Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 08

Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

A világ két legnagyobb gazdasága között a hidegháború alatt nem folyt külkereskedelmi forgalom. Az óta a semmiből 600 milliárd dollárra nőtt, méghozzá négyötödös egyenleggel Kína javára. Ez a legutóbbi választás egyik fontos témája lett. Az új republikánus elnök 45 százalékos megkülönböztetett vámmal fenyegeti Kínát.

A közgazdász szakma is a leértékelt kínai valutával magyarázza a hiányt, pedig Japán talpra állása óta minden kelet-ázsiai gazdasági csoda általános jellemzője volt a felemelkedő ország exportsikere az Egyesült Államokkal szemben. A Kis Tigriseknek is máig nagyobb az egy lakosra vetített export többlete, mint Kínának az Egyesült Államokkal szemben. Németországnak pedig a kínainál is nagyobb a külkereskedelmi egyenlege annak ellenére, hogy hogy a bérek színvonal hasonló, mert a német munkaerő jobb, mint az amerikai.

A bérek esetében máig nem jutott el a közgazdaságtudomány odáig, hogy azt is vásárlóerő paritáson kell mérni, nem a devizapiaci árfolyamon. Ha ezt tennénk, kiderülne, hogy a távol-keleti országok munkaereje a hatékonyságához képest alacsony. Természetesen, a kínai bérek nemcsak devizaárfolyamon mérve alacsonyak, hanem az értékükön még inkább azok. Dél-Koreában ma már a bérek alig alacsonyabbnak, mint az Egyesült Államokban, de az előbbi országban évente tizenöt százalékkal több órát dolgoznak, és 12 évvel később mennek nyugdíjba. Ezért aztán a dél-koreai bér ugyan tíz százalékkal alacsonyabb, de ezért 20 százalékkal több órát teljesítenek, ráadásul fegyelmezettebbek, valamint az életük folyamán 14 évvel többet töltenek munkaviszonyban. Ezért aztán a dél-koreai munkaerő ára vásárlóerő paritáson felébe sem kerül.

A legutóbbi ötven év legnagyobb világgazdasági változása az, hogy a távol-keleti, vásárlóerő paritáson nagyon olcsó munkaerő aktív szereplője lett a világkereskedelemnek.

Olcsó lett a tömegáru.

Először a szovjet megszállás alatt vettem észre, hogy a hadsereg katonái olcsón árulják az üzemanyagot, a szerszámokat a lakosságnak. Ez az olcsóság elsősorban a környékükön lakó szegények számára jelentett megkülönböztetett jövedelmet.

A Kádár rendszerben pedig a virágzó lengyel piac kedvezett a szegényebb rétegeknek. Ezen a piacon a gazdagok nem vásároltak.

Ennél ezerszer nagyobb hatása volt a távol-keleti országok tömegáruinak a megjelenése. Előbb a japán, majd a dél-koreai és tajvani, húsz éve pedig a kínai tömegáruk fogyasztói nem a gazdagok, hanem a viszonylag átlagnál alacsonyabb jövedelmű fogyasztók igényét elégítették ki. Ha volna olyan statisztika, hogy a Nyugat gazdag országaiban a lakosság milyen rétege járt jól, kiderülne, hogy az évente a gazdag országokba áramló 1.000 milliárd dollárnyi kínai export nagy többsége, vagy közvetlenül, vagy közvetve az alacsony jövedelmű rétegekhez került, méghozzá harmadával alacsonyabb áron, mintha a gazdag országokban termeték volna. Ez a jótékonysági akció évente hússzor nagyobb segítséget jelentett a rászorultabbakon, mint a Marshall-segély, és ez jó ötven éve tart. A távol-keleti országok mindegyikének a nagy export többlete a munkaerejük a minőségéhez viszonyított olcsósága volt.

Most, hogy az Egyesült Államok új elnöke felvetette a kínai import 45 százalékos vámját, az egyik nagy nemzetközi bank közölte, hogy ennek hatására, 37-45 százalékos áremelkedés várható, mert ezeknek a termékeknek a hazai termelése ennyivel lesz drágább.

Megdrágult a jó munkaerő.

A jelenkor egyik nagy közgazdasági változása a minőségi munkaerő kielégíthetetlen keresete. A tudományos és technikai forradalom alapvetően megnövelte a minőségi munkaerő keresletét. A jó munkaerőből nincs elég, a gyenge minőségéből pedig túlkínálat van.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a protestáns erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy nemcsak a protestánsok viselkednek puritán módon, hanem például a katolikusnak maradt germánok is. Az pedig akkor még fel sem merült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbul viselkednek.

A puritánok fölénye már a két világháború között a fasizmusok esetében is egyértelműen bebizonyosodott. A fasizmusok nem azért buktak meg, mert politikai diktatúrák voltak, hanem vagy azért, mert imperialista módon terjeszkedtek, vagy azért, mert a lakosságuk viselkedése nem puritán volt. Máig senkinek nem jut az eszébe felvetni, hogy a puritán németek fasizmusának és a japán katonai diktatúrának a gazdasági teljesítménye kiváló volt nemcsak a latin népek fasizmusaihoz, de a tőkés demokráciákhoz viszonyítva is. De nemcsak a gazdaságban, de háborús teljesítményükkel is élen jártak.

Még a hadtörténészek sem állapították meg a nyilvánvaló tényt, hogy a német és a japán hadsereg létszámához viszonyítva kiválóan teljesített, még a protestáns angolszászokkal szemben is. Ugyanakkor a latin és az ortodox keresztény népek katonai teljesítménye létszámukhoz viszonyítva, azokénál sokkal alacsonyabb volt. Sokat elárulnának az olyan adatok, amik megmutatják, hogy melyik fronton mekkora volt az emberveszteségek, halottak és foglyok aránya. Az észak-afrikai fronton az olaszok vesztesége halottakban és hadifoglyokban négyszer nagyobb volt, mint a németeké. Szinte ugyanezek az arányok voltak jellemzők a keleti fronton a németek és az ortodox keresztény szlávok esetében. A keleti fronton négyszer több volt a kelet-európai hadifoglyok és halottak száma, mint a németeké. A német fronton minden áttörés ott történt, ahol nem német alakulatok, hanem olaszok, románok, magyarok voltak.

Azt sem állapította meg senki, hogy az első két gazdasági csodát a háborút vesztő japánok és a németek érték el.

Máig gazdasági csodájuk csak a puritán népeknek volt. Nyugaton a protestánsoknak, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusoknak.

Még kevesebb hangot kap az a tény, hogy a puritán népek fölénye a társadalom minden területén beigazolódik.

Az oktatás csak a puritán Nyugaton és Távol-Keleten van a világ élvonalában.

A boldogság indexe, vagyis a közvélemény a társadalma teljesítményével is a puritán kultúrákban van jobban megelégedve.

Kezdettől fogva a rendszereket annak alapján értékelem, mekkora a lakosság körében az elfogadottságuk. A közvélemény csak az olyan rendszerrel van megelégedve, aminek látja a teljesítményét. A bolsevik rendszer addig volt népszerű, ameddig lényegesen magasabb foglalkoztatást biztosított, mint a tőkés demokráciák. Népszerű olt annak ellenére, hogy a társadalom teljesítménye alacsony volt. Ugyanezt láttam a fasizmusokban is. Népszerűek voltak, ameddig munkát adtak.

Mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszerek akkor buktak meg, amikor imperialisták, a demokráciák pedig jóléti államok lettek.

A bolsevik marxizmusok két okból buktak meg. Egyrészt azért, mert imperialisták lettek, másrészt a lakosság viselkedése nem volt puritán. Ugyanakkor a marxista rendszer példátlan sikeres lett Kínában, ahol a lakosság eleve puritán, a gazdaságban a piac az iránytű, és a túlnépesedést pedig megfékezték. Jelenleg már csak két marxista politikai diktatúra van, a mindenkinél sikeresebb Kína, és a mindenkinél sikertelenebb Észak-Korea. Ez a két ország bizonyítja, hogy a legalkalmasabb népre is rá lehet kényszeríteni a társadalmi abszurditást. Hatékony társadalma azonban csak a puritán erkölcsű népeknek lehet.

Visszatérve a távol-keleti sikerekre.

A második világháborút követő hetven év legfontosabb világtörténelmi eseménye a Távol-Kelet példátlan sikere.

1990 előtt, a hidegháborúban csak a demokraták oldalán álló távol-keleti országok arattak példátlan sikert. Japán és a négy Kis Tigris volt a világgazdaság és világtörténelem legnagyobb sikere. Japán, Nagy Britanniához képest, harmad annyi idő alatt lett a nagy szegénységet nem ismerő, a társadalom élvonalába emelkedő ország. A Kis Tigrisek ezt az időt is megfelezték. Kína pedig utoljára indult, de eléri a korábbiak rekordját. Kína várható sikerét értékesebbé teszi, hogy az elődeinél tízszer népesebb ország egyrészt még hátrébbról indult, másrészt ott még nem állt le spontán az elviselhetetlen túlnépesedés, a gyermekvállalást erőszakkal kellett megfékezni.

A század közepére a Távol-Kelet minden országa a fejlett társadalmak közé emelkedik. Több lesz a gazdag és kevesebb a szegény a konfuciánus társadalmakban, mint a protestáns Nyugaton.

Összefoglalás.

Az Egyesült Államok sokat fog veszíteni azzal, ha nem vállalja Kínával a szabad külkereskedelmet.