A munkaerő feletti rendelkezés piaci módja

Kopátsy Sándor PE 2011-08-13

A MUNKERŐ FELETTI RENDELKEZÉS PIACI MÓDJA

Az osztálytársadalmak történelme a munkaerő feletti rendelkezésnek két módját ismerte. A rabszolgarendszert, és a bérmunkást.

Azt már évtizedek óta világosan láttam, hogy a rabszolgarendszer akkor működik, amikor munkaerőhiány, a bérmunkás akkor, ha munkaerő felesleg van.

Azt is tudtam, hogy a munkaerő hiánya esetében az uralkodó ország csak erőszakkal képes munkaerőhöz jutni, a munkaerő felesleg esetében pedig értéke alatti áron megkaphatja.

Sajnos, a közgazdaságtan, mindenek előtt a marxista, figyelmen kívül hagyja azt a közgazdasági közhelyet, hogy amiből hiány van, annak az ára a piacon értéke felett van, amiből pedig túlkínálat van az a piacon értéke alatti áron megkapható.

Aki evvel számol, megérti, hogy munkaerőhiány esetében a munkaerő piaci ára érték feletti lenne, márpedig aki a munkaerőt értéke felett veszi, azt csak veszteséggel hasznosíthatja. Ilyen esetben az uralkodó osztály csak erőszakkal szerezhet munkaerőt. Ezért nem a piacon vásárolja, hanem erőszakkal kisajátítja, és áruként veszi meg.

Nem véletlen, hogy a rabszolgákat erőszakkal rabolják el a vesztesektől. A rabszolgává válás tehát nem piacon, két fél megegyezésén, hanem erőszakon alapul.

A Római Birodalomban a városi lakosság nagy többsége azért lett rabszolga, mert a behozott betegségek miatt olyan magas lett a halandóság, hogy fogyott a városok lakossága. Ugyanakkor a járványok elleni küzdelem, és a birodalom működtetése egyre több munkaerőt igényelt. A hiányzó munkaerőt a hadjáratok során erőszakkal szerezték, majd piacra vitték.

A rabszolga nem kaphatott jogot, mert hiány volt belőle. Ugyanakkor a gazdagság forrása és mértéke volt a rabszolgák feletti tulajdon. A gazdagságot nem a vagyon értéke, hanem a rabszolgák száma alapján mérték. Az számított gazdagabbnak, akinek több rabszolgája volt. A rabszolgatartó Római Birodalmat azzal is jellemezhetjük, hogy vidéken gyorsan szaporodott a lakosság, a városokban pedig gyorsan fogyott. Ezt csak a vidéki, és más országbeli lakosság elrablásával lehetett kiegyenlíteni.

A nyugat-európai középkorban a vásárolt munkaerővel működő gazdaság nem volt jelentős. A túlszaporodó vidéki lakosságot a jobbágyrendszer tartotta a földesúrhoz kötve. Az olyan rabszolga volt, akinek a telkén végzett munkáját ugyan nem ellenőrizték, de az urával szemben munka- és termék beszolgáltatási kötelezettsége volt.

Az ipari forradalom azonban vásárolt munkaerőre rendezkedett be, mert ez volt számára a kedvező. Nem a munkaerőt, csak annak munkaidejét vásárolta meg. Erre csak azért kerülhetett sor, mert több volt a munkaerő kínálata, mint a kereslete, ezért az ára értéke alatt volt.

Minden osztálytársdalomban óriási volt a munkaerő kínálat, de a kereslet ennek csak elenyésző hányadát jelentette. A feudális ipar a munkaerőigényét többségében a jobbágyok szabadidejével elégítette ki. A bedolgozó parasztok jelentették az ipar viszonylag kis munkaerő igényének többségét.

Az ipari forradalom azonban a háziparinál sokszorta hatékonyabb gyárakba, tőkés nagyüzemekbe kényszeríttette az ipari termeléshez szükséges munkaerőt. Munkaerőből a kínálat sokkal nagyobb volt, mint a gyorsan növekedő kereslet, tehát értéke alatt volt az ára.

Marx súlyosan tévedett abban, hogy a tőkés zsákmányolta ki a munkást, mert értéke alatti áron vette meg. A munkaerő ára nem azért volt értéke alatt, mert a tőkés vette meg, hanem azért, mert nem volt akkora kereslete, mint amekkora a kínálata. Ilyen viszonyok között bárki vásárolt munkaerőt, értéke aluli áron tehette. Ez még inkább így lett volna, ha az ipari forradalomnak köszönhetően nem nő sokszorosára a munkaerő kereslete.

Vagyis Marx sem vette tudomásul, hogy a piacon mindent, a munkaerőt is, csak akkor lehet érékén eladni, ha a kereslete és kínálta egyensúlyban van. A piaci ár nem az értéktől, hanem a kereslet és kínálat arányától függ. Az így kialakult ár hat úgy a termelésre, hogy amink érték feletti az ára, annak növelik a termelését, aminek pedig érték alatti, csökkentik. Az értéktől eltérő ár szabályozza a kínálatot. Ebben a szabályozásban az érték és az ár azonossága csak ritka jelenség, amikor a kínálat és a kereslet éppen egyensúlyban van. Tehát az árat nem az áru értéke határozza meg, hanem a kereslet és kínálat viszonya.

Tekintettel arra, hogy a tőkés iparnak soha nem volt munkaerőhiánya, annak az ára mindig az értéke alatt volt. Természetesen, mindig volt olyan minőségű, kisszámú munkaerő, amiben hiány volt, amit ezért értéke felett fizetek meg. Az átlaga azonban messze az értéke alatt volt, hiszen a munkaerő értéke alatti megfizetéséből származott a profit.

Mint mindenki, Marx is, a tőkés osztálytársadalom természetes formájának tartotta, hogy a tőkés nem a munkaerőt veszi meg, csak annak a munkáját. Az fel sem tűnt, hogy Amerikában rabszolgatartó kapitalizmus működött, sőt virágzott.

Ezen az Európánál négyszer nagyobb kontinensen eleve nagyon kisszámú lakosság élt, a gyarmatosítók által behozott betegségek azok kilenctizedét is kipusztították. Ezért óriási megélhetési adottságok mellett nem volt munkaerő. Kivételt csak a jellegzetesen négy évszakú északi negyed jelentett, ahova nem kincskeresők, papok és urak, hanem a munkájukból megélni akaró, földe vágyó parasztok települtek. Épen a legtöbb kincset, meggazdagodást jelentő területeken azonban nem volt munkaerő. A latin-amerikai területeken, és az Egyesült Államok déli felében a tőkések rabszolgatartó társadalmai alakultak ki. Ez ugyan Marx korában virágzott, de neki sem tűnt fel, hogy miért működött ott a rabszolgákkal dolgoztató kapitalista társadalom.

Azért, mert munkaerőhiány volt.

Vagyis, ahol munkaerőhiány van, és alacsony a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, ott nem a munkaerő munkaidejét veszik meg, hanem a munkaerőt. A tőkés is, mint minden vállalkozó olyan fizikai munkát végző munkaerővel dolgozik, ami számára a leghatékonyabb.

A jelenkori fejlett társadalomban azonban teljesen új feltételek uralkodnak.

A vállalkozóknak minél jobb minőségű munkaerőre van igényük. Méghozzá olyan mértékben, ami egyelőre ki sem elégíthető. Az ilyent egyre jobban megfizeti, mert a kínálat nem érheti el a tudományos eredményeket hasznosító vállalkozások minőségi munkaerővel szemben támasztott igényét. Ezt már ma is úgy megfizeti, hogy a társadalom kénytelen a jövedelmeket progresszív adókkal nivellálni. Csak a piacon kialakultnál nivelláltabb jövedelmek mellett lehet megoldani, hogy a kisebb jövedelmű családjaiból is ki lehessen szelektálni a képességeket.

Egyelőre nem ismerünk olyan fejlett társadalmat, amiben a munkaerő olyan minőségben termelődik újra, amilyent a piac kíván. Ezt mutatja, hogy minden fejlett társadalomban, a minőségi munkaerőben hiány, a gyengében felesleg van.

Egyelőre egyetlen társadalom sem képes megoldani a munkaerő keresletének megfelelő hiányt. Ezt csak a kevésbé fejlett társadalmak tehetségeinek becsábítása enyhítheti.

A végére kívánkozik egy fejezet abból, amit tizennégy éve írtam.

„A társadalom tehát mindig spontán alakul át annak ellenére, hogy a régi erői mindent megtesznek a változtatások megakadályozása érdekében. Ahogy a pénz, mint tőke elvesztette korábbi, a társadalmat meghatározó szerepét, a tőkés erők egyre inkább erőltetik a fiktív pénzek uralmát. Hatalmuk védelme érdekében olyan nagyra kell fújniuk a pénzpiacok volumenét, hogy ma már annak semmi köze nincs a reálgazdasághoz. A reálgazdaságot még kezelni képes nemzeti kormányok, és nemzetközi szervek hatalma eltörpül a pénzpiacon szereplő volumenek mögött. Ma már a pénzpiac a reálfolyamatoktól elszakadtan, azaz megfelelő fedezet nélkül működik.”