Három lecke Finnországból

Kopátsy Sándor                EO                    2014-01-24

Három lecke Finnországból

Az soha nem érdekelt, hogy mennyire vagyunk rokonok a finnekkel. Kamaszkoromtól kedve mindig az okosabbtól, a sikeresebbektől akartam tanulni.

A legközelebbi tanítóm a magyar zsidóság volt. Egyszerűen lenyűgöztek a sikereik. A többségük száz éve sem élt Magyarországon, és háromszor vagyonosabbak, négy évvel iskolázottabbak lettek, mint az őslakosság.

A szomszédoktól kell tanulni, mert azok lehetőségei a mienkével rokonok. Középiskolás koromtól azt tartottam, hogy az osztrákokkal, csehekkel közös államunkban ettől a két néptől kellett volna tanulnunk. Ezzel szemben csak azokat tartottuk hőseinknek, akik e két néptől akartak megszabadítani bennünket. Ezek Közép-Európában mutatták meg, hogy itt is lehet nyugat-európai módon élni.

A szovjet megszállás után a finnek lettek a példa. A cári Oroszországnak az egyik legszegényebb nagyhercegsége voltak. A Szovjetunió megalakulásból független államként kerültek ki. A Jaltában megkapott szovjet befolyási övezetbe kerülő országok közül csak ők kerülték el a katonai megszállását. A század végére pedig Európa egyik leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük hatszorosa a nyersanyagokból gazdagodó oroszokénak, és háromszorosa a magyarokénak. A számomra legfontosabb szektorban, az oktatásban, amióta mérik, az elsők Európában.

Finnország azonnal megértette a Jaltai Egyezmény lényegét: A Szovjetunió tudta és beleegyezése nélkül nem történhetnek fontos állami döntések. Ezért a köztársasági elnökük, mint katona, marsall rangban és egyenruhában ment ki Sztálin generalisszimuszhoz, és megkérdezte, az új helyzetben mi lesz a kötelességük.

Sztálinnak imponált a katonatársa, és közölte a feltételeket. Nem léphetnek be a Szovjetunió ellenes katonai szövetségbe. A többi párttal azonos jogot kell biztosítani a kommunista pártnak. Minden kormányban fontos tárcákat kell biztosítani a kommunista párt számára.

A finn köztársasági elnök tudomásul vette, és a Szovjetunió felbomlásáig betartotta a feltételeket. Ezzel elkerülte a katonai megszállást. Tudom, hogy erre egyetlen más csatlós állam vezetése nem lett volna képes, akkor sem, ha felismeri a járható utat, mert a lakossága nem fogadta volna el ezt a megoldást jelentő kompromisszumot. Egyetlen másik csatlós országban nem nyerhetett volna választást az olyan kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy a mozgásszabadságát a Szovjetunióval kell egyeztetni.

A történészek feladata volna rámutatni arra, hogy az lett volna a megoldás, ha a szükségszerűséget tudomásul veszik. Ezzel szemben a magyar történészek fel sem vetik, hogy mi kellett volna, ahhoz, hogy a finn utat járhassuk, sőt azokat tartják hősöknek, akik görcsösen ragaszkodtak a lehetetlenhez.

Csodáltam, hogy a szovjet-finn háború óta, vagyis közel nyolcvan éve, mérik, majd ötévenként követik az újszülöttek adatait. Az ötven év eredményét publikáló adatok lázba hozták a szakmát. Kiderült, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre. A testméretek tekintetében legnagyobb tized lényegesen több évet végez az oktatásban, jobban kereső és több adót fizető állampolgár lesz. Ez azt jelenti, hogy a következő generáció értéke, illetve ötven év múlva az ország teljesítménye, lényegesen függ attól, az anyák hogyan hordják ki a magzatukat. Ez a megdöbbentő tény legfeljebb a gyermekorvosok oktatása során lesz megemlítve.

Közgazdászként megszállottan hirdetem, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb értéktermelő szektora az oktatás. Ezt csak az európai puritán kultúrában, azon belül is elsősorban Finnországban vették tudomásul. Számomra még ennél is sikeresebbek a távol-keleti országok. Ezt látszik igazolni a tény, hogy a legújabb PISA felmérések a távol-keleti országok fölényét jelzik. Finnország ennek ellenére az egész Nyugaton az első maradt.

A finn oktatási rendszer egyetlen gyengéjét abban látom, hogy nem elég korán szakosítja a tanulócsoportokat a képességek iránya és színvonala szerint. Ezen múlik a távol-keleti oktatás jobb eredménye. Természetesen a finn oktatási rendszer óriási fölényben van a magyarral szemben. Erről győzött meg tegnapelőtt két barátomtól kapott anyag a finn oktatási rendszerről.

Ebben szerepelt egy adat, amire hatvan éve vadászom. Az ötvenes évek elején olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvében, hogy a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, adott természeti környezetben, szinte állandó. Ennek alapján tudtam kimutatni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A bajom az volt, hogy az általuk számolt nemzeti vagyon lényegében csak a fizikai vagyont jelentette. Ez a múltban még megengedhető volt, de a tudásalapú társadalomban értelmetlenné vált. A múltban még megengedhető volt, hiszen minden osztálytársadalomban nemcsak a munkaerőből volt több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott, de a munkaerő tudásvagyona is több volt az osztálytársadalmak által igényeltnél.

Ezért a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerőt nem tekintette ugyanolyan termelési tényezőnek, vagyonnak, amit a társadalom igényének megfelelő szinte kell tartani, hanem a tudásvagyont sem tekintette nemzeti vagyonnak.

Ez vezetett arra, hogy a tudásvagyont létrehozó, gyarapító szolgáltatásokat, mindenek előtt az oktatást, fogyasztásnak, nem vagyontermelésnek tekintette. Ezért nem is találtam fogózkodót ahhoz, hogy a tudásvagyon nagyságát mérhessem. Most, ebben a finn oktatást bemutató anyagban végre találtam valami segítséget.

A finn diplomások képzésére fordított társadalmi kiadást, az óvodától, a diploma megszerzéséig, 200 ezer euróban állapítja meg. Ebben ugyan nincsen benne a család jövedelméből történő ráfordítás. De csupán a társadalmi ráfordítás is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ötszöröse. Több az egy lakosra jutó fizikai vagyonnál. Ehhez jön még számos további kiadás, például a szülők által ráfordított jövedelem és idő.

Tekintettel arra, hogy Finnországban a korosztály közel fele diplomás, a társadalom szellemi vagyona valahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek legalább ötszöröse. Ez a becslés is bőven elég ahhoz, hogy még inkább meggyőző legyen a bizonyítása annak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A több lakos esetén nemcsak munkahelyet, infrastruktúrát, de tudásvagyont is kell létrehozni.

A tudásvagyon bővítésének társadalmi érdekéből következik az, hogy a képzéssel, mint értékterelővel számoljunk. Mivel a jelenkori társadalom szűk keresztmetszete a tudásvagyon, nem tükrözheti jól a társadalom működését az olyan közgazdaságtan, amiben nem is szerel a tudásvagyon gyarapításának költségével, annak a létrehozását fogyasztásként tünteti fel.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom működése a fizikai tőke maximalizálására épült, a tudásalapú táradalomnak a tudásvagyon maximalizálására kell épülni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja, a minél jobb minőségű munkaerő bővített újratermelése. Ennek érdekében nem a több, hanem a jobb munkaerő a társadalom feladata.

A keresztény vallás számára bűn, ha nem a lakosság számát, hanem a minőségét akarjuk növelni.

Ehhez adalék a mellékelt tanulmány egyetlen mondata. „A finn törvényhozás az 1600-as években kimondta, hogy aki nem tud írni és olvasni, az ne csináljon gyermeket.”

A jelenkor egyik nagy deformációja, hogy a gyermekvállalás minden társadalomban fordítottan arányos a szülők iskolázottságával, és jövedelmével. Ott születik kevés gyerek, ahol ígéretesek a felnevelés feltételei, és ott sok, ahol szinte reménytelen. Ennek ellenére miden társadalom a gyermekek száma alapján fizeti a fix összegű családi pótlékot. Ami a szegényeknek, tartósan munkanélkülieknek viszonylag nagy összeg, a magas jövedelmeknek pedig a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, nem jelentős.

A gyermeknevelést az eredményessége alapján kellene támogatni. Azt, hogy mi a megfelelő összeg a tények tanúsítják. Olyan progressziót kell alkalmazni, ami mellett érdemesebb egyetlen diplomást felnevelni, mint tucatnyi iskolázatlant.

A hazai gyermekvállalás családi háttere mindig, de különösen a rendszerváltás óta bűnösen rossz, nem is reménykedhettem abban, hogy ebben érdemi fordulat érhető el. Ezért nagy örömet okozott, hogy Kínában legalább leállították a második gyermekvállalást. Ez önmagában is óriási lépés, mert legalább egyforma a gyermekvállalási arány.

Nálunk ugyan nem nő a lakosság száma, sőt. Mégis a legrosszabb történik azzal, hogy a kevésből is sok a reménytelen családi háttértben születettek aránya. Ennél a mindenütt egyformán kevés gyermekvállalás is sokkal jobb volna. Nálunk nem születnek sokan, de a kevésből nagyon sokan reménytelen környezetben. Ennél a mindenütt egyformán kevés is jobb eredményt hozna.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága.

Nem tudok elképzelni a politikai elit számára hasznosabb útmutatót, mint az olyan statisztikát, ami megmutatja, hogy milyen feltételek mellett hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága.

- A magzat kihordásától. Ezt már más alkalommal is leírtam. Aligha a legfontosabb tényező, de talán a legegyszerűbben kezelhető. Elég volna a sikeres kihordás felső ötödét jelentősen jutalmazni. Tudatosítani kell a sikeres kihordás kedvező következményeit: Kevesebbet lesz beteg, jobb tanuló, jobban kereső munkaerő lesz belőle, tovább fog élni.

- Az első évek gyermekgondozási eredményét jutalmazni kell. Ezt a védőnői szolgálat képes megoldani. Tudatosítani kell az első években a kedvező feltételek következményeit.

- Az iskoláskori családi pótlék nagyságát az iskolai eredménytől függővé kell tenni. Ezzel el lehetne érni, hogy a szülők ápolják az iskolával való kapcsolatot.

- A szülőkénél magasabb iskolázottságot jutalmazni kell. Tudatosítani kell, hogy szülői érdem a gyerekük náluk magasabb iskolázottsága.