Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

Kopátsy Sándor               EF                  2014-01-22

Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

A társadalomtudományok tévútra léptek azzal, hogy az állam kiszolgálóivá váltak. Természetes társadalmi feladatnak fogadták el a lakosság létszámának növelését. A minél népesebb az ország, annál jobb. Ezzel szemben olyan társadalmakban született ez a tudomány is, amelyeknek elsőleges feladata volt a minél nagyobb halálozás. A társadalom érdeke volt a minél lassabb lakosságnövekedés, az egymással harcban álló államoké a minél nagyobb gazdasági, még inkább katonai erő.

A társadalom felépítménye, ösztönösen a társadalom érdekét szolgálta, ezzel szemben az állam a saját érdeke alapján cselekedett. Vagyis az állam érekét szolgáló tudomány, álszent módon, társadalomtudománynak nevezte magát. Az olyan társadalom, amelyik legfőbb feladata volt a túlnépesedés féken tartása, és ennek érdekében minél nagyobb halálozás volt, ezzel ellentétes állami érdeket szolgált.

Itt nem megyek bele annak a részleteibe, hogyan bizonyítom az állításomat, hogy minden osztálytársadalom elsődleges célja a túlnépesedés fékezése, a halandóság növelése volt, mert ezt már több alkalommal kifejtettem.

Ettől függetlenül, minden társadalom számára fontos volt, hogy a létszáma akkora legyen, amennyi lakos életfeltételei számára optimális a saját élettere. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy felvesse a társadalomtudomány, mekkora létszámú lakosság volna az optimális. Márpedig nem lehet kétségbe vonni, hogy minden élettérhez tartozik optimális lakosságszám. Ezért a társadalomtudománynak, ha nem az állam, hanem a társadalom érdekét tarja elsődlegesnek, ezt az optimumot megmutatni.

Az sem vitatható, hogy az adott természeti környezetben, azaz az állam területének, minden termelési módnak van optimális eltartó képessége. Ez ugyan a technikai fejlődés során növekszik, de sokkal lassabban, ahogyan a lakosság száma spontán növekedett.

Az emberi faj volt az első, amelyik egyrészt szinte minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, másrészt képes volt eredményesebben javítani az életkörülményeit. Ennek során azonban kiderült, hogy a jobb életkörülmények között egyrészt tovább él, másrészt több utódot nevel fel. Fajunknak ez a szaporodási törvénye gyorsabb népszaporulatot eredményezett, mint ahogyan képes volt növelni a térsége eltartó képességét. Ezzel az ember olyan csúcsragadozó lett, aminek a természetben nem volt elég ellensége ahhoz, hogy a létszáma csak olyan mértékben növekedjen, amilyen mértékben növelni képes életterének eltart képességét. Ezért az emberi fej is olyanná változott, amelyik saját fajának pusztítójává kénytelen válni.

Fajunk úgy jelent meg a fajfejlődés csúcsán, hogy a fizikai adottságai nagyon gyengék voltak, életéről csak a fejlett agynak köszönhetően tudott gondoskodni. Tűznél melegedett, ruházat alatt védekezett a hideg ellen, barlangokba vonult, védelme és a táplálék szerzés érdekében eszközöket készített. Ez az életmód azonban csak olyan várható életkor engedett meg, ami mellett nem népesedett túl. Mivel a gyűjtögethető táplálék adott volt, az éhhalál volt a túlnépesedése elleni fék.

Az emberi faj gyermekvállalása és halálozása a 20-évek első felén lévő várható életkornak feleltek meg. Vagyis fajuk természetes szaporodása és a 22-24 éves várható életkornak felel meg. Ha az ember ennél tovább él, akkor gyorsan szaporodik.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés számos térségben arra kényszeríttette az embert, hogy a gyűjtögetésről térjen át az élelemtermelésre. Ennek köszönhetően azonban néhány évvel meghosszabbodott a várható életkor, és felborult a születés és halál közti egyensúly. Nincsenek ugyan adatok arról, hogyan nőtt meg a várható életkor, de tény, hogy gyorsan növekedett, és ennek következtében megsokszorozódott fajunk spontán népszaporulata.

A túlnépesedés olyan társadalmi alépítményt jelentett, amire csak olyan felépítmény épülhetett, amelyik féken tudta tartani a túlnépesedést. Ha a történelmi materializmust felismerő Marx felvetette volna a kérdést: Milyen népszaporulat következik be, ha társadalmi jövőképe megvalósul? Azonnal letette volna a tollat. Rádöbbent volna, hogy fajunk csak azért tudott korának szintjére eljutni, mert olyan felépítményt működtetett, ami az átlagos népszaporulatot az 1-2 ezrelékre szorította le. Az osztálytársadalmak a túlszaporodó társadalmakat működőképes szinten tartó szükségszerűség voltak. Az osztálytársadalmakat csak akkor lehet felszámolni, ha sikerül leállítani a népszaporulatot. Ez azonban fel sem merült Marxnál. Pedig a legjobb helyen, Angliában, azon belül is Londonban dolgozott, ahol csak azért nem volt nagy a túlnépesedési nyomás, mert egyrészt a világgazdaság kizsákmányoló műhelye volt, másrészt a munkát nem találó lakosság jelentős hányada kivándorolt a szinte lakatlan Amerikába. Már akkor több angol élt az újvilágban, mint a hazájában. Ma négyszer több angol és skót, és tízszer annyi ír él az országán kívül, mint az őshazában. Felvethette volna, hogy milyen viszonyok lennének Angliában, ha nincs kivándorlás, ha nem áramlik be sok tőke a világ más részeiből. Több embernek kellett volna munkahelyet teremteni, és kevesebb tőkéből.

Marxnak azt is fel kellett volna vetni, hogy mivel járna az, ha megszűnik a gyarmatok kizsákmányolása. Anglia lakossága ugyanis azért él viszonylag jól, mert mások jövedelméből is részesülhetett. Marx ugyanis nem tartotta megengedhetőnek, hogy egyik ország kizsákmányolja a másikat.

Ezzel el is jutottam, a kezdeti témámhoz. Elméletileg a társadalom célja, hogy lakossága minél jobban éljen. Ennek elsődleges feltétele, hogy annyi lakósa legyen, amennyi esetén a legjobb az átlagos életszínvonal.

Ezt az elméleti megközelítést le lehet egyszerűsíteni arra, hogy minden térségnek az optimális lakossága amennyit foglalkoztatni tud. Ez a definíció ugyan sántít abban az értelemben, hogy lehet foglalkoztatni erőszakkal is. Ezt megtanultuk a bolsevik rendszerben. Ezért azzal kell kiegészíteni, hogy a munkaerő kereslete és kínálata legyen egyensúlyban. Ez esetben pedig az a probléma, hogy mikor van a kereslet és kínálat egyensúlyban. Marx szerint, ha a munkaerő jövedelme az értékével egyenlő. Ez ugyancsak szákutca, mert a kizsákmányolt munkaerő is bővítetten termelte újra magát, szaporodott. Méghozzá elviselhetetlenül gyorsan.

A hetvenes években, amikor két fiam is lehatározta, hogy Nyugatra menekül, két országot tanácsoltam. Kanadát és Ausztráliát. Egyrészt az angol nyelv miatt, másrészt mindkettő alulnépesedett. Számomra már akkor is az alulnépesedés mércéje a viszonylagos olcsóság volt. Számomra az ellenpéldát Japán jelentette. Gazdag ország, de ott minden drága, különösen a lakás, az élelmezés és az üzemanyag. Az igazi otthont jelentő lakás szinte elérhetetlen.

Az elmúlt tizenöt év azt is bebizonyította, hogy az ilyen országban nagy előny a népesség csökkenése. Erről a szakirodalom, mint beteg országról beszél, elsősorban azért, mert lassan nő az ország nemzeti jövedelme, és fogy a lakossága. Azt nem veszik figyelembe, hogy az egy laksor jutó mutatók hogyan javulnak, éppen a lakosság csökkenése következtében. A túlnépesedett országban minden a jövedelemhez viszonyítva drága, az alulnépesedettben pedig olcsó. Mindezt alkalmam volt Ausztráliában megélni.

A földreform tapasztalata.

A háború után azonnal belevetettem magam a földosztásba. Életem legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor a paraszt leverhette a birtoka határán karókat. Pedig racionális emberként tudtam, hogy közülük legfeljebb minden ötödiknek lehet egyszer egy pár lova. A kapott föld ugyanis arra nem futhatja. Vagyis megsejtettem, hogy a falvakban sokkal többen akarnak megélni a földművelésből, mint ahányan megélhetnek. Dániában közel tízszer akkora földön gazdálkodott a farmercsalád, mint amennyi nálunk jutott. Addig mégsem jutottam el, hogy egy megoldás van, amit a Rákosi-rendszer elkezdett, az erőltetett iparosítás. Abban ugyanis csak azt láttam, hogy nincs rá fedezet.

Azt csak a rendszerváltás után ismertem el, hogy az erőltetett iparosítás százszor jobb, mint a reménytelen falusi mezőgazdaság, ahol ötször annyian akarnak megélni a földművelésből, mint amennyi megélhet abból. Ma már látom, hogy az is jobb volt, mint a rendszerváltás után, amikor munkátlanul is járó alamizsnán tartanak el másfélmillió embert.

Azt, hogy Magyarország túlnépesedett, először református parasztok ismerték fel. A háború után néhány évet Baranyában töltöttem el. Ebben az etnikai és vallási tarka megyében tanultam meg azt, amit néhány évvel később Max Webertől olvashattam, hogy a társadalom sikeres működésének egyik feltétele, hogy a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemezze. Baranyában azt láthattam, hogy a sváb faluk gazdagabbak voltak, mint a magyarok, vagy a rácok. A lutheránus svábok és a református magyarok gazdagabbak voltak, mint a katolikus magyarok, és az ortodox keresztény rácok.

Látva az egykéző református magyarok jobb életét a katolikus, sok gyermekes magyaroknál, ugyanakkor ismerve a saját pártom. a Parasztpárt, és mindenek előtt annak kiemelkedő alakjának. Fülep Lajosnak a hangos egyke ellenességét, fennakadtam, és elkerültem a vitákat.

Arról, hogy igazam van, félszáz évvel később győződtem meg, értesülve arról, hogy fajunk egyötödén bevezették az egykét. Azt ugyan nagyon korán megtanultam, hála Rácz Jenő és Bródy András könyvének, hogy a társadalom maximum évi 1-2 ezrelékes népességnövekedést képes elviselni. De azt nem tudtam elképzelni, hogy a gyermekvállalást erőszakkal le lehet korlátozni a létszámot nem növelő szintre. Ezt a varanyai parasztok még megtehették, mert maguktól rájöttek, hogy  csak akkor van gyerekeiknek jövője, ha nem nő, sőt csökken a falú lakossága. Ezt könnyű volt felismerni a száz év előtti önellátó, csak a mezőgazdaságból élő falvakban. A falu adott nagyságú területén, az évszázadok során is alig változó technikai feltéttelek mellett, csak akkor lehetett jobb életre számítani, ha kevesebben osztozkodnak rajta.

De a 20. században berobbanó agrártechnikai forradalom küszöbén, ez még nyilvánvalóbbá vált. A pépeknek köszönhetően megsokszorozódott az egy család munkaerejével megművelhető föld nagysága. Tehát a technikai forradalom hatására a falvak terültén mezőgazdaságból megélhető lakosság rohamosan csökkent. A 20. század elején még a legnagyobb munkaerőt foglalkoztató a mezőgazdaság volt, a század végére azonban már a munkaerő 2-5 százaléka is soknak bizonyult.

Most, hogy leírom a mezőgazdaság lecsökkent munkaerőigényét, rádöbbenek, hogy mennyire naivok voltunk. De nemcsak ebben voltunk naivak, hanem máig abban is, hogy nemcsak a munkaerő kapacitás sok, hanem a munkaerő túlkínálata szinte kizárólag a gyenge minőségűekben jelentkezik.

Amennyire a közgazdaságtan nagy súlyt helyez arra, hogy a vállalkozások csak annyi munkaerőt foglalkoztassanak, amennyi feltétlenül szükséges, senkinek sem jut eszébe, hogy ennél százszor fontosabb, hogy csak annyi munkaerőt termeljünk újra, amennyire a társadalomnak szüksége van. Vagyis azt látjuk, hogy a vállalat versenyképtelen, ha több munkással dolgozik, mint amennyire szüksége van. Arra azonban nem gondolunk, hogy a társadalom is versenyképtelen, ha sokkal több lakosa, potenciális munkaereje van, mint amennyit hatékonyan foglalkoztatni képes.

A 20. század végére azonban nagyot fordult a társadalom munkaerőigénye. Eddig a munkaerő száma volt a döntő, most a minősége lett az. Eddig elég volt, ha nem népesedett túl a lakosság, mostantól kezdve csak a minőség számít.

A fordulat abból következik, hogy a munkaerő fizikai ereje, munkavégző képessége volt a döntő, mostantól kezdve a szellemi képessége lett az. Márpedig a fizikai erőt igénylő társadalomban lehetett darabban számolni, hiszen az egészséges, azaz a fizikai munkára képes volt a munkaerő nagy többsége.

Száz éve még a falusi lakosság jövedelme elsősorban attól függött, kinek van nagyobb, jobb földje. A férfiak és a nők között nagyon kevés volt az olyan, akinek a munkavégző képessége jelentősen eltárt az átlagtól. Az egészséges férfiak és nők között alig volt olyan, akinek a munkateljesítménye jelentősen eltért az átlagtól. Jelenleg a munkások jövedelme elsősorban a képességüktől függ. Egyre kevesebb az olyan munka, melyikben nem fontos a képesség. Márpedig a szellemi képességben nagyságrenddel nagyobb a szóródás. Minél fejlettebb a technika, annál kevésbé számít a munkás fizikai ereje, és annál fontosabb a szellemi képessége.

Ebből fakadóan, a társadalom munkaerőigényét nem lehet darabban számolni, mert annak éréke elsősorban a minőségétől függ. A jó munkaerőben kielégíthetetlen a hiány, a gyenge pedig értéktelen, a társadalom számára teher.

Ezért aztán vége annak, hogy társadalom lakosságigényét darabban lehet számolni. A munkaerő legjobb tizede az átlag sokszorosát éri, a leggyengébbnek pedig negatív értéke van. Ezzel a klasszikus értelemben vett demográfia ideje lejárt. A szellem embere darabban nem számolható. Ez nemcsak a társadalmakon belül, de a társadalmak közt is érvényes.

Minél fejlettebb a technika, a társadalmakon belül annál nagyobb az egyedek társadalmi éréke között a különbség. Vannak olyanok, akik az átlag százszorosát érik, és vannak olyanok, akiknek az értéke negatív és az átlag százszorosa. Ezért a modern társadalomnak minél jobb minőségű munkaerőt kell termelni. Az emberben sem a mennyiség számít, hanem a minőség.

Fajunk életében most fordult elő először, hogy megsokszorozódott a társadalmak átlagos teljesítményei közti szóródás.

Fajunk eddigi életében a lakosság kilenctizedének életszínvonalában alig volt különbség, ez a többség mindenütt viszonylag a létminimum közelében élt. A fejlődést csupán az jelezte, hogy szélesedett az a réteg, aki nagyon gazdagon élhetett. A gyűjtögető társadalmakban szinte nem is volt kiemelkedően gazdag. A termelő társadalmakban aztán megjelent a gazdag osztály. Sokáig ennek a gazdagsága is csak relatív volt. Az egészségvédelem, a tisztaság, a kommunikáció, a térben való mozgás nagyon korlátozott volt még a gazdag országok átlagos polgáraihoz viszonyítva is.

- A mai emberiség milliárdjának a kommunikációja ezerszerese a leggazdagabb uralkodókénak.

- Ma milliárd ember távolságlegyőzése százszorosa a vasút előtti, azaz a kétszáz évvel korábbi maximumnak.

- Az átlagember lakása, otthoni és háztól távoli tartózkodása során a környezete a közművekkel való ellátottság mindent megad, amiről az uralkodók sem álmodhatnak.

A társadalmak közti különbség is sokszorosára nőtt. A legfejlettebb országokban az egy lakosra jutó vagyon és jövedelem a legszegényebbek százszorosa. Becslésem szerint, az uralkodó osztálytól eltekintve, a lakosság 90 százalékáé, 20. század előtt háromszorosa sem volt.

Miért nőnek a jövedelemkülönbségek?

A sajtó, különösen a szaksajtó tele van az olyan adatokkal, hogy minden országban nőnek a jövedelemkülönbségek. A felső 1, illetve 10 százalék jövedelmének az aránya nő. E mögött a tőkések gazdagodását, a dolgozók szegényedését látják. Nem veszik tudomásul, hogy a jövedelemtulajdonosok és a jövedelemforrások összetétele változott.

A jelenkori fejlett társadalmak nagy jövedelműek egyre nagyobb hányada nem mint tőketulajdonos, hanem mint magasan kvalifikált jut kiemelkedő jövedelemhez. A jövedelem egyre nagyobb hányada nem tulajdonból, hanem képességből fakad.

- A nagyvállalatok menedzserei nem tulajdonosként, hanem tehetséges, nagy hatékonyságú dolgozóként jutnak mesés jövedelemhez. Ez akkor is igaz, ha a nagy jövedelmet részvényekben kapják. Tegyük hozzá, hogy a részvénytulajdon egyre nagyobb részben a menedzserek minőségén múlik. Elmúlt az a világ, hogy a tőke akkor is profitot hoz, ha gyenge tulajdonos működteti.

- A középvállalatok nagy értéke, és tulajdonosi jövedelme még inkább teljesítményfüggő. Az ugyan igaz, hogy a vagyonuk is nagy, de az inkább a jövedelmük tőkésített értéke.

- A legjobb menedzserek nagyon magas jövedelmet évezhetnek.

- A családi vállalkozások jellemző példája a farmergazdaság. A farmer lényegében családi munkaerőre épült vállalkozás, aminek ugyan magas a tőkeigénye, de a jövedelme teljesítménytől függő. Azt mondhatjuk, hogy munkával szerzett jövedelem, akárcsak a kisárutermelőé.

- A szakmai kiválóságok, a tudós, a sebész, a kutató, az ügyvéd, az adótanácsadó, a kiváló művész, az élsportoló, ha a szakma legjobb századában van, a jövedelme is hasonló.

Tehát semmi alapja annak az állításnak, hogy a felsős 1, illetve 10 százalék jövedelme profit. Elméletileg a profit a munkavégzés eredményétől független jövedelem.

Jó volna olyan felméréseket végezni, amiből kiderülne, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban mekkora a képességtől függő hányad. Ebben az esetben nagy meglepetés érné a klasszikus közgazdaságtan híveit. Kiderülne, hogy ezek már nem tőkések osztálytársadalmai, hanem a minőségé.

Három lecke Finnországból

Az soha nem érdekelt, hogy mennyire vagyunk rokonok a finnekkel. Kamaszkoromtól kedve mindig az okosabbtól, a sikeresebbektől akartam tanulni.

A legközelebbi tanítóm a magyar zsidóság volt. Egyszerűen lenyűgöztek a sikereik. A többségük száz éve sem élt Magyarországon, és háromszor vagyonosabbak, négy évvel iskolázottabbak lettek, mint az őslakosság.

A szomszédoktól kell tanulni, mert azok lehetőségei a mienkével rokonok. Középiskolás koromtól azt tartottam, hogy az osztrákokkal, csehekkel közös államunkban ettől a két néptől kellett volna tanulnunk. Ezzel szemben csak azokat tartottuk hőseinknek, akik e két néptől akartak megszabadítani bennünket. Ezek Közép-Európában mutatták meg, hogy itt is lehet nyugat-európai módon élni.

A szovjet megszállás után a finnek lettek a példa. A cári Oroszországnak az egyik legszegényebb nagyhercegsége voltak. A Szovjetunió megalakulásból független államként kerültek ki. A Jaltában megkapott szovjet befolyási övezetbe kerülő országok közül csak ők kerülték el a katonai megszállását. A század végére pedig Európa egyik leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük hatszorosa a nyersanyagokból gazdagodó oroszokénak, és háromszorosa a magyarokénak. A számomra legfontosabb szektorban, az oktatásban, amióta mérik, az elsők Európában.

Finnország azonnal megértette a Jaltai Egyezmény lényegét: A Szovjetunió tudta és beleegyezése nélkül nem történhetnek fontos állami döntések. Ezért a köztársasági elnökük, mint katona, marsall rangban és egyenruhában ment ki Sztálin generalisszimuszhoz, és megkérdezte, az új helyzetben mi lesz a kötelességük.

Sztálinnak imponált a katonatársa, és közölte a feltételeket. Nem léphetnek be a Szovjetunió ellenes katonai szövetségbe. A többi párttal azonos jogot kell biztosítani a kommunista pártnak. Minden kormányban fontos tárcákat kell biztosítani a kommunista párt számára.

A finn köztársasági elnök tudomásul vette, és a Szovjetunió felbomlásáig betartotta a feltételeket. Ezzel elkerülte a katonai megszállást. Tudom, hogy erre egyetlen más csatlós állam vezetése nem lett volna képes, akkor sem, ha felismeri a járható utat, mert a lakossága nem fogadta volna el ezt a megoldást jelentő kompromisszumot. Egyetlen másik csatlós országban nem nyerhetett volna választást az olyan kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy a mozgásszabadságát a Szovjetunióval kell egyeztetni.

A történészek feladata volna rámutatni arra, hogy az lett volna a megoldás, ha a szükségszerűséget tudomásul veszik. Ezzel szemben a magyar történészek fel sem vetik, hogy mi kellett volna, ahhoz, hogy a finn utat járhassuk, sőt azokat tartják hősöknek, akik görcsösen ragaszkodtak a lehetetlenhez.

Csodáltam, hogy a szovjet-finn háború óta, vagyis közel nyolcvan éve, mérik, majd ötévenként követik az újszülöttek adatait. Az ötven év eredményét publikáló adatok lázba hozták a szakmát. Kiderült, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre. A testméretek tekintetében legnagyobb tized lényegesen több évet végez az oktatásban, jobban kereső és több adót fizető állampolgár lesz. Ez azt jelenti, hogy a következő generáció értéke, illetve ötven év múlva az ország teljesítménye, lényegesen függ attól, az anyák hogyan hordják ki a magzatukat. Ez a megdöbbentő tény legfeljebb a gyermekorvosok oktatása során lesz megemlítve.

Közgazdászként megszállottan hirdetem, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb értéktermelő szektora az oktatás. Ezt csak az európai puritán kultúrában, azon belül is elsősorban Finnországban vették tudomásul. Számomra még ennél is sikeresebbek a távol-keleti országok. Ezt látszik igazolni a tény, hogy a legújabb PISA felmérések a távol-keleti országok fölényét jelzik. Finnország ennek ellenére az egész Nyugaton az első maradt.

A finn oktatási rendszer egyetlen gyengéjét abban látom, hogy nem elég korán szakosítja a tanulócsoportokat a képességek iránya és színvonala szerint. Ezen múlik a távol-keleti oktatás jobb eredménye. Természetesen a finn oktatási rendszer óriási fölényben van a magyarral szemben. Erről győzött meg tegnapelőtt két barátomtól kapott anyag a finn oktatási rendszerről.

Ebben szerepelt egy adat, amire hatvan éve vadászom. Az ötvenes évek elején olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvében, hogy a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, adott természeti környezetben, szinte állandó. Ennek alapján tudtam kimutatni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A bajom az volt, hogy az általuk számolt nemzeti vagyon lényegében csak a fizikai vagyont jelentette. Ez a múltban még megengedhető volt, de a tudásalapú társadalomban értelmetlenné vált. A múltban még megengedhető volt, hiszen minden osztálytársadalomban nemcsak a munkaerőből volt több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott, de a munkaerő tudásvagyona is több volt az osztálytársadalmak által igényeltnél.

Ezért a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerőt nem tekintette ugyanolyan termelési tényezőnek, vagyonnak, amit a társadalom igényének megfelelő szinte kell tartani, hanem a tudásvagyont sem tekintette nemzeti vagyonnak.

Ez vezetett arra, hogy a tudásvagyont létrehozó, gyarapító szolgáltatásokat, mindenek előtt az oktatást, fogyasztásnak, nem vagyontermelésnek tekintette. Ezért nem is találtam fogózkodót ahhoz, hogy a tudásvagyon nagyságát mérhessem. Most, ebben a finn oktatást bemutató anyagban végre találtam valami segítséget.

A finn diplomások képzésére fordított társadalmi kiadást, az óvodától, a diploma megszerzéséig, 200 ezer euróban állapítja meg. Ebben ugyan nincsen benne a család jövedelméből történő ráfordítás. De csupán a társadalmi ráfordítás is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ötszöröse. Több az egy lakosra jutó fizikai vagyonnál. Ehhez jön még számos további kiadás, például a szülők által ráfordított jövedelem és idő.

Tekintettel arra, hogy Finnországban a korosztály közel fele diplomás, a társadalom szellemi vagyona valahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek legalább ötszöröse. Ez a becslés is bőven elég ahhoz, hogy még inkább meggyőző legyen a bizonyítása annak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A több lakos esetén nemcsak munkahelyet, infrastruktúrát, de tudásvagyont is kell létrehozni.

A tudásvagyon bővítésének társadalmi érdekéből következik az, hogy a képzéssel, mint értékterelővel számoljunk. Mivel a jelenkori társadalom szűk keresztmetszete a tudásvagyon, nem tükrözheti jól a társadalom működését az olyan közgazdaságtan, amiben nem is szerel a tudásvagyon gyarapításának költségével, annak a létrehozását fogyasztásként tünteti fel.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom működése a fizikai tőke maximalizálására épült, a tudásalapú táradalomnak a tudásvagyon maximalizálására kell épülni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja, a minél jobb minőségű munkaerő bővített újratermelése. Ennek érdekében nem a több, hanem a jobb munkaerő a társadalom feladata.

A keresztény vallás számára bűn, ha nem a lakosság számát, hanem a minőségét akarjuk növelni.

Ehhez adalék a mellékelt tanulmány egyetlen mondata. „A finn törvényhozás az 1600-as években kimondta, hogy aki nem tud írni és olvasni, az ne csináljon gyermeket.”

A jelenkor egyik nagy deformációja, hogy a gyermekvállalás minden társadalomban fordítottan arányos a szülők iskolázottságával, és jövedelmével. Ott születik kevés gyerek, ahol ígéretesek a felnevelés feltételei, és ott sok, ahol szinte reménytelen. Ennek ellenére miden társadalom a gyermekek száma alapján fizeti a fix összegű családi pótlékot. Ami a szegényeknek, tartósan munkanélkülieknek viszonylag nagy összeg, a magas jövedelmeknek pedig a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, nem jelentős.

A gyermeknevelést az eredményessége alapján kellene támogatni. Azt, hogy mi a megfelelő összeg a tények tanúsítják. Olyan progressziót kell alkalmazni, ami mellett érdemesebb egyetlen diplomást felnevelni, mint tucatnyi iskolázatlant.

A hazai gyermekvállalás családi háttere mindig, de különösen a rendszerváltás óta bűnösen rossz, nem is reménykedhettem abban, hogy ebben érdemi fordulat érhető el. Ezért nagy örömet okozott, hogy Kínában legalább leállították a második gyermekvállalást. Ez önmagában is óriási lépés, mert legalább egyforma a gyermekvállalási arány.

Nálunk ugyan nem nő a lakosság száma, sőt. Mégis a legrosszabb történik azzal, hogy a kevésből is sok a reménytelen családi háttértben születettek aránya. Ennél a mindenütt egyformán kevés gyermekvállalás is sokkal jobb volna. Nálunk nem születnek sokan, de a kevésből nagyon sokan reménytelen környezetben. Ennél a mindenütt egyformán kevés is jobb eredményt hozna.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága.

Nem tudok elképzelni a politikai elit számára hasznosabb útmutatót, mint az olyan statisztikát, ami megmutatja, hogy milyen feltételek mellett hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága.

- A magzat kihordásától. Ezt már más alkalommal is leírtam. Aligha a legfontosabb tényező, de talán a legegyszerűbben kezelhető. Elég volna a sikeres kihordás felső ötödét jelentősen jutalmazni. Tudatosítani kell a sikeres kihordás kedvező következményeit: Kevesebbet lesz beteg, jobb tanuló, jobban kereső munkaerő lesz belőle, tovább fog élni.

- Az első évek gyermekgondozási eredményét jutalmazni kell. Ezt a védőnői szolgálat képes megoldani. Tudatosítani kell az első években a kedvező feltételek következményeit.

- Az iskoláskori családi pótlék nagyságát az iskolai eredménytől függővé kell tenni. Ezzel el lehetne érni, hogy a szülők ápolják az iskolával való kapcsolatot.

- A szülőkénél magasabb iskolázottságot jutalmazni kell. Tudatosítani kell, hogy szülői érdem a gyerekük náluk magasabb iskolázottsága.