Lépések a termelő társadalmak felé

Kopátsy Sándor                 EH                   2014-09-17

Lépések a termelő társadalmak felé

Az emberi faj lassú fejlődésének kora

Sokáig azt hittem, hogy az emberi társadalom csak az éghajlat végét jelentő klímaváltozásnak köszönhetően lépett előre a társadalmi fejlődésben. Ma már tudom, hogy akkor is fejlődött volna, ha nincs klímaváltozás, csak ez a fejődés sokkal lassabb lett volna, és nem tarthatnánk ott, ahova az utóbbi hatezer év alatt eljutottunk.

A gyűjtögető társadalmak esetében csak azt vizsgáltam, hogy hol termett több gyűjtögethető táplálék. Ebből következett, hogy ott ahol nagyobb volt növény és állat sűrűség ott élhetett meg több ember i. Ez a logika azonban nem vezetett túl azon, hogy ami a növényeknek és az állatoknak kedvező volt, az volt a gyűjtögető ember számára is az ideális. Ez legfeljebb azt mutathatta, hogy hol lehetett a legtöbbet gyűjteni. Ez a megközelítés azonban elbukott azon, hogy a melegben ugyan könnyű több táplálékhoz jutni, de megoldhatatlan a megszerzett táplálék tárolása. A párás melegben ugyanis minden táplálék gyorsan megromlik.

Különösen igaz ez a vadászatban és a halászatban. A trópusokon az elejtett vadat szinte órákon belül el kellett fogyasztani. Ezzel szemben a hidegben a megtalált, megszerzett táplálék, mindenek előtt az állati fehérjék hosszú időre beoszthatók voltak.

Még ennél is kevesebbet gondolunk az egészségvédelemre, amihez nem voltak eszközök. Ahol gazdagabb az élet, ott a kórokozók is könnyebben megélnek, sokasodnak. Márpedig azok jelentik a legnagyobb életveszélyt. Még a tudósok is túlértékelik a meleg éghajlat előnyeit. Abban valóban könnyebb élni, de sokkal könnyebb meghalni is.

Ennél is fontosabb, hogy a meleg ellen, szinte egészen a jelenkorig, nem volt az embernek eszköze a védekezése, a hideget azonban, igaz sok munkával, de le lehetett győzni. A meleget adó lakás, fűtés és ruházat ugyan sok munkát igényelt, de megoldást jelentett. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy fajunk története során egyre inkább a hidegebb éghajlat felé húzódott.

Vadészként azt is megtanultam, hogy bunkóval, dárdával rendelkezőnek valahol északon van a paradicsom. Ezelőtt húszezer éve, a sarkkör közelében, egy lazacokban gazdag folyó torkolata közelében élnék. Az akkori fegyverekkel elejthető zsákmány a foka volna, a halászatban pedig az ívásra hazavonuló lazacok jelentik a legkönnyebb zsákmányt. Csak a fókát lehet bunkóval, dárdával megölni, és halászati eszközök nélkül a legkönnyebb ikrát gyűjteni, és halat csapdázni a lazacok hazavonulása idején. Ráadásul, nemcsak a zsákmányszerzés a legkönnyebb, de a zsákmány egész évre beosztható.

Nincsenek adataim, hogy mikor hol, mennyi volt a várható életkor, de az utóbbi századoknál messzebbre visszamenve a múltba, az eszkimók tovább éltek, mint a trópusokon a gyűjtögető törzsek tagjai.

Az ember a meleget csak száz éve tudja legyőzni. A fűtés kezdettől foga ismert volt, a hűtés alig száz éves találmány. Az óta az emberek egyre inkább a melegebb éghajlat felé vándorolnak.

A rénszarvasokkal élő ember

Az ma már tudományosan megállapított tény, hogy az első nem gyűjtögetésből élő társadalom a rénszarvasokkal együtt élő közösség volt.

Rájuk a pásztorkodás is vitatható kifejezés, mert ezek a közösségek nem terelték a nyájat, hanem a vonuló csordával együtt éltek azok ezer kilométereket megjáró vándorútjain.

A rénszarvas csordával együtt élő ember tulajdonképpen az életterében nehezen boldoguló ember, a kutya, valamint a védekezésre képtelen rénszarvas egymásrautaltságára épülő közösség volt.

Minden domesztikációt az egymásra utaltsággal magyarázok. Csak azok az állatok voltak domesztikálhatók, amelyek a megváltozott viszonyok között életképtelenekké váltak.

Kezdem a kutyával.

A vad kutya volt az északi tundrák legkevésbé versenyképes ragadozója.

- A kutya fizikai ereje gyengébb, mint a térségben élő versenytársai, a jegesmedve és a farkas sokkal erősebbek voltak. A kutya velük szemben még az elejtett zsákmányát sem volt képes megvédeni.

- Minden ragadozó nagyon takarékosan bánik az energiájával. Csak akkor vadászik, ha éhes, és csak olyan zsákmányt üldöz, aminek az elejtésére van esélye. A kutya azonban akkor is vadszik, amikor nem éhes, és megtámadja az olyan vadat is, aminek elejtésére képtelen.

- Minden ragadozó igyekszik csöndben megközelíteni, becserkészni a zsákmányt, ezzel szemben a kutya a nála tízszer nagyobb vadat is megugatja.

Ami a kutyának, mint ragadozónak rossz tulajdonsága, az volt ember vadászatában a legnagyobb segítség. Amennyit foglalkoznak a történészek az ember vadászatát segítő fegyverekkel, annyira nem hangsúlyozzák, hogy a lőfegyverek előtt, az ember vadászatát semmi sem segítette annyira, mint a kutya. A csak lándzsával rendelkező ember a kutyával vadászva tízszer hatékonyabb vadász lett, mint kutya nélkül. Vagyis a kutyával való vadászat, technikai forradalmat jelentett.

- A kutya sokkal jobb szaglása tízszer annyi vadat talált meg a szélirányból, mint a legjobb vadász.

- Még nagyobb segítséget jelentett az, hogy a kutyától nem félő nagyvad figyelmét lekötötte a kutya szaga, jelenléte, így az ember könnyebben jutott kellő közelségbe.

A kutya a legnagyobb segítséget z ember és a rénszarvas számára az őrzésben jelentette. A rénszarvasokra közelítő ragadozókat a kutyák éjszaka is észlelték, az alvó embereket felébresztették, akik fáklyával, dorongokkal elűzték a medvét, vagy farkasokat.

A rénszarvascsorda megtanulta, hogy az emberek, és a kutyák közelsége jelenti számukra az éjszakai biztonságot.

Tekintettel arra, hogy a takarmányban szegény tundrán csak a rénszarvasok évmilliók alatt kialakult ösztöne tudja, hogy mikor, hol van zuzmó. Ezért a vándorlásuk útját, azt, hogy útközben hol van a hó alatt takarmány, az ember nem tudhatja. Az embernek és a kutyának tehát nem terelni kell a csordát, hanem követni, vele vándorolni. Az ember és a kutya a csordára volt utalva, vele kellett állandóan úton lenni. Ez azért vált megoldhatóvá, mert a rénszarvas szánon szállította a felszerelést, élelmet, amire az embernek szüksége volt. Az élelmet, ruházatot, sátrat, azt a rénszarvas szállította.

Egyetlen nagy problémája lehetett ennek a rénszarvasokkal együtt mozgó közösségnek, a beltenyészete elleni védekezés. A csordák szinte soha nem találkoztak, az ember pedig nem mehetett egyedül párt keresni. Csak sejteni tudom, hogy évente voltak olyan közös ünnepeik, amelyeken a közösségek találkozhattak. De erről nem tudok semmit, azonban a létező kapcsolatokról a közös nyelvük, közös énekeik, legendáik tanúskodnak.

Háztáji növénytermelés.

Azt is a biológusoknak köszönhetjük, hogy megállapították melyik haszonnövény mikor került a termelésbe. Ezek többségéről megállapították, hogy sok ezer évvel a jégkorszak vége előtt már a kapáskultúraként termelték. Valószínű, hogy az Andok hegyeiben termő burgonya volt az első. Ennek sok száz fajtája alakult ki az izolált völgyekben. De a búza, az árpa, a rizs, a köles sokkal előbb megjelent kapásnövényként, minthogy a szántóföldi művelése a jégkorszak végén, számos térségben megjelent. Sokáig csak kiegészítő táplálék volt, amit a háznál maradó nők és öregek kapával megművelt földön termeltek. Ez a titka annak, hogyan történt meg az a sok évszázados szelekció, ami ahhoz kellett, hogy a vadnövény kultúrnövénnyé szelektálódjon.

Jó negyven éve ezt a folyamatot igyekeztem megfejteni Irakban járva. Ott egy agronómus mutatta meg a vadbúzát. A legnagyobb meglepetésemre a kalászából a magot nem lehetett kiverni. Ez az élmény adott ötlet.

A vadbúza úgy válhatott kultúrnövénnyé, hogy a vadászok etetőkön használták takarmánynak. A kor fegyvereivel csak az itatók mellé elhelyezett etetőkhöz csalt vadat lehetett eredménnyel vadászni. Takarmánynak a vadbúzát gyűjtötték össze. Annak a szalmája és a magja ugyanis kiváló táplálék volt. A magjait nem hullató búzából azonban néhány szem elhullhatott, és tavasszal kikelt. Ez a ritka esemény évszázadok alatt olyan búzát szelektált, aminek könnyen kicsépelhető a magja. Ezt a búzát aztán a lakóhely közelben kapásan termelték. Mire öntözött gabonára szorult a lakosság készen állt a kultúrnövény.

Meggyőződésem szerint, az ember tízezer éve nem volt, nem lehetett tudatos növénynemesítő, állattenyésztő. A körülmények szerencsés összejátszásának eredményei a kultúrnövények és a háziállatok.