor mintegy százezer fiatal egyetemista és fiatal értelmiségi menekült Nyugatra. Ez jelentős minőségi veszteség volt. Az Egyesült Államokban kiválóan szerepeltek.

Tekintettel arra, hogy második feleségem székely családból származott, nagyon a szívén viselte a Causesku rémuralomban az erdélyi magyarság sorsát, és három családot sikerült átmentenünk Magyarországra. Mivel eléggé körültekintő voltak, nem csalódtunk bennük. A gyerekeik diplomások lettek. Ennek ellenére jelentős minőségi különbséget látok a szlovákiai magyarok javára.

Ezt azonban látni kell, hogy a Trianonban elszakított magyarok sorsa csak akkor teljesült, ha a hazai politikai hatalom érdekét szolgálta. Trianon óta minden magyar kormány revizionista volt és maradt abban a tekintetben, hogy az elszakított magyarok maradjanak a helyükön, őrizzék azt a múltat, amikor az egész Kárpát Medence a magyarok királysága volt. Ezt ugyan nem így fogalmazzák, ha a világpolitika nem engedi meg, de a hazatelepítésükről hallani sem akartak. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelni ahhoz, hogy a politika iránytűje legyen: Minden magyarnak joga van arra, hogy a saját országában éljen, és ezt minden magyar kormánynak biztosítani a kötelessége.