A revízió ára

Kopátsy Sándor                    PH                2014-08-03

A revízió ára

A Teleki-kormány útja Hitlerig

A Népszabadság e hétvégi számában ezzel a címmel és alcímmel hozta le a BBC számára készült műsort, amint Ablonczy Balázs szerkesztett.

Nem azzal vitatkozom, amit a műsorban elmondanak, hanem a tálalással. Az angolul beszélő világnak el kellett volna mondani a két háború közti magyar társadalmi viszonyok lényegét. A szerecsenmosdatáskor el kell mondani, hogy a magyar társadalmi elit eleve szerecsen volt, tehát nem lehet fehérre mosdatni.

A két háború közti huszonöt évet történelmünk nemcsak legostobább, de legkártékonyabb időszakának tartom. Ennek ellenére még ma is ennek a szégyenteljes kornak a dicsőítése folyik. Nemcsak a jobb, de a közép-jobb politika is megmaradt azon az ezer éves hibás politikai pályán, amiben a társdalom elsődleges célja a magyarság létszámánál nagyobb ország szerzés volt az elsődleges feladat. A kormány revíziós célja eleve irreális és erkölcstelen volt. A Trianon utáni állapot ugyan sértette a népek önrendelkezési jogát, de messze nem annyira, mint az előző állapot, és a hivatalos magyar kormány teljes revízióra irányuló törekvését. A magyar kormány nem igazságot, hanem még a meglévőnél is sokkal nagyobb igazságtalanságot akart. Aki ezt elhallgatja, az nem tárja fel a tények mögötti igazságot.

Az határok elleni tiltakozás ugyan indokolt volt, mert kárunkra szabták meg az ország határait, de csak addig, amíg nem többet akarunk, mint amekkora terülten mi vagyunk többségben. Ezzel szemben, nemcsak a hivatalos politikai vezetés, de az ország lakosságnak nagy többsége olyan revíziót akart, ami sokkal igazságtalanabb lett volna a Trianon előttinél.

Ennek az eleve irreális politikának az élcsapata a Trianon következtében legtöbbet vesztett magyar arisztokrácia lett. Ezek gyülekeztek össze Szegeden az úri középosztály jobboldali élcsapatával szövetkezve. Itt a két eltérő politikai érdekű, és politikai stílusú csoport kényszerült szövetségre.

A történészek máig nem mérték fel ennek a két politikai rétegnek a célját. Az arisztokrácia a fél-feudális, az általa uralt társadalmat akarta átmenteni. Az ő érdekük szöges ellentétben állt a fasisztákkal, különösen a náci faizmussal szemben. A harcias, jobboldali katonatisztek azonban éppen a fasizmustól várhatták, hogy belőlük lesz a korporációs rendszer új uralkodó osztálya.

A magyar arisztokrácia butaságát jellemzi, hogy ugyan tudták, hogy a nácik győzelme esetén az ő világuknak is vége. Nekik a náci fasizmus stílusa nem tetszett, azonban a közvetlen céljuk érdekében, végül mindig lefeküdtek nekik.

A két háború közti átkos rendszert fehérre mosók egyre azt bizonygatják, hogy a politikai vezető szerepet játszó arisztokraták nem voltak a nácik barátai, csak kényszerből cselekedtek az elvárásaikhoz igazodva.

Még inkább hallgatás van arról, hogy a Szegeden összegyűlt arisztokraták buzgó antiszemiták voltak. Ezt a bűnüket azzal mentik, hogy ők ebben a buzgalmukban nem mentek volna el a gázkamrás megsemmisítésig. Az ő antiszemitizmusuk fehér kesztyűsen akart megszabadulni a magyar zsidóságtól. Az arisztokrácia, mindenek előtt az olyan, mint a magyar, amelyik irtózik a vállalkozástól, nem férhet össze a meggazdagodást első céljának tartó zsidó polgársággal.

A Szegeden szervezkedő arisztokraták között a legokosabb kétségkívül Klébelsberg volt, akinek múlhatatlan érdeme van, hogy a megcsonkított ország szellemi fölényére akart építeni. Ennek érdekében mindenkinél többet tett a tanyai és a pusztai gyerekek oktatása, az egyetemek alapítása, a tudományos kutatás fejlesztése érdekében. Annyi esze azonban neki sem volt, hogy az ország szellemi fejlődésnek motorját, a magyarosodni akaró zsidóságot nem szabad kikapcsolni. Aki a Magyarországot ért sérelmeket a szellemi fölénnyel akarja orvosolni, annak elsősorban filoszemitának kell lenni. Ő azt a motort akarta kapcsolni, ami nélkül a célja elérhetetlen. Ugyanakkor ő tett a legtöbbet annak érdekében, hogy a motor kapjon több üzemanyagot, tanulni vágyó tehetséget.

Teleki Klébelsbergnél kisebb formátumú egyéniség volt. A mindent visszaállító revizionizmus érdekében azonban nem voltak gátlásai. Az irreális revíziós célja érdekében gátlástalan volt.

Ez az első Bécsi Döntést megelőző komáromi tárgyalásokon vált nyilvánvalóvá. Benes, felmérve a tényeges erőviszonyokat, felajánlotta a határ menti magyar többségű területek 90 százalékát. Sem a miniszterelnök gróf Telekinek, sem a külügyminiszter gróf Kányának nem volt annyi esze, hogy felmérje a különbséget a Csehszlovák miniszterelnök, Benes, és az olasz külügyminiszter által javasolt határmódosítás között. A Benes által felajánlott határmódosítást a második világháború után is elfogadták volna, a kicsivel nagyobbat azonban figyelembe sem vették.

Ezzel szemben a BBC adás szövegében azt olvasom, hogy Teleki a német vereségben reménykedett. Ez a műsor azt is bizonygatja, hogy Teleki csak akkor ment el Hitlerhez, amikor mástól már nem számíthatott arra, hogy Erdély visszacsatolását támogatja.

Azt nem is érinti a műsor, hogy mennyire lett volna igazságos Erdély megszerzése. A magyar történészek máig nem tisztázzák a közvélemény előtt, hogy Erdélynek az országhoz csatolás nemcsak 1941-ben, de 1849-ben is ostobaság volt. Erdély számára a 16. század óta egyetlen helyes út állt nyitva, a több nép és több vallás egyenjogúságát tiszteltben tartó, önálló fejedelemség. Ma ez csak az ott élő magyarság álma, de amikor erre reális esély volt, a magyar kormányok voltak ennek a legkeményebb elutasítói.

Mivel gróf Teleki Pál azonban nemcsak miniszterelnök, hanem földrajztudós egyetemi tanár is volt, ha valakinek, neki tudni kellett volna, hogy mit kezdhet Magyarország Erdéllyel, az ott élő román okkal, vagy a náciknál is nácibb germán etikumokkal, akik közül, a lakosság létszámához viszonyítva, többen mentek az SS hadosztályokba, mint Németországban.

Teleiről azonban elég volna azt a pár mondatot ismertetni, amit a kormánya által készített Második Zsidótörvény parlamenti előterjesztése során mondott: „Ha én szövegezem meg a törvényt, még szigorúbb lett volna.”

Nem tudom, meddig kell még várni, amíg az utókor megérti, hogy a két háború között szégyenteljesen ostoba emberek kezében volt az ország sorsa, akik mindent megtettek, még a Hitlerre való, számura halált okozó nácikkal is összefogtak, az ostoba és erkölcstelen céljuk érdekében. Ez azonban nem derül ki az Ablonczy Balázs által készített anyagból.

Az már nem veszélyes, ha az angol nyelvű nyugti közvélemény szemében nem tűnik kártékonynak a két háború közti magyar kormányzat, annál veszélyesebb az, ha a magyar politikai elit és közvélemény még elhiszi, hogy nem törpék uralták a magyar politikát a két világháború között.