Ez nem tőkés társadalom

Miben különbözik a jelenkori társadalom a tőkéstől? 2

A nemzeti vagyon többsége nem tőkeként működik. 3

A legjobb módszer. 3

Összegzés 3

Kopátsy Sándor EE 2011-08-05

EZ NEM TŐKÉS TÁRSADALOM

A liberálisok abban a hitben élnek, hogy a mai fejlett társadalmak tőkés társadalmak. Ebben a hitükben sem a tények, sem a kudarcok, nem tántorítják meg őket. Ez annál meglepőbb, mivel a 20. század második felében a fejlett nyugati, és néhány távol-keleti ország társadalmában megtörtént az osztálytársadalmakon való túllépés, létrejöttek az első össznépi társadalmak.

A tőkés társadalom is osztálytársadalom volt, akárcsak a rabszolgatartó, a feudális, és minden más osztálytársadalom. Ezektől a tőkés osztálytársadalomnak csak a fejlettebb, hatékonyabb technikai fejlettsége, és a magasabb gazdasági teljesítménye jelent mennyiségi, de nem minőségi különbséget.

A társadalomtudományok annak alapján tettek különbséget az osztálytársadalmak között, hogy kikből állt az uralkodó, és mi jellemezte azok tulajdonviszonyát.

A minden osztálytársadalmat négy közös viselkedés jellemzett. Ezek hozták a nagyon különbözőnek tűnő társadalmakat közös nevezőre.

Az osztálytársadalmak közös jellemezői?

1. A politikai és gazdasági hatalom a lakosság tizedénél is kisebb létszámú osztály kezében volt. A nagy többség nem csak ki volt zárva a hatalomból, de jövedelmének jelentős hányadát közvetve, vagy közvetlenül elvonták, és abból elsősorban az adómentességet élvező uralkodó osztály részesült. Az elvonásoknak az volt a célja, hogy a többség a létminimum, a nyomor határán éljen. A lakosság többségének nyomorba süllyesztése közvetve túlnépesedés elleni védekezés volt

2. A megtermelt jövedelem nagy hányadát hadi célokra fordították. Erre a célra óriási erőforrást használtak fel. Az eredménye, ez esetben is, az elviselhetetlenül gyors népesség növekedés lecsapolása volt. A fegyverkezés és háborúskodások jelentették az egyik legnagyobb halálokot. Nemcsak a fegyverek, de sokkal inkább a nyomor fokozása, és a járványok terjesztése útján.

3. Az elvont jövedelemből az uralkodó osztály luxusban élhetett, és jövedelmét improduktív célokra fecsérelhette el.

A közérdeket szolgáló célokra pedig aránytalanul kevés jutott.

4. A legnagyobb erkölcsi bűnnek a tudásvágyat tartották. Minden osztálytársadalomban üldözték a jobbító szándékot, a tudásvágyat. Az ember rendkívül fejlett agyának a kapacitás kihasználását korlátozták. Az emberi agyban rejtőző szellemi kapacitás csak a luxus és a hadviselés terén kaptak teret. Fajunkra jellemző óriási szellemi potenciált azért igyekeztek elnyomni, hogy ne csökkentse a nyomor.

Abból, hogy minden osztálytársadalmat a fenti négy funkció jellemezte, az következik, hogy az elsődleges társadalmi feladat a népszaporulat féken tartása volt. Ami ebben az esetben is meglepő, hogy a nyomát sem találjuk annak, hogy bárkiben is megfogalmazódott volna, hogy a túlnépesedés elleni védekezés elsődleges társadalmi feladat, és a fenti négy módszerre ennek érdekében van szükség. Az osztálytársadalmak népességkorlátozó funkciója soha nem fogalmazódott meg.

Mivel a 20. századig a tőkés osztálytársadalmat is a fenti négy funkció jellemezte, egyértelmű, hogy az is osztálytársadalom volt.

Miben különbözik a jelenkori társadalom a tőkéstől?

Ami a politikai tagozódást illeti.

Minden osztálytársadalomban az uralkodó osztályhoz tartozás örökletes, vérségi, vagy vagyoni volt. Ahol ez nem örökletes, nem beszélhetünk osztályról.

A jelenkori fejlett társadalomban, ha nem is teljesen, de minden állampolgár azonos jogi alapról indul, a titkos választáson való részvétel joga minden állampolgárt megilleti, és ebből fakad a politikai hatalom.

Nagyon hasznos volna publikálni, hogy száz éve a tőkés demokráciákban a felnőtt lakosság hány százalékának volt joga a titkos szavazáson való részvételre. Tudom, hogy az általános és titkos választójog ugyan még nem elegendő alap a potenciális egyenjogúságra, de az osztálytársadalmakban, a tőkésben ez nem is volt megvalósítható.

Véleményem szerint, ha nem is gyakorlatban, de elméletileg a jelenlegi fejlett társadalomban a politikai és gazdasági hatalommegosztás az egyének szellemi vagyonának nagysága alapján történik. Általában, és elvileg, legalábbis egyre inkább annak van nagyobb politikai befolyása és jövedelme, akinek nagyobb a szellemi vagyona.

Azt, máig nem igyekeztünk tisztázni, hogyan mérhető az egyének szellemi vagyona.

Véleményem szerint, az egyén szellemi vagyona a tudásának, a tehetségének és az erkölcsének szorzata. Ezt is csak azon lehet mérni, hogy mit adnak érte a piacon. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy helyes-e a piaci ítélet, de azon nem, hogy ennél sokkal rosszabb az, amit mindenki magról tart. Azt is tudomásul kell venni, hogy a tudás az iskolázottsággal nem érhető, de jobb mérce, egyelőre nincsen. A statisztikusok ezzel mérik az emberek szellemi vagyonát, képességét. A képzettség minden szintjén vannak a tudásukat kis értékben hasznosíthatók. Ennél is sokkal fontosabb volna szem előtt tartani, hogy a társadalomnak nemcsak tudásra, hanem azzal párosult tehetségre, és erkölcsre is szüksége van.

Maradjunk abban, hogy a szellemi vagyont a piac méri minden más eszköznél jobban. A piac is tévedhet, de minden más módszer még inkább.

Az is igaz, hogy a tudáshoz való jutásban óriásiak a különbségek. A képzett, és jó módú családban születettek számára nyitva van a tudásszerzés lehetősége. E tekintetben tehát nagyon differenciált az indulási lehetőség. Ezért van szükség arra, hogy a társadalom minél jobban segítse a magas képzésben való részvétel lehetőségét. Az élet azonban egyre jobban megoldja a magas képzésben való részvétel során tapasztalható igazságtalanság jutalmazását. A tehetségtelen diplomások, tudósok egyre nehezebben boldogulnak az alacsonyabb képzettségű tehetségekkel szemben.

Minél fejlettebb a társadalom, abban annál nagyobb szerepet kap a tehetség, annál kisebbet az iskolában szerzett minősítés jelentősége.

Már a legjobban keresők között is egyre többen vannak a nem magasan iskolázottak, de a nagyon tehetségesek. Még nem találkoztam olyannak, aki tudományosan értékelte volna, hogy a modern társadalom százszor több képességet igényel, és azt százszor jobban jutalmazza. Ha a társadalom által legjobban jutalmazottak rangsoránál az anyai jövedelem mellett a szabadságot, a társadalmi elismertséget is figyelembe vennénk, még előbbre kerülnének a tehetségesek az iskolázottakkal szemben. Elég arra gondolni, hogy a művészetek és hivatásos sportok sztárjai nem az iskolai képzésben villogtak. Sokszor elmondom, hogy a gazdaságban is vannak példák arra, hogy mit ér a tehetség. Az ország legjobb kofája, szakácsa, fodrásza, asztalosa jobban keres, mint egy nem korrupt miniszter, és százszor függetlenebb azoknál.

A közgazdászok máig nem jutottak el idáig, hogy az erkölcs, a viselkedés fontos termelési tényező. Pedig ezt, már jó száz éve, Max Weber is megmondta, amikor megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakossá viselkedését a protestáns etika jellemzi, vagyis Északnyugat Európában, és Észak-Amerikában. Száz évvel később az ENSZ felmérése szerint, 2010-ben a világ tíz legfejlettebb társadalmának mindegyike keményen protestáns, jobban mondva puritán. Ezek sorrendje Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Új-Zéland, Finnország, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Máig még a távol-keleti élenjárók sem érték utol a sokkal előbb kezdő puritánokat.

Az elmúlt negyven évben legnagyobb fejlődést elért öt ország mindegyike távol-keleti, és keményen konfuciánus, azaz puritán. Nagyon valószínű, hogy egy generációval később, már közülük is lesznek a legelső tízben. Ugyanis sokkal gyorsabban fejlődnek.

A társadalomtudományok bölcsei mégsem ismerik el, hogy Weber már száz éve felismerte a lényeget, hogy mindennél fontosabb az erkölcs.

Fentebb azt állítottam, hogy az egyének szellemi vagyonát a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata jelenti. Ebben a szorzatban az első két tag eleve csak pozitív lehet, az erkölcsnek azonban előjele is van. Ebből fakadóan a tudás és a tehetség szorzata annyit ér, amilyen előjelű erkölccsel párosul. Ha rosszal, akkor kártékonnyá válik.

A nemzeti vagyon többsége nem tőkeként működik.

A jelenkor fejlett társadalmai csak annyiban tőkés, hogy a gazdaság vállalati szektorának nagy többsége tőkés vállalkozásként működik. Minden másban minőségi különbség van.

Ami a nemzeti vagyont illeti.

A tőkés osztálytársadalmakban a nemzeti vagyon többsége tőkéseké volt, és a vállalkozások nagy többsége tőkés vállalkozás formájában működött. Ezzel szemben a fejlett társadalmak vagyonának többsége egyéni és közösségi tulajdonban van.

Jellemző módon, a vállatok részvényeinek jelentős hányada, mintegy fele a nyugdíjpénztárak, gazdag, de nem tőkésként élő, azaz nem tőkés egyének tulajdonában van.

A társadalom szellemi vagyonának jelentőségét ugyan hangsúlyozzák, de nem számolják a nemzeti vagyon közé. Ha számolnák, kiderülne, hogy lassan több lesz, mint a fizikai vagyon.

A szellemi vagyonnak a tőkés osztálytársadalmak vagyonában jelentéktelen súlya volt. A kevés szellemi vagyon is több volt, mint amire a tőkéseknek szükségük volt. Ideje volna felismerni, hogy a tőkés osztálytársadalomban a szellemi vagyon, a munkaerő minősége jobb, azaz szellemi vagyona több volt, mint amennyit igényeltek. A tőke nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste. Az emberek rendkívül fejlett, és nagyon alacsony fokon hasznosított agyára csak a hadiiparban, és a művészetekben volt szükség. Ennek jellemző példája, hogy a Szovjetunió csak a hadiiparban és színházművészetben volt élenjáró, történetesen a balettben és az interkontinentális rakétákban.

Jelenleg a szellemi vagyon, aminek óriási többsége személyes tulajdon, fontosabb feltétele a társadalmi sikernek, ezért fontosabb eleme a nemzeti vagyonnak, mint tőkés vállaltoknál működő fizikai tőkének.

Ami a jövedelemelosztást illeti.

A tőkés osztálytársadalomban a jövedelemelosztást az jellemezte, hogy az elsősorban a közfogyasztást terhelte. Ezzel szemben jelenleg a fejlett társadalmakban minél nagyobb a jövedelem annál nagyobb az adó súlya. Vagyis progresszív adóztatás folyik. Az elvont jövedelemből pedig az elesett, szegényebb rétegek, a jövedelmükhöz képest, az átlag felett részesülnek. Vagyis, az újraelosztás fordítva történik, mint a tőkés osztálytársadalomban volt.

Ami a hadikiadásokat illeti.

A tőkés osztálytársadalmakban a katonai kiadások, közvetett, és közvetlen formánban a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát tették ki. Ezzel szemben a fejlett országokban 1-5 százalékot, de az is soknak bizonyul, és nem a fejlettek közti háborúskodásra irányul.

A tőkés osztálytársadalom, mint minden osztálytársadalom a másik felett aratott győzelem esetén nyerhetett, a jelenkorban a fejlett társadalmak azonban csak veszthetnek. Ez abból fakad, hogy a tőkés világgazdaságban a nyertes zsákmányhoz jutott, a jelenkorban a nyertes is veszít, mert elveszti az egymásközti munkamegosztásból fakadó előnyt. A fordulat okaira később visszatérek.

Ami a nemzetközi munkamegosztást illeti.

Az osztálytársadalmakban általában, a tőkésben különösen a külkereskedelmet a fejlettek és az elmaradottak közti csere jellemezte. Erre épült a gyarmati rendszer, az imperializmus. A fejlettek iparcikkekért mezőgazdasági termékeket, nyersanyagot cseréltek. Amennyiben az a csere gyarmattartó és gyarmat, illetve erős és gyenge között történt a komparatív előnyből fakadó cserénél nagyobb előnnyel járt az erősebb fél számára. Másként fogalmazva, a gyarmattartó nemcsak a komparatív előnyt, de az erőfölényét is élvezhette. Az ipari forradalom utáni időben a világkereskedelem nagy többsége csak látszólag történt piacai alapon, a valóságban az erős és a gyenge közti csere volt.

A jelenlegi világkereskedelmet egyre inkább a fejlettek egymás közti munkamegosztása jellemzi. Ennek következtében a világkereskedelem egyre nagyobb hányada a fejlettek közti komparatív előnyökre, és egye kisebb hányada a katonai, politikai és gazdasági fölényre épül.

Bármekkora a nyersanyagok szűkössége feletti siránkozás, a világkereskedelem egyre kisebb hányada a nyersanyag. A nyersanyagok stratégia jelentősége ugyan nem elhanyagolható, de ez sokkal jobban érinti a kevésbé fejlett nyersanyagtermelőket, mint az importálókat. Az olajtermelő arab országok léte attól függ, hogy az olaj iránt legyen fizetőképes kereslet. Ez igaz Oroszország és Nyugat-Európa viszonylatában is. Oroszországnak nagyobb szüksége van a nyersanyagok exportjára, mint Nyugat-Európának az orosz nyersanyagokra. A gazdag importőrök a legdrágább nyersanyagokra is vevők, mert meg tuják fizetni. A szegény nyersanyagtermelők azonban azonnal összeomlanának, ha nem volna vevőjük.

A nyersanyagokban való gazdagság ugyan rövidtávon óriási gazdasági előny, de hosszabb távon ez csak azokban az országokban érvényesül, ahol a fejlődés feltételei egyébként is adva vannak. Fejlődésre alkalmatlan országokban annál jobban megfeneklik a társadalmi haladás, minél gazdagabbak.

Európa hat leggazdagabb országa nyersanyagszegény, csak Norvégia gazdag, az is néhány évtized óta. De az akkor is gazdag volt, amikor még nem volt olajkincse.

Sokkal inkább igaz az ellenkezője. A nyersanyaggazdagság megbénítja azokat, akik egyébként nem fejlődnének, mert a gazdagságuk nem kényszerít tettekre, munkára. Az olaj, általában minden nyersanyag magas ára ugyan rövidtávon sújtja az importőröket, de egy évtizednél hosszabb távon abból az importőrök kerülnek ki jobban, mivel ők találnak megoldásokat a kevésbé energiaigényes folyamatokra. Azokat ugyanis a drága nyersanyag több és jobb munkára, takarékosabb technológiák kialakítására kényszeríti.

Ha a közgazdászok egyszer, az országok teljesítményét a bányajáradék, és a külföldi munkaerő teljesítménye nélkül számolnák, összehasonlítás céljából, kiderülne, hogy sokkal gyorsabban fejlődnek a nyersanyagokat importálók, mint az exportálók.

Ez a technikai fejlődés során egyre erősebben érvényesül. Európa nyugati felén a nyersanyagokban szegények a gazdagabbak. A fejlett nyugati országoknál gyorsabban csak a nyersanyagokban szegény távol-keleti országok fejlődtek. Országok, társadalmak estében is igaz, ami az egyéneknél az, hogy aki megélhet munka nélkül az értékét veszti.

A legjobb politikai módszer.

A liberális közgazdászok, a nyugati politikusok abban a hitben élnek, hogy a Nyugat által járt út nemcsak a leghatékonyabb, de az egyetlen eredményes is. Az ugyan igaz, hogy a Nyugat az elmúlt ötven évben, az egy főre jutó eredményeket mérve gyorsabban növekedett, mint a múltban bármely társadalom bármikor. Az azonban nem igaz, hogy minél demokratikusabb egy társadalom, a fejlettségi szintjétől, kultúrájától függetlenül, annál gyorsabban fejlődik.

Annak, hogy egy társadalom az átalagosnál gyorsabban fejlődjön, az élvonalba kerülhessen, két alapfeltétele van.

I. A népessége ne növekedjen évente néhány ezreléknél gyorsabban. Ez az osztálytársadalom felszámolhatásának elsődleges feltétele. Amelyik társadalomban ennél gyorsabban nő a népesség, szükségszerűen csak osztálytársadalom lehet.

Egyelőre a történelem nem ismert példát arra, hogy egyetlen társadalom túl tudott lépni az osztálytársadalmi formáján, ahol a népesség növekedése nem állt le. Ez a követelmény csak részben igaz az alulnépesedett négy, volt angol gyarmatra, az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra. Tehát tegyük hozzá, hogy alulnépesedett térségben lévő ország népessége tized százalékokkal is növekedhet, de azokban is csak akkor előnyös, ha a népszaporulat forrása nem a magas gyermekvállalás, hanem a jó minőségű munkaerő importja.

Erőszakkal eddig egetlen országnak, Kínának sikerült megfékezni a népesség gyors növekedését, és ez páratlan sikert hozott. Kínában a gyerekvállalás kierőszakolt csökkentése következtén harminc év alatt, mintegy 500 millióval kevesebben születtek, mint amennyi a korlátozás nélkül született volna. Nem nehéz belátni, hogy ennyivel több lakos eltartása olyan erőforrásokat emésztett volna fel, ami nélkül szó sem lehetne a kínai csodáról. Ennek ellenére a Nyugat ezt a módszert elfogadhatatlannak, sőt károsnak tartja. Képtelen tudomásul venni a tényt, hogy az eleve példátlanul túlnépesedett, és szegény Kínában szó sem lehetett volna az elért eredményekről.

II. A lakosság életvitelét a puritanizmus jellemezze. Ezt is a gyakorlat bizonyítja. Egyelőre egyetlen olyan ország nem került az élvonalba, illetve a leggyorsabban fejlődők közé, amelyikben nem puritanizmus jellemzi a lakosság életvitelét. Sikert csak a puritánok, a nyugat-európai eredetű protestánsok, és a távol-keleti konfuciánusok értek el.

Csak a puritán, azaz protestáns, illetve konfuciánus etikájú lakosságú társadalomban lehet a magas foglalkoztatást, és a magas megtakarítási hányadot elérni. Az elméleti bizonyítás ez esetben is nehéz, de a tények egyértelműen bizonyítanak. Mind a tíz legfejlettebb, mind a tíz leggyorsabban növekvő ország lakosságának viselkedése puritán, azaz szorgalom és takarékosság jellemzi őket. Ezt azonban még nehezebb kikényszeríteni, mint a kevesebb gyermekvállalást.

Összegzés

Egyelőre nem akadt olyan ország, ahol a több munkára és a nagyobb takarékosságra lehetett szorítani a lakosságot, ha az eleve nem ilyen volt. Nem ismerek olyan dél-európai, kelet-európai, latin-amerikai, afrikai, dél- és délkelet ázsiai országot, egyetlen olyan magatartású népet, amivel a népszaporulat leállítható, a magas foglalkoztatás és a magas megtakarítási hányad elérhető. Ezért Kína és Vietnám felzárkózása után sokat kell várni arra, hogy lesz olyan újabb ország, amelyik társadalmi és gazdasági sikert ér el.