Kopátsy Sándor EH 2014-08-24
A történelmünk rövid vázlata
A Nyugat
történelemfelfogása még mindig a fajunk munkából megélésének történetét a
mezopotámiai kultúra megjelenésével kezdi. Az ugyan nem tudatosult, hogy fajunk
története mintegy százezer évvel előbb kezdődött, ennek kilenctizedében abból
éltünk, amit találtunk. Ezt a gyűjtögetés korának nevezzük. Azt, hogy fajunk
életének a gyűjtögető szakasza tízszer hosszabb volt, mint a munkánkból való
megéléssel eltelt idő, minden nép legendája, közük a zsidó biblia, figyelmen
kívül hagyja. Annak ellenére, hogy ezt az időbeli különbséget a tudomány már
feltárta, a feldolgozása érdekében alig tett valamit.
Az alábbiakban megpróbálom felvázolni a
termelésből megélés folyamatát. Ez nem az egyéni feladata, a tudományokat
összeszervező kollektív munkára lesz szükség. Az általam ismert, a szemléletem
alakító adatokat elsősorban a biológusoknak köszönhetem. Ők tudják megállapítani, hogy melyik növény, mikor vált kultúrnövénnyé,
vagyis termelhetővé, és melyik állat mikor domesztikálódott.
Az állattartó pásztorkodás megjelenése.
Meglepetéssel
olvastam, hogy a rénszarvas és a kutya
mintegy húszezer éve domesztikálódott. Vagyis mintegy tizenötezer évvel
korábban, mint a többi állat. Eddig abban a hitben éltem, hogy az állatok domesztikálódása a jégkorszak
végét jelentő felmelegedéssel párhuzamosan történt. Kiderült, hogy a rénszarvas
és a kutya sokkal előbb az ember szolgálatába állt. Vagyis az első állattartó
pásztortársadalom, vagyis olyan, ami már nem megtalálásából, hanem munkájának
gyümölcséből tartotta fenn magát, mintegy tizenötezer évvel korábban
megtörtént, mint az első önözéses szántóföldi növénytermelés kialakult, amit mi
a termelésre való áttérésnek tartottuk.
Ennek alapján már többször leírtam a
rénszarvas pásztorkodás módját. Ugyanis ezek voltak az első állattartó
társadalmak. Elképzelésem szerint, ez
nem annyira az ember rendkívül fejlett agyának, hanem a szorult helyzetének, és
a véletlenek találkozásának volt köszönhető. A mai ember a jégkorszakban a
sarkkör közeli tundrát tartja az
ember számára a legmostohább élettérnek. Valóban az, volt. A
megélésért sokkal keményebben kellett megdolgozni, mint azoknak, akik a gazdag
állai és növényvilágban gyűjtögettek. Ezt jól mutatja, hogy hol mekkora volt a
terület eltartó képessége. ha a gyűjtögető ember területegységre jutó eltartó
képességét nézzük. A hideg, növényé és állatvilágban szegény északi tundrán volt
a legalacsonyabb az eltartható népsűrűség.
A biológiától
azt is megtanultam, hogy előrelépés csak
ott van, ahol a környezet azt kikényszeríti.
Hasznosnak
tartanám, ha tanítanánk, hogy a természet ajándékaiból való élés hol, mekkora
népsűrűséget engedett meg. Ez a mérsékelt égöv jó adottságú területein maximum 1-2
fő/négyzetkilométer lehetett. A dagály-apály járta tengerparti síkságokon ennek
többszöröse, a tundrán pedig talán csak a százada. Ezért aztán mintegy húszezer
éve az ember már szinte minden természeti környezetben jelen volt. A
legritkábban lakott térség kétségkívül a sarki tundra és a sivatag volt.
A sivatagban
eleve lehetelten volt a gyűjtögetés, a
tundrán azonban sok munkával kevesen megélhettek. Ott a hideg elleni
védekezés sok munkával járt. Ennek a
térségnek azonban óriási előnye volt, hogy az egyszer megszerzett élelmiszer
nem romlott meg, azokkal lehetett időben gazdálkodni. A melegben sokkal
több volt a található táplálék, de nehéz volt annak a tárolhatósága. A hidegben
kevés volt, de azzal lehetett takarékosan gazdálkodni.
Azt, hogy a hosszú, hideg telű térségekben
takarékosabbak az emberek, ma is láthatjuk a megtakarítási rátákon.
Röviden
fogalmazva: a melegben könnyebb volt megélni, de nehezebb megteremteni a
megélés biztonságát. A hidegben sokat
kellett dolgozni, hogy megélhessenek, de amit megszereztek, azzal tudunk
gazdálkodni.
Ez a magyarázata
annak, hogy fajunk ugyan az egyenlítő közelében jelent meg, de az életviszonyain javítani csak ott tudott,
ahol a hideget is le kellett győzni.
Ezelőtt mintegy
húszezer éve a tundrán azonban nemcsak az ember, hanem a rénszarvas és a kutya
is bajban volt, segítségre szorult.
Kezdem a rénszarvassal.
A rénszarvas máig a legnagyobb csordákban
élő állat. Mivel nem elég erős, elég gyors, a medvék és farkasok ellen nem
képes védekezni, csak úgy maradhatott meg, hogy óriási, tízezrekre menő
csodákban élt. Az egyedek ugyan nem
képesek a ragadozók ellen védekezni, de a csorda a vesztességek ellenére,
évezredeken keresztül, megmarad. Az óriási csordák élelmezése pedig csak
akkor oldható meg, ha óriási területen mindig oda vándorolnak, ahol van
táplálék. Az élelem biztosítása
érdekében a táplálékszegény tundrán ezer kilométereket kell vándorolni. A
rénszarvas csorda azonban éjszaka teljesen védtelen volt a medvékkel,
farkasokkal szemben. Az éjszakai pihenés
biztonsága volt a szűk keresztmetszet.
A kutya a legostobább ragadozó.
A kutya fizikai
adottságai nem voltak elég erősek a térség másik két ragadozójával, a
medvékkel, farkasokkal szemben.
Minden ragadozó
nagyon takarékos az energiájával. Csak olyan zsákmányt támad, ami számára
elérhető, de ha nem éhes, pihen, nem vadászik. Ezzel szemben a kutya akkor is
vadászik, ha nem éhes, és olyan vadat is ugatja, amit képtelen elejteni. A kutya ezért kihalásra ítélt faj volt az
emberrel való kooperáció nélkül.
Ugyanakkor az
ember csak az ilyen rossz ragadozót tud a vadászatban hasznosítani. A kutya érzékszervei
kiválók, a számra nagy vadat is támadja, ugatja, a figyelmét elvonja.
A kutya az
éjszakai támadásokra is figyelmeztet. A kutyák nélkül az ember alkalmatlan lett
volna a rénszarvasok éjszakai védelmére. A
kutyák segítségével azonban kiválóan megfelelt erre a célra is.
Az ember is eleve rossz ragadozó, azaz
vadász, mert egyetlen fizikai adottsága, és eszköztára a vadászatára nem volt
megfelelő. A kutyák segítségével a vadászatának hatékonysága sokszorosára
nőtt. A lőfegyverek előtt a kutya nélküli vadászat hatékonyága nagyon alacsony
volt. A kutya jelentette a vadászatban
az első technikai forradalmat.
Az ember és a
kutyái rénszarvasok számára létbiztonságot jelentettek. E három faj mindegyike a tundrán életképtelen volt, de együttműködve
életképes lett. A rénszarvasokkal való pásztorkodás volt időben messze az
első, és az egyetlen olyan termelési mód, ami lényegében változatlan maradt.
A
nomádpásztorkodás, vagyis a nyájakkal való együttélés, azok követése néhány
térségben máig megmaradt.
Az első állattartó társadalom tehát jó tizenötezer
évvel korábban megjelent, mint a szántóföldi növénytermelés.
A kapás kultúrák megjelenése.
Erre is a
biológusok hívták fel a figyelmemet. Kiderült, hogy számos kultúrnövény kapás művelése sok ezer évvel megelőzte a
szántóföldi művelésük megjelenését. A történészek sem figyeltek fel arra,
hogy az öntözéses növénytermelés hogyan juthatott szinte azonnal a
kultúrnövényeihez. Pedig a vad ősökből
kultúrnövényt nemesíteni, óriási és hosszantartó feladat. A mai tudomány
sem képes ezt gyorsan megoldani. Ezért kézenfekvő, hogy a kultúrnövények szelektálódása évezredekkel korábban elkezdődött,
mielőtt szántóföldi termelésre alkalmassá váltak.
Ezt a folyamatot
igyekeztem a Nyugat felé címmel
megjelent könyvemben kifejteni. Akkor még nem tudtam, amit a biológusok
viszonylag pontosan meg tudnak állapítani, hogy melyik kultúrnövény szelekciója mikor kezdődött el. Ezek a
megállapítások azt mutatják, hogy a kultúrnövényeket több évezreden keresztül,
kapásnövényként teremték.
A burgonya volt az egyik első termelésre
fogott növény. Tízezer évnél régebben termelték az Andok magas hegyei közti
völgyekben. Ráadásul egymástól függetlenül sok száz egymástól izolált településen.
Ezért ma is ez a legtöbb fajtát tartalmazó kultúrnövény.
Az sem véletlen,
hogy a kultúrnövények szinte mindegyike a melegebb éghajlati zónákból való.
Csak az ilyen természeti környezetben voltak viszony állandó, több tucat
családot jelentő települések, ahol adott volt a lehetősége annak, hogy az
otthonmaradó családtagok kis parcellákon, kiegészítő táplálékot termeljenek. A mai kultúrnövények háztáji megfelelője
tehát sok évezreddel megelőzte a szántóföldi növénytermelést.
Az önözéses szántóföldi növénytermelés.
A szántóföldi
növénytermelés is kényszer hatására jelent meg. A jégkorszak végét okozó
felmelegedés következtében óriási területeket elöntött a mintegy 70 métert
emelkedő tenger, több tízmillió négyzetkilométer terület terméketlen sivataggá
vált, ahol ezzel megszűnt a gyűjtögetésből megélhetés lehetősége. Ezek a
szorult helyzetbe került emberek a nagy folyamok árterületei felé menekültek. Ebből
a csapdából kikerülésre kiutat csak az jelentett, ha az eddig kapásan termelt
növényeket öntözött szántóföldön művelik. Ilyen lehetőséget csak néhány, a
mérsékeltégöv folyamainak síkságai jelentettek. Az emberiség nagy többsége a
két kelet-ázsiai, a két dél-ázsiai és a két közel-keleti folyam árterületeit
egyre nagyobbító síkságon élt.
Annak a
vitathatatlan ténynek nyomát sem találtam, hogy ez a hat folyamvölgy csak a
tengerszint jelentős felemelkedése következtében vált árterületté, majd
öntözhető síksággá. A tengerszint 70 méteres emelkedése ugyanis azt jelentette,
mintha a torkolatukhoz ilyen magas gátat állítottak volna. Amennyire a
sivatagosodás hangsúlyt kap, meg sem említik, hogy ez a hat folyam gyors
alsófolyása a tengerszínt emelkedés következtében 70 méteres visszaduzzasztást
kapott. Vagyis csak a jégkorszak megszűnésével párhuzamosan vált az alsó
folyásuk lassúvá, a völgyük önözhetővé.
Még kevésbé vált
hangsúlyozottá, hogy Észak-Amerikában a Mississippi, Dél-Amerikában az Amazon,
az Orinoco és a La Plata
völgyeiben is ez történt, de ott nem volt domesztikált, igavonásra alkalmas állat,
ami a talajművelés és szállítás feladatát elláthatta volna. Vagyis, a szántóföldi földműveléshez nemcsak az
öntözhető síkság, de a talajműveléshez elengedhetetlen igavonó állat is
előfeltétel volt. Ez hiányzott Amerikában és Ausztráliában. Amerikában az
indiánok sok tekintetben, az építészetben, a csillagászatban elérték az
eurázsiai és afrikai magas-kultúrák szintjét, de igásállat hiányában a
fejlődésük megrekedt. Ahol nem volt domesztikálható igásállat, ott nem is jelenhetett
meg a szántóföldi földművelés. Mindkét kontinensen meg kellett várni az európai
ember megjelenését, hogy az elért tudományos és technikai eredmények oda
áramolhassanak.
A jelenlegi
ismereteink szerint, a rizs, illetve a
búza és árpa szántóföldi termelése egymástól függetlenül, a felmelegedés által
okozott természeti környezet változása, mindenek előtt a sivatagosodás elleni
védekezéssel alakult ki.
Ez a
klímaváltozás ez esetben a növény és az állatvilágot is súlyosan érintette.
Ennek lefolyását sem eléggé vizsgálják a kor történészei. Egyáltalán nem
tudatosult, hogy néhány kevésbé fontos ki vételtől eltekintve, csak olyan állatokat lehetett
domesztikálni, amelyeket a természeti környezetük változása kihalással
fenegetett. A naiv tudósok
szelídítésről beszélnek, ami az ember tudatos tevékenységének eredménye. Holott
megszelídülés történt, az állat szorult az ember védelmére. Domesztikálni
csak az olyan állatot lehet, amelyik az ember védelmére szorul.
A sivatagosodás
olyan mértékben csökkentette egyes fajok igényéhez képest az ivóvíz és a
takarmány mennyiségét, hogy az ember
itatása és etetése nélkül ezek a fajok kipusztultak volna. Ezt jól
bizonyítja a tény, hogy a sertésen kívül, csak olyan fajok szelídültek meg,
amelyek vadon kipusztultak. A sertés is csak ott lett háziállat, ahol vadon
kipusztult volna. Kivételt képes még a macska és a tengeri malac. A macska
azért telepedett a lakóhelyhez, mert ott volt élet a rágcsálók, mindenek előtt
az egerek. Vagyis a lakóház kamrája volt a legjobb vadászterülete. A tengeri
malacot pedig a háztartási hulladék vonzotta a lakóházakhoz.
A macska ott él jobban, ahol
élelmiszert tárolnak, és sok az egér. Szent állat azért lett Egyiptomban, mert
a gabona tárolása macska nélkül nem volt megoldható.
A tengerimalac pedig a háztartási
hulladékon él meg a legkönnyebben. Ugyanakkor eltakarítja a háztartási
hulladékot. Ráadásul nagyon szapora, és a hústermelő háziállat hiányában fontos
fehérjeforrást is jelentett.
A marha és a
bivaly, majd később a ló technikai forradalmat jelentett a növénytermelésben. A talajművelésben, a szárazföldi
szállításban, a talaj termőképességét biztosító trágyázásban technikai előfeltétel
volt az igásállat.
Ahol nem volt az ember fizikai erejének
többszöröst meghaladó és trágyatermelő igásállat, ott nem fejlődhetett ki
magas-kultúra. Ez az előfeltétel csak Eurázsiában és Afrikában volt adott.
Egészen az első
évezred végéig csak az önözéses szántóföldi gabonatermelés jelentett olyan
lakosságeltartó képességet, amivel a kapás kultúrák és az állattartók nem
tudtak versenyezni.
A természetes csapadékra épülő földművelés.
Ötezer éven keresztül, minden
magas-kultúra, önözéses gabonatermelő volt. Ezek hatékonyságával és lakosságeltartó
képességével nem lehetett versenyezni. Fölényét
a magas terméshozam és az olcsó szállítás biztosította. Hátránya viszont,
hogy nem volt képes a lakosság fehérjeigényének kielégítésében, és a talajerő fenntartását,
biztosító trágyázást biztosítani. Ezekre
hozott megoldást az eső évezred végén a Nyugat-Európában kialakult természetes
csapadékra épülő agrártechnikai forradalom.
Nyugat-európában
a Golf-áram hatására mérsékelt és viszonylag csapadékos éghajlat tette lehetővé
a természetes csapadékkal is elérhető, már gazdaságos terméshozamokat. A mérsékelt éghajlaton történő
gabonatermelésnek akadályai voltak.
- Még nem volt olyan gabonája, amelyik
kibírta volna a fagyos teleket, illetve a tavaszi vetés esetén is megfelelő
hozamú lett volna. Ezek kiszelektálása több évszázados próbálkozásra volt
szükség.
- A mélyebb szántás erősebb vonóerőt és
talajforgató ekét igényelt. Ezt elégítette ki, a megfelelő vaseke, és az
igásállatok erejét jobban hasznosító járom és hám.
- A marháknál gyorsabban mozgó lovakat
pedig a meredek, sáros, csúszós utakon való munkához patkolni kellett.
Ezért tarja az európai kultúra a patkót szerencsehozónak.
- A sok szárazföli szállítás feladata, és a
talajerőt megőrző trágyázás viszonylag nagyobb állatsűrűséget igényelt. Ezt
is először a nyugat-európai agrártechnikai forradalom oldotta meg. A
természetes csapadékon csak ott lehetett termelni gabonát, ahol az állattartáshoz
kedvező volt. A jelentős mennyiségű állattartás a táplálkozás fehérjeigényének
megoldását is jelentette. A
nyugat-európai természetes csapadékra épülő földművelés első volt abban is,
hogy a lakosság húsfogyasztási igényét s kielégítette.
A szűk keresztmetszetet a szállítási
feladatok megoldása, a termés behordása és a trágya kihordása jelentette.
A középkor első
fele, amit okkal sötét középkornak hívunk, jelentette azt az időt, ami a fenti
problémák megoldásához kellett. Ez a 9. század elejére történt meg. Ezzel új
korszak vette kezdetét. Alig egy fél évezred múlva, Nyugat-Európa vált az
emberiség élcsapatává. Ahol a mezőgazdaság eltartó képessége lehetővé tette a
magas-kultúrák működéséhez elengedhetetlen urbanizációt, és a lakosság
egészséges táplálkozását.
A nyugat-európai agártechnikai forradalom
legnagyobb erénye a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Ez féket jelentett a
túlzott gyermekvállalással szemben. Ennek köszönhetően lettek a nyugat-európaiak
az egyetlen, nem túlságosan túlnépesedett társadalmak. A történészek máig nem szentelnek elég figyelmet arra, hogy az
életviszonyit javító társadalom nem lehet a fejlődést gátló mértékben
túlnépesedő.
Az osztálytársadalmak hatezer éves
történetének megértéséhez a kulcs a túlnépesedés elleni védekezés. Minden
osztálytársadalom elsődleges feladta a túlnépesedés elleni védekezés volt, és
maradt. A történészek ezt nemcsak nem ismerték fel, de a társadalom
emberveszteségeit társadalmi veszteségnek fogják fel. Még nem találtam olyan történészt, aki felismerte volna, hogy minden
osztálytársadalomban a lakosság gazdagabb és tovább élő lett volna, ha kevesebben
vannak. Ezt ugyan senki sem ismerete fel, de ennek ellenére minden osztálytársadalom szervezetten
küzdött a spontán népszaporulatának csökkentése érdekében. Az ember fejlett
agya nem ismerte fel azt, ami ellen minden osztálytársadalom ösztönösen küzdött,
ösztönösen mégis emberpusztító felépítményeket hozott létre.
A társadalmak iparosodása.
Már az ókorban
is voltak olyan társadalmak, amelyek iparra és távolsági kereskedelemre
szakosodtak. Ezek között voltak olyanok is, amelyek politikai önállóságot
éveztek. Ezek szerepe Európa történetében kezdettől fogva jelentős volt, és
végig jelentős maradt. A 19. század küszöbéig minden kultúrában a lakosság
kilenctizede olyan társadalomban élt, amelyekben a munkaerő kilenctizede
falakban, pusztákon lakott, és főleg az élelemtermeléssel foglalkozott.
A Nyugat-Európában történő ipari forradalom
és az óceánokat meghódító tengeri szállítás tette először lehetővé, hogy a munkaerő
többsége már ne a mezőgazdaságban, hanem az iparban és a szállításban
dolgozzon.
Az ipari
forradalom teremtette meg először a gyáripar, a szállítás és a haderő óriási
fölényét, komparatív előnyét. Ezzel lehetőséget teremtett arra, néhány,
viszonylag nem hatalmas, európai ország a nála sokszorta nagyobb befolyási
övezeteit, és a gyarmatait kizsákmányolja.
Azt kevéssé
hangsúlyozzuk, hogy az ipari forradalom kétszáz éven keresztül alig érintette a
mezőgazdaságban alkalmazott technikát. A gyarmattartók ipari és katonai fölényt
élveztek, a mezőgazdaságuk azonban nem kerültek hasonló fölénybe. Nemcsak a paraszti, de nagyüzemi
mezőgazdaság is közvetlenül keveset kapott a gyáripari technikáktól és a vasúti
szállítástól. Abban a technikai forradalmat csak a 20. században a közúti
szállítás, a robbanómotorok mezőgazdaságban történő alkalmazása és a biológia
vívmányai jelentettek. Ezeknek volt köszönhető, hogy a mezőgazdaságban ma már elegendő, ha a munkaerő néhány 4-6 százaléka
dolgozik.
A történészeknek
hangsúlyozni kellene, hogy a 19. század elején még a fejlett világban is többen
dolgoztak a mezőgazdaságban, mint az iparban. A század végére aztán a
mezőgazdaság a fejtett világban háttérbe szorult.
Megkönnyítené a történelem megértését, ha az
ágazati megosztásban ismertetnénk korok munkaerő mérlegét. Mind a munkaerő
foglalkoztatása, mind a foglalkoztatottak ágazati megoszlása sokkal hasznosabb
iránytű volna az eligazodáshoz, mint a politikai események felsorolása.
A tudásalapú társadalmak.
A 20. század során
a tudományos és technikai forradalom minőségi fordulatot hozott. A munkaerő minősége lett a társadalmi és
gazdasági siker első feltétele. Amíg az előző háromszáz évben a fizikai
tőke hiánya és a munkaerő feleslege volt a jellemző, a jelenkor társadalmiban a jó minőségű munkaerő vált a szűk
keresztmetszetté. Ez szinte minden tekintetben változást okozott. Ennek
ellenére a társadalomtudományok tudomásul sem vették a minőségi változást. A fejlett társadalmak a tőkés
osztálytársadalmakból a munkaerő értékére koncentráló társadalmakká alakultak
át.
Ezzel
párhuzamosan, a fejlett társadalmakban
megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ezzel teljesen más társadalmi alépítmény
jött létre, amikre teljesen más társadalmak épültek. Az új felépítmények az elsődleges feladata a minél jobb minőségű
munkaerő termelése, sőt lakosság egészének a puritán viselkedésének építése.
A fejlett társadalmak már nem
osztálytársadalmak. Az osztályhoz tartozás ugyanis csak a vérségi
odatartozás, vagy az öröklött vagyon alapján történhet. Annak ellenére, hogy a
származás, a családi háttér, és az örökölt vagyon szerepe nem tűnt el, a
meghatározó szerepük azonban megszűnt az olyan társadalomban, ahol az
érvényesülés elsődleges feltétele a munkavégző képesség. Erre még az örökölt
vagyon esetében is szükség van.
A vérségi
arisztokrácia néhány kiváló egyede került be az értelmiségi elitbe.
A tőkésosztály
is gyorsan ritkul, de csak azért nem gyorsabban, mert a tőkéjének a
működtetését kiváló szakemberekre bízza. Száz éve még szinte az összes
óriásvállalat zseniális tőkések és utódaik kezében volt, most már nagy
ritkaságnak számít az olyan nagyvállalat, amelyik családi kézben van.
A legmagasabb keresetű ezrelékben egyre
nagyobb arányban jelennek meg a zseniális menedzserek, feltalálók, tudósok,
művészek, élsportolók.
Ennél is
fontosabb, hogy a társadalmak
sorrendjében az elsők között azok vannak, ahol a lakosság leginkább puritán.
Összefoglalás.
Az
osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmében a fő lakosság élelmezése
volt, a társadalmak ragsorát, az egy lakosra jutott jövedelmét, a
mezőgazdaságuk hatékonyága határozta meg. Az a társadalom volt gazdagabb,
amelyik hatékonyabban tudta megoldani a lakosság élelmezését. Ez következett
abból, hogy ahol az egy lakosra jutó jövedelem az ezer dollár alatt van, ott a
jövedelmek kétharmadát élelmezésre kell fordítani. Márpedig az olyan ország,
ahol a jövedelem már ezt a szintet meghaladta, az ipari forradalom előtt nem
volt.
Mivel az
élelmiszerek termelését nem lehetett olyan gyorsan növelni, mint ahogyan a lakosság
száma növekedett, a munkaerő óriási többségét az élelemtermelésre kellett felhasználni.
A jobb élelmezés azonban csak növelte a
népszaporulatot, a társadalom elsődleges gondját. Ennek megoldása érekében
minden osztálytársadalom felépítményének elsődleges feladata a halálozás
növelése volt. Az élet szeretete és a társadalom érdeke ütközött egymással.
A 20. századi agrártechnikai forradalom
azonban olyan mértében megnövelte egyrészt az egy laksora jutó jövedelmeket,
másrészt a mezőgazdaság termelékenységét, hogy az élelmezés megszűnt a
társadalom elsődleges gondja lenni. A túlnépesedést ma már nem az élelem hiánya
fékezi, hanem a nagyszámú és sokat fogyasztó lakosság környezetkárosítása. A jelkori társadalmaknak elsősorban a
környezetkárosítás csökkentése érdekében kell a létszámát korlátozni. De ez
a fejlett világban megoldódott, illetve Kínában erőszakkal megoldották. Ezzel
szemben az emberiség nagyobb fele fékevesztetten szaporodik.
A jelenkori emberiség elsődleges feladata a
lemaradó világ népszaporulatának megállítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése