Foglalkoztatás stratégiája

Kopátsy Sándor EE 2011-08-03

FOGLALKOZTATÁS STRATÉGIÁJA

A rendszerváltás óta a magyar társadalom legnagyobb problémája a nagyon alacsony foglalkoztatás. Szinte a magyar társadalom minden hibája, az indokoltnál nagyobb lemaradása ebből fakad. Ennek ellenre, ezen a területen a jelenlegi kormány is csak annyit lépett előre, hogy kimondta, hogy tíz év alatt, a jelenleginél egymillióval több munkahelyet kell teremteni. Ez azért fontos, mert először mondjuk ki, hogy itt nem néhány modern tőkés nagyüzemről, hanem legalább egymillió új munkahelyről kell gondoskodni, méghozzá olyan munkaerő számára, akik eleve a munkaerő piaci igénynek kevésbé megfelelők közé tartoztak, és az elmúlt húsz év során még kevésbé megfelelővé váltak. Tehát nem általában kell munkahelyet teremteni, hanem főleg a vidéken élő, gyenge képzettségű, és gyenge munkaerkölcsű munkaképes lakosok számára.

Abban nem kételkedek, hogy szinte mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vidéki, gyenge képességű munkaerőt kell foglalkoztatni. Ennek ellenére azt jobban kellene hangsúlyozni, mert egészen más feladat a vállalkozói igényeknek megfelelő munkaerő számára való munkahelyteremtés, mint amiről nálunk ma, és a belátható jövőben szó van.

Ami az egymilliós számot illeti.

Ezt senki sem számolta ki, de magán a számon nem is érdemes vitatkozni. A jelentése fontos, nem pár ezerről, hanem millióról van szó. Ennek ellenére, indokolt megállapítani, hogy mi volna a számunkra optimális foglalkoztatás, és az, mekkora létszámot jelent.

Véleményem szerint, a kívánatos szám közelebb volna a másfél millióhoz, mint az egyhez. Ennek ellenére sokan az egymilliót is irreálisnak tartják, és a felének is örülnének. Az is jobb volna ugyan a jelenleginél, de nem okozna minőségi javulást sem társadalmi, sem gazdasági értelemben.

Ami a tíz éves célt illeti.

Az egy millió munkahely teremtése ugyan akkora feladat, amire tíz év múlva is büszkék lehetnének, de meg kellene magyarázni, hogy mit, és hogyan kell cselekedni ennek érdekében, és miért nem lehet ennél gyorsabban, és lassabban.

Véleményem szerint, ez lassú ütem, és kevés munkahely ahhoz, hogy az EU átlagához való felzárkózási ütemet jelentene.

A KÍVÁNATOS FOGLALKOZTATÁSI ARÁNY

Az első feladat az lenne, hogy megállapítsuk, milyen foglalkoztatási arány a kívánatos, de még reális.

A kívánatos foglalkoztatási arány nagyon magas, de a még elérhető ennél lényegesen alacsonyabb. Az, hogy mi a még elérhető két tényezőtől függ.

Elsősorban a kultúrától függő.

Elég megnézni a nemzetközi statisztikát, és egyértelművé válik, hogy a társadalmi és gazdasági teljesítmény egyik alapfeltétele a magas foglalkoztatás.

A Távol-Kelet kiemelkedő teljesítménye mögött a sokkal magasabb foglalkoztatás áll. Mind a foglalkoztatottak aránya, mind az általuk évente ledolgozott órák száma tekintetében messze megelőzi a Nyugatot.

A Nyugat fejlett társadalmai között pedig a skandinávok és a négy volt angol gyarmat áll a foglalkoztatás terén az élvonalban. Egyértelmű, hogy minél puritánabb egy társadalom, annál többen, és többet dolgoznak.

Aztán van még néhány más egyértelmű példa is.

Japánban a tényleges nyugdíjba menetel három évvel meghaladja a nyugdíjkorhatárt. Pedig Görögországban, és nálunk öt évvel alacsonyabb a korhatár.

Én is nagyon örülnék, ha a mi foglalkoztatásunk közelebb volna a skandináv államokéhoz, és távolabb a mediterrán népekétől. Egyelőre még jelentősen azok mögött vagyunk.

A FOGLALKOZTATÁSI MUTATÓ GYENGE PONTJAI

A nemzetközileg használt foglalkoztatási mutató a tőkés osztálytársadalmak színvonalán ragadt. Szinte semmit nem vett át abból, ami a szociális piacgazdaság igényéből fakad.

A tőkés osztálytársadalomban a munkaadó és a társadalom foglalkoztatási érdeke megfelelt egymásnak. Ami jó volt a tőkés munkaadónak, jó volt a társadalomnak. A marxizmus ugyan még ezt sem fogadja el, de aki tudomásul veszi, hogy a fejlettség bizonyos szintjén a tőkésosztály érdekérvényesítése objektív igény, az nem kételkedhet ebben. Vagyis a tőkés társadalomban indokolt az olyan foglalkoztatási politika, ami a munkaadó és a munkavállaló közötti piaci alkura bízza a foglalkoztatást. Ez azonban addig működik, amíg nem a társadalom feladata a közoktatás, az egészségügyi ellátás, az öregekről való gondoskodás.

A társadalomtudományok máig sem jutottak el annak felismeréséig, hogy a tőkés osztálytársadalomban több, és jobb minőségű munkaerő állt rendelkezésre, mint amennyit, és amilyent a gazdaság igényelt. A munkaerőben mennyiségi és minőségi túlkínálat volt.

Ezzel szemben, a jelenkor fejlett társadalmiban a minőségi munkaerőigény kielégíthetetlen. Ez csak akkor elégíthető ki, ha az állam gondosodik ez egyre hosszabb és jobb képzésről, a lakosság egészségéről, és az öregek eltartásáról.

Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb az oktatási igénye. Egyelőre még fogalmunk sincs arról, mibe fog kerülni ötven év múlva az oktatás. Ötben éve arról sem volt, mibe kerül ma. Még addig sem jutottunk el, hogy kimondjuk, hogy az oktatási igény kielégíthetetlen. De még az sem olvastam, hogy a tőkés osztálytársadalomban pedig magasabb volt a munkaerő képzettsége annál, amit a gazdaság száz éve igényelt. Jellemző módon, csak a reformáció hozta be a népoktatást. Korábban a vallások csak azokat képezték, akikre a klérusban számítottak. A képzés pedig nem gondolkodásra, hanem a dogmák ismeretére irányult. Még a reformáció is azért tanított, amire már a mohamedán kultúrában is, hogy olvassák a szent szövegeket, vagyis a dogmákat.

Jelenleg, a fejlett országokban az egészségügy igényei szinte kielégíthetetlenek. Egyelőre nem is látjuk az igénynövekedés végét. Az Egyesült Államok az egészségügyben használja fel a nemzeti jövedelme közel hatodát, ugyanakkor az emberiség nagyobbik fele ennél sokkal kisebb jövedelemből él meg. Ráadásul az egy lakosra jutó egészségügyi felhasználás egyre jobban differenciált. Elvégeznek olyan kezeléseket, amik az átlag sokszorosába kerülnek.

A tőkés társadalomban az egészségügy fejlődését az jellemezte, hogy azokat a feladatokat oldja meg, melyek kis költséggel nagy eredményt hoztak, ma azokat oldja meg, amelyek óriási költséggel járnak, de kevés életet mentenek meg. Ebből következően az egészségügy egyre nagyobb költséggel jár, és egyre kisebb mértékben javítja a várható életkort. Ehhez járul, hogy az életkort elsősorban azok számára javítja, akik már túl vannak a munkaképes koron, tehát nem a gazdaság igényét szolgálja.

Az öregek ellátása az előzőkénél is jobban növekvő költséggel ját. Itt van a legnagyobb megtakarítási lehetőség. A munkaképességet nem a munkaképes korhoz igazítják, hanem annál sokkal lassabban emelik annak a hosszát. Az osztálytársadalomban a halálok nagy többsége a munkaképes kor végénél korábban történt, ma egyre nagyobb hányada az után történik. Stagnáló népesség esetén egyre kisebb a munkaképes kor vége előtt történő halál, és egyre többen halnak meg utána.

A tudomány és a technika forradalma ugyan egyre kevesebb fizikai, és egyre több szellemi igényt támaszt, de a politika, minél demokratikusabb, annál inkább arra kényszerül, hogy a nyugdíj korhatárát ne emelje a tényleges munkaképességgel azonos mértékben. Ezért a nyugdíjkorhatár esetén is, még munkaképes emberként megy nyugdíjba. Ehhez járul, hogy az után egyre tovább élnek.

A foglalkoztatási ráta hibái.

A legnagyobb, hogy a munkaképes tanulókat nem dolgozókként veszi számításba. Azt ugyan egyetlen közgazdász sem tagadja, hogy a tanulás nemzeti vagyont hoz létre, hogy a szellemi vagyon a nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada, de a létrehozásának legfontosabb módját, a munkaképes korba nyúló tanulókat nem vagyontermelőként, hanem munkátlanokként tartja számon. Ennek következtében a foglalkoztatási ráta a ténylegesnél lényegesen alacsonyabb minden olyan országban, ahol hosszú a munkaképes korban történő idő.

A fejlett társadalmakban a 15-20 év közötti korosztályok nagyobbik fele még tanul, és még inkább tanulni fog. Azzal, hogy ezeket nem foglalkoztatottnak tekinti a statisztika, a foglalkoztatási ráta 4-6 százalékkal alacsonyabb. Mint ott, ahol alacsony az átlagos iskolázottság. Ez a torzítás annál nagyobb, minél magasabb az iskolázottság szintje.

Nehezebben magyarázható a másik állításom. A hat hónapnál rövidebb munkanélkülieket ne számolják a foglalkoztatottak közé. Ezt azért tartom zavarónak, mert a hat hónapnál, általában a rövid időre munkanélkülivé válás társadalmi érdeket szolgál, a hosszú pedig különösen kártékony. A rövid munkanélküliség pozitív, a hosszú pedig nagyon káros. Ezért jobb volna a mutató, ha a munkaképes korú tanulókat foglalkoztatottnak tekintené.

Az optimális foglalkoztatási állapot

Azt már láttuk, hogy minél magasabb a foglalkoztatási ráta, annál jobb a társadalomnak. Azt is megértük, hogy lehet a foglalkoztatás olyan magas, ami már nem optimális. Ez jellemezte a bolsevik évtizedeket. Olyan nagy volt a mesterségesen létrehozott munkaerőhiány, hogy a munkáltatók a munkaerőért folyó versenyben felverték a béreket. Az államnak kellett adminisztratív eszközökkel fékezni a munkaadók béremelő versenyét. Ezt szolgálta az átlagbér szabályozása. Ennek a negatív hatását láttuk, az előnyét pedig most a katasztrofális munkanélküliség viszonyai között ismertük fel.

A társdalom munkaerőigényénél magasabb foglalkoztatás számos negatív hatással jár. Kornai János ezt az áruhiányban definiálta. Pedig nem áruhiány volt, hanem mesterségesen létrehozott túl-kereslet a munkaerővel szemben. A bolsevik gazdaságpolitika erőltetett gazdasági növekedést diktált, ami a rendelkezésre állónál nagyobb keresletet teremtett a munkaerővel szemben. Márpedig az ilyen esetben a munkaerő piaci ára az értéke fölé emelkedik, drágul. A következmény, hogy több bér áramlik ki, mint amennyinek lehet árufedezete. Ezt nevezte Kornai áruhiánynak, holott nem áruhiány volt, hanem pénzfelesleg, ami úgy jelenik meg, hogy több vásárlóerő van a piacon, mint áru. Ez látszik áruhiánynak, pedig pénzfelesleg van. Piaci viszonyok között, ez, inflációt eredményez. Addig emelkednek az árak, amíg a rendelkezésre álló áru ára el nem éri a keresletet. Rögzített árak mellett pedig vásárlóerő felesleget, amit nem csak a körvélemény, de a tudós is áruhiánynak tekint. Elfelejti, hogy áru az alap, ha a vásárlók hiányt tapasztalnak, akkor sem áruhiány van, hanem pénzfelesleg. Az oka, hogy áruval fedezhetőnél nagyobb vásárlóerő áramlik ki.

Az ok pedig a túlfoglalkoztatás mellett rögzített árak rendszere. A háborúk vége felé sem áruhiány lépett fel, az annyi volt, amennyit képesek voltak termelni, de a kiáramló pénz ennél sokkal több volt. Az ilyen esetben vagy az árak szöknek fel, vagy azok rögzítése esetén a kint lévő pénz mennyisége meghaladja az árukét, és a pénz egy része lekölthetetlen marad. A szovjetrendszerben tehát nem áruhiány, hanem pénzfelesleg volt jellemző.

Lényegében a munkaerőpiacról is azt kell megállapítani, hogy nem munkaerőhiány volt a rendszerváltás előtt, hanem a munkaerő kínálatánál nagyobb kereslet. A rendszerváltás során pedig nem munkaerő felesleg okozta a katasztrofális munkanélküliséget, hanem a mesterségesen leszorított kereslet.

A rendszerválást követő liberális gazdaságpolitika lényegesen a meglévő munkaerő kínálat alá szorította a keresletet.

Ez abból a tőkés osztálytársadalomból maradt elvre épült, hogy csak annyi munkaerőre van szükség, amire a tőkés vállalkozásoknak van keresletük. Abban a naiv hitben éltek, hogy a nyugati tőke majd bejön és keresletet teremt. Fogalmuk sem volt arról, hogy azt a munkaerőt a nemzetközi tőkepiac nem keresi, amelyiket ők munkanélkülivé tettek.

Arról pedig fogalmuk sem volt, akiknek pedig volt, azok tudták, hogy nem érdekük az alacsony képzettségű munkaerő foglalkoztatása.

Aki tőkét akart vásárolni, az olcsón akarta, ez pedig csak akkor válik lehetővé, ha nagy munkaerő kínálatot teremtenek.

Hogyan kellett volna privatizálni?

Látni kellett volna, hogy a társadalom elsődleges éreke a viszonylag magas foglalkoztatás. Ebből fakadt volna, hogy az első években legfeljebb néhány százezer, legrosszabb hatékonyságú munkahelyet lehet felszámolni. Ezután pedig csak annyit, amennyit másutt el lehet helyezni.

A privatizációt levezénylők azonban nem tisztázták, hogy mi a leépítendő, veszteséges munkahely. Csak az, aminek működése rontja az államháztartás pénzügyi egyensúlyát, és ebből is csak annyi, amennyi nem nyomja jelentősen az optimum alá a foglalkoztatást. Számításaim szerint, ilyen veszteséges vállalt egyetlen sem volt. Különösen akkor, ha a mérlegeléskor azt is figyelembe vesszük, mennyit árt a leépített munkaerőnek, családjának és a társadalmi erkölcsnek a tartós munkanélküliség.

Ebből fakadóan aligha lehetett volna olyanprivatizációt végezni, amiben csökken a foglalkoztatottság. Az első években néhány százezer ember talált volna munkát a kis- és középvállalkozásokban. Ezek számával lehetett volna csökkenteni az állami szektorban dolgozókat.

Jó lenne, ha akadna egyetlen olyan lelkes privatizáló, aki mutatna egyetlen olyan vállaltot, amit azért kellett leállítani, mert a működése a társadalom és a pénzügyi egyensúly számra káros volt.

A foglalkoztatáspolitikának nem a munkahelyteremtés az elsődleges feladata, hanem a foglalkoztatás mértékének optimalizálása. Az a piac feladata megállapítani, hogy ezt hol, és hogyan tölti ki munkahellyel.

A privatizáció során csak annyi vállalatot lett volna szabad felszámolni, amennyi munkaerejét annál hatékonyabb munkahellyel lehet pótolni. Mivel azt a feladatot csak úgy lehet megoldani, ha a veszteséges vállaltokat az állam a foglalkoztatásukért cserébe, veszteségtérítéssel kárpótolja. Ez a veszteségtérítés ugyanis csak tört része lett volna annak, amibe a társadalomnak a munkanélküliekről való gondoskodás került.

Hogyan tűntek volna el a veszteséges vállaltok.

A veszteséges vállatokat fokozatosan kellett volna a veszteségtérítés megvonásával felszámolni. De nem a veszteség nagysága, hanem a társadalmi érek sérelmének nagysága alapján. Mivel szinte minden vállat működésének társadalmi hatékonysága különböző mértékben tér el a vállalati mérlegben kimutatott veszteségtől, ezt ki kellett volna mutatni. A sok, vidéki, képzetlen munkaerőt foglalkoztató vállalat esetében még agy vállalti veszteség estén is nagy lehet a társadalmi, nemcsak az erkölcsi és politikai, de a költségvetési haszon is.

A vidéki munkaerőt foglalkoztató termelőszövetkezetek szétverése okozta a legnagyobb pénzügyi és erkölcsi kárt. Ezek esetében ugyanis köszönő viszony sincs a vállalati mérlegeredmény és a társadalmi érdek között. Máig nem volt olyan agrárminiszterünk, aki kiszámítatta volna, hogy az egyes falvak esetében milyen változást okozott a szövetkezetek megszűnése. Egy-egy falú lakossága a termelőszövetkezeteken keresztül mennyit adott az államkaszába, és ma mennyit vesz ki abból. Az erkölcsi kár még ennél is sokkal nagyobb lett.

Jó volna, ha akadna végre egy olyan liberális közgazdász, aki legalább utólag, venné a fáradságot, és kiszámolná, hogy mennyi kért okozott egy-egy település népgazdasági értékében a mezőgazdasági nagyüzemek felszámolása. Remélem, elbujdosna.

Mit szabad leépíteni?

Csak azt, aminek felszámolása nem növeli a foglalkoztatási optimumhoz való távolságot. Ez azt jelenti, hogy olyan társadalomban, ahol a foglalkoztatási ráta a minimum alatt van, nem szabad még a veszteséges vállatokat sem felszámolásra kényszeríteni. Ezzel szemben, ahol a foglalkoztatás az optimálisnál magasabb, még a kis nyerséggel dolgozó felszámolása is hasznos. Tehát a munkahely megszüntetés csak abban az esetben indokolt, ha az optimálisnál magasabb a foglalkoztatás. Ilyen volt jellemző a bolsevik gazdaságokban, de ott olyan dogma volt a tejes foglalkoztatás, hogy azt társadalmi érdekből sem engedték megsérteni.

A rendszerváltás után az ellenkező végletbe estünk, és az is felszámoltuk, ami helyett nem jött létre új munkaalkalom, és katasztrofálisan mélyre zuhant a foglalkoztatás. Jelenleg nem találhatunk olyan foglalkoztatást, ami nem volna népgazdasági érdeket szolgáló, mert olyan magas a tartósan munkanélküliek aránya. Természetesen, annak ellenére, hogy minden munkahelyteremtés társadalomi érdekből hasznos, keresni kell a valamivel jobbat.

A munkahelyteremtő buzgalmukhoz segédanyagot kell kidolgozni. Olyan mérleget kell készíteni, ami a várható vállalati eredmény mellett kimutatja a várható népgazdasági és társadalmi hatást is.

A várható népgazdasági hatást mutató mérleg azt mutatná meg, hogy mennyit fog befizetni a költségvetésbe, és mennyit von el abból.

A társadalmi hatás kitérjen arra, hogy milyen erkölcsi károkat csökkent az új munkahely.

Ha az ilyen előzetes felmérés alapján történik a munkahelyek teremtése és megszüntetése, akkor még a nem megfelelő munkaügyi szabályozás mellett sem fordulhat elő, hogy a foglalkoztatás olyan mértékben elszakadjon a társadalmi érdektől, mint a rendszerváltás óta nálunk.

A foglalkoztatás struktúrája.

A társadalmi érdeknek megfelelő, optimális foglalkoztatás, a jelenlegi módszerrel mérve, valahol a 80 százalék körül lenne. A magyar lakosság munkamorálja azonban aligha tenne lehetővé 75 százaléknál többet, de még ez is hosszú időt vesz igénybe. Ezért elégedjünk meg a 70 százalékos céllal, ami még mindig egymilliónál több új munkavállalót jelent.

De még ilyen magas foglalkoztatás mellett is lehetnek súlyos társadalmi problémák, ha van olyan réteg, etnikum, ahol nagyon alacsony. Ezért arra kell törekedni, hogy minden réteg, minden etnikum közel legyen az átlaghoz.

Az első minőségi negyedben nagyon könnyű a magas foglalkoztatást elérni. Körükben ma sem lehetünk messze tőle, de nem mérjük, illetve nem publikáljuk, csak tudjuk. Az alsóban pedig még akkor is nehéz az átlag közelébe kerülni, amikor nagyon magas a foglalkoztatás.

Nagyon hasznos volna az olyan foglalkoztatási statisztika, ami iskolázottsági, és etnikai bontásban mutatná a helyzetet. Ebből kiderülne, hogy az egységes foglalkoztatási szabályok között, szinte minden országban a magasan iskolázottak, és bizonyos etnikumok körében nincs probléma, és bizonyos etnikum és képzettségi szinten nincs probléma, ugyanakkor van olyan etnikum és olyan alacsony képzettségű réteg, ahol nagyon alacsony a foglalkoztatás. Ez pedig nemcsak politikai, de gazdasági károkkal ját.

Mi a helyzet a lemaradó etnikumokkal?

Azok foglalkoztatását megkülönbözetett engedményekkel kellene támogatni. Nem lehet a jelenlegi cigányság foglalkoztatását megoldani, ha velük szemben is normatívak a foglalkoztatás feltételei. Jelenleg a magyar cigányság hozzáállása mellett nem lehet számukra a 70 százalék körüli foglalkoztatást biztosítani, mert, ha körükben azt elérnénk, a munkaerő keresletét a kívánatosnál magasabb szinte kellene emelni. Az engedmények kívánatos mértékét az mutatná, hogy a foglalkoztatásuk megközelíti az átlagot.

Jelenleg Európa szinte egészében nemcsak néhány felzárkózni nehezebben képes etnikummal nemcsak az a baj, hogy sokan munkanélküliek, sőt azok is akarnak maradni, hanem az ilyen réteg az átlagnál gyorsabban szaporodik. Ez irritálja az államalkotó etnikumot.

Ami a munkaerő minőségi rétegeit illeti.

Nehezebb kedvezményekkel korrigálni a képzettségi csoportokból azokat, amelyek foglalkoztatása lemarad az átlagtól. Pedig ez is indokolt volna.

A múltban nem volt olyan társadalom, amelyikben a jövedelemelosztás nem módosította a piacon kialakult jövedelemarányokat. Minden osztálytársadalom szinte csak az alsó réteget adóztatta, ha volt mit elvenni. Ezzel szemben minden fejlett társadalomban nemcsak jövedelemarányos az elvonás, de még progresszív is. Vagyis, minél nagyobb a jövedelem, annál nagyobb az elvonás aránya. A visszaosztás is megfordult. A múltban a társadalom szinte semmit nem osztott vissza a társadalom szegény többsége felé, most a jövedelmükhöz képest többet kapnak a közösségtől. Ez azonban nemcsak szolidaritás, hanem fontos társadalmi érdek is. A társadalomnak kezelni kell a tényt, hogy a lemaradó rétegek az átlagnál gyorsabban szaporodnak, tehát a következő generációnak az arányuknál nagyobb hányadával járulnak hozzá. Mivel a következő generáció minősége elsősorban attól függ, milyen családi környezetben nőnek fel, társadalmi érdek a szegényebb családok támogatása.

Azt a társadalmi célt, hogy minden etnikumban, és minden képzettségi és jövedelmi rétegben közel azonos legyen a foglalkoztatás, csak úgy lehet elérni, ha a foglalkoztatási feltételeket ennek érdekében megkülönböztetjük.

Nem a szakszervezetekkel kell egyeztetni

A tőkés osztálytársadalomban érthető volt, hogy a munkaügyi kérdésekben a szakszervezetekkel egyeztettek. Ennek politikai oka volt. E mögött azonban elveszett a munkásosztály érdeke, csak a munkásoké maradt. Fel sem merült, hogy a kettő csak a nagyon magas foglakoztatás estén volt közel azonos. A munkavállalók érdeke és a munkaképesek érdeke között annál nagyobb a különbség, sőt az érdekellentét, minél alacsonyabb a foglalkoztatás. Ma már az is jellemző, hogy a szakszervezetek érdekvédelme a munkanélküliek ellen működik.

A bolsevik rendszerben megtapasztalhattuk, hogy a tejes foglalkoztatás viszonyai között nincs, illetve alig maradt a szakszervezeteknek érdekvédelmi szerepe. Az optimálisnál magasabb foglalkoztatás esetében nem kell a munkavállalók érdekét védeni, hiszen erőfölényben vannak a munkaadókkal szemben. Az államnak törvényekkel kellett a munkaadókat arra kényszeríteni, hogy ne emeljék a béreket. A pártitkár és az igazgató ugyan elbocsáthatta a neki nem tetszőt, de azt várták a másik munkaadók és pártitkárok.

A magas munkanélküliség, illetve az alacsony foglalkoztatás estében azonban a munkavállaló akkor is ki van szolgáltatva, ha jogi értelemben védelmet élvezhetnek. Az állami bürokrácia és az erős szakszervezet ugyan megvédheti attól, hogy azonnal kirúgják, de attól nem, hogy a legjobb, ha önként elmegy. A bérek, a munkakörök, az előléptetések során nem érvényesülhet a szakszervezetek hatalma.

Ennél sokkal nagyobb hiba az, hogy a szakszervezetek nem a munkaképesek foglalkoztatását, hanem a munkaviszonyban lévők érdekét védik. Ez pedig általában ellentétes a magasabb foglalkoztatás, vagyis a munkaképesek érdekével.

A magas minimálbér, és a megnehezített felmondás ugyan előnyt jelent annak, aki munkaviszonyban van, de hátrány azok számára, akik munkát keresnek. Még nem jártam olyan országban, ahol a nagyobb munkavállalói jog nem fékezte az új munkaerő munkába állítását. Különösen érvényesült ez a visszatartás az olyan etnikumokkal szemben, amelyek gyenge munkafegyelme közismert. Minél nehezebb, és költségesebb az új munkaerőtől megszabadulni, annál inkább meggondolják a munkaadók a számukra ismeretlen munkavállaló felvételét.

Annak sem sok értelme van, hogy az állam, a törvényhozó mind a munkaadókkal, mint a szakszervezetekkel egyeztessen. Azok érdeke ugyanis összeegyeztethetetlen. A vita csak az időt húzza. Az államhatalomnak, a törvényhozásnak, a kormánynak nem a munkaadók és nem a szakszervezetek, hanem a választók megnyerése legyen a célja.

Az egységes munkajog

A tőkés osztálytársadalomban osztályuralom volt. A jelenlegi fejlett társadalmakban már a választók uralma van. A foglalkoztatást szabályozó törvényeknek, és jogszabályoknak is ehhez kell igazodni. Ez a szabályozás minél egységesebb, annál rosszabb, mert sem a munkaadókat, sem a munkavállalókat nem lehet homogénnek tekinteni.

A tőkés osztálytársadalomban csak a tőkéseknek volt hatalmuk, a társadalom csak az ő érdekeihez igazodhatott. Ráadásul, a tőkéseknek egyre kevesebb, és egyre kevésbé képzett munkaerőre volt szükségük. Ez a tény, nem a tőkések politikai erejéből, hanem a tőkehiányból fakadt. Marx is súlyosan tévedett, amikor a tőkés profitját, a munkás kizsákmányolását a tőkéstulajdonból vezette le. A tőkének azért volt profitja, a tőkésnek azért volt politikai hatalma, mert tőkehiány volt, és a hiányban lévő termelési tényezőnek azért van jövedelme, mert kevesebb van, mint amire a társadalomnak szüksége van.

Ugyanakkor a munkásokból több és jobb volt a kínálat, mint a kereslet. Ebből, és nem politikai erőből fakadt, hogy munkást értéke alatt lehetett kapni. Márpedig, amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet, annak az ára értéke alatt van. Ha ezt valaki felismeri, akkor nem a hatalomért való politikai harcot kell hirdetni, hanem egyrészt a munkavállalók iránti keresletet növelni, illetve a munkavállalók túlkínálatát csökkenteni. Természetesen, ez a cél sokkal nehezebben és lassabban érhető el, mint a politikai erőszak, de csak az előbbi lehet eredményes.

A tőkésosztály politikai hatalmát nem a politikai harc, hanem a tudományos és technikai forradalom, valamint a népesség szaporodásának leállása eredményezte.

A tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlenül magas szinten támaszt igényt. A minőségi munkaerőt azonban csak magas életszínvonalon, és magas képzettséggel lehet megteremteni. Az oktatásnak tehát egyre jobban bele kell nyúlnia a munkaképes korba, ami csökkenti a munkaerő mennyiségi kínálatát.

A nagy áttörést azonban a gyermekvállalás visszaesése okozta. Az osztálytársadalmakat a túlnépesedés állandó nyomása, azaz a munkaerő állandó mennyiségi túlkínálata jellemezte. A jelenlegi fejlett társadalmakban a spontán népszaporulat leállt, annak ellenére, hogy a gyermekvállalás először élvez társadalmi támogatást.

Bármennyire egyértelmű tapasztalat, hogy nem lehet sikeres az a társadalom, amiben a népesség növekedése meghaladja a néhány ezreléket, a társadalomtudomány erről, máig sem hajlandó tudomást venni.

A munkaadók érdeke

Minél fejlettebb a társadalom annál nagyobb a jó munkaerővel szembeni munkaadói igény. Ezzel szemben a gyenge minőségű munkaerőt annál kevésbé igényli. Ez az igénye azonban annál kevésbé volna kielégíthető, minél kisebb a jó munkaerő merítési alapja. Annál könnyebb jó munkaerőt termelni, minél több alanyból lehet azt válogatni. A jó munkaerővel szemben minél magasabb az igény, annál nagyobb tömegből kell azt kiválogatni. Ha csak annyi munkaerő születne, amennyit a társadalom igényel, akkor annak nem lehetne elég jó a minősége, mer minél magasabb az igény, annál nagyobb szerepet játszik a képesség szelekciója, vagyis a merítés nagysága.

A probléma abból származik, hogy a munkaadó érdeke nem egyezik nemcsak a társadaloméval, de még a munkaadók összességével sem. A munkaadók érdeke is az volna, hogy minél szélesebb rétegből lehessen a képességeket szelektálni, de várhatóan ebből az egyes munkaadónak nagyon kevés jut.

Az egyes munkaadó azt hiszi, hogy a társadalom által termelt jövedelem nagy többségét a felső ötöd termeli, tehát annak az érdekét kell érvényesíteni. Ez ugyan többé-kevésbé igaz, ha csak a közvetlen értéktermelést nézzük, az előzményeket és a következményeket nem. Ha mélyebb elemzést végzünk, kiderül, hogy ez a hatékony ötöde csak akkor jöhet létre, ha az ötöd ugyanis az egészből szelektálódik. Az elit az egész része, ja a nem nagyon hatékony négyötöd nem létezne, nem volna miből létrejönni a nagyon hatékony ötödnek.

Ezért aztán elrothadna az a társadalom, amelyik túlságosan a leghatékonyabb ötödre koncentrál. A társadalom egészét képviselő törvényhozást ezért nem lehetne a fejlett ötödre bízni, azt a társadalom egészére épülő szelekciónak, az általános választójogon alapuló választásnak kell kiválasztani.

Képzeljük el, mi lenne a következő generációs teljesítménye, ha önmagából, azaz a gyermekeiből kellene újratermelni. Ebből még önmagának legfeljebb a negyede jönne létre, ami elviselhetetlen visszaesést jelentene.

A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik a termelésre épülő osztálytársadalmaktól, hogy azokban az uralkodó osztály gyakorlatilag örökösödés alapján termelte újjá magát. Ezt megtehette, mert a társadalom érdekének képviseletéhez nem volt szükség sem különösebb képességre, sem önzetlenségre.

A modern társadalomban a hatalom valóban a szellemi elité, a szellemi vagyonban gazdagoké, de ezt nem lehet örökölni. Azok, akik alkalmasak lehetnek nagy szellemi vagyon birtoklására, csak széles választékból, nem a felső egyötödből, hanem az egészből szelektálhatók ki. Ez a szelekció annál sikeresebb, minél kisebbek a társadalmi különbségek, vagyis minél kisebb azok száma, akik szegénységük következtében nem képesek a szellemi adottságuknak, tehetségüknek hatékony feltárásra.

Ez a szelekció azért fontos, mert a gyermekvállalás nagysága a szülők szellemi, és anyagi vagyonával fordítottan arányos.

A liberális elitnek a 20-80 százalék elmélete ugyanaz, amit már a görög demokráciák is mondtak. Elég, ha az ötöd uralkodik, a négyötöd legyen rabszolga. Ők sem értették meg, hogy rabszolgák nélkül nem lehetnek urak.

A rendszerváltás olyan társadalmi modellt épített, amiben jól menet a felső ötödnek, elviselhető volt a két középső ötödnek, és szolgaság az alsó kétötödnek. Aztán 2010-ben csodálkozhattak, ha a négyötöd ellenük szavazott.