Változik a költségvetés

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 18

Változik a költségvetés

Azt, hogy a jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak a legjobban a költségvetés struktúrája, ezen belül a hadikiadások viszonylagos csökkenése, az oktatás, az egészségvédelem és az öregkori állátás viszonylagos növekedése bizonyítja.

Most éppen az egészségvédelem költségeinek a statisztikájával találkoztam. Feltűnő, hogy az Egyesült Államok e négy ágazatból kettőben, az egészségvédelemben és a hadikiadásokban toronymagasan vezet.

A hadikiadásainak magassága.

Ezt megértem, mert az Egyesült Államok szuperhatalmi szerepével jár. A hidegháborúban azért állíthatta maga mögé a világ összes demokrata és fejlett társadalmait, mert azok a katonai védelmükről nem tudtak gondoskodni. Az erejét messze meghaladó módon fegyverkező Szovjetunió olyan haderővel rendelkezett, amivel szemben önerőből csak az Egyesült Államok volt képes fölényt teremteni. A Szovjetunió szétesése után ez a helyet lényegében megszűnt. A Szovjetunióból csak Oroszország maradt meg. Ennek ellenére vitathatatlanul a hadereje az Egyesült Államé mögött ugyan a második maradt. De a második helyének viszonylagos súlya tört részére zsugorodott. A sokkal kisebb és gyengébb hadseregének fenntartására és fejlesztésére szükséges gazdasági forrása az utóbbi néhány évben, az olaj és a nyersanyagok árának zuhanása következtében a felére esve is nehezen fenntartható maradt.

Mivel Oroszországnak a katonai súlyához hasonló utódja nincs a láthatáron, az Egyesült Államoknak nem maradt fegyverkezésben versenytársa, jelentősen csökkenthette katonai kiadásait, de így is aránylag magas maradt. Csökkentette annak a súlyát, de továbbra is nemcsak a nagyságával, de az arányával is kiemelkedő költekező maradt. A katonai fölénye a hidegháború után sem csökkent, inkább növekedett.

A legfőbb versenytárának, a Szovjetuniónak és csatlósainak az utódja, Oroszország katonai kiadása ma legfeljebb negyede az elődjének. A csatlósai egyrészt átálltak az NATO oldalára, másrészt a nemzeti jövedelmükhöz képest tört részre csökkent a hadikiadásuk.

Az Egyesült Államok oldalán álló demokráciák hadikiadásai is a tört részükre zsugorodtak. Ezért a fejlett és az európai kommunista társadalmak hadikiadásainak súlya jelenleg a fele sincs az 1990 előttinek. Ennek a világgazdasági jelentőségét még nem olvastam sehol. Pedig a legutóbbi negyedszázadban a világgazdaság fejlett országai sokkal több hadikiadást takarítottak meg, mint amennyivel nőtt a fejlődésükből származó források nagysága.

Abban, hogy a példátlanul gyorsan fejlődő Kína imperialista célból katonai egyensúlyra törekedve aránytalanul megnövelné haderejének fejlesztését, nem hiszek. Kína sok ezer éves történelmében mindig befelé forduló társadalom volt.

Nem tudom, volt a viszonylag békésebb, kevésbé fegyverkező a világ, mint a belátható jövőben. Ez nemcsak a jelenlegi világpolitikai helyzetből fakad, hanem elsősorban abból, hogy a legerősebb társadalmak hódítási ambíciói megszűntek. Jelenleg a fejlett társadalmaknak nagyobb érdeke a nemzetközi munkamegosztása, a világkereskedelembe való aktív részvétel, mint az egymástól erőszakkal elvehető előny szerzése. Ehhez járul az is, hogy az atomfegyverek korában a háború nyertesei sokkal nagyobb károkat szenvednek, mint amennyit nyerhettek. A történelemben először van olyan katonai helyet, amiben az egyértelműen erősebb, a nyertes is többet veszít, mint amennyit nyerhet.

Az egészségvédelemre fordított kiadások magassága.

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az egészségügy tehetetlen volt a betegségek ellen. Ráadásul, az élet meghosszabbítása nem volt társadalmi érdek. A történészek számára sem tudatosult, hogy minden osztálytársadalom a múltban túlnépesedett volt, vagyis jobban élhetett volna, ha kisebb a lakossága.

Ezt a földreform során tanultam meg, amikor azt láthattam, hogy a falvak határának megműveléséhez lényegesen kevesebb munkaerőre volt szükség, mint amennyi kénytelen volt megélni belőle. Ezért ismertem fel, hogy a magyar parasztság jövőjéért az tesz a legtöbbet, aki a falusi lakosság felének a mezőgazdaságon kívül teremt megélhetési lehetőséget. Vagyis a falvak népének sokkal több jót tett az erőltetett iparosítás, mint a lelkes agárpolitikusok.

A közművekkel nem rendelkező, zsúfolt városokban azért nem volt túlnépesedés, mert olyan magas volt a halálozás. A lassú urbanizáció szinten tartása is állandó befogadást igényelt. A történészek sem tudatosítják, hogy az osztálytársadalmak ötezer éves történelmére folyamatosan jellemző volt a városokban a magas, a létszám tartását sem lehetővé tevő halálozás.

Csak az orvostudomány eredményei tették először lehetővé, hogy a sűrűen élő városokban védekezni lehessen a lakosság létszámának növekedését lehetetlenné tevő magas halálozással szemben.

Ugyan a közművek kiépítése is elengedhetetlen feltétel volt, de azok csak az óta járultak a városi lakosság természetes szaporodásához, amikor a várható életkor már elsősorban az egészségvédelmi hálózat színvonalától függ.

Az ipari forradalom előtti kórházak még nem gyógyítottak, csak izoláltan tartották a betegeket a halálukig. Vagyis a betegségek terjedését korlátozó intézmények voltak.

Az egészségügyi kiadások aránytalan magasságának egyetlen okát az Egyesült Államokban abban látom, hogy náluk lett az egészségügyi ellátás a legjobban piacosítva. Ebben a nagyon gazdag országban lett minden más országénál piacosabb az egészségügyi ellátás. Ezt, bármennyire nyilvánvaló, alig veszik tudomásul. Amennyire indokolt a vállalkozási szektorok piacosítása, annyira csendben vannak a közgazdászok abban, hogy az egészségügy az a szektor, amiben a piacosítása nagyon költséges, és kevéssé hatékony. Az ugyan vitathatatlan, hogy az orvostudományban is szuperhatalom az Egyesült Államok. De csak abban, mert a várható életkor, a betegségek okán történő távolmaradások a munkaerőpiacon, nem mutatnak eredményeket. Nemcsak a kelet-ázsiai országoktól, de még a skandinávoktól és Kanadától, ezek lényegesen kisebb ráfordításai ellenére, le vannak maradva.

Ennek ellenre pesszimista vagyok abban, hogy az Egyesült Államok képes lesz változtatni az egészségügye liberális piacosításán. Pedig a fejlett puritán államokban a jobb eredmények ellenre harmadával kisebb a ráfordítás. Ez a különbség nagyobb, mint az Egyesült Államok egész katonai kiadása. A legnagyobb különbség azonban ezen a téren is a távol-keleti országokhoz viszonyítva van. Az előttem lévő táblázaton ugyan csak egyetlen távol-keleti ország, Dél-Korea szerepelt, ahol az egészügyi kiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva felét teszik ki az amerikainak. Annak ellenére, hogy Dél-Koreában tíz évvel később mennek nyugdíjba, és évente 300 órával többet dolgoznak.

Maradjunk abban, hogy az egészségügyi ellátás csak az Egyesült Államokban teljesen piacos, és ebből fakadóan gyenge az eredménye.

Az öregkori ellátás.

Az öregekről való gondoskodás minden osztálytársadalmakban a családokra háruló feladat volt. Az állam csak a 20. században kényszerült arra, hogy egyre inkább magára vállalja a már keresetképtelen öregekről történő gondoskodást.

Annak ellenére, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására nemcsak a várható életkor hosszabbodott meg, de a munkaképesség is kitolódott. A politika, sem mert hozzányúlni a nyugdíjkorhatár növeléséhez, mert egyre nagyobb lett nyugdíjasok szavazótábora. Ráadásul, ezek száma és szavazói buzgalma egyre jobban növekszik. A nyugdíjkorhatár emelése választási kockázattal jár. Ismereteim szerint, a világsiker elért Dél-Korea ebben is élenjáró. Ott a nyugdíjba vonulók életkora 71.9 év. Az EU tagországok alatt egy sincs, ahol a nyugdíjba menetel elérné a 60 évet. A munkával törött idő tíz évnél nagyobb hossza nagyobb társadalmi eredménnyel jár, mint bármilyen munkaügyi reform. Ehhez járul a másik legalább ilyen fontos dél-koreai eredmény is, hogy évente 300 órával többet dolgoznak. Ehhez járul, hogy a dél-koreai oktatási rendszer hatékonyságát csak Finnország közelíti meg. Ennél nem is kell több magyarázat arra, hogy az elmúlt hatvan éven az egy lakosra jutó jövedelem miért Dél-Koreában nőtt a legtöbbet.

Az állami nyugdíjrendszer legnagyobb hátránya azonban abból fakad, hogy az életkeresettől függő nyugdíj éppen azokat az anyákat téríti el a gyermekvállalástól, akik a legsikeresebb gyermeknevelők. Évtizedek óta azért agitálok, hogy az öregkori álltás nagyságát a gyermeknevelés eredményétől kell függővé tenni.

A jelenleg dolgozók öregkori ellátása csak attól függ, hogy ki mennyit keresett az élete során, holott az volna a társadalom érdeke, hogy milyen értékű generációt nevelt fel.

Az ugyan érthető, hogy a tőkésosztály érdeke azt diktálta, hogy a nyugdíjak fedezete a minél nagyobb elő takarékosság legyen, az menjen a tőkepiacra, és növelje a tőkepiaci keresletet. Addig azonban a közgazdászok sem jutottak el, hogy a tőkebefektetések hozama miért nem garantálhatja a nyugdíjigények fedezetét. Ez csak akkor lenne megoldható, ha a nyugdíjas évek aránya nem nőne, hanem csökkenne a munkában töltött évekhez viszonyítva. Ez azonban még sehol sem fordult elő.

A jelenleg dolgozók nyugdíjfedezetét nem az életkeresetükkel arányos befektetett tőke hozadéka jelenti, hanem az, hogy a következő nemzedék mennyire lesz hatékony.

Az oktatási rendszer.

Az ugyan érthető, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem tekintette nemzeti vagyonnak a munkaerő szellemi tőkéjét, mert a technikai fejlődés szinte csak a munkaerő fizikai erejét hasznosította. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a technikai forradalmak a munkaerővel szemben támasztott minőségi igényt csökkentették. Ez leginkább egyértelmű volt az ipari forradalom során. A munkaerő minősége nem nőtt, hanem csökkent. Sokkal alacsonyabb lett, mint előtte a céhiparban volt. Elég lenne szembeállítani a céhipar mesterképzését a gyáripari munkásokkal szemben támasztott szakmai igénnyel. A gyáripar éppen azzal okozott forradalmat, hogy a gépek működtetése sokkal alacsonyabb szakmai igényt támasztott, mint a céhipar.

A tudományos és technikai forradalom azonban gyökeres fordulatot hozott, a fejlettebb gépek működtetésének hatékonysága egyre inkább a működtető munkaerő minőségétől függ.

A technika több ezer éves fejlődése mindig olyan szerszámokat, eszközöket hozott, amelyek működtetése csökkentette a működtetőjével szemben támasztott szakmai igényt. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan technikát hozott, amikben a gépek ugyan sokkal hatékonyabbak lettek, de ez a sokkal nagyobb hatékonyság attól függően differenciálódik, milyen képzett, tehetséges a működtetője.

A társadalomtudományok máig sem vették tudomásul, hogy a múltban is volt két olyan szakma, amiben a teljesítmény a képességtől függött: a művészetek és a sportok. Jelenleg minden szakma ilyenné változott. Minden szakmában vannak zsenik és pályájukat tévesztettek.

Ezért kell a képzést e két szakma képzési módszeréhez igazítani. Nagyon korán kell elindítani a minőségre törekvést, és a képességek feltárását, a képességekben pedig minél homogénebb tanulócsoportokat kell kialakítani.

Magyarország szerencsés azzal, hogy a művészek és a hivatásos sportolók képzésében a világ élvonalához tartozik. Ugyanakkor a többi szakma oktatásában pedig egyre gyengébbek vagyunk.

Európában Finnország az oktatásban az első. Tőle kellene tanulni. Az oktatási módszerének két fontos jellemzője van.

Egyrészt szinte minden képzési feladatban az állam pénzügyi segítséget ad, ezzel a családi háttér fontos szerepét viszonylag csökkenti. Ennek köszönhető, hogy közel száz éve, az ENSZ felmérések alapján, Európában első, és a világon is mindig az első háromban van.

Másrészt elsőként a világon az újszülöttek kihordásnak a jelentőségét hetven éve méri. A hetven éve tartó felmérések azt bizonyítják, hogy a magzat eredményes kihordása fontos szerepet játszik az eredményes életpályában.

Már 15 éve folyik az Egyesült Államokban a gyerekek négyéves kori szókincsének a mérése. Az eredmény, hogy a négyévesek szókincse és az iskolázottság sikere között szoros összefüggést mutatnak. A felmérések két tényt bizonyítanak.

Mitől függ a szókincs? Elsősorban a közösségben való élettől. Ezért az állam egyre inkább erőlteti a bölcsődei és az óvodai részvételt.

Az emberi faj fejletségét jellemző tény, hogy a gyermekek agya és reflexei a születést követően még négy évig fejlődnek. Az ember agya abban is különbözik a biológiai elődeitől, hogy nem életképes, amikor születik, a reflexei és az agyuk további négy év alatt válik életképessé. Ezért a reflexeket és az agyat a születés után négy évig kell tudatosan fejleszteni.

Ezzel szemben az osztálytársadalmak oktatási rendszere akkor kezdődik, amikor már az agy és a reflexek kapacitása kialakult. A jelenkori társadalom azonban elsősorban a reflexek és az agy kapacitásának a fejletségét igényli. Mivel a következő generáció tudásvagyonának a maximalizálása a társadalmi cél, az oktatásnak a fogamzás utáni első öt évre kell koncentrálni.