Kína mire tanítja a marxistákat

Kopátsy Sándor                EH                    2014-08-25

Kína mire tanítja a marxistákat

Történészként, csak a Fukujama könyvét olvasva döbbentem rá, hogy a Nyugat mennyire Nyugat-centrikusan szemléli a történelmünket is. Ez a jelenünk megítélésre is vonatkozik. Harminc éve az emberiség történelmének legnagyobb csodája történik Kínban, de ezt sem érti meg.

Azt a szovjethadsereg bevonulása után hetek alatt megértettem, hogy a Szovjetunió marxizmusa nem lehet nekünk példakép. Ezt elintéztem azzal, hogy ahogyan a kelet-európai, nagycsaládos népeknek a kereszténysége sem lehet a mienkével közös, a marxizmusuk sem lehet jó nekünk.

Japán, majd Szingapúr és Dél-Korea sikere arról győzött meg, hogy a kor követelményeinek, valamilyen okból, a távol-keleti konfuciánusok még a nyugati protestánsoknál is jobban megfelelnek. Ezért kezdettől fogva sokat váram a kínai marxistáktól. A tudományos és technikai forradalom által teremtett követelményeknek nemcsak a nyugati protestánsok, de még inkább megfelelnek a távol-keleti konfuciánusok. Amelyik viselkedés megfelel mind a tőkés, mind a tudásalapú társadalom követelményeinek, az talán a Távol-Keleten a marxizmusnak is sikert hozhat. Előéreztem bevált.

Ezt tudósként, Marx is jól látta, amikor leírta. „Ha ott győz a forradalom, ahol még nem értek meg a szocialista társadalom építésének a feltételei, gyorsan visszaáll a régi szemét.” Ezt történt Európa keleti felén a kultúrájának megfelelő bolsevik marxizmus esetében is.

Erről, öregkorában Marx is megfeledkezett, és akkor már ott is várta a forradalmat, ahol gyenge volt a társadalomban az egyik láncszeme. A Szovjetunió marxizmusa nem bizonyult versenyképesnek a Nyugat puritán népek tőkés társadalmával szemben. Arról a 20. század történészei mélyen hallgatnak, hogy miért nem bukott meg a bolsevik marxizmus a két háború között, és miért bukott meg a második világháború után. Pedig egyszerű a válasz. A két háború között a döglődő imperializmussal könnyű volt versenyezni annak is, ami a második világháborút követő jóléti tőkésállamokkal szemben nem állta a versenyt. De a Szovjetunió sem bukott volna meg, ha nem válik imperialistává és elkezdi óvatosan piacosítani a gazdaságát. Vagyis visszatér a lenini útra. Ekkor sem ért volna el olyan eredményeket, mint a század végén Kína, de a puritán Nyugathoz viszonyított távolsága nem nőtt volna.

A bolsevik Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért mert letért a lenini útról, a gazdaság fokozatos piacosításáról, és az Egyesült Államokkal versenyző katonai szuperhatalom szerepét játszotta. Könnyű volna utólagosan is belátni, ha a Szovjetunió nem fegyverkezik az erejéhez viszonyítva eszetlen tempóban, közel még egyszer magasabb lett volna a lakosság életszínvonala, és a léte nem irritálta volna a fejlett Nyugatot.

Még a makacs marxisták sem vették a fáradságot, hogy kiszámítanák, hol tarthatott volna a Szovjetunió 1990-ben, ha tized annyit költ fegyverkezésre, és legalább úgy piacosítja a gazdaságát, ahogyan mi, magyarok tettük. Az azonban biztos, hogy sokkal jobban teljesített volna, mint az utódállamok a rendszer összeomlása után.

A Szovjetunió szétesését, és a csatlósok átállását a demokratikus oldalra, nem a bolsevik rendszer hibáival, hanem a lakosság viselkedési kultúrájának alkalmatlanságával magyarázom. A nagycsaládos kelet-európai népek eleve nem lehetnek versenyképesek sem a nyugati, sem a távol-keleti puritánokkal. Ez nem most derült ki, hanem már a középkor derekán, amikor a kiscsaládos feudális rendszerrel nem állta a versenyt. Ezért nem viselte el még a közös kereszténységet sem.

Az óceánok meghódítása aztán új lendületet adott az angolszász, germán és skandináv népek fejlődésének. Ezek kinőttek a mediterrán kereszténységből, és azt megreformálva kialakították a puritán életmódjuknak megfelelőbb kereszténységet. Ezzel együtt tovább nőtt Kelet-Európa lemaradása.

Az ipari forradalom után még inkább kiderült, hogy a kelet-európai népek a tőkés osztálytársadalmat sem képesek a puritán nyugat-európaiakkal versenyképesen működtetni. Az 1917-es forradalomban a tőkés osztálytársadalomról derült ki, hogy azt a kelet-európai kultúra éppen úgy képtelen a protestáns nyugat-európai népekhez hasonló hatékonysággal működtetni. Akkor mégsem mondta senki, hogy Kelet-Európában azért bukott meg az első világháború után a tőkés osztálytársadalom, mert tőkés volt, hanem azért mert képtelen volt a protestánsokkal versenyezni.

1990-ben lényegében ugyanaz történt, mint 1917-ben. Kelet-Európában megbukott a marxista rendszer. Nem azért, mert marxista volt, hanem azért, mert a lakossága arra alkalmatlan volt a puritán Nyugattal folyó versenyre.

Az európai történészeknek azt kellene látni, hogy Európán belül a nyugati és a keleti fél kultúrája között minőségi különbség volt abban a tekintetben, hogy az adott társadalmi változásra kevésbé képes alkalmazkodni.

Az, hogy a lényegében azonos felépítmény hatékonysága jelentősen függ attól, milyen nép működeti.

Ez nyilvánvalóvá vált a 20. század küszöbén, amikor Max Weber felismerte a tényt, hogy a tőkés osztálytársadalmakat hatékonyabban működteti a protestáns Nyugat, mint nemcsak a távol-keleti, de a mediterrán népek is. Már ő is mondhatta volna, hogy ugyanaz derült ki, ami ezer évvel korábban. Ugyanaz a társadalmi felépítmény, legyen feudális, vagy tőkés, a puritán Nyugaton jobban működik.

Ez ismétlődött meg a 20. század végén. Megbukott a kelet-európai marxizmus. Nem azét, mert marxizmus, vagy éppen annak nem megfelelő formáját választották, hanem azért, mert a kelet-európai népek számára minden rendszerről kiderül, hogy nem versenyképes. Azért nem versenyképes, mert ott semmilyen rendszer nem lehet az. Már negyed század után kiderül, hogy Kelet-európában a tőkéstársadalom sem sikeresebb. Magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy az ENSZ társadalom fejlettségi Fehér Oroszország, ahol a legjobban megmaradt az egyetlen párt diktatúrája, szinte mindegyik volt tagállamot megelőzi, ha a bányajáradék nélküli nemzeti jövedelme, a várható életkor és az iskolázottság alapján értékelik. Tehát a Szovjetunió szétesése óta egyetlen utódállamban sincs olyan rendszer, amelyik versenyképes lenne. Ez kiderül, ha a volt tagállamok sorrendjét úgy állítjuk össze, hogy hol lennének, ha annyit költenének a hadseregre, és a külföldi kommunista mozgalmak támogatására, mint amennyit a Szovjetunió költött a második világháború után.

Az ugyan az új rendszerek mellett szól, hogy az egyének politikai mozgásszabadsága nőtt. Ezzel szemben, a bolsevik rendszer összeomlása óta, nőtt a korrupció, az alkoholizmus, a dohányzás, a bűnözés, a munkanélküliség. Jellemző módon, a nyugati politikusok és társadalomtudósok ezeknek a fontos mutatóknak az összevetését gondosan elkerülik.

Tegyük hozzá, hogy a bolsevik diktatúrák megszűnése óta csak néhány volt csatlós országban gyorsult fel a társadalmi fejlődés.

A kelet-németek jártak a legjobban, de még azok sem saját erőből, hanem a gazdagabb nyugat-németek példátlan támogatásának és a két állam egyesülésének köszönhetően. De ehhez azt kell hozzá tenni, hogy az érintett országok között, a háború előtt is a kelet-németek voltak a legfejlettebbek, a leginkább puritánok.

A csehekre ugyanaz vonatkozik, mint a kelet-németekre. 1938-ban a franciákkal voltak azonos szinten. Őket is joggal lehet a protestáns Nyugathoz tartozóknak tekinteni. Nekik a rájuk erőltetett kelet-európai marxizmus sokat ártott.

A szlovének a Jugoszláviában élő népek közül kiemelkedtek. De ez abból fakadt, hogy az alpi népek mindegyike sikeres. Olaszországban is a legjobban a tiroliak élnek.

Az észtek állnak a legjobban a három balti ország között. De a három balti állam között csak róluk lehet elmondani, hogy szinte skandinávok.

Az ortodox keresztény népek államainak a teljesítménye, különösen, ha figyelembe vesszük a korrupciót, a munkanélküliséget, rosszabbul állnak, mint álltak a bolsevik rendszerükben.

A mérleg nyelvének állásának megítélése a viszonylag bonyolultabb Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Horvátország és a két délebbi balti ország esetében. Ezért vitatott lehet az értékelésem.

A Magyarországot érintő bolsevik rendszer legnagyobb érdemének tartom, hogy segítette a magyar társadalmat az arisztokráciától és az úri középosztálytól való megszabadulásban, amihez nem lett volna elég belső erőnk, és felnevelhettünk egy új értelmiséget, ami az előttünk álló feladatok megoldásár már sokkal alkalmasabb.

Megvallom, hogy számomra ugyan a rendszerváltás utáni rendszer a jobb, de a magyar társadalom egészét érintő ítéletem szerint: A rosszabb rendszert jobban működtettük, mint a jelenlegit. Számomra a foglalkoztatás botrányosan alacsony szintje több kárt okoz, mint amennyit elértünk az új lehetőségekkel.

A második világháborút követő fél évszázad is azt bizonyítja, hogy a társadalomra erőltetett felépítmény másodlagos a lakosság viselkedési kultúrájához képest. Ez még a betegesen centralizált Szovjetunión belül is így volt. 1980-ban került a kezembe a Szovjetunió állami gazdaságairól egy statisztikai fel mérés a tagállamok megosztásában. Ámulva láttam, hogy az átlagbérek a kizsákmányolt Észtországban voltak a legmagasabbak. Ezt egy barátom, aki jól ismerte az ottani viszonyokat, megmagyarázta. Az orosz fiúk számára karriert jelentett, ha Észtországba nősült. A Szovjetunió szétesése után, az ott rekedt oroszok ugyan hátrányosan vannak kezelve, mégsem akarnak hazatelepülni. Vagyis a politikai hatalomnál fontosabb a befogadó ország fejlettségi színvonala. Az észtorsági oroszok lassan észtek lesznek, és lényegesen jobban élnek, mint az oroszországi testvéreik.

Ezt bizonyítja az is, hogy a Burgenlandban rekedt magyaroknak eszükbe sem jutott, hogy az anyaországukba költözzenek. A következő generáció már osztráknak érzi magát, és nem is tud magyarul.

Nem véletlen tehát, hogy a kelet-európai marxista kísérlet megbukott, ugyanakkor a kelet-ázsiai példátlan sikert ér el. A marxizmus esetében is kiderül, hogy az alkalmazott ideológiánál, felépítménynél sokkal fontosabb a lakosság viselkedési kultúrája, a jelenkor legfontosabb alépítményi eleme.

Kínában joggal mondják, hogy a kelet-ázsiai marxizmus akkor táltosodott meg, amikor a kelet-európai megbukott. Ehhez azt tegyük hozzá, hogy Kelet-Európában nemcsak a marxizmus bukott meg, hanem a csatlós államoknak a tőkés rendszerre való áttérése is. Azaz Kelet-Európa lemaradása a felépítményétől független. Ezzel szemben, Kelet-Ázsiában előbb a tőkés társadalom csodáit láthattuk, most pedig a marxizmus még nagyobb csodáit látjuk. Amíg a kelet-európai marxizmus csődje alig hat a világtörténelemre, a kelet-ázsiai marxizmus diadala, azt jelentheti, hogy a század végére újra Kelet-Ázsia lesz a világgazdaság élcsapata.

Ezzel párhuzamosan a Nyugat súlypontja áthelyeződik Amerikába. A két Amerika és Ausztrália felemelkedése több alépítményei elemre támaszkodik.

- A területe, természeti erőforrása, élettere tízszer nagyobb, mint Európa nyugati feléé.

- A protestáns befolyás, fölény nagyobb, és ön állóbban működő, mint Európában.

Száz év múlva, az európai Nyugat minden tekintetben kisebb lesz, mint a tengerentúli testvére.

A kínai marxista gyakorlat fényes diadala nem annyira a marxi tanoknak, mint sokkal inkább a kínai kultúrának köszönhető. Marx szinte semmit nem látott abból, ami alapján a kínai marxisták stratégiája a 20. század végén alakult.

Marxnak fogalma sem volt arról, hogy az osztálytársadalmat létrehozó alépítmény legfontosabb eleme a túlnépesedés elleni védekezés. A Kínai Kommunista elit azonban a nagyon túlnépesedett országukban felismerte, hogy a társadalmi felemelkedés fő akadálya a gyors népszaporulat. Ennek a megállítása volt a sikerük kulcsa. Ebben segítésükre voltak a távol-keleti tőkésállamok tapasztalatai. Japánban, Szingapúrban, Dél-Koreában és Tajvanban a gazdasági fejlettség és a lakosság iskolázottsága már elérte azt a szintet, amin spontán leáll a túlszaporodás. A jómódú, iskolázott szülők nem több, hanem kevesebb, de jobban iskolázott gyermeket vállalnak. A távol-keleti kisebb országok ráléptek arra a családformára, ami a nyugat-európai protestáns társadalmakban már jellemző volt.

A kínai vezetők az ebből fakadó előnyt felmérték, és szembe állították azzal, hogy nálunk a népesség még mindig két százaléknál gyorsabban szaporodik. Ez évente 20-30 millió lakossági többletet okoz. Ezek felnevelése, vagyonnal való ellátása, számukra munkahely teremtése olyan felhalmozási igényt jelent, ami mellett a meglévő létszám gazdagítása nem történhet meg. A kínai kommunista vezetés azt ugyan nem ismerte fel, hogy a történelem során azért voltak embertelen, halálozástokozó osztálytársadalmak, mert a népszaporulat elviselhetetlenül gyors lett volna. De a jelentős halálokozás ellenére, európai mértékkel mérve, túlnépesedettek lettek. Felismerték, hogy Kína nem lehet képes a felzárkózásra, ha nem állítják meg a népszaporulatot.

Ha ezt Marx felismerte volna, nem proletárdiktatúrát javasol, hanem a népszaporulat csökkentését, kevesebb gyermekvállalásra biztat. Mivel az osztálytársadalmi felépítményt a túlnépesedés hozta létre, megszüntetése is csak a túlnépesedés megszüntetése esetén történhet. Marx ugyan felismerte, hogy a társadalmi felépítményt az alépítmény determinálja, de forradalmár hevületében azzal nem foglalkozott, hogy mi a korabeli tőkés osztálytársadalmak alépítménye. Véleményem szerint, az osztálytársadalmak legfontosabb alépítménye a túlnépesedési nyomás volt. Ezért a marxi társadalomelmélet alapján, az osztálytársadalmakon való túllépésre csak a népszaporulat csökkentése után kerülhet sor.

Azzal Marx idejében nem lehetett számolni, hogy a tudományos és technikai forradalom meghozhatja az olyan gazdagságot és iskolázottságot, és megoldja a fogazásmentes szexuális élet lehetőségét, ami mellett békésen, forradalom nélkül is létrejöhet az össznépi társadalom. Ugyan már Marx korában felmerült a túlnépesedés problémája Malthus könyvében, de annak még nem volt, és nem is lehetett tudományos magyarázata. Az agrártechnikai forradalom előtt senki sem képzelhette el, hogy a növekvő lakosság élelmezését a sokkal termelékenyebb mezőgazdaság képes lehet majd megoldani.

Arra pedig még kevésbé lehetett számítani, hogy a tudomány megoldhatja a fogamzásmentes szexuális kapcsolatot.

Tehát nem a marxista elmélet hibája, hogy a 19. században nem látta előre a jövőt. Marx azzal vitte tévútra a tanait, hogy nem az alépítmény elemeinek feltárására koncentrált, hanem a társadalom erőszakos megváltoztatására adott tanácsokat.

A marxista elmélet alapján az első továbblépést csak Marx halála után, a német politológus, Max Weber felismerése jelentett, azzal, hogy az alépítmény fontos elemének minősítette a lakosság megfelelő viselkedési magtartását, amit protestáns erkölcsnek nevezett. Az a következő száz év egyértelműen igazolta, hogy a jelenkori felépítményt csak a puritán erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni. A lakosság viselkedési kultúrája azonban nem a meghatározó, csak a hatékonyságot befolyásoló elem a jelenkori társadalmak alépítményében.

Azt, hogy az osztálytársadalmakat létrehozó elem, a túlnépesedés, csak a 20. század végén lepleződött le. Kínában ismerték fel, hogy a túlnépesedő társadalom nem lehet versenyképes.

A gyors népszaporulat volt az osztálytársadalmakat létrehozó ok. Azt a kínaiak sem nem feszegették, csak gyakorlatban szembesültek két ténnyel.

1. A már sikeres társadalmak mindegyikében nincs belső túlnépesedés. A 20. század gazdasági csodái ott történtek, ahol leállt a népszaporulat.

2. Kínában a népszaporulat nagy volt, aminek a következményei olyan súlyosak terhet jelentettek, ami eleve lehetetlenné tette az egy laksora vetített gyorsa növekedést. A közgazdaságtan ennek ellenére nem foglalkozik a népszaporulat által támasztott követelményekkel. Pedig ez soha nem volt annyira időszerű, mint a jelenkorban.

A gyermekvállalás csökkenthetőségének két feltétele volt.

1. Csak erőszakkal lehetett megvalósítani.

2. A megvalósítást a fogamzásgátlás megoldottsága tette lehetővé.

Nem tudom, Kínában mit vártak a gyermekvállalás csökkenésétől, de aligha annyit, mint ami bekövetkezett. Az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, az iskolázottság és a várható életkor sokkal gyorsabban növekszik harminc éve, mint ami valaha, valahol előfordult a történelem során. Ráadásul 1.3 milliárd embert, az emberiség ötödét érinti.

Ugyanakkor a nyugati politikusok és társadalomtudósok a marxizmus bukásáról beszélnek.