Ki hogyan járt a Kárpát Medencében az első világháború után?

Kopátsy Sándor                 PG                   2014-08-20

Ki hogyan járt a Kárpát Medencében az első világháború után?

Amennyire eső királyunk fontosnak tartotta az idegenekkel való jó bánásmódot, a következő ezer évet nem ez jellemezte. Mi még Trianon után is úgy tanulunk a történelmet, mintha csak a magyarok országa lettünk volna. Szinte hangot sem kapott a tény, hogy soha nem volt az államalkotó etnikum, a magyarság többségben. A nem magyar etnikumok közül csak a szászok rendelkeztek az Erdélyi fejedelemség idején, az államalkotó nép rangjával. 1849-ben ettől is megfosztottuk őket.

Annak ellenére, hogy Horvátország már a honfoglalás előtt nyugati keresztény királyság volt, saját nemességgel, és amikor az ország királyának a magyar királyokat választották, továbbra is királyságnak érezték magukat. Mégis, amikor 1848-ban autonómiát követeltek értetlenül álltunk jogos igényükkel szemben. Nemcsak akkor, de még ma, utólag is.

A vasút századában, a kiegyezés és Trianon között a zsidóság példátlan sikerrel töltötte a hiányzó polgárság szerepét, de a két háború között már azok jogait is korlátoztuk, majd a tőlük való megszabadulást erőltettük.

Nem vizsgáztunk jobban a vallási türelmességből sem. Ez nemcsak a protestáns egyházakkal szemben volt jellemző, de az ortodox keresztény románságot is erőszakosan térítettük át a görög keleti vallásra. A vallási türelmetlenségben a Habsburg uralkodó is lelkes támogatóink voltak.

Annak ellenére, hogy Trianon után nem lehetett kétségbe vonni, hogy az ország területének kétharmadát azért is vesztettük el, mert nem gyakoroltunk türelmet a kisebbségek jogos elvárásaival szemen. Az is érthetetlen, hogy Trianon után a kisebbségeket hálátlanoknak állítjuk be, hazaárulóknak tartjuk. Nem vesszük tudomásul, hogy abban, hogy Magyarországot nem érezték országuknak, mi voltunk a hibások.

Lassan száz éve leszünk Trianon után, de még nem olvastam olyan magyar történészi munkát, amiben a Kárpát Medence népeinek sorság vizsgálták volna. Pedig nem lehet kétségbe vonni, hogy a 20. század során, etnikai tekintetben a Kárpát Medence veszett a legtöbbet etnikai tekinteten. Ideje volna olyan térképet és kimutatást készíteni, ami az elmúlt száz év etnikai változását mutatja be. Ebből kiderülne, hogy etnikai összetételében ez a 320 ezer négyzetkilométer esett a legjobban vissza a legjobban. Szinte általánosan megfogalmazható azzal, hogy átlag felett teljesítő etnikumok aránya tört részére csökkent, az átlag alatt teljesítők aránya pedig többszörösére nőtt.

A visszaesés tényleges oka az első világháború elvestése volt.

Az első világháború kitörésnek most volt a századik évfordulója. Senkinek nem jutott eszébe, hogy nemcsak a Habsburg Birodalom vezetése, és azon belül Magyarország volt ostoba, amikor háborút kezdett, hanem Németország is, amikor a Monarchiával társult.

A Monarchia vezetése ostoba volt, amikor a düledező Birodalmat háborúba vitte. Amit az összeomlástól kell félteni, annak minden megrázkódtatástól óvakodni kell.

Még ostobább volt a magyar kormány, amelyik nem volt annak tudatában, hogy a düledező Habsburg Birodalomnak Magyarország volt a leggyengébb láncszeme, csak rá kell fújni a történelem szelének és szétesik darabokra.

A háborúvesztés és a békeszerződések után a törékenységünk tényét nem lehet vitatni. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy ezt nem lehetett látni. De ez sem igaz. Ezt csak vakok nem látták.

Ezt az osztrák történészek legalább utólag látják, ezért tudtak megszabadulni az irreális revizionista holdkórosságtól. Ausztriában nyoma sincs annak, hogy visszaálmodják a birodalmukat. Örülnek annak, hogy megszabadulhattak a visszahúzó koloncoktól, végre nem kell másokhoz alkalmazkodni, a sajt igényeikhez igazodhatnak.

Az első világháborút elemző történészek fel sem vetik, hogy kik jártak jól a háborúvesztés után. A magyar történészek természetesnek veszik, hogy az utódállamok jól jártak, mi magyarok voltunk a fő vesztesek. Ez azonban csak akkor igaz, ha a csak az állam szuverenitást, területének nagyságát és lakosságának a számát tekintik a mértéknek. Azt azonban még nem írta le senki, hogy hol járt jól a lakosság.

A csehek és az osztrákok lettek az igazi nyertesek. Az első világháború után csak ez a két nép javított lényegesen a környezetéhez viszonyított helyzetén. Ez a két népet a Monarchia náluk kevésbé fejlett része húzta vissza.

Az osztrákok ezt megértették, nem revíziót, hanem a Németországba való beépülésüket kívánták. Csak a második világháború elvesztése után vették tudomásul, hogy a legjobban akkor j árnak, ha megelégszenek saját államiságukkal.

A csehek egyrészt azt hitték, hogy a szlovákokkal közös államban jobban járnak, másrészt a náci Németország ellenségének kezelte őket, Jalta után pedig a bolsevik Szovjetunió, vagyis a sokkal elmaradottabb kelet-európai felügyelet alá kerültek. Csak a hidegháború után lehettek a maguk gazdái, és szabadultak meg a szlovákokkal való közös államiságtól.

Bármennyire elhallgatjuk, Trianon után a magyarok és a szlovákok sem jártak rosszabbul. Hangsúlyozni kell, hogy az értékelésem alapja, hogyan változott az első világháború előttitől az utáni helyet az ENSZ ragsora alapján. Ez a rangsor három tényező, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján készül. Jobban jártak azok, akik a környezetükben előbbre, és rosszabbul azok, akik hátrább kerültek. Ezen az alapon a magyarok és a szlovákok az osztrákokhoz és a csehekhez képest hátrább, a térség többi népéhez viszonyítva előbbre kerültek.

Ezzel szemben a magyar történelmi felfogás csak a területszerzés és a szuverenitás alapján mér. Nem veszi tudomásul, hogy a társadalom tagjainak célja a minél jobban és minél tovább élés, valamint a szellemi vagyonunk gyarapodása.

Az állampolgárok is ezen az alapon szavaznak a lábukkal.

A Trianon előtti Magyarországon a kivándorlást még azzal lehetett indokolni, hogy az, hagyta el az országot, aki ott nem tudott megélni. A jelenlegi kivándorlók többségéről még ma is el lehet ezt mondani. A legnagyobb veszteséget okozó kivándorlók már nem azok, akik nem tudnának megélni, hanem azok, akik ugyan itt is jól élnek, de tudják, hol élhetnének még sokkal jobban. Nemcsak a politikusoknak, de a történészeknek is ennek alapján kellene minősíteni. Az állampolgárok számára azonban a hazájuknál és az anyanyelvüknél is fontosabb a jobban élésük, és a gyermekeik jövője. Nem elég a lakosságnak hazát és anyanyelvet adni, jobb, hosszabb életet is kell biztosítani.

A politika első kötelessége, hogy az állampolgárok jól érezzék magukat.

A politikusok azonban a saját érdekük alapján politizálnak. Az állampolgároknak azokat az érdekit tartják fontosnak, amiben a politika szerepe szinte nulla. Az állampolgárságot és az anyanyelvét mindenki születéssel kapja. A politikusok csak arra lehetnek büszkék, ami rajtuk is múlott. Ilyen elsősorban az életszínvonalunk, az életünk hossza és az iskolázottságunk. Ezért jó az ENSZ ragsor, ami nincs tekintettel az államunk szuverenitására.

A horvátok nem javítottak a helyzetükön annak ellenére, hogy a turizmus nagyon felértékelődött a század során. Az esetükben az önálló államiságuk és EU tagságuk pozitívum.

A szerbek vesztettek a legtöbbet. A háború előtt a térségük a Kárpát Medence talán leggazdagabbja volt. Ma az átlagot sem éri el. Minden tekintetben Közép-Európától elhódította a Balkán. A leértékelődését nem Trianon, hanem a svábság elvesztése okozta.

Erdély lakosságának egésze a vesztesnek számít. Elveszette szinte minden etnikumát, ami a lakosság jobbik felének számított. Teljesen elvesztette a zsidóságát, a szászokat, a svábokat és a szórvány magyarság nagy többségét. A Regátból áttelepült románok nem javítottak az átlagon, a cigányság pedig megtöbbszöröződött.

A Kárpát Medence legnagyobb etnikai vesztesége a zsidóság és a germánság elvesztése volt. Nem a háború, hanem az etnikai türelmetlenség okozta a visszaesést. Senki sem meri felmérni, hogy ez a térség mit veszett a zsidó és germán etnikumnak elvesztése következtében. Ha ezt valaki elvégezné, kiderülne, hogy nem a háborúvesztés, hanem az etnikumok kezelése volt a visszaesés elsődleges oka.