A társadalmi fejlődés feltételei

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 04

A társadalmi fejlődés feltételei

Az emberiség nagy többsége az elmúlt ötezer évben olyan osztálytársadalmakban élt, amiben az elsődleges feladat a népszaporulat megfékezése volt. Ezt minden osztálytársadalom ösztönösen tudomásul vette, és ehhez csak a halálozás fokozásával tudott elviselhető módon alkalmazkodni. A halálozás fokozása azonban nem volt elegendő arra, hogy a társadalmakat ne az optimálisnál nagyobb lakosság jellemezze.

Fajunk utóbbi ötezer évének történelme csak akkor válik érthetővé, determinálttá, ha azt tartjuk szem előtt, hogy minden osztálytársadalomnak a túlnépesedés ellen kellett védekezni.

Ennek ellenére a történészek máig sem veszik tudomásul, hogy a magukat a termelésükkel eltartó társadalmak csak azért élhették túl az elmúlt ötezer évet, mert minden társadalom ösztönösen tudomásul vette, hogy növelni kell a halálozást. Ennek érdekében mesterstégesen közvetlen és közvetett eszközökkel növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat. Ezt a fasizmusok vették tudomásul azzal, hogy az embernek, mint fajnak természetes ösztöne az ember pusztítása. Azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy az ember életének 95 százalékában, amíg gyűjtögetésből élt, nem volt emberölő. Azzá csak akkor vált, amikor a gyűjtögetésről áttért a termelésből való megélésre. Ez ugyanis minőségi változást hozott a fajunk életében. Az életfeltételeket munkájával biztosító ember jelentősen megjavította az életfeltételeit, növekedni kezdett a várható élet hossza.

Még soha nem olvastam arról, hogy a termelésből megélő ember az első faj, amelyik lehetővé tette, hogy a várható életkorát meghosszabbítsa. Az ember várható életkora a gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt nem változott, minden életterében a 25 év volt jellemző. Az elmúlt ötezer évben aztán folyamatosan egyre gyorsabban emelkedett. Ma már a legfejlettebb társadalmakban a most születettek várható életkora meghaladja a 80 évet, közel a négyszeresét annak, ami 150 ezer évig változatlan volt. Jelenleg az emberiség szegényebb felében fele akkora a várható életkor, mint a legfejlettebbekben.

Az viszont jelenkori jelenség, hogy a gyermekvállalás a társadalmi jólét bizonyos szintje alatt olyan mértékben csökken, ami a létszám tartásához is kevés. Ezzel szemben az emberiség szegényebb fele egész százalékokkal szaporodik. Nem véletlenül vallom, hogy a társadalmak viselkedésének megértéséhez elengedhetetlen a demográfiájuk ismerete.

Hol fejlődött a társadalom.

Ezelőtt ötszáz éve még bőven voltak ugyan óriási térségek ahol nagyon alacsony volt a lakosság létszáma, de ott is többen éltek, mint az eltartó képességük optimuma. Nem kevesen, hanem bizonyos lehetőségek, információk hiányában éltek. A Nyugat felfedezése előtt Amerika és Óceánia térségében Eurázsiához és Afrikához viszonyítva nagyon kevés ember élt. 50 millió négyzetkilométernél nagyobb lakható terület viszonylag alulnépesedett volt. De ez csak a szántóföldi gabonatermelésre épült osztálytársadalmakhoz viszonyítva volt így. Önerejéből, csak a saját ismeretei alapján, ez a gyér népesség is túlnépesedett volt.

Ezt bizonyította a tény, hogy a két amerikai kapáskultúra legalább olyan emberölő, a többség nyomorát növelő volt, mint a fejlett osztálytársadalmak. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki a maya és az inka kultúra emberölését, adóztatását indokolni próbálta volna. Pedig ez a két kultúra is túlnépesedett volt, mert önerőből nem tudott nagyobb népességet eltartani.

Amerikába is az eurázsiai magas-kultúra ismereteinek kellett behatolni, hogy a kapás növénytermelés által determinált szinten túl léphessenek. A Nyugat behatolása következtében, elsősorban a bevitt betegségek hatására, az őslakosság száma a tört részére zuhant. Mára azonban sokkal több indián él ott jobban, mint annyi élhetne ott, ha nem jelent volna meg ott a Nyugat. Jelenleg Amerikában a leggyorsabban szaporodó etnikum az indián.

Egyetlen történész sem vizsgálta annak okait, miért rekedt meg a két amerikai kapáskultúra. Kiderült volna, hogy elsősorban azért rekedt meg, mert nem voltak a szántóföldi növénytermelés szállítási és a talajművelési igényét megoldó, az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igásállatok. E két kultúra sok évezred óta rendelkezett magas termőképességű haszonnövényekkel, de hiányoztak a szántóföldi műveléshez nélkülözhetetlen szállítási és talajművelési feladatok megoldására alkalmas háziállatok. A biológusok számításai szerint a burgonya és a kukorica előbb volt kapásnövény Amerikában, mint a búza és az árpa a Közel-Keleten.

Jellemző módon, a két legfontosabb amerikai kultúrnövény a burgonya és a kukorica karriert először Európában csinált. Az európai történelem ugyanis lényegesen felgyorsult az amerikai kultúrnövények szántóföldi termelésére való áttérésnek köszönhetően. Mind a kukorica, mind a burgonya ugyanis a búzánál és az árpánál lényegesen nagyobb népességeltartó képességű kultúrnövény.

Amerika felfedezésének a jelentőségét ugyan a történészek is tudomásul veszik, de az amerikai kultúrnövények megjelenését szinte meg sem említik. A kukorica megjelenése Európában elsősorban a latin népek számára jelentett sokat. A burgonya pedig Európa fagyos telű, északabbi részén növelte meg a lakosságot eltartó képességet.

Ausztrália még inkább egyértelműen bizonyítja az elszigetelődés következményét. Ott ugyan az ember előbb, jó 40 ezer éve, megjelent, mint Amerikában, mégis a lakosság a gyűjtögetés szintjén maradt. Ennek a magyarázatát abban találtam meg, hogy Ausztráliát alig érintette a felmelegedés, ott nem volt jelentős az éghajlatváltozás. Márpedig változatlan éghajlati viszonyok között megáll a fajok fejlődése. Ezen belül az ember társadalmi fejlődése is.

Darwin ugyan felismerte, hogy a fajok a mutáció és a szelekció hatására a természeti környezetükhöz igazodnak. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy a fejfejlődésnek ez az órája nagyon lassan jár. Gyors és jelentős fejlődés csak ott történik, ahol az életkörülmények jelentősen megváltoznak. Változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés.

Az ember az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának köszönhetően, nemcsak a mutáció és a szelekció lassan járó órája szerint alkalmazkodik a környezetéhez, hanem az esze tanácsát követően, a viselkedését gyorsan igazítja a környezetéhez. Az új természetei környezetbe kerülő ember néhány generáció alatt kialakítja az új környezethez történő alkalmazkodását. Ennek során nagyon megváltozhat az életmódja, de ennek ellenére genetikailag változatlan marad.

Ehhez hasonló fajon belüli változás csak az emberhez először domesztikált állat, a kutya esetében történt. A kutyáknak mára sok szász egymástól nagyon eltérő faja alakult ki, de genetikailag ugyanaz a faj maradt. Kisebb mértékben, de hasonló történt a többi háziállat esetében is. Viszont egyetlen vadállat esetében sem találunk olyan alaki és viselkedési variációkat, mint a háziállatok esetében, ahol az ember szelektálta ezeket a céljai érdekében.

Az ember azonban nemcsak a háziállatait, de önmagát is szelektálta. Az emberi faj viselkedései között már ma is olyan óriási különbségek vannak, és ezek a különbségek egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Ez a fajok életében elképzelhetetlen. Darwin erre nem figyelt fel.

Az emberiség eddigi életében az egyetlen jelentős változást a jégkorszak megszűnése hozta. Arra a tényre, hogy az ember teremtését tárgyaló mítoszok nem az emberi faj megjelenésétől, tehát mintegy 150 ezer évtől számolják, hanem csak attól kedve, hogy fajunk nagy többsége a gyűjtögetésről áttért a szántóföldi gabonatermelésre, vagyis mintegy 7 ezer évtől. Ez jelenik meg a zsidó, ezért a keresztény és a mohamedán vallás közös bibliájában is. A biblia a paradicsomi jelenetet, vagy az ember teremtés helyét a Közel-Keleten képzeli el, ahova az ember a teremtése után sok tízezer évvel később jelent meg. Az időszámításuk is ennek felel meg. Senkinek nem tűnt fel, hogy Ádám és Éva nem az első ember, hanem csupán az elsők, akik a munkájukból élnek.

Ezt igazolja a vízözön legendája is. A tengerszint emelkedése és a fajok kipusztulásának veszélye nem az emberi faj megjelenése, hanem csupán a mintegy 7-8 ezer éves felmelegedés idejére esett.

Összefoglalás.

A fentieket azért tartottam elmondandónak, mert jelenleg a tudomány félelmet terjeszt az általunk okozott felmelegedés negatív hatásai okán. Az ugyan nem vitatható, hogy a klímaváltozás számos faj létét is veszélyezteti. A fajok történetében minden klímaváltozás fajok pusztulásával járt. De ezeknek köszönhetjük, hogy egyre fejlettebb fajok jelentek meg. Az emberi faj életében egyetlen jelentős előrelépés történt, amit a tőlünk teljesen független felmelegedésnek köszönhettünk. Ennek a változásnak a negatív hatásai ellen látszólag védetlenek voltunk. Mégis ezerszer annyit köszönhettünk a ránk kényszerült változásoknak, mint amennyit ezzel vesztettünk.

Amit az elmúlt ötezer évben elértünk, mindent az éghajlatváltozásnak köszönhetjük. Még ma is század ennyin lennénk, tizednyi színvonalon élnénk, ha a felmelegedés hatására nem kényszerülünk arra, hogy a gyűjtögetésről áttérjünk a munkával megtermelt javakból élésre.