Trianon előzményei

Kopátsy Sándor                 EH                   2014-01-06

Trianon előzményei

Trianonról már diákkoromban az volt a véleményem, hogy kárunkra döntöttek, de a két rossz közül az egész Kárpát Medence megtartása lett volna a nagyobb rossz. Ebben igazán a Jugoszláv állam szétesésével járó vérontás győzött meg. Olyan rendezést tartottam igazságosnak, ami jobban igazodott volna az etnikai határokhoz, és a Székelyföld autonómiát kap.

Valami ilyen, igazságosabb rendezés valósulhatott volna meg a második világháború után, ha nem üzenünk hadat a Szovjetuniónak. De ma már nincs kilátás semmiféle korrekcióra. Ezért ideje volna abbahagyni a siránkozást, és történészi tárgyilagossággal megvizsgálni, mikor, mit hibáztunk el. Ez azért fontos, mert nem tanultunk belőle.

Ezért örültem Romsics Ignácnak a kassai bombázást feltáró tanulmányának. Fontos lépésnek tartom a részletek tisztázását, csak azt hangsúlyoznám keményen, hogy akkor sem lett volna szabad hadat üzenni, ha történetesen szovjet gép bombázott volna. Számunkra nem a tettes megállapítása a fontos, hanem a kimaradásunk a háborúból. Ráadásul, még Hitler is ezt akarta.

Ezerszer fontosabb annak az útnak a feltárása, mai Trianonhoz vezetett.

Ki kell végre mondani, hogy alapvetően hibás célunk volt a Kárpát Medence egészének magyar nemzeti állammá változtatása. Azt ugyan egyetlen történészünk nem állítja, hogy ez reális cél lehetett volna, de hallgatunk arról, hogy a kisebbségektől megszabadulni akaró, illetve azok jogos igényeit semmibe vevő politikánk nemcsak erkölcstelen, de irreális volt. Ennek ellenére nyomát sem találjuk annak, hogy valaki keményen vitába szállt volna a magyar nemzetiségi politika irrealitásával. Még Jászi Oszkár is igyekezett tapintatos lenni. Ebben sem azok voltak azonban a hibásak, akik hallgattak, hanem azok az előzmények, amelyek miatt, jaj volt annak, aki ezt a témát felveteti.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hol, mit rontottunk el ezen a végzetes úton.

Nagyon messzire vezetnek a magyar nacionalizmus gyökerei. Csak az első megbocsáthatatlan úttévesztésig megyek vissza.

Tizenéves diák voltam, amikor Marczali Henrik könyveivel megismerkedhettem. Ő is somogyi volt. A könyvemet iskolatársamtól, Hanák Pétertől kaptam, aki már akkor elkötelezett történész volt.

Marczali könyveiből megtanultam, hogy II. József volt az egyetlen bölcs és progresszív Habsburg uralkodó. Ezt ő ugyan nem fogalmazta meg ilyen keményen, de én kiolvashattam belőle. Főleg az befolyásolt, hogy a birodalomban, Magyarországtól eltekintve, mindenütt megvalósította a jobbágyfelszabadítást. Ez nekem, a népi írók lelkes hívének elég volt ahhoz, hogy megszeressem.

A Kalapos király azzal is befutott nálam, amikor megtudtam, hogy ő sokkal előbb volt német-római, mint osztrák császár. Azt a címet ugyanis nő nem kaphatta meg. Frankfurtban, a Pál Koronáz templomban lettem figyelmes arra, hogy ő sokkal előbb volt német-római császár, mint anyjának örököse az osztrák és magyar trónon. Tehát nem kezdőként került az Osztrák Monarchia trónjára.

A másik

Ma is Mohácsnál sokkal nagyobb tragédiának, sőt bűnünknek tartom, hogy a magyar országgyűlés elszabotálta a jobbágyok felszabadítását. Ezt, mint tényt ugyan egyetlen történész sem tagadja, de egyetlen sem hangsúlyozza ennek történelmünket hibás vágányra vivő szerepét. Pedig az utóbbi háromszáz éves történelmének semmi sem ártott többet, mint a jobbágyok felszabadulásának elhalasztása. Ezt a mindennél nagyobb bűnünket máig sikerült úgy elleplezni, hogy még a történelmünk iránt érdeklődőknek sincs fogalma róla.

Az még nagyobb titok, hogy Deák Ferenc, amikor követ lett, 1830-ban beterjesztett egy javaslatot attól, hogy ha van olyan jobbágy, akinek van miből, telket vásárolhasson, olyan ellenállásba ütközött, amit látva azt toldotta be a szövegbe, hogy a lehetőség csak az olyan jobbágyra vonatkozik, aki tud magyarul. Így végül megszavazták. Azóta kutattam, hogy volt-e valahol példa ilyen etnikai korlátozásra. Aztán hamarosan megtapasztalhattam, hogy jó száz évvel később Teleki Pál kormánya olyan zsidótörvényt fogadtatott el a Tisztelt Házzal, ami a zsidóktól, vallásuktól függetlenül tagadta meg nemcsak az ingatlanszerzést, de még a nemi kapcsolatokat is mindazoktól, akiknek akár csak egyik nagyszülejük zsidó volt.

Végül, hetven évvel később, jórészt a szabadságharc elvesztésnek köszönhetően, megtörtént a jobbágyfelszabadítás. Erre máig büszkék vagyunk, holott szégyellenünk kellene, hogy ilyen késve, és ilyen sok engedménnyel hajtottuk végre.

Az felmérhetetlen, hogy az eleve magyar polgárságban nagyon szegény magyar etnikum mit vesztett azzal, hogy hetven évet késett a jobbágyok felszabadítása. Akkor is úgy, hogy Európában, nálunk maradt meg a legnagyobb arányban az arisztokraták és a katolikus klérus birtokában a termőföld.

Végül, azt is személyes tapasztaltból teszem hozzá, hogy az 1945-ös földreform sem ehetett volna ilyen kemény, ha nincs rajtunk Moszkva nyomása. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov ragaszkodott hozzá, hogy a földművelésügyi miniszter a kommunista Nagy Imre legyen.

Az első két demokratikus választás után ugyanis olyan pártok voltak a többségben, amelyek a szovjet megszállók nyomása nélkül soha nem szavaznak meg olyan földreformot, amilyent sikerült végrehajtani. Bizonyításul elég, ha Mindszenti bíboros akkori befolyására gondolunk.

Térjünk azonban vissza a magyarországi kisebbségek sorsának alakulására. Trianon után szinte minden olyan etnikum, amiben volt elszakadási vágy, a utódállamokhoz került. Jelentős etnikumot csak a zsidók és svábok jelentettek. A cigányság Trianon után a jelenleginek tört része volt, és azokat nem is vettük ember számra. A megmaradt két etnikumot pedig azért gyűlöltük, mert nálunk különbek voltak.

A zsidóság öthatodát elpusztítottuk, elpusztítattuk, elüldöztük. A megmaradt hatod a Rákosi rendszerben óriási politikai szerepet játszott. Ezt, ha nem is hangosan, felróják nekik. Alig találkozunk olyanokkal, akik megértik a zsidóság viselkedését a velük való bánásmódunk után, még kevesebben vannak olyanok, mint magam is, akik a sztálinizmust még durvábban képzelik el az okos zsidók nélkül.

A sztálinista rendszer durvább volt ott, ahol nem maradtak zsidók, mint a két országban, Magyarországon és Lengyelországban, ahol arányuknál sokkal nagyobb szerepet játszottak. Ők voltak azok, akikkel lehetett a megengedhető reformokról beszélni. Sztálin halála után is ők jelentették a párton belüli reformerek többségét. Az is meg kellene értenünk, hogy a forradalom első hete után, joggal féltek az antiszemitizmus elszabadulásától.

A 60-as évek közepétől pedig ők voltak a reformerek élcsapata.

A rendszerváltás után, a szuverenitásunk birtokában, azonban túlzott liberális vonalat erőltettek, aminek óriási és tartós Fidesz győzelem lett a végeredménye. Összegezve az hatodára csökkent zsidósság politikai és gazdasági befolyása a számarányánál ugyan nagyobb, de kisebb amekkora volt az elmúlt száz évben bármikor.

Mára egyetlen gyorsan szaporodó etnikumunk mart, a felzárkózásra képtelenné tett cigányság, aminek nagy többségét kiszorítottuk a munkaerőpiacról, és alamizsnán tartjuk.