Boldogságindex

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 04

Boldogságindex

Pár napja írtam az ENSZ által használt mutatókról. Abban említést sem tettem néhány sokat mondó mutatóról. Több általam fontos mutatót, korrupció, börtönlakók száma és a lakosság megelégedettsége, ott nem említettem. A mai helyi újság az utóbbi első tíz helyzettét közölte. Érdemes elgondolkodni felette.

A Word Heppinees Report 157 országban mért fel a lakosság megelégedettségét az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor, a társadalmi támogatás és a korrupció alapján. Az első tíz helyezettet érdemes felsorolni: Dánia, Svájc, Izland, Norvégia, Finnország, Kanada, Hollandia, Új-Zéland, Ausztrália, Svédország. Az első tízből nyolc az ENSZ rangsorban is az első tízben van. Izland és Franciaország csak itt szerepel. Izland az ENSZ rangsorban a kicsisége miatt nem szerepel. Franciaország az ENSZ rangsorban csak a 21. Ebből a rangsorból hiányzik Egyesült Államok, amit megértek.

Örömmel látom, hogy az első tízből kilenc többségen reformátusvallású ország. Franciaország az egyetlen katolikus. A jó szereplését két okkal magyarázom, a nemzeti büszkeségükkel és a viszonylag kényelmes tempójukkal. Franciaország jól jellemzi a nyugat-európaiakat, képességükhöz viszonyítva kevesen és keveset dolgoznak, kiváló az éghajlatuk, gazdag a múltjuk, büszkék a hazájukra. A latin országok között a leggazdagabbak, a legpolgárosultabbak. Nem sokon múlt, hogy nem lettek részben protestánsok. Egyetlen latin nép, amelyik az Európai Unióban is megférne a protestánsokkal egy szinten.

Elszomorító, hogy Magyarország ebben a rangsorban 91. helyen áll. A nagyon gyenge szereplésünk ugyan nem meglepő, annál inkább az, hogy nálunk ez nem téma. Még nem találkoztam olyan magyar társadalomtudóssal, aki ezt a témát felvetette volna. Pedig minden népnek megvan az oka arra, hogy vizsgája elégedetlenségének az okát. Elég volna azon elgondolkodni, hogy melyik népnek van szomorúbb himnusza, szózata. Az előbb említettem a franciák viszonylag nagyon jó szereplését. Elég volna a két nép himnuszát egymás után meghallgatni. Petőfi rabnak tartja az országát, amelyiket sokkal inkább kellene rabtartónak nevezni. Nekünk ezer éven keresztül olyan országunk volt, amiben a legnagyobb jóindulattal is a lakosság másik fele felett uralkodtunk.

Éppen egy francia történésztől olvashattam, hogy Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak volt nagyobb történelme, mint amennyinek a súlyát képes volt elviselni. E kettő között is mi vagyunk az elsők.

A szomorússágunk jelentősen megnőtt Trianon óta. Akkor ugyanis a másik végletbe estünk. Mi lettünk az a nemzeti állam, amelyiknek viszonylag a legtöbb etnikai testvére került más országban kisebbségbe. Ez ugyan ok a szomorúságra, de nem annyira nekünk, akik a saját országunkban élhetünk, mint sokkal inkább azoknak, akik nálunk is szegényebb országok kisebbsége lettek. Személyes tapasztalataim alapján mondom, hogy illene összeállítani a kik, hogyan jártak sorrendjét.

Lényegesen jobban jártak, akik Ausztriához kerültek. Ezek az óta osztrákok lettek. Gyakran emlegetem Sopront, a leghűségesebb magyar várost. Trianon előtt Sopronban úgy éltek, mint Bécsújhelyen. Ma az osztrák város lakosságának az életszínvonala kétszerese a soproniakénak.

A második világháború alatt és utána is azt kellett látnom, hogy a Csehországhoz kerültek lényegesen jobban éltek, és nagyobb arányban volt szavazati joguk, mint nekünk, az anyaországiaknak. A Jugoszláviába került magyarság a Rákosi uralom idején jobban éltek, és szabadabbak voltak, mint mi. A Romániába került magyarok lényegesen rosszabb helyzetbe kerültek. A legrosszabból az Ukrajnához kerültek jártak. De a két háború között, Csehszlovákiában töltött negyed század alatt a magyarság ott is jobban, szabadabban élhetett.

Azt is be kellene vallani, hogy a kisebbségbe került magyarság létszáma ott csökkent a legjobban, ahol jobban jártak, és a legkevésbé, ott, akiket joggal sajnálunk. Indokolt volna a kisebbségbe került magyarságot annak megfelelően kezelni, hogy figyelembe vesszük, kik, hogyan jártak.

Én azon kevés magyar közé tartozom, akik a határon túli magyarokért vállalt felelősséget nemcsak segélyezésben látjuk, hanem a jövőjük optimalizálása az első. Az ő jövőjüket nem szabad feláldozni a mi nemzeti önzésükért. Akinek nincs ott jövője, ide kell hozni.

Az országunk lakossága érdekében nem szabad a határon túliak jövőjét feláldozni.

A legsürgősebb feladat azonban az, hogy Trianont el kell felejteni, mert a Kárpát Medencében élő minden népnek joga a saját jövőjét elsődlegesnek tartani. Trianont annak kell tekinteni, hogy a Kárpát Medencében minden népnek joga volt az önállóságra, nemcsak nekünk, magyaroknak. Jellasics nem kisebb hőse a horvátoknak, mint nekünk Kossuth volt.